Kelet-Magyarország, 1989. szeptember (46. évfolyam, 206-231. szám)

1989-09-16 / 219. szám

10 1989. szeptember 16. Aki megmenti a múlt értékeit A messzi időkbe nyúlik vissza Csenger történelme, legalábbis, ha hiszünk a tárgyak nak. Márpedig a város és Pátyod között egy­kor virágzó település, Csengerjánosi földje „kincset” rejt. Meg­szállott embernek kell lennie, aki a szabad idejében, a kereső fog­lalkozása mellett akár saját anyagi erejét is latba vetve, ásni kezdi a lepusztult falu felté­telezett helyét. Ilyen ember Fábián László, aki állítja, hogy egy egész temető rejtezik a föld mélyén. Okfejtése bizonyítékául egye­bek közt aranyozott fátyoltűket mutat a tár­lóban... Rozsdás lakat lóg a helytörténeti kiállítás­nak otthont adó ház kapuján. Veszettül csahol a házőrző, ám amint megjelenik a gyermekcso­port élén Fábián László rajz-föld­rajz szakos tanár, megjuhászodik a kutya. Szemében ugyanis nem ritkaság, hogy a verőfényes őszi napon az udvaron rajzolgatnak, festegetnek az iskolások. Vgn is mit festeni! Köcsög a kerítésen, gémeskút, nyitott szín, szekér és még kimondhatatlanul sok régi tárgy vonzza a tekintetet. A szaka­vatott pedagógus hamar felfedezi a lehetőséget: a természet, a táj, az ember és eszközei harmonikus egységére irányíthatja a figyel­met. A kiállítási termeket járva kide­rül, itt nem szednek belépti díjat, nincs teremőr, a leletek gondozá­sa, a raktár, az irattár vezetése, a lá­togatók fogadása mind-mind Fábián Lászlóra vár. Aki ha kell, muzeológus, ha kell, gazdasági szakember, ha kell, pedagógus. S mindezt ötvözi egy olyan me­nedzser legjobb tulajdonságaival, aki bizton tudja, milyen módon óvhatja meg Csenger és környéke kincseit, hogyan hasznosíthatja ezt az utókor javára. S külön sze­mélyes vonzalom fűzi az itt látha­tó tárgyakhoz, mert ezek nagy részét még a nagyszülei használ­ták, vagy a tágabb családtól sze­rezte meg. A kalmárszellem először akkor érintette meg, amikor az 1848-as szabadságharcban forgatott hu­szárpisztolyért egy anyanyulat kí­nált cserébe. A 12 éves fiúcska szentül meg volt győződve, hogy ragyogó üzletet kötött. Pedig egy anyanyűi bő húsz esztendeje is nagy értéknek számított, a társai úgy vélték, kár volt a pisztolyra cserélni. Talán ez a réges-régi eset indí­totta el azt a gyűjtőszenvedélyt, ami hosszú ideje meghatározza Fábián László életét. Ikertestvéré­vel Bélával — aki magyar — földrajz szakos a gimnáziumban — éjt nappallá téve hordta össze a padlásokról, a pincékből a régisé­geket. Előbb csak otthon tárolták, később már olyan hatalmas anyag verbuválódott, hogy bűn lett vol­na nem bemutatni. Ezelőtt öt éve a helyi tanács fantáziát látott a gyűj­teményben és egy régi házat áten­gedtek a helytörténeti kiállításnak a központban. Fábián László a megyei múzeumi igazgatóságtól kiselejtezett tárlókat kapott. Fivé­rével újította fel ezeket a valóban kimustrált tárlókat. Gondoskod­tak a tárgyak megvilágításáról, vásznat feszítettek a hátoldalához és a valóban múzeológusi feladat­ra most kerülhetett sor. Apjuk, idős Fábián László, a gimnázium nyugdíjas igazgatója is bekapcso­lódott és hármasban rendezgették a kiállításra váró fotókat, tárgya­kat, iratokat-. Miért nem múzeum a múzeum? — töprengek a nyilvánvaló el­lentmondáson. — Azért helytör­téneti kiállítás, — világosít fel az igazgató —, mert nincs állandó nyitvatartási idő, nincs belépő­jegy, nem tartozunk a megyei mú- zeúmok igazgatóságához. (Rossz nyelvek szerint addig jó a csengeri tárlatnak, amíg a maguk urai.) Ennek persze számos hátránya van. Hiába jönnek messzi földről az idegenek, ha nincs, aki szaksze­rűen kalauzolja őket, ha nincs itt­hon Fábián Lás_zló. Kellene vala­ki, aki a kutatással, ásatással, gyűj­téssel foglalkozna, rendezgetné a raktárai, naprakésszé tenné az irat­tárat, netán kapálná az udvart és rendben tartaná a színt. Most. mindent a Fábián család vállalt magára. A kilenc éves Emese ré­gésznek készül és úgy mossa a koponyát a sípcsontot, mint más a konyhában a piszkos edényt. A három éves Ákos egyelőre szájtát- va hallgatja a szebbnél szebb irfeséket apjától. Például arról mesél az apa, hogy az ő gyerekko­rában a kastély alatt a srácokkal felfedeztek egy alagutat és egy tyúklétrán leóvakodtak. A gyer­mekek fantáziájában egy hatalmas alagútrendszer élt, amely behá­lózta egész Csengett. Csak ké­sőbb derült ki, hogy a kastély pin­céjét „fedezték fel”. Még arra is vállalkoztak, hogy összetörtek egy karácsonyfadíszt, elásták a kertben és társaikat arra buzdítot­ták, kezdjenek „ásatást” á jól kö­rülhatárolt helyen... A látogatók dicsérő sorait ol­vashatjuk az emlékkönyvben. Ám a legjobban annak a mondat­nak örült, amikor az egyik mú­zeumigazgató valódi múzeoló- gusnak nézte őt. Az irattárban megsárgult okira­tok egy letűnt kor minden bűnét tudomására hozzák az utókornak. Dr. Osváth Ferenc főszolgabírót például egy cselédje házába köl­töztette a hirtelen magas polcra jutott pártvezér. Aki egyébként helyesírási hibáktól hemzsegő, primitív levélben közölte a köz- megbecsülést élvező főszolgabí­róval a „párt” döntését, amely el­len fellebbezni nem lehetett, a végrehajtásra egy hetet adott. Nemrégiben halt meg a főszolga­bíró özvegye és gazdag hagyaté­kot, korabeli frakkot, szmokin­got, hatósági és családi iratokat, bútort ajándékozott a csengeri múzeumnak. Meggyesi Erzsébet, az idős boltos hagyatékában régi bolti eszközök, könyvek, iratok szerepelnek. Honfoglaláskori lovassírra bukkantak, s ebből kengyel, zab­la, katonagomn és díszveretek ke­rültek elő. Őrzik a csengeri népvi­selet egyes darabjait. Számos em­léket a gyerekek gyűjtöttek össze, így aztán se szeri, se száma a mozsaraknak, mángorlóknak. Fábián László szerint felesleges lenne valamennyit kiállítani, hi­szen egy gyűjtemény értékét nem az adja, hogy minél több tárgy porosodjon a tárlókban. S ráadá­sul ezeket az eszközöket nem a zsibpiacon szerezték be, hanem valamennyihez történet fűződik, hiszen Csengerben bukkantak rá a szorgos gyűjtők. Olyan tiszteletdíjas múzeumi­gazgató megyénkben Fábián László, aki időt és pénzt áldoz hobbija művelésére. S teszi ezt mások szellemi gyarapodására, Csenger sokkal szegényebb lenne a múltját híven megörökítő gyűj­temény nélkül. Tóth Kornélia Film: SZÍNES TINTÁK IGÉZETÉBEN Értékveszítő időket élünk, holott soha még nem volt an­nyira szükségünk világos, egyértelmű tájékozódási pon­tokra, mint manapság. S amíg az idő ki nem vajúdja azokat az új értékeket, amelyek révén világosabbá válik a horizont, marad az egyetlen lehetséges megoldás: megkeresni a közel­múlt olyan elemeit, amelyek időállónak bizonyultak; azo­kat a műveket, amelyek er­kölcsi tisztaságuk révén túle­melkedtek napi szemponto­kon, ideológiai hátterű meg­rendeléseken. De mert a gépe­zet ontja (itthon csak csepegte­ti) az újabb és újabb filmeket, hajlamosak vagyunk megfe­ledkezni ezekről, ezért főként az évfordulós alkalmak vetnek fénycsóvát reájuk. Most ismét ilyen alkalom­hoz érkeztünk. Ha élne, a na­pokban lenne 70 éves Ranódy László, akinek a sors viszony­lag rövid életpályát engedé­lyezett: 1983-ban, alig túl a 60-on szólította el a halál, s vált befejezetté egy kevés, de zömében fontos filmből álló életmű. Nem tartozott a divatos ren­dezők közé. Nem keletkezett művei nyomán látványos vita, hangos leiken íezés, s néha még az elismerés is, melyet joggal kiérdemelt, halkra si­keredett. A közönség jobban szerette filmjeit, mint a kriti­ka. Ha fellapozzuk a néző­számra vonatkozó statiszti­kákat, akkor mai körülmé­nyek között megvalósíthatat­lan adatokra bukkanhatunk: a Hintónjáró szerelem (első önálló filmje 1954-ből) csak a magyar mozikba több mint 5 millió (azaz öt millió, ne­hogy valaki nyomdahibára gyanakodjon) nézőt vonzott, s a Légy jó mindhalálig láto­gatószáma is jócskán felül van a 3 millión. Hogy mi adja Ranódy munkásságának változatlan érvényességét, azt egy szí­nészi vallomás világítja meg a legtisztábban, Biliary Józsefé, aki szinte minden filmjében játszott: „Mindig úgy éreztem, hogy van valami közös a gondolkodásunkban, rokon a szellemi irány: a nép nevé­ben szólni és a magyarság legfontosabb dolgait bogoz­ni, az értékeket fölmutatni. Ranódy olyan témákhoz nyúlt, amelyek a legeleset­tebb néprétegek mondandóit hordozták magukban, még­pedig nemcsak magyar, de egyetemes érvénnyel”. Tisztelgő ünneplés Hétfőn bensőséges ünnep­ség keretében a sóstói mú­zeumfaluban köszöntötték a hatvanadik születésnapját ünneplő Erdész Sándort, aki szeptember elsejével nyugál­lományba vonult. Ezúttal a szakma jeles képviselői mél­tatták érdemeit. Jelen volt Balassa Iván, a Néprajzi Tár­saság elnöke, Gunda Béla professzor, Újvári Zoltán, a debreceni egyetem néprajzi tanszékének vezetője, Erdész Sándor tisztelői és barátai. Bevezetőjében Gunda Béla professzor elismerően szólt a megyében folyó néprajzi ku­tatásokról, amelyeknek ered­ményei túlterjednek a megye határain, beépülnek az egye­temes néprajztudományba. — A sóstói szabadtéri mú­zeum — mondta —- Erdész Sándor tevékenységének hű tükre. A magyar néprajztudo­mány büszke lehet erre a mú­zeumfalura. A továbbiakban országos intézmények képviselői, a szomszédos megyék múzeu­mainak munkatársai idézték fel egy-egy emléküket, s mondtak köszönetét Erdész Sándornak gazdag életmű­véért, közismert szerénysé­géért. A Jósa András Múzeum -— születésnapra megjelent — Évkönyve Erdész Sándor előtt tiszteleg. Ennek bevezetőjében úja az ünnepelt: „a Sóstói Mú­zeumfalut kicsit a gyermekem­nek érzem, s ettől nincs feleme- lőbb érzés... És most, 60 éves koromban nem tudom eldönte­ni magamban, hogy mi is va­gyok: múzeológus-e vagy fol­klorista? Hiszen a köztudatban a két munkakör nem fér össze. Azt tudom, hogy bennem a két munkakör összefonódott.” Az évkönyv ismerteti Erdész Sándor szakirodalmi munkássá­gát. Ebből kiderül, hogy hal­latlanul gazdag már eddig is ez az életmű. Kiemelkedő teljesítménye Ami Lajos meséinek három kötete, a Nyíregyháza néprajzáról szóló dolgozat, a Kígyókul­tusz a magyar néphagyo­mányban című könyv. A múzeumfalu igazgatója szeptember elsejétől Páll István lett. (n. i. a.) Ranódy szobra a filmgyár udva­rán. (Morell Mihály alkotása) Ez az egyetemes érvényű- ség főként Ranódy legjobb filmjében, az Akiket a pacsirta elkísér-ben teljesedik ki, ható­dik át férfias lírával, különös érzelmi gazdagsággal. Méltat­lanul kevés szó esett erről a filmről a szakirodalomban, pedig ott a helye a magyar filmművészet kalsszikus da­rabjai, a Talpalatnyi föld, a Körhinta, a Tízezer nap mel­lett. A fdm akkor jár a maga út­ján (s nem az irodalomén vagy a színházén, amelyek mindig felkínálják számára az idegen ösvényt), ha a történet úgy bomlik ki, hogy a lát­ványvilág, miként a jó festmé­ny, többletjelentést hordoz, s ezt a képi kompozíció terem­theti meg. A metafora és a szimbólum a legtermészete­sebben filmi eszköz is, s ezt Ranódynál pontosabban sen­ki nem tudta hazai rendezőink közül. Az Akiket a pacsirta elkísér hihetetlen gazdag tár­háza az ilyen megoldásoknak s ezek az eszközök kifejezői annak a szeretetteljes viszony­nak, amely a rendezőt az ábrá­zolt világhoz fűzi. Ranódy egész pályája során megmaradt a rangos irodalom vonzásában. Megannyiszor visszatér kedves szerzőjéhez, Kosztolányihoz, akivel össze­köti a szűkebb szülőföld, a Bácska. Ennek az élményvi­lágnak köszönhető az életmű másik csúcsteljesítménye, a Pacsirta. Ez a film hozza meg Páger Antal számára legna­gyobb személyes sikerét, a cannes-i nagydíjat a férfiala­kítás kategóriában. Ez utóbbi jelzi egyébként, hogy Ranódy milyen biztos kezű színészvezető. Ugyanezt igazolja, hogy gyerekszíné­szei mindig hitelesek, gondol­junk csak Czinkóczi Zsuzsa szívbe markolóan szép Ár­vácskájára. Ugyanez a bizton­ság jellemezte színészválasz­tását is. Az nem lehet véletlen, hogy ő adott először nagy fe­ladatot olyan színészeknek, mint Bara Margit, Tordy Géza, Moór Mariann, Pap Éva, Nagy Anna. Kései interjúi egyikében így vall a művészetről: „Segít megismerni azokat a félelme­tes ösztönöket, amelyek csele­kedeteinket irányítják... És amelyeket csak akkor tudunk önmagunkban megváltoztat­ni, ha felismerjük őket, s a fö­lismerésen keresztül munkára tudjuk finomítani”. Aktuális program ez a mára szólóan is. Hamar Péter a KM vendége y Kelet a maf/srország hétvégi melléklete m

Next

/
Oldalképek
Tartalom