Kelet-Magyarország, 1989. április (46. évfolyam, 77-100. szám)
1989-04-27 / 98. szám
1989. április 27. Kelet-Magyarország 3 Senkinek se „kék...”? Rókaprém-rapszódia Az érem két oldala a „varsánygyürei ügyről" „Nagy balhé van a varsánygyürei tsz-ben! Vezető állású emberek buktak le, mert ingyen vitték el a kincseket érő kékrókaprémet” — terjedt el a hír megyénkben. Egyesek azt is tudni vélték. hogy különböző szívességekért hálából a tsz a húsipari vállalat igazgatója feleségének adott rendszeres havi fizetést. Ez ügyben kerestük meg Horváth Tibor alezredest, a megyei rendőrfőkapitányság osztályvezetőjét, s Zakor Józsefet, az érintett tsz elnökét is. I» Horváth Tibor: A varsánygyürei Tisza Termelő- szövetkezet vezetőiről az elmúlt év végén több közérdekű bejelentés érkezett a gazdasági rendészetre és a megyei főügyészségre. A bejelentések valóságtartalmát a gazdasági rendészet állam - igazgatási eljárás keretében vizsgálta meg. A bejlentés- ben felsorolt tételek egy részéről megállapította, hogy nem történt visszaélés, ám több esetben felmerült a bűncselekmény alapos gyanúja. A főügyészséggel egyetértésben ezért elrendeltük a nyomozást. „Mindenkinek kinálgattnm...” A tsz kékrókatenyésztésbe kezdett, de hozzáértés hiánya, valamint takarmányozási problémák miatt magas volt az elhullás (1987-ben például 40 százalékos), ezért úgy döntöttek, hogy felszámolják a telepet. A felszámolás után — szólt a bejelentés — a prémeket különböző vezető beosztású embereknek értékesítették. A 101 prémből 67-et vezetők vettek meg, darabját 1100—1300 forint közötti áron. Az eljárás során bevont szakértők — a KERMJ és az igazságügyi könyvszakértő 1 -rr véleménye alapján a vevők összesen 53 ezer forinttal kevesebbet fizettek a prémek tényleges értékénél. Zakor József. Elhatároztuk, hogy felszámoljuk a rókatenyészetet, mert a Köjál olyan követelményeket támasztott, hogy nem ért any- nyit az egész. Elkezdtük eladogatni a rókákat, ötezerért, négyezerért, háromezerért, de az utolsó száz már — mivel selejtes volt — nem kellett senkinek. Egyik nap mondja a főkönyvelő, hogy eladtak belőle tizenkettőt, vagy tizenhármat a TE§ZOV egyik munkatársának, darabonként 1300 forintért. Olcsón adtátok — mondtam neki — de azt válaszolta: emlékezzek csak vissza rá, hogy tavaly, amikor lenyúztuk a bőrt, még olcsóbban sem kellett senkinek. Megegyeztünk abtaan, hogy ezután is ennyiért adjuk. Kiraktuk a vásárosnaményi virágboltunkban, majd a tsz központjában is, de senki sem kérdezte meg, mennyi az ára, s nem tudtunk eladni belőle egy darabot sem. Mindenkinek kínálgattam tehát, és hát egy tsz-elnök találkozik vezetőkkel is. így tudta meg az OTP vezérigazgatója, az OTP megyei igazgatója, a budapesti kisvállalkozók bankja igazgatója, a Gabonaforgalmi Vállalat igazgatója, hogy van eladó bőrünk. Miután vettek, jöttek a rendőrök: mennyi van, mennyiért fizettek? Nem stimmelt kettővel a vége, a főkönyvelő befizette saját nevére, aztán kiderült, hogy a hiányzó két bőr a szőrmekikészítőnél volt, mert az egyik vevőnek eladott bőrből kettő hasznavehetetlennek bizonyult. Egyébként szabadáras a rókabőr, akár olcsóbban is adhattuk volna, pláne mert selejtállomány volt. Ha olyan szépek, jók lettek volna, biztosan vettünk volna belőle mi tsz-vezetők is, de még egyszer mondom: egyetlen tagunknak sem kellett egy darab sem. Reprezentációs kérdőjelek Horváth Tibor: A bejelentések azt is tartalmazták, hogy a szövetkezet vezetői nagyon sok pénzt költenek reprezentációra. A közgyűlés 1987-re és 88-ra összesen 116 840 forintot engedélyezett vendéglátásra, ajándékozásra és reprezentációra. Ezt az összeget a tsz 552 ezer forinttal lépte túl különböző delegációk megvendégelése, ajándékozása címén. A szövetkezet főkönyvelője nem tudta megjelölni a delegációkat, az elnök pedig élt a jogával és nem nyilatkozott a nyomozás során. A reprezentáció túllépésében nem szerepel a kiemelkedő események — például nőnap, öregek napja, nyugdíjas-találkozó, vagy közgyűlések — alkalmával megvendégelésre fordított összeg. A reprezentáció elszámolásánál a bizonylatok egy része fiktív. Zakor József: Egy tszelnök százmilliók sorsáról dönt, de nincs jogom dönteni abban, hogy kit, vagy kiket vendégelek meg, amiből később esetleg a közösnek is haszna származik?! Horváth Tibor: A tsz elnöke és főkönyvelője munkaviszonyt létesített a. Húsipari Vállalat igazgatójának feleségével, aki a tsz ZSEMLEMORZSA TARPÄRÖL. A Mátészalkai Sütőipari Vállalat tarpai üzemében naponta több mint 2 ezer csomag zsemlemorzsát készít Tóth Istvánná és Czap Pétemé. (Elek Emil felvétele) által készíteni tervezett vadkolbász és a gemzsei virágkertészet termésének értékesítését kapta feladatul. A vizsgálat megállapította, hogy tényleges üzletkötést nem végzett, ennek ellenére 102 ezer forint bért és egyéb költséget fizettek ■ki neki. Zakor József: a tsz-nek mindig volt virágkertészeti előadója. Korábban egy fiatalember volt, ő leszámolt. Felmerült, hogy kellene valaki, aki Nyíregyházán elvállalná a hús- és virágértékesítést. Azt mondta' a húsipari igazgató: a húst nem, de a virágot elvállalja a felesége. Havi kétezer forintot fizettünk neki, és meg is dolgozott érte. Rendszeresen küldte a vevőt és adott el virágot is. Egyébként a húst nem a nyíregyházi húsiparnál, hanem Miskolcon értékesítjük, a juhászat pedig gazdasági társaság lett. Horváth Tibor: Az adóhatóság kérésünkre lefolytatott vizsgálata megállapította, hogy 1986-ban közel 1 milliós, 1987-ben pedig négymilliós veszteséggel zárt a tsz juhágazata. Ennek okát vizsgálva megállapították, hogy a szövetkezet főkönyvelőjének utasítása alapján az évente szükséges selejtezést nem végezték el. Arra hivatkoztak, hogy az elpusztult anyajuhokért többet fizet a biztosító, mint a kiselejtezettekért az átvevő. Utasításra meghamisították az elhullott idős állatok korát, de hamis volt az elhullás ideje és a körzeti állatorvos igazolása is. Az Állami Biztosító megtévesztésével mintegy kétmillió forinttal többet kapott a tsz — jogtalanul. Ennél többet is jelent ez az akció: a napi haszonért eladták a jövőt, az állomány elöregedett, s ma már semmit sem ér. A nyomozás még tart, több témakörre kiterjed, ezek még vizsgálati szakban vannak. További megalapozott bizonyítást igényelnek, de vannak olyan adatok, amelyek előre jelzik: még most sem tudjuk pontosan, mi minden történt a tsz-néi. Ahhoz, hogy a baromfi is veszteséges ágazat lett, sok köze van 38 ezer egykilónál nagyobb súlyú baromfi leírásának. De hogy mi lett velük, azt senki nem tisztázta a helyszínen. Jött a házkutatás... Zakor József: A főkönyvelő kikészült. Tizenhat éve van ezen a poszton, s most jutott el oda, hogy egy kis ‘lakást építsen. Aztán jött a házkutatás. Először könnyedén fogta fel a dogot, mondta is: legalább megtalálják a karikagyűrűjét. Akkor lett rosszul, amikor felfogta: ennyi évi becsületes munka után feldúlhatják az otthonát, vak kislánya fehérneműi között turkálhatnak idegen kezek. Állítom, hogy ebben a megyében nem sok olyan tsz-t lehet találni, ahol a vezetők nem maszekolnak. A mi vezetésünk ilyen és itt a közöshöz senki hozzá nem nyúlt. Itt 130 ezer forint a tagság átlagos évi jövedelme. Azért adtuk ki a birkákat is a háztájiba, mert így gazda módjára mindenki jobban vigyáz rá. Bérbe adtuk a csirkét is, mert amíg mi csináltuk, ráfizettünk. Azóta ez is nyereséges. November 6- án kezdődött a vizsgálat, s még ma is tart. Ha egy tsz- ben ennyi időt tölt el a rendőrség, én sem hinném el róla, hogy vezetői ártatlanok. Pedig most már ideje lenne a munkára összpontosítani, mert ha ez a jól működő tsz tönkremegy, öt község lakossága — és az állam! — látja a kárát. ★ Egy elterjedt hír nyomába eredtünk, meghallgattuk mindkét felet és leírtuk azt az állapotot, amibe beavattak bennünket. Igazságot szolgáltatni nem a mi dolgunk, véleményünknek csak az arra illetékesek döntése után adhatunk hangot. Csúcsforgalom Nyiregyháia, Felszabadulás útja. (Elek Emil felvétele) Reformpárti pedagógusok Aki bírja, marja? HALLGATOM A RÁDIÓ 168 ÓRA ClMÜ MŰSORÁNAK ADÁSÁT, miközben közleményére önkéntelenül is felkapom a fejem. Egy vállalat vezérigazgatójának az évi prémiuma több mint 8 millió 300 ezer forint, — mondja a riporter. Nem hiszek a politikai fordulatoktól ugyancsak meged- zett fülemnek. Szerencsére az összeg nagyságrendjére történő ismételt utalások megerősítették, hogy nem én tévedek. Sőt azt is megtudtam, hogy az eset, ha nem is ebben a nagyságrendben, de nem egyedi, nem véletlen, hanem egy bonyolult, valakik által ügyesen kiagyalt számítási mechanizmus jól gyümölcsöző „terméke” vagy „tévedése”. E döbbenetes élményen talán könnyen túljutottam volna, ha agyam szándékom és akaratom ellenére is nem kezd el mozogni. Pedagógus ember vagyok, és nyomban az jutott eszembe, hogy megyénkben a pedagógusok évi bértömege bruttóban alig 800 millió forint, az iskolák közel három évtizedes döntés alapján évente jutalmazásra ennek csupán 1%-át használhatják fel, ez az összeg pedig nem több mint 8 millió forint. Azaz, a több mint 11000 megyei pedagógusnak évi jutalmazására fordítható összeget a mai gazdasági gondoktól vérző Magyarországon akár egyetlen ember is zsebrevághatja szabályosan, legálisan, nem kell neki másnak lenni mint egy szerencsés vállalat vezérigazgatójának. FÜSTÖLGÉSEIMET ITT AKÁR BE IS FEJEZHETNÉM. De nem tehetem, mert előtte két nappal részese voltam a megyei pedagógus-szakszervezet tisztújító közgyűlésének. Az élmény itt is megdöbbentő volt, mert ismételten hallottam, amit eddig is tudtam, hogy a megye pedagógus társadalmának a bruttó havi átlagbére még a 6300 forintot sem éri el. Az a pedagógus pedig már boldog, aki évente 2000—3000 forint jutalmat kap, igazgatója (mivel nem vezér) már szerencsés csillag alatt született, ha 10 000 forintot meghaladó összegű jutalmat vehet kézhez. Ezek ismeretében nem nehéz kitalálni, hogy milyen volt a hangulat a tiszteit gyülekezetben. Hogy minden szó, hogy minden gondolat a megbecsülés e fantomjához, mint minden érték kizárólagos hordozójához, a pénzhez kapcsolódott. A témát ki-ki vérmérséklete szerint közelítette: volt, aki szerényen kért, volt, aki harcosan követelt, mások fáradtnak, rezignáltnak és lemondónak tűntek. A bérharc és bér- követelés e sajátos hang- szerelésével szemben, röpke hozzászólásomban én három dologra hívtam fel a figyelmet; a szakmaiság fontossága erősítésére, az iskolapárti önkormányzati szervekkel való szövetségre, az iskolai reformfolyamatokkal szembeni elkötelezettségre. Ügy gondolom, hogy amíg a pedagógus szakma fontosságát és pó- tolhatatlanságát a társadalommal nem ismertetjük el, addig eredményes bérharcot sem folytathatunk. AMÍG A TÁRSADALOM úgy tudja, hogy tanítani mindenki tud, hogy e szakmát nem kell tanulni, s hogy azt képesítés nélkül, sőt alacsony szintű képességekkel is lehet eredményesen művelni, addig nem áll az iskola mögé. Ezért javasoltam, vegyük programunkba, hogy meg kell szüntetni végre a képesítés nélküli alkalmazást; a működő pedagógusok részére olyan továbbképzési formákat kell kialakítani, melyek az élet más területein már sikeresek. A helyi társadalmak önkormányzati szerveinek izmosodásától pedig az oktatás és kultúrpárti változások reményét fejeztem ki. Arra buzdítottam, hogy ebbe az iskolának jobban be kell integrálódni, önmaga alternativitása fej- • lesztésével pedig lehet és kell bizonyítani, hogy az iskola, a helyi társadalom felemelkedésének, gazdagodásának nélkülözhetetlen intézménye. Végezetül elmondtam: az iskolának — ha az elvárásoknak meg akar felelni — saját reformjait végig kell csinálnia, a társadalmi reformfolyamatok élmezőnyébe kell menetelnie. Ehhez pedig reformpárti pedagógusokra van szükség. Mert csak ezek tudják az anyagi javakért vívott kemény harcban az iskola érdekét megfelelően képviselni. Ha az iskola e reformfolyamatoktól lemarad, akkor az elosztásnál hátra sorolódik, ha reformintézménnyé válik, akkor van esélye, hogy a sor elejére kerüljön. Most, utólag kezdem megérteni, hogy miközben én ezekről beszéltem, többen miért is néztek oly kétkedve rám. Mintha azt súgták volna felém: naivitásokat beszélek, a magyar elosztási viszonyokban már régen nem a szakmaiság, a társadalmi fontosság és progresszió az alapelv. Mindezek helyett az érdekérvényesítésben a farkastörvények és az „aki bírja, marja’’ szellemiség alapján szerveződnek azok a hangos, vagy halk, alig észrevehető csoportok, lobbyk, amelyek nem átallják e sovány fazékból az utolsó zsíros falatokat is kimarni. NEM VAGYOK AZ EGYENLÖSDI HlVE, keressén, gazdagodjék az okosabb, az ügyesebb, a vállalkozóbb. Minden további nélkül a sikeres munkából származó többszörös jövedelemkülönbségeket is elfogadom, sőt meggyőződésem, hogy ez az egyik hajtóereje mindnyájunk felemelkedésének. Az idézett riport azonban számomra felfoghatatlan. A főnök és a beosztott, vezető és vezetett között a több száz, sőt több ezerszeres jövedelemkülönbségeket már képtelen vagyok kezelni, az ilyen hírek határozottan irritálnak, nyugtalanítanak és idegesítenek. Úgy gondolom, hogy ez (ezek) sokak számára már akár provokációként is hathatnak. És ha az ő logikájuk alapján az elosztási viszonyok igazságosságára, vagy igazságtalanságára apellálunk, akkor azoknak kell igazat adnom, akik az említett összejövetelen azt hirdették, hogy a bérharcokban ma már nem lehetünk szemérmesek. A népesség egy-egy csoportjának, rétegének társadalmi fontosságára, nélkülözhetelen- ségére, szakmaiságára hivatkozva itt most már nem lehet csatát nyerni. Szeretném hinni, hogy ez nem így van, de a tények e hitemben napról napra megingatnak. Kuknyó János
