Kelet-Magyarország, 1989. július (46. évfolyam, 153-178. szám)

1989-07-15 / 165. szám

1989. július 15. 1 — Legutóbbi cikkeiben különb­séget tesz a kultúra demokratizá­lása és a kultúra demokratizmu­sa között. Megfogalmazta egy kö­zéposztály hiányából fakadó fe­szültségteremtő folyamat tényét is. Hogyan látja ezeket a felveté­seket ma? Igen. Abban a cikkemben arról be­széltem, b _>gy ... a kultúra demokrati­zálása felülről lefelé irányuló mozgást jelent, a kultúra közikinccsé tételét; ehíhez központi eszközöket keld moz­gósítani. A kultúra demokratizmusa viszont alulról tör felfelé, a laikus né­pesség kulturális önszerveződését, a „civil társadalom” kulturális aktivitá­sát foglalja magában. Mindkét folya­matban — s egyáltalán, minden kul- túrpodi'tikában — kitüntetett szerepe van a középnek. A felülről lefelé ható folyamatok először a középhez érnek el, s ha ott nem találkoznak össze alulról jövő mozgalmakkal, meg is re­kednek. A mozgalmaik viszont nem tudnak csak alulról indulni (mert hi­ányzik hozzá a felismerés, a „tudatos­ság” s az aktív fellépés lehetősége), szükségük van a középaktív közremű­ködésre. A középrétegek szerepének fel nem ismerése súlyos hibákat ered­ményez: befullasztja a demokratizá­lás folyamatát is. Ez történt nálunk is, amikor a kultúrpolitika (az ötvenes éveikben) úgy akart a tömegekhez for­dulni, hogy mintegy ki akarta kap­csolni, át akarta ugrani a középréte­get. A mai folyamatok az egész poli­tikai élet újjászerveződését jelentik. Arra fektetem a hangsúlyt tehát, hogy ma Magyarországon van ugyan egy gazdasági szempontból vett középré­teg, de kulturális vonatkozásban nincs. Ugyanez volt jellemző eddigi poitikai életünkre is, mert a politika tényleges döntéseit egészen kevés ember hozta. Rajtuk kívül nem volt egy olyan kö­zéppolitikai réteg, amely, hogy úgy­mondjam szervesen ilüeszíkedhetett, részt vett volna a politikai közéletben. A mozgás — ami most Magyarorszá­gon van — arra hivatott, hogy ezt a középosztályt újra megteremtse az „úri” jelző nélkül. Az Űj Márciusi Front szintén része ennék a politikai folyamatnak, nem hiszem, hogy egye­dül, de az általános politikai mozgás­sal együtt. — Az Üj Márciusi Front tevé­kenységstruktúrájába illeszthető- e egy új kulturális politika átgon­dolása, kialakítására irányuló szándék? — Magyarországon ma nyilván a po­litika, gazdaság megújulása mellett nyilván a kultúra megújulása is alapve­tő szükséglet. Beleértve ebbe a morá­lis megújulást is. Az Üj Márciusi Front mindegyikkel foglalkozni kíván, egyforma hangsúllyal. Az erőnk eddig kevés volt, s a jelenlegi helyzetben azért került ennyire előtérbe a politi­ka, mert a felhalmozódott gondok itt jelentkeznek a legélesebben. A felto­luló kérdéseikre ezen a területen kell mihamarabb választ keresni és megol­dást találni. A jövőben éppen az által, hogy az Űj Márciusi Front kiszélese­dett, módunk lesz a kultúra kérdései­vel is alaposabban foglalkozni. Erről azt mondhatom — mint művelődési politológus — hogy a kultúra minden ágazata egyformán fontos a társadal­mi problémák megoldásában. Szerves egészet alkot. Minden ága egyformán hangsúlyos vizsgálódást igényel. A kultúrpolitika megújulásánaik magával kell hoznia mind művészeti, mind a j tudományos életnek, az ideológiának ; morális megújulási feltételét. — Mi a véleménye azokról a nézetekről, melyek azt mondják, hogy a közművelődési intézmény- rendszer keretein belül végzett tevékenység gyakorlatilag pótcse­lekvések sorozata, azokat a funk­ciókat helyettesíti, amelyektől megfosztottuk az iskolát? Gon­dolok itt az olvasóvá nevelésre, mentálhigiénés kurzosokra, nyelvtanfolyamokra stb. — Az iskolám feltétlenül több súly kell, hogy jussék, de nem kell hogy kevesebb essék a kulturális intézmé­nyekre. Ez ugyan matematikailag nem oldható meg akkor, ha az összsúly ugyanaz marad. Ez csak úgy oldható meg, hogy az EGÉSZ-re több súly esik minit eddig. Életveszélyesnek tartanám ha valamiféle rangsort kellene felállí­tani. A legelhanyagoltabb, és ahol a legjobban szorít a cipő az kétségte­lenül az idkola, de ha valaki ezt úgy gondolja, hogy egyéb kulturális intéz­mények, vagy tevékenységek rovására kell az iskolát fejleszteni, akkor az azt hiszem, borzasztóan nagy hibát követ el. Üj társadalomművelődési progra­mot kell kidolgozni. Ebben 'kell meg­határozni, hogy mit tehetünk az egyes rétegek művelődése érdekében. Az előbbiek alapján az első és legfonto- tosabb a közoktatás általános és gyö­keres fejlesztése. Gyökereset mondok; túl kell lépni a ma elfogadott kerete­ken. Elkerülhetetlen alapfeladat az ál­talános és középiskolák színvonalának felemelése. Az első lépés ehhez a pe­dagógusok bérének radikális emelése. Ezzel párhuzamosan biztosítani kell az iskolák megfelelő működési feltéte­leit is. A ráfordított összegeket lega­lább másfél-kétszeresére kell emelni. Az anyagi helyzet radikális rendezése nélkül nem történik semmi. Világossá kell hogy váljék, hogy a társadalom vezetése alapvető fordulatot akar az iskolaügyben, és ebben a társadalom támogatását kéri. Kd kell, hogy egé­szítse ezt az iskolareformot a közmű­velődés reformja is. Ez jelenti egyszer egyrészt a közművelődési intézmény­rendszer megerősítését, működése fel- tételeinék biztosítását, másrészt a sza­bad művelődési formák egyértelmű tá­mogatását, azaz a közművelődés tár­sadalmasítását. Hangsúlyozom, hogy a kettőt együtt, mert az állam most nem vonulhat ki a közművelődésből azzal, hogy tartsa el azt a társadalom. A tár­sadalmi öntevékenységeket ugyanis a korábbi évtizedekben éppen az állam tette tönkre, előbb tehát legalább is vissza kell állítani a régit, hogy a to­vábbiakról beszélhessünk. — Ügy gondolom, hogy az ál­lamnak bizonyos értelemben kor­rigálnia kell az egyházzal való szövetségről vallott nézeteit is! — Igen, ez teljesen egyértelmű. Egy falu, akár egy nagyváros életében is az egyházak fontos szerepet játszanak. Nélkülük a közművelődés és a kultúra sem lehetséges, — El kell foglalni azt a helyet, amely őket megilleti. A szövetség ho­gyanjáról ükkor van szó, ha tevékeny­ségüket korlátozni ikeh. Éppen ezért én a hangsúlyt a „hogyanról” a „fcell- re” helyezem. Minden lehetőségeit biz­tosítani kell az egyházak tevékenysé­gének gyakorlásához. Az sincs kizár­va, hogy az államnak (az adott tele­pülési sajátosságokat figyelembe véve) anyagi támogatást kell adnia az egy­házak ilyenfajta értékóvó, műveltségi szintet emelő tevékenységéhez. Az egyházak minden fejlett országban elsőrendű kulturális hatalommal ren­delkeznek, az állammal összehasonlít­va inkább nagyobbal, mint 'kisebbel. (Mivel az érték dolgában az állam i* gyakran aláveti magát az egyháznak, s ez a kultúrában nem pusztán frázis.) Nálunk is így volt, sőt mindig így volt, csak egy időben egy kicsit kevésbé, ami lehtőséget adott arra, hogy az ál­lam oldalán állók úgy tegyenek, mint­ha az egyházak már nem is létezné­nek, csupán néhány jámbor öregasszony vigasztalását és temetését végeznék. Tudomásul kell vennünk, hogy nem így van. Az egyházak a tár­sadalom bizalmi válságában megerő­södtek. Részben nyilvánvalóvá tették korábbi szerepüket, amely bár „suba alatt” eddig is betöltötték, részben új tért nyertek. S ezzel nem egyszerűen csupán számolni kell: messzemenően le kell vonni belőle a megfelelő kö­vetkeztetéseket. Joggal mondják az egyházak szókimondó reprezentánsai, hogy a kívánatos. új viszonyt már nem fejezi ki a dialógus elve (ami mögötte az állam, vagyis a marxisták azért csak-csak érezték, hogy az erő pozíciójából tárgyalnak): valóban új szövetséget kell kötni. Az államot nemcsak az egyháztól kell elválaszta­ná, a hivatalos ateizmustól is. — Érvényesíteni kell azt az elvet, hogy a vallás a szocializmus szempontjából valóban közömbös, csakis az egyes ember lelkiismeretire van bízva. En­nek jegyében meg kell adni az egy­háznak — és a nem egyházi csopor­toknak — a szabad jogot mindenféle kulturális szervezkedésre (amit mel­lesleg már úgyis kivívtak maguknak). Innen nézve válik világossá szocializ­musnak nevezett rendszerünk egyik legnagyobb hiányossága: nincs benne az egyház funkcióit ellátó szekulari­zált szervezet. Nincs olyan szervezet, mely egy értékrendszert képviselne és szavatolna, amely ebben a tevékeny­ségben lehatolna az egyes emberig, és garanciát (meg vigaszt) nyújtana. Márpedig ilyen szervezet nélkül az egyén, ha nem vallásos, emberi, etikai, értékbeli, 6Őt (mindennek folytán) kö­zösségi problémáival is magára ma­rad. Egy ideig ilyen szervezet voltleg­alábbis tagjai és a szimpatizánsok egy köre számára —*■ a párt, de ezt a szerepét el kellett veszítenie: lehetet­lenné tette a hatalommal való közvet­len összefonódás. Igen nagy szükség lenne olyan szekularizált szervezetek­re, melyek ezt a funkciót betöitemók. Ilyen szervezet lehetne a kultúráé: papjai a pedagógusok és a közműve­lődési szakemberek: jelenleg nem azok, mert nincsen presztízsük, sem nékik, sem az általuk képviselt ügy­nek. Amikor arról beszéltem, hogy először a közoktatást és a közművelő­désit kell kiemelni a kátyúból, ez azt is jelentette, hogy itt egyben a kultú­ra szekularizált egyházának is meg kell teremteni az alapját. Nem a ha­gyományos egyházak ellen, hanem mellettük. D. L. Keresztelő Szent János szobra. Tatán, a Zsiginond-korabeli vízivár mellett, az öreg-tó egyetlen szigetén felavatták Nagy Kovács Mária 1943-ban készült al­kotását, a Keresztelő Szent Jánost ábrázoló szobrot. Az Olaszországban élő művésznő e művével nyerte el az akkori Budapest Székesfőváros rangos díját, a Ferenc József Nagydíjat. A több mint két méter magas bronzszobrot an­nak idején a tatai Malom-tónál állították fel. ott díszítette a várost 1958-ig; akkor garázda elemek ledöntötték. y Kelet a llfagyarország HÉTVÉGI MELLÉKLETE A francia forradalom 200. évfordulóján „Mosolyogni kezd az hajnal világunkra, Világosságot gyújt zslbbasztó álmunkra.” (Bessenyei György) Már a reneszánsz is egyfajta hajnalt jelentett a szuny- nyadozó öreg Európa számára, ám az igazi „világosság” e földrész polgárai csak a 17—18. sz. során kezdett el valóban „mosolyogni”. Amióta Descartes meghirdette a Credo, quia absurdum (Hiszem, mert hihetetlen) vélekedéssel szemben a Cogito, ergo sum (Gondolkodom, tehát vagyok) tételét; amióta Pascal kimondta, hogy az ember méltósága a gondolko­dásban rejlik; amióta Montesquieu elmagyarázta, hogy a törvények nem öröktől fogva léteznek, így azokat meg lehet változtatni; amióta Voltaire felismerte, hogy a földi lét értelmét a tevékenység adja meg; amióta Rousseau megállapította, hogy vissza kell térnünk az ember termé­szetes jogi állapotához: az egyenlőséghez, s a Társadalmi szerződés c. munkájában Európa tudomására hozta a népfölség-elvét; amióta Diderot kinyilvánította, hogy minden filozófiának az ember érdekét és boldogságát kell szolgálni; s amióta Beaumarchais Figarója a nyílt szí­nen kérdőre vonta Almaviva grófot: „Mit tett ön ennyi jóért?”, vagyis a jólétért és a kiváltságokért, s rögtön a választ is megfogalmazta: „Kegyeskedett megszületni”, azóta nyilvánvalóvá vált, hogy az emberiség történelmé­nek, sorsának megváltoztatására készül: új értékrendet, új világot kíván teremteni. Ez a hatalmas intenzitású szellemi mozgalom, amit ma egyszerűen felvilágosodásnak hívunk, elérte célját. 1789. július 14-én az ereje öntudatára ébredt francia nép, a Bastille elfoglalásával, megteremtette a lehetőségét a „Szabadság, egyenlőség, testvériség” eljövendő korszaká­nak. Amit a francia irodalomban egyéniségek sora, illetve egy nagyszabású szellemi munkaközösség: az Enciklopédia szerkesztői valósítottak meg, azt a munkát hazánkban egy kis írócsoport végezte el, s köztük is elsőként Bessenyei György. A francia nép tegnap ünnepelte forradalmának 200. év­fordulóját. A francia forradalom hatásának és értékelésének könyvtári irodalma van szerte a világon. S ennek az óriási szellemi tárháznak része, tartozéka a magyar író: Bessenyei György minden munkája is. Milyen új gondolatokat kívánt Bessenyei megismertet­ni kora magyarságával? Milyen eszméket és módszereket akart átplántálni ez az „előítélet nélküli ember” a hazai földbe, a magyar fejekbe? Milyen elvek kapcsolják tehát össze a felvilágosodás és az európaiság gondolatát? Egy irodalmi hírlevél nem vállalkozhat e kérdések rész­letes megválaszolására. De Bessenyei három legfontosabb eszméjét szükségesnek tartom felidézni, — éppen az együttünneplés okán —, annak bizonyítására, hogy a 18. sz. végén Bessenyei munkássága révén hazánk ismét része lett a felvilágosodott Európa-családnak, vagy mai szóhasználattal: az európai közös háznak. Elsőként kell kiemelni azt a tényt, hogy Bessenyei min­denek előtt a „közjó" (utilité commune) gondolatát sze­rette volna a magyarsággal elfogadtatni. Drámai, műve­lődési röpiratai, filozófiai művei mind erről tanúskod­nak. A közjó megvalósítása számára alapvetően a tár­sadalmi igazságosságot, az emberi tisztességet, az anya­nyelv mindenki — a nemzet minden tagja számára — való használatát, a tudományok széles körben való elter­jesztését, s a „kard nemessége” (a feudális rend képvise­lői) helyett a „penna nemessége” (a felvilágosodott írók és filozófusok) megbecsülését, előtérbe való állítását je­lentette. A másik kiemelkedő tény az, hogy Bessenyei átvette és saját meggyőződésének megfelelően felerősítette a fel­világosodás gondolkodóinak háború és erőszakellenes né­zeteit. Ezeket a nézeteket kora ifjúságától szinte minden művében hangoztatta. Kevés írónk van, aki ennyire mé­lyen és következetesen haragszik az erőszakra, s ilyen határozottan lép fel a fanatizmusból fakadó hitbeli, és a despotizmusból eredő intézményi erőszakoskodás el­len. Alig 24 éves, amikor a Der Amerikaner c. művé­ben azt állítja, hogy a kényszerítés, az erőszak ellenté­tes a felvilágosodott nézetekkel, s már bihari remeteként él, amikor A társaságnak országlása c. művében ismét csak így ír: „Erőszak csak erőszakot szül... Az erőszak utálatos ... természet ellen való.” S végül még egy olyan gondolat, amelyet Bessenyei s^ipte sajátjaként továbbított honfitársaihoz. Ez pedig aAtól^ránpía éÍp,er, A manapság reneszánszát élő kifejezést egyik gyűjteményes művének cí- ! meul .’£$(, magáinfelvilágosodottnak valló, az emberi sZaokasagj ogőkat önmagának is megkívánó em- inisárrtHgyanle akkori képes aúmai kor szellemi igényeinek omegfelelnrp'ihH'«gyetértf a fentebb jelzett, Bessenyei ál- > A tál-magyarul efcxíaőr 'megszólaltatott elvekkel. Ha tehát 'minden aIkotó ■ tevékenységét kizárólag a „közjó” érdeké­ben végzi; hár úgy utasítja el a háború gondolatát, hogy egyúttal fellép a békeidőbeli vallási és állami erőszakkal szemben; s ha elképzeléseit és elveit a más eszméket val­lók nézeteinek megértése, vagyis a tolerancia jegyében képes tisztázni. S ami az egyént meghatározza, az érvényes a közös­ségre is. Ez esetben — a francia forradalom 200. évfor­dulóján — ha a társadalom Bessenyei értékrendjéhez és gyakorlatához viszonyítja magát, egyértelműen felmérhe­ti: valóban felvilágosult szellemű európai nemzetnek ne­vezheti-e magát?! Bánszki István Vélemények kulturális életünkről Legyen íj táreadalommívégeti program Beszélgetés Vitáii^xJyánnal crrw . r- -wVr )-»nrf J ft 1*1 í í I ■ ' 'TlíT. fii Az sh'terjú perceiben Vitányi Ivánt már nemcsak mint az Országos Közmű­velődési Központ főigazgatójaként, hanem már az Üj Márciusi Front alakuló közgyűlése után, annak ügyvezető titkáraként is kérdezhetem társadalmi, poli­tikai, kulturális életünk megújulásának esélyeiről.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom