Kelet-Magyarország, 1989. szeptember (46. évfolyam, 206-231. szám)

1989-09-25 / 226. szám

1989. szeptember 25. Kelet-Magyarország 7 „Egyszerre csak méterekre felemelkedtem a levegőbe. Lábán ne­kivágódott valaminek és a lendület feldobott a magasba. A csúszás után jött a repülés, persze nem maradtam fenn, visszaestem a földre mint a gumilabda. Még egyet szaltóztam, aztán nekivágód­tam egy fának ...” — Ezek után ildomos a kérdés: miért szeretem a motorozást? Gallasz Sándor autószerviz kis­iparos hosszan elgondolkozik, önmagának teszi fel a könnyű­nek látszó Kérdést, de nehezen sikeredik rá a válasz. Mintha üresen csengő frázisoktól, a gé­piessé vált feleletektől félne. A kilométerek örömét próbálja íz­lelgetni, átélni azt, amit lehetet­len már átélni, a mindig új hely­zetet, a mindig új veszélyt te­remtő sebességet. — Ezt a sportot csak szeretni lehetett — törte meg a hosszú csendet. — Ezt másképp nem csinálta, nem csinálhatta az em­ber. Egyszer megnéztem egy mo­torversenyt. A motor mindig, minden formában vonzott, a ver­seny meg külön ráadás volt eh­hez. Szóval megváltottam a je­gyemet és beálltam a nézelődők közé. Tetszett ahogy elsuhantak előttem a gépükre hajló, bőrru­hás emberek. Gyerekfejjel kezd­te a motorozást, alig múlt tizen­három éves amikor a nyíregy­házi klub igazolt versenyző­je lett. Addig a kerékpár- versenyzést imádta, nem is te­kerte rosszul a pedálokat, de vonzotta a nagy „szerelem”, a száguldó gépek világába. Ma már megkérdőjelezhető: lehet-e szá­guldó paripáknak nevezni az öt­venes évek motorjait, a lemezvil- lás Csepeleket, a Játvát, az öreg BMW-t. Gallasz Sanyiból motor- versenyző lett — nem is akár­milyen. — Bőrruhában, sisakban és szemüvegben, saját édesapám sem ismert meg verseny közben — mondja. — Az öreg később a családi ebédnél nekem magya­rázta, hogy volt egy ügyes fiú, aki legyőzte a többieket. Ez az „ügyes fiú” persze én voltam. Egy ideig inkognitóban marad­tam, odahaza hallani sem akar­tak az én versenyzésemről. Ahány pálya, annyi emlék, annyi élmény . . . Szépek és iz­galmasak. keserűek és fájóak. De mind felejthetetlenek. Ma már nehezen tudná összeszámol­ni, hány versenyén ért elsőként a célba a pufókarcú nyíregyházi fiú, hányszor végzett a dobogó második vagy harmadik fokán. Nosztalgiával gondol az akkori idők versenyeire, első edzőjére Szabó Muki bácsira, aki motort adott alá. Később Töri Emil sportvezető is sokat segített. Ak­koriban a Fáklya, a Petőfi, majd az MHS színeiben versenyeztek valamennyien. Hírük a me­gye határán jóval túljutott. Az egyik egri viadalon mind a hat számban nyíregyházi moto­ros futott át elsőként a célon. Tájakról, városokról, pályafu­tása egy-egy kiemelkedő állomá­sáról beszél. Élete talán legna­gyobb sikerét Szegeden aratta. — Nagy nemzetközi versenyt rendeztek a Tisza partján — emlékezik —, a sokezer néző elő­re ünnepelte Técsit, a hazaiak kiválóságát, akinek győzelmére előre megvásároltak egy gyö­nyörű kínai vázát, mondván, úgyis ő nyeri azt. A versenyen aztán közbeszóltam én is, szoros csajában sikerült legyőznöm a szegediek reprezentását. Az el­lenfél három körön át bírta a jellegzetes taktikázást, később aztán elhúztam mellette. Csak a célban találkoztunk, de akkor már az én nyakamban volt a babérkoszorú. Pedig na tudta volna Técsi, hogy azon a ver­senyen törött vállal Indultam. Valamikor, nem is olyan régen, Nyíregyháza szinte kimeríthetet­len forrása volt a motorkerékpá­ros sportnak. Az itteni srácok között igen népszerű volt a ver­senyzés. Alig múlt el hétvége, hogy ne rendeztek volna ház­tömbkörüli gvorsaságl. vagy motorversenyt Nyíregyházán. Gallasz Sándor a Damjanich utcai ,,Ficzek”-ben nevelkedett, itt töltötték minden Idejükét, Itt szerelték gépeiket. Száztól az ötszáz köbcentiig minden kate­góriában elindult, belekóstolt a gyorsasági, a matacross- a sa­lak- és a túraversenyek légköré­be. Egyszer egy dongóversenyen is elindult, ahol új motort nyert. Olyan társak között sportolt, mint Nemes, Gélák, Kovács, Karsai, Juhász, Paul... Tíz esz­tendei gazdag pályafutása tör­ténéseiből citál elő egy-egy em­léket: győzelmet és vereséget, bukást, mert ez is a sportághoz tartozik. Személyes élménye Bu­dapestről, az Előre-pályáról, ahol nemzetközi salakversenyen in­dult. Az esélytelenek nyugalmá­val készült. — Nándori, Hamar és társaik neve márkát jelentett akkoriban. A versenyt megelőző napon, a kötelező edzésen én is megjelen­tem, ütött-kopott motorral, hiá­nyos felszereléssel. „Kisfiam, mit akarsz ezzel a matuzsálem­mel — kérdezték —, még nyitva van a közeli ócskavastelep, elvi­heted oda” — mondták. — Va­sárnap aztán nagyot néztek, ami­kor az „ócskavassal” megvertem őket, hívtak, hogy igazoljak hozzájuk. Sikeremben nagy részt vállalt akkor „vörös” Kovács La­ci, aki profi módon készített fel a viadalra. Volt egyszer egy versenyző Nyíregyházán .. . öreg motoros rókák mesélik, hogy a fiú nép­szerűsége a legjobbakéval vete­kedett. Egyénisége — akár csak műhelye — szerényen húzódik meg a Selyem utca házai között. Szobálya falán, a sikereket idéző trófeák, babérkoszorúk díszeleg­nek. Kovács György Tiszteletkör a győztesnek kijáró babérkoszorúval. Sporttörténeti pillanatfelvétel a negyven évvel ezelőtti Nyíregyházáról. Valamikor — nem is olyan régen — Nyíregyháza szinte kimeríthetetlen forrása volt a leány kézilabda-utánpótlás­nak. Hosszú éveken keresztül, több NB-s kézilabda-csapata volt a megyeszékhelynek, szá­mos válogatott játékos itt kezdte a pályafutását, innen jutott el a címeres mezig.' Ilyenek voltak: Rácz Marian­na, Szilágyi Katalin, Tóth Il­dikó, Szántó Anna... hogy csak a legismertebbeket em­lítsük. A sikereket visszafejlődés követte, a korábban látvá­nyosan működött nyíregyházi női kézilabdasport fokozato­san visszaesett. Az ok, az el- szomorítóan silány utánpót­lás, a korábbi teremhiány, a sorozatos, értelmetlen, ered­ménytelen fúziók egyre mé­lyebbre rángatták a sportág szekerét. így, joggal vetődik fel manapság: mi az oka an­nak, hogy a város női kézi- labdasportja nem képes kép­viseltetni önmagát a legjob­bak között. Beszélgetőpart­nerünk Sallai Ernő, a Besse­nyei György Tanárképző Fő­iskola docense, az országosan elismert kézilabda-szaktekin­tély. Véleménye perdöntő a kibontakozásra. — Nos, tanár úr, miért hi­ánycikk a minőségi női ké­zilabda Nyíregyházán? — A történet a korábbi évekre nyúlik vissza. Már akkor is történtek próbálko­zások, de ezek nem voltak megalapozottak, rövid ideig tartott a lelkesedés, amely a város kézilabdasportját ma­gasabb osztályban tartotta volna. Ennek oka, hogy női vonalon nem volt meg az a szakosztálymodell, amely a férfiaknál ma is jól működik. Valahogy mindenki szabad­kozott attól, hogy mellé áll­jon egy ilyen kezdeményezés­nek, hogy tartósan magasabb osztályú csapat működjön. Három-négy évvel ezelőtt a „Engem minden ideköt!” Nagy Attila ismét Nyíregyházán Eleinte csak szóbeszéd volt, később hivatalos információ, majd a megszokott átigazo­lási hercehurca után tény: Nagy Attila az NYVSSC-hez igazolt. A huszonkilenc esz­tendős, kitűnő röplabdázó három éve az Mg. Főiskola csapatától távozott Csepelre. Eddig mintegy százötven NB I-es meccsen lépett pá­lyára, az új bajnokságban is­mét nyíregyházi színekben. Az nem szokatlan, ha megyénk­Marczi Kati nem a semmibe ugrik Nemrégiben, a Böszörmény el-' leni bajnokin virággal búcsúztat­ták kapusukat a Nyíregyházi Ta­nárképző NB Il-es női kézilabda­csapatának tagjai, Járosiné Mar- czi Katalin csak az együttestől köszönt el, a sportágtól még r.em, sőt! Nagy kalandba vágott, pró­bára teszi képességeit a nyugat­német bajnokság második osztá­lyában, Stuttgartban. Hogy kerül a hazai harmadik vonalból kül­földre? — Szabolcsi György révén, aki korábban a Volánnál edzőm volt. Neki van egy ismerőse Stuttgart­ban. aki a PSV Weilindorf nevű csapatnál kapus-edző. Gyuri au­gusztus közepén szólt, hogy a nyugatnémeteknek szüksége len­ne egy kapusra. így kerültem szóba én — avat az előzmények­be Járosiné. Szeptember elején egy hetet már kint töltött Stuttgartban, ezen a próbajátékon megfelelt, így szóba jött a szerződéskötés is. Itthon a férjével megtárgyalták a dolgot, a nyugatnémeteknél és idehaza is elintézték a formaságo­kat, minden papír rendben van. Ám a pénteki elutazás előtt még sok volt a kérdőjel. — A konkrét szerződést még nem kötöttük meg, tulajdonkép­pen nem egyeztünk meg semmi­ben. Az biztos, hogy Stuttgart­ban dolgozni is kell, mert nincs profi státus, valamennyi játékos a munka után jár edzeni. Nekem november 11-ig van érvényes ví­zumom, addig akár turistaként is ott lehetek. Remélhetőleg rövid idő alatt tisztázódik minden részletkérdés, és akkor maradok, vagy visszajövök — így Járosiné. Való igaz, sok a kérdőjel: mi­lyen lesz a munkahely, mennyi a a fizetés, mennyi a prémium, mennyibe kerül az óvoda, hiszen a kis Attilának is a mama mel­lett lenne jobb. . . és még sorol­hatnánk. Ennek ellenére még­sem a semmibe ugrik Járosiné. Talán még jobb is a helyzete, mintha már konkrét szerződés­sel rendelkezne. Mert akkor az már őt is kötné, lehet, hogy előnytelen dolgokhoz. így egysze­rű a tényállás: amennyiben kö­zös nevezőre jut a klubbal, nyél­be ütik a boltot, ha nem, akkor hazajön. Itthon várják.. . Alán László bői a fővárosba igazolnak, ám a visszatérők száma ke­vés. Attila ezen kevesek kö­zé tartozik. — Mindenképpen hazajöt­tem volna Csepelről, akkor is, ha az NYVSSC nem ke­res meg. Már nagyon mo­notonná vált fent az élet. A gyereket az oviba vin­ni, edzeni és egy kis pihenő után az oviból haza, majd ismét edzeni — emellett szin­te semmire se jutott a sza­bad időmből. Engem egyéb­ként minden és mindenki ideköt, ezért búcsúztunk a fővárostól — vallja. Aztán a csepeli csapatról esik szó. Elmondja, hogy jó szellemű társaság volt, még­sem okozott nagy problémát távozása. Hiszen visszatért, olyan társaságba került, ahol sok mindenkit ismer. Az jgyütesek játéktudásáról fag­gatom és elárulja, hogy a mérleg nyelve a nyíregyhá­ziak felé billen. — Ennek a csapatnak más a szerkezet, és a beilleszke­dés nem megy egyik napról a másikra. Szoknom kell a feladót, a játékstílust, re­mélem már nem sokáig, hi­szen úgy érzem, sínen vagyok — vélekedik. Pénteken már bemutat­kozott a csapatban és bizo­nyára sokaknak meglepetést okozott. Akik korábban a Csepel színeiben, vagy már itthon edzésen látták, nem lepődtek meg csupaszív, lel­kes, igazi csapatjátékos mi­voltán. ö nem szégyelli, hogy a pádról, vagy amellől hangosan buzdítsa pályán lévő társait, hiszen ezzel is segíthet. Tőle jobban senki sem tud örülni egy pontnak, vagy éppen hibázáskor kor­holni magát és a többieket. Ám azt mindenki tudja, hogy mindezt csakis, a sikerért, a győzelemért teszi. Ezek után cseppet sem lehet csodálkoz­ni válaszán, amikor felteszem a kérdést: hányadik helyre várja a csápatot a bajnok­ság végén? Nem is mondja, felemelt hüvelykujjával csak mutatja: az elsőre. És biz­tos, ő mindent megtesz majd azért, hogy így legyen. — mán — Volán—Tanárképző kapcsolat eredményeként sikerült há­rom esztendőn keresztül az NB I B-ben tartani a nyír­ségi gárdát. Manapság — a proficsapatok között — ez már szinte lehetetlen, az is­kola nem megfelelő bázis az ilyen szintű kézilabda szá­mára. — Mi lenne a kivezető úi? — Elsősorban az alapok képzésénél kellene elkezdeni. Rendszeresen megrendezni az általános iskolák 5—6. és a 7—8. osztályainak bajnoksá­gát, ugyanezt végezni a kö­zépiskolákban is. Ha megfe­lelően működne ez a rend­szer, úgy a szakosztályok ed­zői széles alapokon válogat­hatnának. Hiba volt meg­szüntetni a korábban műkö­dő és a kézilabdát fenntartó kisegyesületeket — Kinizsi, Universil, Petőfi, Spartacus — mert ezzel jelentősen gyengült a felépítmény, ráa­dásul ezek a csapatok min­dig jó utánpótlást gyűjtöttek össze. Ide tartozik az is, hogy megyénkből, Nyíregyházáról, erkölcstelenül csábítják el a tehetségeket, legutóbb a Bor­sodi Bányász így „lopta el” a Nyíregyházi Volán játékosát Demeter Anitát, de nem csak ő az egyetlen: Példa erre, hogy jelenleg közel egy csa­patra való nyíregyházi lány kézilabdázik az NB I-ben. — Kik tehetnének az ed­digieknél jóval többet a meg­valósulás érdekében? — Azok a vállalatok, intéz­mények amelyek képesek ar­ra, hogy anyagilag működ­tessenek egy-egy ilyen csapa­tot, amely az érintett cég reklámhordozója lehetne. Ha sok csapat van, nyilvánvaló, hogy több jó játékos kikerül közülük, ezekből pedig bizto­sítva lenne a minőség. Visz- sza kellene csinálni, a koráb­ban felsőbb nyomásra kierő­szakolt fúziókat, ezek mind­egyike női kézilabda-szak­osztályt működtessen. — A tanárképző főiskola hogyan segíthetné az elgon­dolást? — Mindenképpen hozzájá­rulhatna ahhoz, hogy jó be­iskolázás révén, a tehetsége­ket egy szakosztályba irányít­sa. Mondom ezt annak elle­nére, hogy hazánkban nem az egyetemek öß a főiskolák a legalkalmasabbak a minő­ségi sport vitelére. Aztán a most újjáalakuló szakszövet­ség is vállalhatna jelentősebb szerepet ebben a kérdésben. Hogy mit jelenthet a tudatos utánpótlás-nevelés, szolgáljon egy korábbi példa. Amikor 1957-ben létrehozták a kézi­labda NB Il-t, a nyíregyhá­zi 2-es és 5-ös sz. általános iskolák tanulóiból álló KISE csapatát beosztották az NB II-be. Nos, a lányok remekül helyt álltak a felnőttek kö­zött. Néhány éve arról írtunk, hogy a nyíregyházi női kézi­labda csúcs nélküli piramis­ként működik, azaz vannak alapjai, legfelül azonban hi­ányzik a csúcs, egy NB I-es csapat. Nos, eltelt néhány esztendő, s kiderül, hogy az alapok is eltűntek... K. Gy. Mai műsor ATLÉTIKA. Nyíregyháza vá­ros körzeti A középiskolai futó csb, Nyíregyháza stadion, 14. Volt egyszer egy motoros Hiáiycikk a minőség Gallasz Sándor, aki „ócskavassal” Is győzni tudott Sallai tanár úr a leinykézilabdúrúl Bz alapoknál kell kezdeni... Hogy érzi magát?-Vágó Zoli a Nagykálló 10-es mezében — Hogyan érzi magát? — kér­deztük félidőben a 34. életévét taposó Vágó Zoltántól, a Nagy- Kállói SE labdarúgójától, aki az NYVSSC elleni, stadionbeli ba­rátságos mérkőzésen a 10-es szá­mot viselte. Megvártuk, amíg kifújja ma­gát: — Köszönöm, jól! — vála­szolta. — Ügy érzem, nem szo­rul külön magyarázatra, hogy lasan eljár felettem az idő. S a futball számomra már nem ke­nyérkérdés ... Azért vállaltam eddig is a sok idegeskedést, csalódást, mert a futballkapu az egyetlen hely a világon, ahol igazán jól érzem magam. Közben folytatódott a máso­dik félidő. Rozoga, alias Vágó Zoltán hatalmas lövést küldött az NB Il-es csapat kapujára. Jól játszott... A veterán táma­dó cselei ma is élményszámba mennek, jelenléte állandó ve­szély az ellenfél kapujára. Nyo­masztó fölényben játszott a Szpari, Vágóra azonban ketten is ügyeltek. A befejezést jelző három sípszó után folytatódott a diskurzus. — Tehát szögre kerül az a bizonyos futballcipö? Mosolygott. .. nem lépté meg a kérdés. — Dehogyis kerül — vála­szolt egyszerű tömörséggel Vágó Zoli. aki korábbi évei­ben a "Békéscsaba és az NYVSSC NB I-es csapatát is megjárta. — Eszem ágában sincs abba­hagyni a futballt, tudom, hogy a káilói csapatnak továbbra is szüksége van rám, úgyszintén nekem is a csapatra. Ezzel tulajdonképpen már mindent elárultunk. Alaptalan volt tehát a hír, amely sze­rint a nagykállói centercsatár abbahagyja a játékot. Egy ide­ig még a pályán marad, addig játszik, míg eltalálja a kaput. Közben korcsmárosi teendőit is elvégzi, ő a nagykállói sport­büfé vezetője. A tízes számú mez továbbra sem marad ár- vátlanul. És ugye. ez így termé­szetes. II Stuttgart Ipa lesz?

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom