Kelet-Magyarország, 1989. augusztus (46. évfolyam, 179-205. szám)
1989-08-19 / 195. szám
1989. augusztus 19. 7 TW ár másnap támadják... Képviselő két tűz között Nem tudni mikor lesz, de mindenképpen közeleg a választás. Az elmúlt 40 év legde- mokratiikusaibbain megválasztott képviselői mára sokak szerint nem az Országházba valók, akár elfogadnak, akár elutasítanak egy törvénytervezetet, már másnap támadják különböző csoportok, szervezetek, aláírásokat gyűjtenek a választók, s visszahívásukat kezdeményezik ha hallgatnak, ha szólnak. Hogy érzi magát ilyen helyzetben a képviselő? Kovács Jánosnak, Szabolcs-Szatmár megye 20- as számú választókerülete képviselőjének, a MÁV záhonyi vontatási főnökség vezető mérnökének tettük fel ezt a kérdést. — Nem jól. Magamban már a számvetést is elkészítettem, mert korábban pe- dzgették, hogy előrehozzák őszre a választásokat. Gondolkodtam: jól csináltam? Nem jól csináltam? Érdekes dolog ez az értékelés is, mert nemcsak tájanként változik a képviselők helyzete még Szabolcs-Szatmárbán sem egyforma. Ahol ellenzéki csoportok alakultak, ott egészen más a helyzet, mint például itt nálunk, ahol még az MSZMP-nek egy reformköre sem alakult, csak egy próbálkozásról hallottam, Azt hiszem ez abból ered, hogy itt van munkája az embereknek. A vasútnál is folyamatosan el lehet helyezkedni, mert az állandó fejlesztések mindig kínálnak valamilyen munkát. Ilyen értelemben politikailag csendes hely az én választókerületem. Még Újkenézen vagy Tuzséron sem alakítottak más pártot, szervezetet, pedig ezeken a településeken aktívabbak az emberek. Mekkora csatározások vol- tákaz országban például Bős— Nagymaros ügyében! Néhány képviselőt vissza is hívtak választói, amiért igent mondtak rá. Én is megszavaztam, aztán elmondtam itthon, linformációkat kaptunk hogyan bizonyították nekünk papíron, s a helyszínen is, hogy nagyobb baklövés abbahagyni, mint tovább építeni és én ezért értettem egyet vele. Ebben a térségben egyébként most is inkább mellette vannak az emberek. A világkiállítás megrendezését sem azért nehezményezzük, mert az okoz örömet, ha nem történik semmi ebben az országban, vagy fáj nekünk, hogy az ország más tája fejlődik. Azt szeretnénk, ha mi is kaphatnánk a világkiállítás ürügyén felépítendő javakból. Ha nemcsak Bécs és Budapest között eredményezne fejlesztéseket az infira- stuktúrában. Itt jobban elfoglalja az embereket a munka, a tsz-ek nehéz körülmények között gazdálkodnak, a gyárakban is kevés a kereset, ha valaki úgy akar élni, mint máshol, itt többet kell érte dolgozni és kevesebb idő marad a közéletre, a politizálásra. Egy kicsit magányos farkasnak érzem magam. Nem ezt ígérték nekem négy évvel ezelőtt, amikor jelölt lettem. Azt mondta a párt, a népfront, hogy támogat, de ez a támogatás azóta sem igen jelentkezett. Még a tanácsokkal volt a legjobb kapcsolatom. Megtartottam fogadóóráimat, a tájékoztatókat, legalábbis ahol igényelték. Mert például Tiszaibezdéden kétszer is csak egy-egy érdeklődő akadt... Aztán gondom az is, hogy nekem kevés az információm. A megyei képviselőcsoportban a képviselőtársaim többsége első számú vezető. Nekik több az értesülésük, némelyiküknek lehetősége van arra, is, hogy munkatársait akár szakértőként is megkérdezhesse, mert mondjuk a jogászok nyilván többet tudnak segíteni egy törvénytervezet megítélésében, mint itt a vontatási főnökségen az én munkatársaim. Nem azt akarom mondani, hogy a munkahelyemen nem kaptam semmilyen segítséget, de már az igazgatóságtól csak annyit kaptam, hogy nem korlátozták a működésemet. Azt hiszem egy kicsit belefáradt ebbe a munkába a képviselők többsége, mert elismerést sose kaptunk, annál többször hallottuk és halljuk, hogy ez a parlament nem alkalmas feladata ellátására. Azt hiszem az emberek is megváltoztak. Valamikor a régi beidegződés szerint még rangja volt egy képviselőnek, az utóbbi időben már egy a sok közül. Az első évben hívtak mindenhová. Elnökségekbe ültettek, ünnepi beszédek mondására kértek fel, mostanában már nem is tudok róla, ha rendezvényt tartanak. Vagy ha elmegyek, azt sem használják ki, pedig néhány dologban esetleg tudtam volna, vagy tudnék segíteni. Nem dicsekvésnek szánom, de azért megemlítem, hogy a minisztériumban, a Parlament építési-közlekedési bizottságában segítettem a kis- várdai felüljáró ügyének egyengetésében, zúzott követ szereztem például Tornyospálcának és Mezőladánynak útépítéshez és így tovább . .. Térjünk vissza a Parlamentre, bár a legutóbbi országgyűlés óta teljes csend van, pedig a szeptemberi ülésszakon megint nagyon fontos témákról kell dönteni. Még nem kaptunk anyagot, majd megint a nyakunkba zúdítanak egy héttel az .országgyűlés előtt néhány ezer oldalt, aztán töprenghetünk rajta, hogyan készüljünk fel, hogyan szavazzuk, hogy lelkiismeretűnk is tiszta legyen, és az országnák is jó törvény szülessen. Igaz, azt is mondhatnánk: felment bennünket a felelősség alól az ellenzéki kerékasztallal folytatott tárgyalás^ hiszen ott döntések, megállapodások születnek. Mégis, inkább azt mondom és mondják társaim is ezekre: most ismét játéknak lehet tekinteni szerepünket. Megint csak bólogatunk, így aztán nem csoda, ha élcelődések céltáblája az országgyűlés, s őszintén szólva nem is tartom célszerűnek további működését. Szerintem legyen minél hamarabb választás, tegyük tisztába, hogy ki mögött milyen erő áll és ezek az erők szabják meg a képviselőnek, hogyan voksoljon. Most is olyan tövényjavaslatok kerülnek majd elénk, amelyekről ebben a helyzetben jól dönteni szinte lehetetlen. Ha volt is benne valamikor olyan mélyen szunnyadó gondolat, hogy esetleg indulok a választáson, vagy ha felkérnek, hát elfogadom, ez már elmúlt. Visszatértünk a régi szisztémához, most újra csak eszköznek használják a képviselőket. Azonkívül belefáradtam. Sok mindentől elestem a munkahelyemen is, mert a sok távoliét miatt másképp bírálják el a munkámat. Veszítettem a szakmában is, mert kevesebb időm volt a gyakorlásra, és nekem még elég sok időm van nyugdíjig, szeretnék itt sikereket elérni. Véleményem szerint ennek a parlamentnek csak az átmeneti állapothoz szükséges törvényeket kellenne megalkotná. Amit elrontottunk, s amit én nagy hibának tartok az az, hogy gazdasági ügyekben nem sok mindent tett ez az országgyűlés. Remélhető, hogy a választáson megtisztulunk, megújulunk, átalakulunk, új, rátermett vezetők kerülnek előtérbe, s akkor a parlament is alkalmasabb lesz az ország gazdasági és politikai helyzetét javító, a megbékélést, a megújulást szolgáló törvények megalkotására. Balogh József Rátonyi József: Fák között. £ Mert élni kell ...........“■> ondolatban annyiszor elrendezzük, hogy mit is kellene •§ csinálni, de aztán mást csinálunk. " Más kérdés az, hogy miért nem ezt a munkát csináljuk, holott ez „elménk gyönyörűsége". Azért, mert élni kell! Még nyáron is kiki szalad a pénze után. Én például egy kis hobby-házat építek a telken, nem jut segédmunkásra, magam vagyak az. Tegnapelőtt — amikor Nyíregyházán 35 mm eső esett — itt, száraz időben, én 240 mázsa sódert lepátoltam le a teherautók platójáról. Csak az önérzetem volt elégedett: bírtam a sort a húszévesekkel. Más meg az uborkáját szedi. Az uborka meg olyan természetű, hogy az égnek sem hajlandó egy mázsával többet teremni, „mert én jó elvtárs vagyok”, csak annyit terem, amennyi munkát a gazda befektetett. És itt, ebből a tényből kétféle filozófiai következtetés is levonható. Az egyik az, hogy van abban valami, hogy az „osztálynak el kell tartania Vezetőit, még akkor is, ha azokat hivatásos forradalmároknak nevezik”, hiszen társadalmi munkában végezni ezt aligha lehet. Én nem tudom, hogy a zalaegerszegiek hogy képzelik, de tudom: a Reform nem „leült”, de a munka mellett politizálóknak nincsen idejük szüntelen lobogni, legfeljebb egy- egy petárdára futja. Azt a petárdát meg már ellőtték, előttük. A kívülről figyelő további petárdákat vár, dehát nincsen mindig ünnep. Egyszóval: mégiscsak meg kell osztani go. embereket hivatalból poli- tizálókra, meg olyanokra, akik civil szakmájukból élnek. Mi hát akkor a gond? Az nem, hogy ilyen munkamegosztás is van a társadalomban: hivatásos politikusok és politizáló dolgozók, hanem az egymáshoz való viszony. A hivatásos politikusoké legyen-e a prím és a végrehajtás a dolgozó tömegeké, vagy a dolgozó tömegek legyenek a domináló prímások és a hivatásos politikusok meg szolgáljanak. Szolgálják azokat a tömegeket, amelyek eltartják őket. Minden más kívánság utópia. Nem megszüntetni kell az „apparátust” hanem olyan szituációt teremteni, amelyben tudatosul majd bennük: sorsuk a tömegektől függ. Egzisztenciálisan is. Ha nem jól szolgálnak, menjenek! A népfelség elvének gyűlésdemokráciákban való érvényesülése, ez a jövő útja. De: ezeik a gyűlések olyan ritkák legyenek, mint a sátoros ünnepek. Közben pedig a hétköznapokon az apparátus hajtsa végre a gyűléseken rábízott feladatokat, a tömegek meg termeljenek. És itt megint van egy megjegyzésem: egyszer s mindenkorra fel kell adni azt az elvet, hogy a legcsekélyebb igazság is lehet ebben a jelszóban: „vedd el és oszd el újra”. Ezt az elvet a szocializmus vitte át a gyakorlatba és járatta le. Mert elvettük a bárókét,, meg a grófokét, aztán a tőkésekét, aztán a kuláknak kikiáltott polgárparasztokét, aztán a parasztságét, s közben élősdiségre neveltünk. Elhitettük az emberekkel, hogy a munka könnyű. Az „orcád verítékével keresd a te kenyeredet” igazságot a biblia fogalmazta meg. A verítékes munka elviselni tudására kellett volna nevelni, nem pedig a megtermelt javak újraelosztására bíztatni szüntelen. Vegyünk egy példát: a budapesti polgárság felépítette a bérházákat. Verítékes munkával, illetve munkából akkumulálódott össze körutakká. Míg elvettük 1950 körűire és odaadtuk a proletáriátusnak, jelképes bérért. Igenám, de az 1945 előtti tatarozások „jótállás ideje lejárt”, és most az V., VI., VII., VIII. kerületek és a IX. kerület fele patkányfészek, félkomfortos, leromlott, lelakott tömegnyomor. A Kárpát-medence egészének nemzeti jövedelme nem lenne elég csupán a felsorolt kerületek rendbehozására. Ki fogja tehát megfizetni azt az illúziót, amibe beleialtat- tuk a főváros proletáriátusát: „itt van, a tied, havi jelképes lakbérért, lakjad!” Ó, nem! Most már nincs kitől elvenni. Dolgozni kell! Az pedig, hogy differenciálódik a társadalom mindig így lesz, mert a differenciálódásnak okai az emberekben találhatók. Van, aki a hétvégeken sörözik meg strandol, van aki a hétvégeken barátaival összefogva házat épít. Aztán, aki sörbe fojtotta pénzét, egyszer csak öklét rázza az emeletes ház előtt, hogy „ez nem igazság! Lesz ez még másképp is!” Az MSZMP-nek fel kell vállalni valakik érdekképviseletét! De az* istenért! Ne azokét, hanem az építeni akarókét, különben minden kezdődik elölről. Ez az egyik tanulság. A másik tanulság már keserűbb alig merem levonni. Az okos vezetőréteg (vezetőklikk, vezető-lobby, választmány, PB. KB mindegy, hogy hogy hívjuk) megtanul kivárni tudni. Végülis: a tömeg teszi a dolgát, csak kilő egy petárdát, aztán kész. Ha egy vezetés zsarnoki, akkor a petár- dázó tömeget („hőbörgőket”, stb.) ilyenkor szájonveri. Ezt Cfette sokáig a szovjethatalom, ezt teszi néhány évtizede közép-kelet, illetve Kelet-Európa. Végülis: periodikája van ennek. Négyévenként? — Negyvenévenként? Mindegy... Ki lehet számítani, hogy mikor van dagály és apály... És csak-a dagályokat kell megúszni, a forradalmi dagályok idején kell tudni a háttérben maradni, hiszen az emberek úgyis visszamennék uborkát termelni, házat építeni, stb. (Mindig ilyenek voltak. A római légiók katonái, olvashattuk Plutarkhoszék- tól, még hadviselés idején is hazamentek szántani.) Szóval, ez a második tanulság. A reformköröket végülis az uborkatermelő, házat hétvégi munkában építő embereknek találták ki. Ezekből soha nem lesz vezető. Valahogy nem fér össze a természetükkel. Akkor hát... nem kell velük direktben játszani. Mégcsak véletlenül sem szabad olyan látszatot kelteni, hogy ők a hormoninjekció és semmi több, hogy velük és általuk vitalitás pumpálódjon az elpetyhüdt, elaggott intézményrendszerbe. Visszamennek ők, akárcsak visszamegy a fortyogó vulkán. Ha meg kicsap, Istenem! Ne legyen olyankor senki lejtőn, mert elsodorja a forró láva. No, az emberek természete nem változik meg. De a lejtőn is lehet fakadni virágnak, ha nem fortyog a láva... De amikor fortyog, akkor magára vessen az, aki éppen lejtőn van. Frissiben most ennyi jutott eszembe. Abból az alkalomból, hogy ma — hétfőn — szünnapot tartok a munkálkodásban, és este MSZMP reformköri vezetőségi ülésünk lesz, — a délutánt hasznosítottam. Megfogalmaztam néhány levelet, letudva vele egynéhány restanciát. B efejezésül a „meggy-háború” utánra van egy< javaslatom. A konzervgyárakat át kell alakítani részvénytársaságokká. Ha termelők természetes Személyek, s ha a tsz-ek, mint a termelőket összefogó jogi személyek részvénytulajdonosokká lehetnének egy-egy konzervüzemben, akkor nem állna szemben egymásai két érdek. A termelőnek, mint részjegy-tulajdonosnak közgyűléseken joga lenne elszámoltatni a konzervgyárakat irányítókat, illetve az ott keletkező haszon a részvény-osztalékokban térül meg. Szóval: amit a termelő elveszítene az értékesítésben (azaz a kereskedelem által), azt mint részvényes visszakapná az ipari haszonból. Nekem úgy tűnik az a bizonyos gyűlésdemokrácia (részvényesek közgyűlése) itt is determináló tényező lehet, s a konzervgyárak (más esetben más gyárak) vezetői szolgálnák egy-egy regionális egység őket is eltartó termelőit. Érzésem szerint, valahol itt rejlene a dolgozók (a termelők) valódi hatalma. Dr. Varga Károly y Kelet a Magyarország ÜNNEPI MELLÉKLETE
