Kelet-Magyarország, 1989. július (46. évfolyam, 153-178. szám)
1989-07-01 / 153. szám
1989. július 1 7 Nem vagyunk-e már a tűrési határon is túl? Az ember biológiai jövője Beszélgetés arról, hogy létünk teljes égésiében a technikától függ Új Kelet a IBagprország HÉTVÉGI MELLÉKLETE Dr. Csaba György a Semmelweis Orvostudományi Egyetem Biológiai Tanszékének a professzora. Tudományos munkája mellett rendszeresen foglalkozik a biológia társadalmi hatásával kapcsolatos kérdésekkel. Régebbi könyvének új kiadása adta a beszélgetés apropóját. — Önnek nemrégiben megjelent egy könyve, A modern ember biológiai paradoxonja harmadik, átdolgozott kiadása. E könyvben kiemelkedő helyet kap az ember biológiai jövőjével való foglalkozás. .Miért látja On aggasztónak az ember biológiai jövőjét? — A gondolkodó embert minden korban érdekelte az emberiség jövője, és ugyanígy minden korban felmerültek aggódó nézetek is. Ne gondoljunk itt másra, csalk Madách Az ember tragédiájára. Bár ezen aggodalmak sohasem voltak alaptalanok, az emberiség mégis mindig megoldotta e problémát, és túlélte azokat. Ma azonban — és ez a ma természetesen már egy mögöttünk lévő hosszabb időszakra is vonatkozik — egészen új, az emberiség korábbi időszakaira nem jellemző problémák merültek fel, mégpedig a technika hihetetlen mértékű fejlődése következtében. A hallatlanul progresz- sziv technika egy rendkívül konzervatív biológikummal él együtt, és azt több oldalról is „támadja". A technikának tehát egyrészt élvezzük jó oldalait, mert megkönnyíti munkánkat, és lehetővé teszi szebb életünket, azonban mór ezen szerepe miatt is a biológikum kevésbé edződik meg, kevésbé van kitéve olyan hatásoknak, melyek a fajok fejlődését a szelekció elve alapján elő szokták idézni. A technika segítségével az ember a szelekciót ki tudja kapcsolni, és ezáltal mindazok az egygdek, amelyek korábbi id®sz^kbk,^>fin riejp^ypjtak képesek a szelekció l^|páárai,k .^il^ria^ni, életben maratonik, Mtoflakaí hoznak létre. Ez nyilvánvalóan.— igen humánus és az egyed számára hallatlanul előnyös hatása mellett — a génállomány romlását idézi elő. A másik oldal az, ami a technika melléktermékeként jön létre, tehát a környezet szennyezése. Ez a környezetszennyezés a génjeiben- amúgy is kevésbé ellenálló biológiku- mot nagymértékben károsítja, egy olyan területen hozva létre szelekciót, melynek az emberiség progresszív fejlődése szempontjából jelentősége nincs, egyaránt pusztítva alkalmasabb és kevésbé alkalmas egyedeket. A környezethez , .való alkalmazkodóképesség — mely ,%hát a .szelekció közreműködésével (p}j«^d£n faj fejlődésének hajtóere je '.-je ,5» ; technika által okozott kömyezetSf^rinyezés miatt kikénysze- rített irányba kellene, hogy kialakuljon (és lehetséges, hogy bizonyos mértékig ki is alakul), azonban éppen a technika rendkívüli felgyorsult fejlődése miatt ehhez az ember adaptálódni képtelen, mert mikorra az adaptáció megtörténne, már teljesen új technikai tényezők állnak elő. Ennek következtében a szelekció által kiváltott fejlődés rendezetlenné válik és ez a faj fokozottabb alkalmazkodóképességét nem szolgálja. — Melyek azok a technika ál- • tál kiváltott tényezők, melyek az emberiség progresszív irányú fel- lődését gátolják, illetve abba beavatkoznak? — Legfontosabb a szelekció-gátlás, mely az embernek emberi mivoltából fakadó tevékenysége, azaz, hogy értelmi -képességeit maximálisan felhasználva próbál védekezni a természet szelekciós hatásai ellen. Ennek a tevékenységnek a hatékonysága azonban a jelen korban, akár az orvostudomány és a gyógyszeripar fejlettségét vesszük figyelembe, -akár pedig a szociális (■karitatív) tényezőket, lényegesen nagyobb mértékű, mint bármikor korábban volt. A másik tényező a környezetszennyezés, és ezt tulajdonképpen két részre bonthatnánk fel, az egyiket úgy nevezném, hogy külső, a másikat pedig, hogy belső környezetszennyezés. A külső környezetszennyezés esetében az ipar melléktermékei fejtik ki hatásúikat, jelenjenek meg ezek vegyszerek, vagy akár. sugárzás formájában. Ily módon a vizek, a levegő szennyezése egyaránt károsítják az egész élővilágot, és az élővilágon keresztül hatnak vissza az emberre, akár úgy, hogy az erdők elpusztításával fogyatkozik meg az oxigén, akár úgy, hogy a növényekbe felszívódva hatnak a vegyszerek, másrészt pedig közvetlenül is hatnak az ember szervezetére, a levegőbe kerülő ólom, kátrány, higany, kén-6zármazékok, különböző savak és mások formájában. A környezetszennyezést az ember bio- lógikuma rendkívül nehezen viseli el, és nem tudjuk, hogy nem vagyunk-e már a tűrési határon is túl. Ami a belső környezetszennyezést illeti, az ember ezt önkéntesen végzi el saját szervezetében, mert ilyen belső környezetszennyezők például az alkohol, a dohányzás termékei, egyes Elképzelhető tehát, hogy az ember evolúcióját a tárgyakba ruházta át, és ennek az átruházott evolúciónak a le- .hefcőségei gyakorlatilag korlátlanok. Éppen ezért az ember biológiai fejlődését másképp kell figyelembe ven- dését másképp kell figyelembe ven- lett is hirtelen mértékű fejlődés érhető el, ami éppen a tárgyakban mutatkozik meg. — Ha az evolúciónak a tárgyakra való átruházását tényként fogadjuk el, akkor viszont azt kell hinnünk, hogy az ember további fejlődésével nincs semmi probléma, és a jövőnk sem kell, hogy aggasszon minket? — Az, hogy az ember evolúcióját a tárgyakra ruházta át, tette lehetővé. Emberi szenvedés. Amo Mlnkkinen (Finnország) fotója. Páriz sban, a „Fényképek hónapja” kiállításán láttuk. gyógyszerek és a kábítószerek is. A belső és külső környezetszennyezés között tehát lényeges különbség van, mivel a kü'lső környezetszennyezésnek gyakorlatilag mindenki ki van téve, önakaratán kívül is, a belső környezetszennyezést ugyanakkor saját akaratából, vagy éppen a saját akaratának hiánya miatt követi el. Mindkét környezetszennyezés — akár a génekre is hatva — természetesen a degeneráció irányába vezet. Ha ehhez hozzávesszük a szelekció-gátlást, amely ma már olyan szintet ér el, hogy terhesség védelem formájában a magzati életben is megjelenik, és hozzávesszük a fogamzásgátlást, amely a népesség létszámát tetemesen csökkenti, aikkor tudnunk kell, hogy csökkenő népesség mellett a gének nagyobb mértékű terheltsége általános degenerációs irányzatot hoz létre. —*Ez pnost azt jelentené, hogy az emberiség feltétlenül a degeneráció irányában halad? — Biológiailag, ha vizsgáljuk, akkor úgy gondolom, hogy igen, azonban éppen az ember esetében nem feltétlenül 'kell csak biológiailag vizsgálni. Az embernek a Földön való megjelenésével egy egészen különleges, tudatos lény alakult ki, amelynek a reakcióformái az állatvilág többi tagjától eltérnek, és valószínűnek tartható, hogy a fejlődése is egészen más irányú. Elképzelhető, hogy az ember fejlődése nem biológiai mivoltának változásában nyilvánul meg, hanem az általa alkotott tárgyak (eszközök) fejlődésében. Az ember már az ásó megjelenésével tárgyiasítobta a lábát, és ezáltal közlekedése vált egyszerűbbé, majd megvalósította a távolba látást, a távolba való hírközlést, a repülést, és az űrrepülést, sőt az utóbbi időben mór agyának tárgyiasítása is megkezdődött a számítógépek kialakulásával. így, joggal, arra gondolhatunk, hogy az emberek további biológiai fejlődésére szükség sincs, mert a tárgyakban való fejlődésével tökéletesíti saját magát. hogy testi adottságai ellenére a Föld uralkodójává, leghatalmasabb lényévé váljék. Ugyanakkor,. éppen e tárgyak által létrehozott degeneráció biológiai mivoltában feltétlenül károsítja, sőt elérhet olyan fokot, amikor el i6 pusztíthatja őt. Ezek után joggal vetődik fel a kérdés, hogy, ha így állunk, akikor van-e értelme a tárgyak fejlesztésének, és nem kell-e átruházott evolúciónkat leállítani, éppen azért, hogy biológiai evolúciónk fejlődhessen tovább. Azt hiszem, hogy ezt nemcsak a már működő törvényszerűségek miatt nem tehetjük, de nem is volna ésszerű. Ügy tűnik, hogy az ember már olyan mértékben fejlődött tárgyaiban, és olyan mértékben mesterséges környezetet hozott létre", hogy ennek a mesterséges környezetnek az ártalmaitól is csak a tudomány és technika további — természetesen helyes irányú — fejlesztésével védheti meg magát. A technika tehát nem kell, hogy az ember pusztulásának, vagy elpusztításának eszközévé váljék, éppenséggel az ember nagyobb mértékű védelmét is szolgálja akkor, 'ha feltárjuk,- hogy mi az, ami a technikában károsít, és mi az, ami épp ellenkezőleg, biológiai mivoltunk fenntartását is elősegíti. Hogy ez így van, annak a jelei már mutatkoznak. A génállomány nagymértékű terheltségének éppen a technika igénybevételével létrejött génsebészettel való korrekciója elképzelhető, tehát az ember eljuthat egy olyan fokra, amikor a saját maga bioiógilkumába is be tud avatkozni olyan módon, hogy az a technika és a környezet által rárótt terheléseiket el tudja viselni. Éppen biológiai sérülékenységünk fokozódása miatt létünk ma már szinte teljes egészében a technikától függ, csak éppen nem mindegy, hogy ezt a technikát milyen irányban fejlesztjük tovább. Lehetőségeink tehát adottak, csak helyesen kell velük élni, ezáltal evolúciónkat is pozitív irányba tudjuk befolyásolni. H. J. Társadalmi türelmességüuk terepe Kultúra, politika, kultúrpolitika rvendetes, hogy mind jobban kibontakozik M ^ hazánkban a politikai sokszínűség. Az ■ MSZMP mellett új (és új-régi) pártok, pártái ■ szerű képződmények, mozgalmak fogalmaz- V W zák meg céljaikat — vagy legalábbis körvo- nalaznak ilyeneket. Egyetlen dologban máris jó volna egységre = .jutni: mégpedig abban, hogy a kultúra, a művelődés, a tudomány, a művészet az egész nemzet, az egész társadalom ügye. E területen bármely párt legfeljebb csupán a művészi s a tudományos tevékenység, az alkotó munka szabadságát deklarálhatja, valamint a művelődéshez való emberi jogot a társadalom valamennyi tagja számára. (Ami eleve cáfolata a kultúrát úgyszólván teljes egészében áruvá minősítő folyamatok létjogosultságának.) Nem mai keletű a fölismerés, amely a kultúrának bizonyos értelemben kitüntetett, sajátos helyet jelól ki a társadalom szerkezetében; vonzó formában, meggyőzően már a romantika megfogalmazta ezt. Schiller a XVIII. század végén — az ember esztétikai neveléséről írott leveleiben — a művészetet s a tudományt kivonta a hétköznapi praktikum, a külső beavatkozás — a politikai irányítás — hatálya alól. „A politikai törvényhozó elzárhatja területüket — írta Schiller, rossz eshetőségeket kockáztatva meg, és korábbi tapasztalatok alapján is —, de nem uralkodhatik rajta.” Mindez persze korántsem jelenti azt — jól látta Schiller is —, hogy a művészet s a tudomány független a kor gondolkodásának, nézeteinek áramlataitól. így a politikai fölfogásoktól, hiszen ezek „termelésben” éppen hogy oroszlánrészt vállal. A politizáló művész s a politizáló tudós nem tekinthető abszurdumnak; mindkét terület eszköze lehet politikai célok megvalósításának: gondoljunk Petőfi szabadságért, világszabadságért kiáltó verseire, vagy a marxi elmélet politikai következményeire. Csakhogy az elmúlt negyven évben — többek között — épp azért születtek súlyos hibák, mert a kultúra politikai jelentősége túlzott hangsúlyt kapott. A művésztől a köz- életiséget, a milliókhoz való közvetlen szólás „demokratikus” igényét várta el a magát mindenben illetékesnek tekintő politikai vezetés, amely aztán meglepődött, amikor némelyek éltek is ezzel a fölhatalmazással, és valóban elkezdtek politizálni. Válaszúi erre — a hetvenes évek közepétől — egyszeriben műveket, művészi alkotásokat kezdett követelni a politikai vezetés, de a szellemet akkor már nem lehetett visszaparancsolni a palackba. És csődöt* mondott a művészetkritika rendfenntartó, néha rendőri szerepére alapozott irányítási metódus is. Most tehát újra kell gombolnunk a kabátot. A pártQk ne tervezzék, hogy iránjítani fogják a kultúrát vagy legalább annak valamelyik területét. Nincs tehát szükség kulturális politikára? De van. Ez tartalmazhatná azt, hogy milyen eszközökkel kívánja segíteni az illető párt a kultúrához, művelődéshez szükséges feltételek, pénz meg- és előteremtését. Tartalmazhatná azt. hogy az egységes és oszthatatlan nemzeti kultúra fejlődésén belül milyen hangsúlyokat lát fontosnak a maga szemszögéből. Tartalmazhatná, hogy mely rétegek művelődési helyzetéért érez az illető párt közvetlenebb felelősséget. Azt is, hogy a szabadon kialakított nézetek, eszmék terjesztésében mely áramlatoknak tulajdonít különös jelentőséget. Lesz párt, amely a filozófiai materializmus talajáról szemléli a kultúra, a művelődés kérdéseit is. míg egy másik — mondjuk a vallásos nevelés pozícióit erősíti majd. Lesznek politikai alakzatok, amelyek a művelődés közösségi, s lesznek, amelyek annak egyéni formációiért szállnak síkra. (Szeretném remélni azonban, hogy egy közösségi elvű magyar társadalom tervrajza bontakozik majd ki a kulturális elképzelések mérnökasztalain is.) Legyen a kultúra, a művelődés a társadalmi türelmes- ség, a másság elfogadásának, a toleranciának a terepe. S a nyitottságé, ami mindezzel egyet jelent. Engedjük be hozzánk, engedjük ki tőlünk, ami alkotmányos elgondolásainkkal összeegyeztethető, s mindenekelőtt: ami érték, egy széles merítésű viszonyítás alapján. Ám ez nem vezethet önfeladáshoz. Máris szinte jóvátehetetlen károsodást szenvedtünk az angol nyelvű tömegkultúra termékeinek gátlástalan beáramlásától, beáramoltatásatól (popzene. videoklipek, akció- és horrorfilmek stb.). Az a nemzeti kultúra, amelynek gyarapítása közös feladatként hárul valamennyi pártra, egységes azonosságtudatot feltételez, s mi hovatovább már köszönni sem tudunk magyarul (miközben az európai ENSZ-világnyelvek tömeges ismeretével, néhány esztendővel a — máris sokat vitatott — világkiállítás előtt, aligha büszkélkedhetünk). S hátra van még egy alapkérdés. A ddig, amíg a kultúra, a művelődés — látszólag — merő cifraság az ország, a nemzet építményén, amíg az iskolázatlanság, szakképzetlenség nem akadálya látványos, tekintélyképző, utánzásra serkentő anyagi és társadalmi sikereknek, írott malaszt marad ez az eszmefuttatás. Mert a boldogulásnak, a boldogulás mértékének valós teljesítményeken kell alapulnia, és valós teljesítmények csakis tanult, képzett, művelt ember- tömegektől várhatók. Ebben is egységre kell jutnia'a magyarországi pártoknak, politikai szervezeteknek. Társadalmunk esélyegyenlőségét — mely immár nem műve-- lődési, hanem általános politikai kérdés — éppen a tudás. a képesség, a képzettség szerinti kiválasztódás szavatolhatná. s ehhez a kiválasztódáshoz teremthetne bázist az egységes és oszthatatlan nemzeti kultúra. K. ZS.
