Kelet-Magyarország, 1989. május (46. évfolyam, 101-126. szám)
1989-05-13 / 111. szám
8 / Tamási-bemutató a Krúdy Színpadon Műhelymunkára szövetkeztek a Móricz Zsigmond Színház stúdiósai: azért társultak, hogy elsajátítsák a színészmesterség alapvető elemeit. A mozgásgyakorlatok, a hangképzések ellenben nem elégítették ki őket: szerettek volna közösen bemutatkozni. Elkezdtek előadható darabokat keresni, s így találták meg Tamási Áron háromfelvonásos székely népi játékát, amelyet a szerző 1933. októberében írt. „Úgynevezett' fiatal író voltam — mondta egy rádiófelvétel alkalmából 1956 tavaszán. — A művészi formával viaskodtam, igen sokat foglalkoztam a társadalmi helyzet bírálatával, amiről tanúskodik az Ábel az országban című könyvem is ... Gondoltam hát, viaskodás és bírálat közben megpihenek egy kicsit. S mivel gyönyörű ősz volt abban az esztendőben, kifeküdtem a napra. Néztem abban az aranyfényzuhatag- ban a megszelídült eget és a madarakat. Így született az Énekes madár.” Másutt azt vallotta: „egyetlen derengő pont, ahol a da- r^b születését meg tudnám fogni, talán az, hogy szerelmes voltam”. Az Énekes madár „valami olyan keleti mese, természetesen székelyekkel és időtlen székely világgal”. E varázsos játék bemutatóját tartották meg most a Móricz Zsigmond Színház parányi Krúdy Színpadán. A színmű célja az, „hogy magát á székely népi életet megmutassa a maga teljes mivoltában és eredetiségében” — mondta Tamási Áron. Az Ábel szerzőjének színpadi művét éppen mesés elemei miatt sokáig nehezen fogadta be a magyar színházkultúra. Az utóbbi esztendőkben azonban többször bemutatták. A mostani nyíregyházi premier olyan időpillanatban született, amikor az előadást nemcsak önnön erényei és hibái minősítik, hanem maga a színrevitel is gesztusértékű, hiszen a Tamási felidézte kultúra-veszélyeztetettségének, ha- lálra-ítéltetettségének idején az egész nézőteret valami torokszorító atmoszféra lengi körül. Pedig az Énekes madár a szerelemről, az igazság győzelméről szól. S talán arról is, hogy bizonyos szituációkban már csak a csoda segíthet. A csoda, amely a valóságot a mese síkjába emeli, a realitást, az irrealitás szférájába csúsztatja, s általa szolgáltat művészi igazságot az író. Kicsi Móka és a kicsi Magdó szerelme úgy teljesedhet be, hogy a mindenünnen ellenük acsarkodók elől Tamási a csodák világába vezeti őket, hiszen meg kell mentenie az ember legszebb arcát, legtisztább érzéseit. A játék rendezője, Csikós Sándor elsősorban az irodalmi alapanyagban rejlő gazdagság kibontására vállalkozott. Hagyta élni a költői szöveget, bízva Tamási nyelvének erejében, a dikció szépségében. Munkája nyomán egységes előadás jött létre. Szerencsésen kerülte el azt, amire maga Tamási Áron figyelmeztet: a népszínműveskedést. . Az Énekes madár nagyrészt Csikós „szellemi gyermeke”, hiszen a stilizált díszleteket és a székely népviseletet idéző jelmezeket is ő tervezte. Színészei szabadon játszanak: érződik, hogy valamennyien szeretik a darabot. Csikós pontosan értelmezte az alakokat. Vallja, amit Tamási állít: a szereplők nem gonoszak, viselkedésük helyzetükből és életkörülményeikből következik. Ami az előadásban némileg zavaró, az a játszók és a figurák életkora közötti* különbség. Mert ha Gábos Katalin és Matolcsi Marianna még esetleg képes is elhitetni, hogy Eszter és Rebeka pártában maradt vénleányok, Srankó Éva ellenben mindenképpen fiatal ahhoz, hogy Móka édesanyja legyen. E jelenség mellett — szükségszerűségből persze — bizonyos szerepkettőzésre is sor került. Ezeken kívül a mű zárójelenetében támad egy-két nehezen értelmezhető pillanat. Tamási Áron szerint a harmadik felvonás utolsó perceiben, amikor már az ármány fegyveresen fordul a két fiatal ellen, Móka „Magdolnával a karjában beleveti magát az ágyba, melyben - rögtön eltűnnek, az ágy közepével együtt”, ... s amelyből „mind jobban erősödő fény jön fel akkor”. Később „az ágy mélyéről feláradó fény egyre nagyobb lesz, majd egy madár száll fel alulról a fényből... és énekelni kezd...” Nos, ez a jelenet a testet öltött csoda, a deus ex machina. Csakhogy a tenyérnyi Krúdy Színpadon fizikailag megoldhatatlan az író által megálmodott vég: itt Móka és Magdó föllépnek az ágyra; nem tűnnek el, alulról fölcsap a fény, ők ott állnak szobormereven, s az „öregek” pedig sorra „elhullnak”. A csoda így szárnya- szegett maradt. Pedig a színészek mindent megtesznek, hogy sikerre vigyék a művet. Az Énekes madár leghálásabb szerepe kétségkívül Bakk Lukácsé: az ő alakjának megteremtésekor csillámlik meg igazán Tamási humora. Tóth Károly látható élvezettel alakítja a 35 éves „vénlegényt”, aki immár 15 esztendeje jár Eszterhez, de. még most sem akaródzik nagyon feleségül vennie a lányt. Tóth jól felépített Lukácsa csavaros észjárású, aki tud szánalmas és kegyetlen is lenni. Cimborája, Préda Máté (Petneházy Attila) egy fokkal haloványabbra sikerült. Inkább amolyan teddide-tedd- oda legény, akit szintén csak a megszokás visz Reginához. A két vénleányt Gábos Katalin és Matolcsi Marianna kelti életre. Gábos Katalin Észtere drámai lett: a színésznő túlzottan tragikus színekkel festette meg a mindenáron férjhez menni igyekvő teremtést. Matolcsi Marianna egy árnyalattal finomabbra fogja Reginát. E két alakból azonban hiányzik egy csipetnyi groteszk- ség; az, hogy az őket megidéző színészek megvillantsák: mennyire mosolyogni való, s mennyire abszurd, ahogy mindketten le akarják venni a lábáról Mókát. Az Énekes madár tiszta szerelmes párját Túróczi Izabell és Horváth László Attila játsz- sza. A színjáték központi hőse kicsi Magdó, akinek szerelme falakat mozdít. Túróczi Izabell alkatilag is kitűnő Gondos Magdolnája a produkció egyik nyeresége. Szépsége, törékenysége, bája feledteti az elnagyoltabb részleteket is. Horváth László Attila, az öntudatos fiatal legény, lehetne valamivel hamvasabb ahhoz, hogy meseibb partnere legyen Magdónak. Srankó Éva Móka anyjaként nem tudott igazán mit kezdeni a nálánál jóval idősebb asszony figurájával: hiányzik belőle a fiának a szerelem titkairól valló anya bölcsessége, személyes hitele. A Kazár Pál zenei segédletével létrehozott Énekes madár — fájdalom, hogy csak délután játsszák, így sokan nem nézhetik meg — fontos és szép vállalkozás. Fontos, mert Tamásit játszani már-már állásfoglalás. Fontos, mert megmutatja, hogy mi minden szunnyad még a Móricz Zsigmond Színház társulatának tagjaiban. És szép, mert azt sugallja, amit Juhász Ferenc ír: „Az ember nem adhatja föl magát. Az emberiség nem adhatja föl magát...” Azonkívül szép, hiszen ami a színpadon történik, az időtlen, az maga a költészet. S mire nincs manapság nagyobb szükség, mint a szép szóra? (karádi) Gazdasági és politikai kapcsolataink erősödésével egyre élénkebb a kulturális érdeklődés nyugati szomszédunk iránt. Rendszeres színházi vendégjátékok, közösen rendezett kiállítások, zenei események színesítik a palettát. Van már Haydnról elnevezett magyar— osztrák szimfonikus zenekarunk, ezekben a napokban zárul a Magyar Nemzeti Galériában az előzőleg Bécsben bemutatott Találkozások című kortárs képzőművészeti kiállítás, rendszeresek az egymás országaiban megtartott kulturális hetek. Mégis sok a földrajzilag és történelmileg közeli ország képzőművészetében számunkra a felfedezni való. (Miként az osztrákok számára is adhat újdonságot a mi művészetünk!) Ezért is adták a hajózásban használatos kifejezést; Föld a láthatáron címet annak a kiállításnak, amely az osztrák kulturális hét nyitányaként nyílt a_ Műcsarnok összes termeiben? De az egyhetes kulturális rendezvénysorozatnál jóval tovább, május 28-ig tartják nyitva. Hajóárbocokká formálták a Műcsarnok bejárati oszlopsorát, neonbetűs felirattal hirdetik két nyelven az új kiállítást. Föld a I Nem kevesebbre vállalko: tak az osztrák rendezők, mii hogy bemutassák a 20. százai osztrák képzőművészet legje lemzőbb megnyilvánulásai Szombati galéria Kiss Benedek: Gyertya vagy lámpa? A gyertyában leginkább az a szép, hogy lángját nem lehet lejjebb-csavarni. Feljebb sem. Ahogy tud, ég. S tudjuk, ebbe bele fog halni. A lámpa más, A lámpa \ máshogy ég: lángja lélekként tud felmagasodni. Vagy pislákol koldusmód. Ez emberi tét- isten lecsavarja, aki talmi. zt mondják, az idő megszépíti a múltat. Én, aki A már belenyugvó lélekkel ballagok a végső nyugim hely felé, úgy érzem, hogy a múltba visszaréve- /m dés teszi a mai világ csörtető zajában, törtető rohanásában, szeretetnélküli önzésében olyan álmodozóan széppé életemet. Ezért gondolok egyre gyakrabban diákéveim emlékeire. Tanáraimra, professzoraimra, akik a tudás óriásaiként szívünkbe oltották a tudás utáni vágyat, nemesítették a tanulási kötelességet a tanulás szeretetévé, és akkor hajoltak legmélyebbre hozzánk, amikor arra a legnagyobb szükségünk volt. Azokra a diákévekre, amikor még valóban volt tanár—diák megértő viszony, professzori és egyetemi hallgatói együttérzés a munka végzésében. Ezért gondolok egyre többet a diákköri csínyekre, amelyek soha nem voltak gorombák, triviálisak, de mindig mosolyt fa- kasztóan szellemesek. A hajdúböszörményi Bocskay István Gimnázium tanárai közül a Székelyföldről odaszakadt Butyka Boldizsárra, a tanárok doyenjére, aki nem a mai egyetemi docensek, adjunktusok által összekombinált tankönyvek betanulásával tanította a magyar irodalmat, hanem a vers ismerete alapján úgy, ahogyan szólott hozzánk a költő. Aki nem tartott előadásokat a hazaszeretetről, de amikor a Székelyföldről szóló vers tanítása közben megjelent szemében a könny, s megfeledkezve, hogy tanítási órán van, halkan dúdolta „Csak mégegyszer tudnék hazamenni” — és igazi hazaszeretetei ébresztett mindnyájunk szívében. Nagyon szellemesen nyugtatta meg az idegeskedő matu- randus diákot is. Akkor még a tanár tűzte ki az érettségi tételt. Az egész osztály részére egyet. A tanár állította össze a szóbeli tételeket és ő adta a diáknak. Igen jó tanuló volt Veress Lajbi, a csodálatosan szép hangú diák. A szóbeli érettségi előtti napon barátjával a mozi előtt sétált. Éppen arra volt útja Butyka tanár úrnak is. A két diák mélyen meghajolva köszönt. A tanár úr köszönésüket így fogadta előbb az egyik diákra mutatva „Szervusz, fiam Csokonai, majd a Lajbi felé mutatva botjával, Szervusz fiam, Kisfaludy”. Veress Lajbi csendes perfidenciá- val kérdezte: Sándor vagy Károly? A tanár úr tettetett haraggal felemelte súlyos botját, s kétszer is végighegedült a Lajbi hátán. „Nesze nekéd Károly, nesze neked Károly!” Másnap a legszebb felelet a Veress Lajbié volt Kisfaludy Károlyról. De szépek is voltak az egyetemi éveink! A mi osztályunkból nyolcán iratkoztunk be Debrecenbe a theológiá- ra, ettük a kollégium szegényes kosztját. A sátoros ünnepeken legátusként látogattuk a falvakat. A legáció után nagy úr volt a theológus. Ilyenkor első útja az Angol királynő szállodába vezetett. Dagasztotta zsebét a legátum, könnyíteni kellett rajta. A legjobb könnyítés volt a bor, a r^aai'iWBWHW■—mmmm—b—bs» Dia szépj? nóta meg a leánykacagáí nagy nótázó, sem a leány szer-kétszer a •régi osztó tem. A mellettünk lévő a hány elegáns fiatalember csilingelő kacagású szép l korábban Hajdúböszörmé nal felfedezte a sudár te és nem törődve, hogy c bankókat ragasztanának húzta a szebbnél szebb i ajkunkon is a dal. Már A szomszéd asztalnál ülő a vágy az ismerkedésre, de hogyan? A megoldás volt. A foltos nadrágú r Kurír, A Nép, Új Nemze zaján. „Gyere csak ide! rebbent madár óvakodott az egész újságcsomót?” uram. „Nesze, tíz pengő kapta Batta az újságcsor „Esti Kurír, A Nép, Új N A vendégek kacagást érkezett ahhoz az asztalh vártak minket azok a r csapta a bokáját, ben rikkancs. Asztalukhoz . Ehhez az ászaihoz jött . hangú theológusok daláh hangja. Zengett a tenor, szoprán, szárnyalt a me: válogatott szépségű, nen Megbabonázták az éttere legel, amott legel hat pe, nen vagy tán azon is túl szántom a császár udvai végén felcsendült hetyke én theológus vagyok, kil tizedik (az igazi) el van Énekes madár ------------------
