Kelet-Magyarország, 1989. május (46. évfolyam, 101-126. szám)
1989-05-20 / 117. szám
8 N ew Yorkban 1988 őszén nyitották meg azt a tárlatot, amely néhány európai várost is megjárva érkezett Budapestre, A Magyar Munkásmozgalmi Múzeumban Robert Capa 200 eredeti jelvétele látható. Robert Capa 1931-ben 18 évesen hagyta el Magyarországot, akkor Friedmann Endrének hívták. Amerikában csinált karriert, világhírű fotóriporter lett. Első sikerét a száműzött szovjet forradalmárról, Trockijról készített felvételeivel aratta. Fényképezett a spanyol polgárháborúban — klasszikussá vált felvétele a spanyol katona halála (képünkön) már akkor bejárta a világot. Negyven éven át a puskaropogás felé tartott: fényképezett a második világháború és Vietnam hadi színterein — itt lépett aknára . .. Milyen is legyen a II. világháborús emlékmű? Néhány javaslat Örömmel olvastam a Kelet- Magyarország április 25-i, majd legutóbb május 15-i szármában, miszerint mind hatá- rozottabbak a körvonalai annak a nemes vállalkozásnak, mely azt célozza, hogy Nyíregyházán, a II. világháború áldozatainak emlékművet állítsanak, és a szervező kuratórium ennek érdekében buzgón fáradozik, s már megindultak a pénzbeli felajánlások is. Ide kapcsolom megjegyzéseimet. Helyes elvileg körvonalazni, hogy ez az emlékmű mindazoknak kíván mementóul szolgálni, akik e háború időkörében életüket vesztették. Tehát azok, akik e fegyveres harcok során puskával, lapáttal, vagy éppen orvosi műszerrel a kezükben a harctéren estek el; akik munkatáborokban, vagy hadifogságban lelték halálukat keleten, nyugaton, északon vagy délen; akiket lebombáztak; akiket elhurcoltak: deportáltak vallási, faji, politikai okokból, vagy ..kicsi robotra” vittek — és soha többé nem térték haza, akár katonák vagy civilek, férfiak vagy nők voltak, olykor gyerekek is voltak. És nem hagyhatók ki az áldozatok köréből azok sem, akik valahogy életben maradtak, hazavergődtek ugyan, de rövidebb- hosszabb idővel a „békekötés” után haltak bele az átélt szenvedésekbe, a szörnyűségek idején szerzett fizikai, vagy idegi sérülések következményeként. És még nem említettem azokat az itthon maradt családtagokat, akik a félelemtől, aggódástól, vagy immár a szeretett hozzátartozó pusztulásának bizonyosságától vesztették életüket. Ilyen értelmezésben kellene ezt, az áldozatok emlékét őrző monumentumot felállítani a város egykori lakosaira emlékezve, halálukra emlékeztetve. Az ilyen, közös (általános) emlékállításd szándék mellett szép cselekedet egy-egy szőkébb közösség részéről, ha ott az üzem, az egyházközség, iskola stb, áldozatainak nevét őrzik pl. emléktáblán, nevekkel. Az országban sokfelé vannak ilyenek, egy-egy szűkebb-tágabb körbeliek tiszteletére: a partizánok, a deportáltak, egy adott börtönben kivégzettek (pl. Sopronkőhidán vagy másutt) emlékét őrizve; a budai Farkasréti temetőben a lebombázott Vitéz utcai ház lakóinak állítottak közös „síremléket”,_ anélkül, hogy ott a felírt nevek egykori tulajdonosainak holtteste helyet kapott (kaphatott) volna. A régi háborús emlékművek ábrázolásakor természetes, hogy figurális alkotással, elsősorban fegyveres katonát állítottak a középpontba. Most, a mi esetünkben ez az út nem követhető. Tehát valamilyen igazán művészi, kellő nagyságú, impozáns, de nem ember- alakos, hanem absztrakt alkotás lehetne a megoldás. Ebben az esetben esetleg valamelyik újabb, modernebb városrészben kaphatna elhelyezést. Nem felejtendő azonban, hogy itt a szorosabban vett kegyeleti jelleg lép előtérbe, ezért inkább helye van a temetőben, az északi (Morgó) temetőnkben. Ott, a most kialakuló északi részen lehetne elhelyezni: van kellő tér, hely, rálátás, most folyik a parkosítás is, tehát össze lehet egyeztetni a munkálatokat. — Ha mégis figurális megoldásra gondolunk, szóba kerülhetne egy viszonylag nagyobb átmérőjű hengerszelet alkalmazása, mint amilyen a mostani ravatalozó „kalapja”: ez egy kb. két és fél méteres központi tengelyre kerülne, palástján — afféle körkép gyanánt — egy—másfél méter magas táblák, reliefek egymásutánját ábrázolhatnák körben a háború szörnyűségeit, amelyek ezeket az áldozatokat elnyelték. így a késő középkor nagy hagyományait is folytatná: a haláltánc képsorokat, amelyek ismerősök temetőfalakon, templombelsőkön látható képsorozatokon. Ennek az elhelyezése is a temető nemrég belépett új parcellái között kaphatna helyet. Az emlékmű helyével kapcsolatban latra vehetünk más, itt-ott hallott javaslatot is. Az egyik a megyeháza előtti tér északi oldalán lévő csobogó helyére tenné az emlékművet. Nem javasolnám, mert szűk ott a terület, monumentálisabb mű ott csak szorulhatna és a két háborús emlék ellkomorítaná a sétálóteret, lényegében ütné is egymást. Van, aki a most tervezett háborús emlékművet kombinálná egy országzászlóárboc- cal, és a szabadidőközpont— Soltész Mihály utca közötti téren állítaná fel, hiszen ott van a legtöbb tömeges rendezvény, így ilyenre „jó hely”. Nemigen kellene összekapcsolni az ünnepi zászlófelvonáskor alkalmazandó árbocot a most szóban forgó háborús emlékművel. Külön-külön kellene létesíteni mindkettőt; s ha már gondolunk egy ilyen árbocra, amelyikre ünnepi alkalmanként felvonnák ? nemzeti zászlót, akkor annak éppenséggel jobban megfelelhetne a megyeház előtti csobogó helye. Ez azonban más kérdés: ennek megvitatására külön lehetne módot találni. Egy harmadik terv a Ság- vári-telepen lévő, első világháborús temető közepén látná jó helyen a most tervezett műalkotást. Tulajdonképpen stílusos elképzelésével; magával hozhatná azt is, hogy a közterület-fenntartó vállalat legalább rendezné, rendben is tartaná ezt az elhanyagolt részt. Itt a régi szép obeliszket is „arrébb” kellene helyezni, itt is eléggé szűk a tér: így ezen az úton talán nem kellene megállni, s tovább kereshetnénk a megoldást. Végül: kezdeményezhetné a kuratórium, hogy május 8-a, a II. világháború európai szakaszának utolsó napja, vagy május 9-e, az európai béke első napja legyen, legalább országosan, a II. világháború áldozatainak az emléknapja. Ez megfelelőbb emlékezés tehetne, mint hogy mi ilyenkor a „győzelem” napját ünnepeljük. Még akkor is, ha tudjuk, hogy ez a fasizmus feletti győzelemre emlékeztet, általában. Margócsy József j visszanéző nap sokja féleképp világítja /fi meg a fákat. Üszkös /fi tömböket hasít ki f fi belőlük, míg sugár- kévéjében porszemek vibrálnak. Telehinti a cserjét nyugtalanul vándorló fénypöttyeivel. Kékes ködbe vonja, mintha együtt emlékeznének a forró tengerek korára. Esetleg csak érinti a fák hegyét, míg odalenn a félhomályban megcsendül egy eltévedt sugárnyaláb. A zöld kárpitok és aranybarna törzsek fényjátéka alkonyaikor a legjellemzőbb. Ez az erdő órája. Amikor önmagával teljesen azonos. Talán nem véletlen, hogy lakói is ilyenkor mozognak legtöbbet. Hajnalban az erdő még a maga előidejét éli: a fák páfránysze- rűek, nyers-zöldek, mint a teA hatkötetes magyar akadémiai irodalomtörténetben hiába keressük Rejtő Jenő nevét. Nyilván nem kifelejtették, hanem említésre sem tartották érdemesnek. Az angolszász irodalomszemlélet kevésbé akadémikus normák szerint minősít, így az amerikaiak irodalmuk integráns részének tekintik Dashiell Hammettet, akit krimiíróként ismerünk, s az angolok is hasonlóképpen ke zelik Sir Arthur Conan Doyle-t, aki szintén e műfaj művelőjeként vált világhírűvé. A sátán kutyája szerzője 1859. május 22-ón éppen 130 esztendeje látta meg a napvilágot Edinburghban. Neve előtt ott díszük a lovagi cím, jeléül annak, hogy érdemeit az uralkodói elismerés is övezi. Hogy a lovaggá ütés manapság milyen szempontok alapján történik, arról keveset tudunk, de abból, hogy ezt a címet a Beatlesek és Stanley Matthews, a futballista is megkaphatta sejthetjük, hogy a normák e téren is vesztettek a szigorúságukból. Doyle ugyanis e címet nem azzal érdemelte ki, hogy megteremtette Sherlock Holmes halhatatlan figuráját, hanem azzal, hogy megírta a búr háború történetét. A bűnügyi irodalom története minden bizonnyal Poe- val kezdődik, de annak a formának a kialakulása, amely annyira közkedveltté vált és mintául szolgált a későbbiekben, Doyle nevéhez fűződik. 1887-ben jelent meg A bíborvörös dolgozószoba, amelyben először találkozhatott az orvasó Sherlock Holmes-szal, az intelligens detektívvel, aki rendkívüli megfigyelöképessége és páratlan logikája révén oldja meg a legképtelenebbnek tűnő rejtélyeket is. Ezt követően sorozatban jelennek meg a további munkák, s Doyle kitalálja a mesterde- tektív mellé a lassú észjárású, ám szerény és hűséges barátot, Watson doktort, s a neki szóló magyarázatok valójában az olvasónak szólóak, hogy el tudjon igazodni a talányok útvesztőjében. Hogy a minta milyen hatásos 'volt, arra leginkább Agatha Christie munkássága utal, hiszen-az ő Poirot-ja hasonló módszerekkel dolgozik, mint angol előde, és Miss Marple figurája tulajdonképpen Watson doktort idézi. A Sherlock Holmes-törté- netek a századforduló idején magyarul is megjelentek, ám azóta újabb kiadásban csak A sátán kutyájával találkozhattunk, ezért jobbára csak néhány film (pl. Wyler: Sherlock Holmes magánélete) alapján ismerhetik minden detektívek atyját a hazai érdeklődők. (h.) Szombc Üzenet. Kótics Ferenc grafikája Szepesi Attila: Az er remtés első pillanatában., Délben a lombok felett megáll a verőfény, az árnyékok elrejtőznek. Eltűnik a távlat, a mélység — minden puszta felületté válik. Az éjszaka viszont csupa mélység, felület nélkül. Ezért dimenziótlan. Ve alkonyaikor, az aranybarna órában, a lombok távlata percenként változik. Egyes fák hirtelen elmosódnak, mások előtűnnek a korábbi takarásból. Mintha minden törzs és lomb megmozdulna. Pedig csak a visszfények játszanak velünk. „Ha olyan varázsló jönne, aki képes volna rekonstruálni azt a kötöszövetképet, melyet egy erdei táj egy Periklész-ko- rabeli athéni ember szemébe rajzolt, és azután azt a kötőszövetképet, melyet egy keresztes lovag kapott ugyanattól az erdei tájtól, két egészen különböző festmény jönne létre; és azután ha mi magunk mennénk oda, és néznénk meg azt az erdőt, nem ismernők fel benne sem az egyik, sem a másik képet.” — írja Egon Friedeil. Hogy mitől erdő az erdő, sosem tudtam megfogalmazni magamnak. Sem a helye, sem a nagysága nem árul el róla semmi lényegeset. Lehet síkságon és hegyek közt, város határában vagy vizek partján. Lehet parányi — valami ősvadon vacogó maradéka. De: a sok fa még nem elegendő. Ismerek az Alföldön vigasztalan fatömegeket, melyek sosem tudnak erdővé válni. Vannak két-, négy- és százlábú lakóik, de hiányzik belőlük a fényeknek és neszeknek az a játéka, amitől igazán erdővé lehetnének. Mert kell hogy legyen az erdőben valami fényeken túli sugárzás, ami a . neszekkel összefonódik. Ez utóbbiak madárdalból, patakcsobogásból, rovarok ' percegéséből és szélzúgásból állnak össze — meg még valamiből, ami ennél több. Talán az állandó növekedésnek és az elmúlást van valami együttes zen rügyek fakadásának, ? kéreg porladásának. Az erdőnek középj nincs. Ahogy az ember rangol benne, mindig úg\ közeledik hozzá, mégis dig valahol másutt van zsek és lombok elképzel zéppontja, sosem ott, megállunk. Túl egy bök porton, egy kiugró sz egy patakparti cserjén, igaz a paradoxon, hogy t tói nem látni az erdőt, ha az ember továbbiéi kukkant a sziklák és a b mögé, ott sem leli az elk középpontot, az erdő Az mindig velünk együtt mozdul — nem távolodik is közeledik, de makacsu ja a maga távolságát, nem itt van és mégsem, hat az ember egy vádi emlékezetes helyeket, n a környezetüket mégha zák — egy-egy mohos barlangkürtőt, medve sziklát, vagy avar alól k dúló forrást — de egyik középpont. Az erdő közéj ja talán épp a kimondhat ami több, mint a rés együttese, amit elemezni lehet. Egy rét, egy folyóparti egy pusztai legelő havont tozhat. Tavasszal elő, zöldár és elmocsara Felüti fejét rajta a nád. pik a vadmadarak. Nyárt tán kiszárad, sivatagoss pik. Szinte el sem h: hogy ahol tavasszal bék vadkacsák közt cuppot csizmád, most sóvirágot , a sziken. Az erdő rétegei, a fénj a hangok minősége szerir romfélék, de egymástól laszthatatlanok. Lenn, a kerek közt, a zörgő av élnek a botló, percegő, parányok. Feketék és n: sak. Ez a mélyvilág, az inferno. Középen: a fáti és a szempárok régió
