Kelet-Magyarország, 1989. szeptember (46. évfolyam, 206-231. szám)

1989-09-23 / 225. szám

Vélemények kulturális életünkről Gyökeres átalakítást Váratlan és merész ötlet ma a közművelődésről, mint a Jövő szorításáról” vitát kezdeményezni. A közhangulat nem a kulturális élet gondjaival, vagy örömeivel telített. A megyénkben élők feszültsé­geit sem az egyes közvetítőrendszerek hiányossá­gai, vagy pl. a zsugorodó amatőr mozgalmak megtorpanásai okozzák. Meglepő a vita azért is, mert az önmagával meghasonlott szakmai kör mély csendbe burkolózva várja a politikai, társa­dalmi vákuum valamilyen irányú elmozdulását. Ki emlékszik már az évekig elnyúló indulatos disputá­ba a kultúra és áru kapcsolatáról? Hozott-e megnyugtató választ a kultúrafogalom meghatározására, szerepére irányuló számtalan kérdés, megközelítés? Sikerülj-e az idejétmúlt népművelő kifejezés helyére valamilyen korsze­rűbb változatot meghonosítani? Sorolhatnánk a kérdéseket, de egyértelmű választ egyikre sem adhatnánk. Persze erről nem csak a közművelődési intézmé­nyekben dolgozó 22 000 népművelő, könyvtáros, muzeológus stb tehet. Naponta tapasztalhatták a déklarák Közművelődési Töry|ny törvérivétikívüliségét, az ingadozó jogszabályok AátmehfliWgél, a rohamosán romló gazdasági tiefy/et hátrányait, az irányítás és elosztás anomá­lia^, ^áftozatlanul csak tárcaszinten jelentkezik a kultúra, a legkisebb létszámú szakminisztérium képtelen országos ügyként, létkérdésként elfogad­tatni és érvényre juttatni a művelődés, a műveltség fontosságát. Hiányoznak a friss, megbízható fel­mérések a lakosság, illetve annak kisebb rétegei­nek, csoportjainak műveltségi állapotáról, tényle­ges kulturális igényeiről. Az állami támogatások apadása, ellenőrizhetetlen elosztása, valamint az anyagi háttért nélkülöző helyi önállósodási folya­matok mára elsorvasztották a kistelepülések döntő többségét és belátható időn belül elnyelhetik a kisvárosokat is. Igaz az elszegényedéssel, a párt erejének csök­kenésével enyhült a direkt irányítási szisztéma, életközelibbek a fenntartói elvárások. Ezzel egyi- dőben azonban egyre drágább lett egy-egy intéz­mény fenntartása, folyamatos működtetése. Gon­dolj unk csak a többszöri könyváremelésre, a tiszte­letdíjakra, utazásra, fűtésre, villanyszámlára. A megnövekedett költségeket már lehetetlen az amúgy is ezer sebtől vérző lakosságra áthárítani. El sem fogadják, mert még mindig úgy tudják, hogy ezeket az állam biztosítja számukra, a köz­pontilag elvont jövedelemrészük ellensúlyozása­ként. Szembetalálkozva a közművelődési intézmé­nyekben is szükségszerűen jelentkező piaci hatásokkal (koncert, mozi, színházjegy, tanfolya­mi díjak...), érthető és jellemző reakciójuk a távolmaradás. Pedig minden eddiginél nagyobb szükség lenne a gazdaságnak, társadalomnak a valóban felkészült, kiművelt egyénekre. A tudás, a műveltség fontosságát nem kinyilatkoztatni, hanem felhasználni, beépíteni kellene a mindenna­pi életbe. Ebben a folyamatban nélkülözhetetlen szerepe van az oktatási intézményeknek, (lásd: Kuknyó János cikkéta szeptember 9.-i számban) de csak egy alapjaiban megreformált, felszabadított iskola lehet képes hatékony eredményekre. Ehhez a pedagógusok béremelése elengedhetetlen, de nem is a legfontosabb tényező. Jelenleg a sűrűn változó tantervek, oktatási jogszabályok, valamint a csak relatíve kevés milliárdok sem tudják eltakar­ni azt a csődöt, ami az alulképzettség miatt a ma­gyar kilátástalanság meghatározójaként állandó­sult. Nem vétlenek a közművelődési intézmények, ezek dolgozói sem, de figyelembe véve arányukat (kb. a népesség 0,2 ezreléke) a ráfordított összeget, s azok területi elosztását ^igazságtalannak tűnik minden gondot, felelősséget az ágazat nyakába ' Várírik A megkésett-bérrendezés inkább eltávolí­totta — irigység miatt — e csoportot más értelmi­ségi köröktől’. ‘.V..V Pedig a küldetés közös^megosztott erőkkel nem töltheti be hivatását egyik értelmiségi csoport sem, függetlenül a hatalmi helyzetétől. Hiszen önmagá­ban kultúráról, közművelődésről beszélni lehetet­len. Ha önkényesen kiszakítjuk, leválasztjuk arról a szerves egységről, ami behálózza az egyéni és, társadalmi életet, értelmezhetetlenné válik a foga­lom. Nincs külön gazdaság, társadalom, vagy, kultúra! Ezeket csak gondolati úton —? az egységet nem feledve — lehet célszerűségből alkalmanként megbontani. A kultúra szűrőjén keresztül is kimu­tatható az élet minden területe. (Természetesen fordítva is igaz.) Ha tehát hiányát tapasztaljuk, vagy zavarait észleljük, akkor baj van az egésszel is! Napjainkban lépten-nyomon problémákba ütkö­zünk a közművelődésben is. Nyilván nem véletle­nül! Toldozgatásokkal már itt sem érhető el tartós fellendülés. A megélénkült politikai mozgásoktól remélhetjük a hierarchikus kulturális modell lebontását, alulról építkező megújulását, az irányí­tás és ellenőrzés gyökeres átalakítását. A hasonló szellemben megváltozó gazdaságtól pedig azt a nagyon hiányzó anyagi hátteret, amely lehetővé teszi a felkészült és önálló személyiségekből álló kis- és nagyközösségek kibontakozását. Ebben a folyamatban nem jut meghatározó szerep a közmű­velődésben dolgozóknak, de tőlük is függ az átala­kulás minősége. Tőlük és — nem kizárólagosan — az értelmiség egészétől. Vagy felismerik egymás­rautaltságukat és másra át nem ruházható küldeté­süket, vagy velük együtt süllyed még mélyebbre az ország. A fenti gondolatmenet csak látszólag kanyaro­dott el szűkebb régiónktól. A vitaindító és a hozzá­szólások részletesebben foglalkoztak a megyei közművelődési intézményrendszer helyzetével, kulturális örökségünkkel. Nem lenne haszontalan elmélyedni a területi egyenlőtlenségek kialakulá­sának okaiban, az irányítási és döntési mechaniz­musok káros következményeinél, a népművelők felkészítésénél és felkészültségénél. Mindez rend­kívül fontos, de másodlagos ahhoz a gyökeres szemléletváltáshoz képest, amellyel formálói lehe­tünk egy demokratikus, kitáguló társadalmi moz­gástérnek. Stevanyik András, Tiszavasvári, városi művelődési központ Egy kétszázéves folyóirat A MINDENES GYŰJTEMÉNY Kétszáz éve 1789 júliusában, amikor még alig volt hagyománya a magyar nyelvű újságcsinálás- nak (az első magyar nyelvű lap az 1780-ban megindított Magyar Hírmondó), Péczeli József refor­mátus lelkész Komáromban me­rész vállalkozásba kezdett. Min­denes Gyűjtemény címmel a rit­kán olvasó közönségnek—a kis- és középnemességnek, a pa­rasztoknak s a női közönségnek — ajánlotta tudománynépszerü- sítő, nyelművelő írásokat, hasz­nos ismereteket közlő folyóiratát. Programja ,,a hazai természeti história forrásainak leírása mel­lett a háztartásban, valamint a gazdaságban felhasználható hasznos tudnivalókat, a keresz­tyén virtus példáit, találós mesé­ket, rejtvényeket” ígért. Mindössze hárman szerkesz­tették a hetente kétszer megjele­nő lapot: Péczeli József mellett Perlaki Dávid evangélikus és Mindszenti Sámuel református lelkész. A lap ígéretéhez híven a kisne- mesi, paraszti olvasókhoz kívánt A Mindenes Gyűjtemény cím­lapja szólni. Belőlük akarta érdeklődő, támogató, előfizető táborát ver­buválni. Ezért adott hangot a nemesség önkéntes jobbágyfel­szabadító elhatározásának re­ményéről. Egy pápai mérnök, Ko­vács Ferenc, aki gyakran publi­kált a Mindenes Gyűjteményben, azt írta a nemességnek címezve: „Ha tehát hazátok boldogságá­nak és dicsőségének örültök, ha nemzetetek kimíveltetését és palléroztatását szeretitek, ha hazátok fiai és polgártársaitok szemeitek előtt és szívetekben még emberi becsben állnak, ad­játok vissza nekiek emberi jussai­kat, szaggassátok, tépjétek széj­jel láncaikat, oldozzátok fel bilin­cseiket, töröljétek el nemcsak szívvel, hanem valósággal és cselekedettel is ama szívet rémi tő és leverő boldogtalan rabi és örökös jobbágyi nevezeteket, és állítsátok vissza mind azokat, mind magatokat emberi jussai­tokban.” (Ne feledjük, már előt­tünk a példa, a nagy francia forra­dalom!) Még diákként a Mindenes Gyűjtemény hasábjain fejti ki nézeteit Fejér György, a Tudomá­nyos Gyűjtemény későbbi alapító szerkesztője is. Szenvedélyesen foglalkozott a lap a nemzeti nyelv helyzetével. Péczeli tollából új tartalmú nyelv- védő írások jelentek meg. A nemzeti nyelv és a nemzet sorsá­ídátogatóban Fény felé forduló napraforgók, a népmesék táltosaira emlékeztető, büszke tartású paripák. Megbocsátó Krisztus, nap melegét sugárzó Ma­donna. Egymást óvó karok: lebegő szerelem, átszellemült arcok, sugár­zó szemek. („A legkifejezőbb test­rész a szem. A szeméri átsugárzik az érzés, a gondolat.”) Meghitt emberi kapcsolatok, természeti szépségek. Derűs, meleg színek, földöntúli vio­lák, szépia-szín, megnevezhetetlen A A selyemfestő különös világa képein, a nyíregyházi Képcsarnok- ‘ ban megrendezett tárlaton is. A mű­vész előszeretettel készít selyemből kollázsokat, ami egészen újféle perspektívát ad az anyagnak. Ezzel a technikával készült növényábrázolá- sai eredetiek és gyönyörködtetek. Egyik, több képből álló sorozatát a Szent Anna-tó regéje ihlette. (Ennek nagyon örülök a választásnak, mert így ki tudtam fejezni magam. — Képein béke, boldogság sugár­zik. — Ebben a zűrzavaros világban, amikor az ember nem tudja bekap­csolni úgy a rádiót, vagy a televíziót, hogy ne hallaná, ki kit ölt meg, vagy Macskássy Izolda: Madonna kékek, zöldek. A marosvásárhelyi származású Macskássy Izolda festő­művész boldog, különös világa. Idős mesterektől, Erdélyben ta­nulta a kínai selyemfestés techniká­ját a közel húsz éve áttelepült mű­vész. A híres köröndi fazekasnak, Katona Sándornak az unokája. Művészi pályafutását alkalmazott grafikusként kezdte, ám az idei nő­napra készített szép plakátja bizo­nyítja, hogy most sem fordított telje­sen hátat a művészi plakátkészítés­nek. Betegsége miatt fordult a se­lyemfestéshez, ehhez az ősi művé­szethez, amit manapság kevesen gyakorolnak. A látszólagos köny- nyedség nehéz munka eredménye. Tudvalévő, hogy a selyem nagyon nehezen megmunkálható alapanyag, hiszen nélkülözi a papír és a vászon stabilságát, vibráló, könnyen moz­duló, nehezen zabolázható. A festék gyorsan szétfolyik rajta, munka közben nem lehet tétovázni. Mégis, ezen az artisztikus anya­gon annyi mindent el lehet mondani — mint az látható Macskássy Izolda ról szólva folytatta Ráth Mátyás, Révai Miklós, Barczafalvi Szabó Dávid, Kazinczy gondolatait. De Péczeli fejtette ki először, hogyha elvész a nyelv, elvész a nemzet is. Ám hiába a korszerű hangvé­tel, hiába a népszerű és olvasmá­nyos írások, hiába a sok eredeti gondolat, a Mindenes Gyűjte­ménynek kevés előfizetője akadt. A szerkesztő azt remélte, hogy 1790-re legalább ezer előfizetője lesz, ám az olvasók száma ekkor mindössze 137 volt. Hiszen akik­hez szólni akartak, azok szegé­nyek lévén nem rendelkeztek le­hetőséggel, hogy folyóiratot, könyvet olvassanak, vásárolja­nak. A kezdetben hetente kétszer megjelent Mindenes Gyűjtemény 1790-ben tulajdonképpen mint folyóirat meg is szűnt. 1791—92- ben ugyan egy-egy évkönyvsze­rű kötete még megjelent, de Pé­czeli József halálával, 1792-ben végleg megszűnt. Szellemét, el­képzeléseit három évtizeddel később a Tudományos Gyűjte­mény próbálta feléleszteni. A Mindenes Gyűjtemény rövid életű folyóirat volt, de alapítása, megjelentetése jelentős tett a 18. századvégi Magyarországon. K. M. első képeit könyvillusztrációként készítette Tamás Menyhért hasonló című kötetéhez.) A monda szerint a gróf által megkívánt tizenhárom lány inkább vízbe vetette magát, mint­hogy a kéjsóvár grófé legyen. Ám ekkor csoda történt, a tiszta lányok hófehér hattyúvá változtak. Ezt a témát dolgozta fel a festő lírai szép­séggel, gyönyörű színekkel, vona­lakkal. Macskássy Izolda kitárulkozó, boldog ember, aki a tárlatnyitáskor a látogatók szimpátiáját azonnal meg­nyerte. Az autógramkérőknek — akiknek a száma időközben hosszú sorrá növekedett — a meghívó hát­lapjára egy rajzot készített, így aján­dékozta meg őket. Ekkor beszélget­tünk vele, legelőször is a selyemről. — A selyem nagyon drága, ké­nyes anyag. Festéséhez csak nagy odaadással, átszellemültséggel sza­bad fordulni. Egyfajta tisztességet és tisztaságot lehet megfogalmazni raj­ta. A selyemhez kényszerűség miatt fordultam, ugyanis az orvos szabály­szerűen eltiltott az olajfestéktől, mert allergiás vagyok rá. Végül is hol történt tragédia és dráma dráma hátán, mind a hétköznapokban, mind a politikában, megpróbálok olyat festeni, amire a kedves nézőm vagy a gyűjtőm, ha ránéz, akkor úgy alszik el, hogy talán azt álmodja, szebb lesz a holnapja, jövője. — Valóban ennyire boldog ember ön, mint amilyennek a képein lát­szik? — Igen, nagyon boldognak érzem magam. Van két gyönyörű gyerme­kem és festhetek. Jó érzés, amikor szinte minden korosztálynak tetsze­nek a képeim, amikor tinédzser-korú lányoktól hallom, hogy milyen jó a festményeim előtt ácsorogni. Ami­kor Marosvásárhelyről eljöttem, azt kaptam útravalóul, hogy próbáljak úgy élni, hogy Istennek és embernek tetsző legyen, és az élőknek és az utókornak a tisztességére fessek. Macskássy Izoldának önálló tárla­tai voltak Ausztriában, Lengyelor­szágban, Angliában, Eszak-Ameri- kában, Kanadában, és állandó kiállí­tása van az NSZK-ban. A nyíregyhá­zi Képcsarnokban a hónap végéig te­kinthető meg az eredeti szép tárlat. Bodnár István Macskássy Izolda: A Szent Anna-tó regéje 1989. szepte...^* íj. U Kelet — a feiagyeropszág hétvégi melléklete 7

Next

/
Oldalképek
Tartalom