Kelet-Magyarország, 1989. augusztus (46. évfolyam, 179-205. szám)
1989-08-05 / 183. szám
6 1989. augusztus 5, Valóságunk közelképben '■ Wí: Gönczi Mária: Portrévázlatok egy érettségi találkozón Vajon milyen lehetett a nyár 1939-ben, amikor a ma már meglett férfiak a felnőttkor küszöbéhez értek? Túl voltak az érettségin, s egy patinás gimnázium bizonyítványával a zsebükben vághattak neki az utolsó nagy vakációnak, hogy aztán átlépjenek azon a bizonyos küszöbön. Csakhogy az idő tájt már gyülekeztek a viharfelhők Európa ege fölött: amint elfutott a kurtára szabott és hosszú évekig az utolsó békés nyár — kitört a világháború. Így kezdődött ötvenöt — és még sok ezer — fiatalember ifjúsága. Volt, aki sohasem lépte át többé az alma mater küszöbét — nem jött. nem jöhetett vissza. De úgy húszán mindig itt voltak az érettségi találkozón. Most, a legutóbbin is. „Fogyatkozik lassan az osztály- névsor“ A legtöbben a fővárosból érkeztek a nevezetes, ötvenéves érettségi találkozóra. Az egykori kossuthos fiúk közül csupán öten élnek itt, a megyében. Köztük dr. Kemény Lajos, az előbb tíz-, majd a negyvenediktől kezdve ötévenként ta jövőben pedig kétévente) sorra kerülő összejövetelek legfőbb szervezője. A nyíregyháziaknak szinte be sem kell őt mutatni, hiszen a főorvos úr három évtizeden át vezette a megyeszékhelyen a tüdőgondozó-intézetet. — Pedig én nem is akartam orvos lenni. Az érettségi után édesapám íratott be az egyetemre, abból a megfontolásból, hogy így biztosan túlélem a háborút... Igaza lett. Megszerettem ezt a hivatást, most már nem bánom, hogy orvos lettem. 1944-ben fejezte be az egyetemet. 1945-ben leszerelték (a katonaságot azért nem úszhatta meg egészen), a következő év elején mar munkába is állt a nyíregyházi kórházban. Miután letette a szakvizsgát, kinevezték az említett rendelőintézet főorvosának. Onnan ment nyugdíjba harminc évvel később. 1982-től azért félállásban még végezte a megyei szűréseket, az idén (január elsejétől) azonban már „főhivatású” nyugdíjas, a város köztiszteletben álló polgára. Alaposan megszolgálta a pihenést, a nyugalmat. Nehéz sorsú nemzedék a mienk. Amikor véget ért a háború, úgy éreztük, más világ kezdődik. Nagy lelkesedéssel fogtunk hozzá az újjáépítéshez. Aztán a negyvenes évek végétől sok minden rosszra fordult. Szólni nem lehetett, bebújtunk a szakmába ... A szakmába, amelyet Kemény főorvos úr 48 éven át gyakorolt. Sosem volt magánpraxisa, noha az ő pácienseinek — a tüdőbetegeknek — nem volt szokásuk hálapénzt adni. Az érettségi találkozón egykori osztálytársainak amolyan házigazdája is a főorvos úr: ő szervezi meg ezeket az összejöveteleket, gondoskodik a közös ebédről, az „osztályfőnöki óra” lebonyolításáról. Sajnos, tavaly meghalt az egykori osztályfőnök, egyben az őket tanító tanárok közül az utolsó, aki még életben volt — Szikszói László. Az ötvenéves érettségi találkozón már csak Belohorszky Ferenc képviselhette a híres- neves gimnázium tudós tanárokból, kiváló egyéniségekből álló tantestületét. Fogyatkozik lassan az osztálynévsor is, a mostani számbavételkor bizony csaknem minden második névnél megszólalt valaki: meghalt... Ott maradt a mauthauseni, a dachaui, vagy a teresienstadti koncentrációs táborban, munkaszolgálatosként lelte halálát valahol Galíciában, agyonlőtték a Kárpátokban ... Volt, akit a tífusz vitt el már 1945-ben. Másokat Franciaországba, Olaszországba, Kanadába, Amerikába, Mexikóba sodort a háború forgószele; olyanról is tudnak, aki az idegenlégiót is megjárta. — Mindig építész szerettem volna lenni — vesszük fel élete történetének fona.- lát Szatmáry Lászlóval. — De a szüleim nem tudtak egyszerre két gyereket taníttatni, így én kénytelen voltam „parkolni”, amíg az öcsém le nem érettségizett. Parkoláson pedig ezúttal azt kell értenünk, hogy — elgondolt hivatásához hűen — a fiatalember elment dolgozni az építőiparba, ahol a kőművesmesterséget is kitanulta. Mindez két évig tartott. 1941-ben Magyarország is belépett a háborúba, ami nálunk is százezrek sorsát fordította más, gyakran végzetes irányba. „ II Sztálii- mttszak szabttálása miatt“ — Engem is rögtön elvittek katonának. 1943-ban, amikor éppen leszereltem volna, kivittek a frontra. Az Arad" környéki harcokban megsebesültem, olyan súlyosan, hogy a battonyai kórházban már nem is akartak ellátni... Aztán jött a front, minket sebesülteket is elkezdtek szál- lítgatni. Egészen Sopronig kerültem, ott értek a légitámadások 1944 decemberében. És milyen az élet ... Az egyik ilyen bombázás sodort össze egy időre két másik, egykori kossuthos diákkal. Mikor annyira felgyógyult, hogy egyáltalán útnak indulhatott, Pestre utazott a szüleihez, akik időközben odaköltöztek. A karácsonyt már velük töltötte, együtt élték át a főváros ostromát is. Majd végre véget ért a háború. — Még abban az évben beiratkoztam az egyetemre. 1949-ben kaptam meg az építészmérnöki diplomát. De nem sokáig örülhettem a munkámnak. Ismeretes, milyen időket éltünk már akkor — 1950. december 21- én, ami ugye Sztálin születésnapja, véletlenül baleset történt az egyik építkezésen. Engem „a Sztálin-műszak szabotálása miatt” bíróság elé állítottak, és a végén szinte örülhettem, hogy csak két év nyolc • hónapra ítéltek. Ebből végül egy évet kellett leülnöm. Utána szerencsére visszavettek a céghez. Aztán különböző vállalatoknál dolgoztam, a 60-as évektől pedig a minisztériumban. Nem tudom, mit mondhatnék még? Nyugdíjas vagyok, és visszavágyom a Tiszára, Tokajba, ahol a gyerekkoromat töltöttem. . . De most már csak Nyíregyházára jutok el — eddig még minden érettségi találkozón itt voltam. „Valahol fonalat kell hazai" Dr. Gaizler Gyula volt az osztályban a legfiatalabb, mégis ő ment nyugdíjba leghamarabb. Életének komoly fordulatát, egy új korszak kezdetét jelentette az az év. De haladjunk sorjában. — A Kossuthot azért becsültem, mert toleranciára nevelt, közösséget teremtett. Itt nem tettek különbséget a parasztgyerek és a szolgabíró fia, a katolikus és az ortodox vallású között. Rangot jelentett ebbe az iskola ba járni. Érettségi után katona lettem. Hadifogságba kerültem, ahonnan csak 1947-ben jöhettem haza. Beiratkoztam a debreceni orvosi egyetemre, ahol 1953- ban kaptam diplomát. Orvos-szüléim miatt „osztály- idegen”-nek számítottam, s a legtöbb, amit elérhettem, hogy Debrecenben maradhattam. Korán nősültem, a feleségem ekkor már a második gyerekkel volt terhes, örültem, hogy a mentőknél alkalmaztak. Ingyenes externistaként a 2-es belklinikán is dolgoztam, belgyógyászként szakvizsgát tettem radiológiából is. 1957-ben kerültünk a családdal Pestre. Ott sikerült elkészítenem a kandidátusi disszertációm, tudnillik egy perifériás rendelőintézetben dolgoztam, ahol senkit sem érdekelt a származásom, s hogy párttag vagyok-e — sosem voltam az —, csak az számított, tisztességgel vég- zem-e a munkámat... 1979-ben ment nyugdíjba. Még abban az évben beiratkozott a teológiáig, a szerv- átültetés erkölcsi és teológiai problémáiról készítette doktori disszertációját, ebből a témából hamarosan könyve is megjelenik. Nemrég részt vett a Keresztény ökumenikus Társaság megalakításában is, most ebben dolgozik nagy lelkesedéssel. „A Hz kocsiból csak egy ment vissza“ Dióhéjban tehát ennyi dr. Gaizler Gyula története. A beszélgetés végén még megemlíti, hogy boldog apa és nagyapa (három lánya, tizenegy unokája van), majd csak annyit tesz hozzá az elnagyolt pályaképhez: — Tudja, valahol vonalat kell húzni, nem szabad mindig a múltban vájkálni. Az embernek önmagában is meg kell húznia ezt a vonalat. Annyit emlegetik mostanában a damaszkuszi utat — megértem, ha egy ember számot vet a múltjával, és megteszi a fordulatot, de oda-vissza azért ne mászkáljunk ezen az úton---Temesváron született, ott járt iskolába is. A növekvő magyarellenesség miatt menekült el szülővárosából, miután az ottani gimnáziumban egyszer csúnyán ösz- szeverték. A temesvári futballcsapat játszott itt akkor a Fradival — idézi emlékeit Vajda Ernő —, és tíz vasúti kocsival jöttek az emberek a meccsre. A tíz kocsiból csal: egy ment vissza Temesvárrá. Nekem Nyíregyházán élt a nagybátyám, így náluk laktam, itt fejeztem be a gimnáziumot. A Kossuthban Sárbert Ármin bácsi tanította a biológiát, az ő óráinak hálására lettem magam is biológus. Ami azért nem ment olyan egyszerűen. Hontalannak számított, és ez ugyan nem volt akadálya annak, hogy a szegedi egyetem biológia—kémia szakan elkezdje tanulmányait, de valamiből meg is kellett élni. Ezért lett harmadéves egyetemistaként egyben tanársegéd is, aminek az a haszna is megvolt, hogy nem vitték el katonának. Ez idő tájt ismerkedett meg egy jezsuita pappal, akivel aztán zsidókat mentettek a fővárosból Szegedre. A német megszállás után Vajda Ernőt is kivitték a frontra. Túléltem, ne beszéljünk róla. 1945-ben Pestre kerültem. Előbb a premontrei gimnáziumban tanítottam, majd abban a középiskolában (ma Jedlik Ányos nevét viseli), amit annak idején Rákosi építtetett... 1957ben kezdtem tanítani az Apáczai Csere János Gimnáziumban, ahol aztán meg is maradtam egészen a nyugdíjazásig. Közben szakmódszertant tanított az egyetemen, tankönyveket írt. Iskolájában pedig igyekezett meghonosítani azt a szellemet, amit Nyíregyházán a Kossuthban tapasztalt, és amit az egymás iránti tisztelet, megértés jellemzett. — A harmincas években a Kossuth diákjait, taná- nárait is a legkülönfélébb világnézeti hatás érte, mégis sikerült megóvni a gimnáziumot a szélsőségektől. Egymást becsülő, egyeneslelkű fiatalokat nevelt ez a gimnázium. Ezek az emlékek hozták vissza Vajda Ernőt minden érettségi találkozóra. — Tudja, mikor öt év után először jön össze az ember a régi osztálytársakkal, általában arról kérdezgetjük egymást, sikerült-e befejezni, amit elkezdték mik a terveid ... A tízéves találkozón a házasság, a család a fő téma, előkerülnek a fényképek ... Huszonöt év után azt kérdezzük: mire jutottál? A harmincévesen: mit szedsz? És az ötvenévesen: ki él még? Névjegykártyáján a Shell-cég világszerte ismert sárga-piros, kagylós emblémája. „László Selled”, azaz Seilei — a régi osztói ytársaknak Leuchtmann László 35 év után először jött Nyíregyházára, először kereste fel egykori iskoláját. Csák tárgyilagosságot érzek a hangjában, amikor arra a — talán tapintatlan — kérdésemre válaszol, hogy milyen tervei voltak, amikor 1939-ben elbúcsúzott ettől a gimnázi- uimtóll? — A zsidótörvények miatt nekem sok tervem nem lehetett. Az érettségi után Pestre mentem, ahol a rokonaimnak festékvegyszer kereskedésük volt, és ott dolgoztam. Bár sosem voltam marxista, 1940-ben beléptem a Szociáldemokrata Pártba, mert egy kimondottan ná- ciellenes csoportot kerestem. Nekem nagyon sokat adott az SZDP. A munkához, az élethez való jogot jelentette. „Hz egész családomat elhurcolták“ A viszonylagos biztonság azonban csak 1942-ig tartott. Ekkor behívták munkaszolgálatra. Megjárta Erdélyt, Ukrajnát, Kárpátalját. 1944. október végén megszökött. — Munkácson bujkáltam, ahová a szökésem után pár nappal bevonultak az oroszok. Éhezve, lerongyolódva, de mégis csak szabad voltam. Egy hétig ... akkor ugyanazok, akik felszabadítottak, elfogták. A sors kegyetlen iróniája, hogy éppen egy zsidótempílom udvarában tartottak fogva... De két nap után innen is sikerült megszöknöm. Hallottam, hogy Nyíregyháza már szabad, ide igyekeztem. Éjszakánként, a kertek alatt jöttem, mert szedték össze az embereket „malenykij robot”-ra. Két" hét után érkeztem meg. A házunkat épségben, de üresen találtam. Az egész családomat elhurcolták, két unokatestvérem 'kivételével mindannyian koncentrációs táborban pusztultak el. 1945 tavaszáig maradt Nyíregyházán. Egyik társával boltot nyitottak a Körte utca sarkán (Fűszer- és Gyarmatáru RT”) — összeköttetésékkel sikerült Erdélyből sót, rézgáli- cot hozni, ami az egyik legkelendőbb áru volt akkoriban. Április végén mégis itthagyta a várost, felment Pestre. — Tanulni akartam, beiratkoztam a közgazdasági egyetemre. Közben újra működtem az SZDP-ben, egészen a kékcédulás választásokig. Attól fogva visszavonultam a politikától. Az egyetem elvégzése után az első magyar külkereskedelmi vállalatnál, a Külforgalmi RT-nél helyezkedtem el a titkárságon, ekkor kapcsolatba kerültem Vas Zoltánnal is. A munkám mellett a sport volt a hobbim. Annak idején az én javaslatomra szervezték meg Nyíregyházán a szezonzáró atlétikai versenyeket. Nagy NYET- VE-szurkoló voltam, a pálya volt a második otthonom ... Még itt a Kossuthban megalapítottuk az Újpest-drukkerek egyesületét. Az említett időszakban, az ötvenes években pedig elvállaltam az Újpesti Tonna Egylet atléta - lkai szakosztályának elnökségét, és az MLSZ elnökségének is tagja voltam ... De visszatérve a munkámra: a külkereskedelmi vállalatok szakosításakor a Chemolimpexhez kerültem. Ott votam osztályvezető az ötvenhatos — hogy :is kell ezt most itthon mondoni? Maradjunk annál, hogy az 56-os eseményekig .. . Amelyekkel én egyébként szimpatizáltam. És bár most már .mondhatnám, a valóság az. hogy nem voltam hős. De a történtek után nem hittem benne, hogy ebben az országban még lehetséges , a demokratikus fejlődés. 1957. december 6-án feleségével és négyéves kislányával, egyetlen fillér nélkül, kiábrándult emberként vágott neki a világnak. Stockholmban volt üzleti (kapcsolata: egy vegyszergyár, amelynek tulajdonosa munkát adott neki a laboratóriumban. — A kenyerünk tehát megvolt, de így is igen nehéz volt az első két év. Amellett, hogy. tanultam svédül, elsajátítottam a számítógép programozást is, és ezt igen jól tettem, mert akikor még Svédországban. is nagyon kevesen értettek hozzá. így kerülhettem 59-ben a Shell-cég- hez, ahol előhb programozó, majd számítógéposz- tá'ly vezetője voltam. A vezérigazgató is felfigyelt rá, mind nagyobb feladatokat kapott. Tíz év múlva az egyik vezetője lett a cégnek. Onnan ment nyugdíjba is. Közben felnőttek a gyerekek. Judit férjhez ment (két fia van, egy 6 és egy tizenhárom éves); a már Stockholmban született Péter kiváló tanulóként elvégezte az orvosegyetemet, most sebész a klinikán, és éppen családalapítás előtt áll (menyasszonya, Asa, szintén orvos.) Péter örökölte édesapja sportszeretekét: párbajtőrözött, a svéd válogatottnak is tagja volt. Egyébként mindkét gyerek tud magyarul, a szülők ügyeltek rá, hogy a családban mindig így beszéljenek. „Ű mindenben nagyszerű társam voll“ — Viszonylag elégedett ember lennék, ha a feleségem nem halt volna meg másfél évvel ezelőtt. Ö mindenben nagyszerű társam volt. 1966-ban jöttek haza először Magyarországra. A hatóságok azonban sokat kellemetlenkedtek, emiatt rossz szájízzel utaztak el, és újaibb tizenhárom évig nem térték vissza. 1979-tői fogva viszont úgy három- évenként hazalátogatott a Seilei házaspár. — Nyíregyházán 1954 óta most járok élőször, habár néhány osztálytársammá 1 tartottam a kapcsolatot. Szeretnék kimenni a temetőbe, aztán pedig úgy terveztem, felkeresem Margó- csy Józsefet, akinek Nyíregyházáról szóló két könyvét nagy élvezettel olvastam. Neki, ennek a két könyvnek is köszönhető, hogy eljöttem az ötvenéves, számomra azonban első érettségi találkozóra. II Keleta magyarors/ifo HÉTVÉGI MELLÉKLETE
