Kelet-Magyarország, 1989. április (46. évfolyam, 77-100. szám)
1989-04-15 / 88. szám
6 1989. április 15 Volt egyszer egy főbérlőm. valamelyik nyíregyházi gyárban műszerészkedett. Különös szokása volt. Minden áldott este pocsolyarészegre itta magát, s leült tévézni. Nézte a híradót, s ha a nyugati országban tüntettek a munkanélküliék, egészen elérzékenyült. Ez az élet, orkánkabátban tüntetnek — hajtogatta. A mai napig sem tudom, mit irigyelt jobban: a munkanélküli státust, vagy az orkánkabátot .. . Másfél évtizedes emlékek ezek, még abból a korból származnak, mikor a szocializmus egyik legnagyobb vívmányának tartottuk, hogy nálunk megvalósult a teljes foglalkoztatottság. Bezzeg Nyugaton ...! Főbérlőink kivételével sajnáltuk szegény munkanélkülieket, s fölényesen legyintettünk volna arra, aki megkockáztatja: várjuk ki a végét. De nem kellett legyin- tenünk, mert senki sem mondta, még csak jósolni sem merte, hogy hamarosan mi is hasonló cipőben fogunk járni. Már ami a munkanélküliséget illeti . .. * * * Egészen a legutóbbi időkig tartotta magát a hivatalos vélemény, történjen bármi, nálunk nincs szükség a munkanélküli segélyezés bevezetésére, hiszen munkanélküliek sincsenek. Néhány periférián elhelyezkedő terület képviselői hiába mondogatták, hogy egyetlen hét alatt ezrek jelentkeznének munkára, ha szükség lenne rájuk, ám szavaik süket fülekre találtak. Csak akkor kezdtek el gondolkozni sokan, hogy mi lesz az emberekkel, mikor a vállalatok kezdték megfogadni az irányítók ösztökélő, de a korábban kellő eréllyel alá nem támasztott tanácsait: szabaduljanak meg a vattaemberektől, a fölösleges munkaerőtől. Rövid idő alatt ezrek kerültek az utcára. S bebizonyosodott, ha nem akarjuk, hogy koldusbotra jussanak, egyetlen mód nyílik a segítségre: a munkanélküli segély. Szabolcs-Szatmár- ban március végéig hét- száznyolcvanan kértek munkanélküli segélyt. az elemzések során hatszázan jogosultak rá, száz igénylést elutasítottak. A fennmaradó nyolcvan kérést még vizsgálják, mert bármennyire is. egyszerűnek tűnik az odaítélése, azért itt is támadhatnak nehézségek. Hogy a segélyt valaki megkaphassa. két alapvető követelménynek kell megfelelnie: az elmúlt három évben legalább tizennyolc hónapot kellett dolgoznia, s a munkaviszonya nem szűnhetett meg egy évnél régebben. * # * A Mátészalkai Városi Tanács épületében érdeklődnék a segélyezettek után, ám a város munkaerőszolgálati irodájának vezetője pont ez ügyben utazott Nyíregyházára. Nagy gond szerencsére nincs, mert a tanács főelőadója, Dorka Sándor is naprakész információval szolgálhat. Hetvenen vannak a segélyezettek, ám ez a szám csalóka, hiszen ők csak a város és a környező kistelepülések segélyezettjeit regisztrálják. A nagyközségek önállóak e téren. — A volt szálkái járás területén mégis, mennyien lehetnek? — kockáztatom meg a kérdést. — Talán nem tévedek, ha azt mondom, hogy a mieinknek közel a duplája. Nevekre lenne szükségem, ám ahhoz le kell menni a tanács legfelső emeletéről a földszintre. Alighogy belépünk a szobába, a kis kukucskálóabiakon máris kopognak. Idős. falusi nénike kér zavartan bocsánatot, nem tudja, kihez forduljon. A fia most küldött haza Pestről levelet, hogy nézzen már szét Szálkán, hol lenne szükség vasbetonszerelőre. Dorka Sándor, miközben türelmesen hallgatja a nénikét, az asztalra tesz egy öl dossziét. Válogassak köztük. Aszerint, melyik ember a szimpatikusabb. Az idős asszony elmegy. Dorka Sándor maga elé húzza a papírokat. Tucatnyi cím kerül a jegyzetfüzetbe, s mielőtt búcsúznánk, még megkérdem : — Tudnak segíteni az iménti fiún? — Valószínűleg igen. Megkérdezzük az építőipari cégeket, valamelyiküknél csak találunk egy üres állást. — Kik vannak többen: a Pesten, vagy a környéken elbocsátottak? — A környéken elengedettek. Biztosan hallott már maga is arról, hogy befuccsolt a DUNACOOP szálkái üzeme. Csak közülük több mint negyvenen maradtak kenyér nélkül. Igaz, heten vagy nyolcán már elhelyezkedtek, jó néhá- nyan még a felmondásukat töltik, ám a többi már a segélyből él. — S hány forint az? — Korántsem annyi, mint sokan hiszik. Havonta átlagosan alig több, mint háromezer forint. — Ez bizony elég kevéske. — Nono! — emeli fel ujját figyelmeztetőleg Dorka Sándor. — Kérdezzen már meg néhány téesztagot itt a környéken, hogy mennyit keres. Nem sokan lesznek, akik azt mondják, hogy négyezer forint fölött. Hány forint tehát a munkanélküli segély? Erre bizony meglehetősen bonyolult a válasz, hiszen nem mindenkinek egyforma ösz- szeg jár, nem úgy kell elképzelnünk, mint például a családi pótlékot. A rendelkezés három, illetve kétszer három kategóriát ismer. Ha az illetőnek megszűnt a munkaviszonya, akkor az átlagkeresetének hetven, ha felmondott hatvanöt, ha kilépett hatvan százaléka jár. ez egy fél évig érvényes;. A második fél évben mind a három kategóriában tíz százalékkal kevesebb a juttatás. Különösen a korábban sokat keresőknek nem éri meg a munkanélküli segély, hiszen annak maximális összege nem haladhatja meg a mindenkori minimális bér háromszorosát, vagyis hiába keresett valaki havonta húszezret mondjuk, nem érheti el a tizennégy ezer forintot. De hol van Szálkán olyan utcára tett ember, aki húszezret keresett korábban . ..! ? * * * Az imént jó tucatnyi munkanélküli segélyen lévő ember címét írtam fel, találomra választok ki belőlük egyet. Lengyel Sándor- né, Fürst Sándor utca. De jobb, ha a Csaholyi út után érdeklődünk, még így is csak nehezen talál oda az ember. Nem csoda. Az út nyugati felén végig kilométereken át, szabályosan sorakoznak a porták, de szemben velük csak itt-ott tűnik fel egy-egy ház. Nagy. hallgatag égerfák takarják el Lengyelné házát is. Keskeny gyalogút vezet hozzájuk a kőtől. Itt megfordult a rend: elöl van a kert, s hátul a lakás. A kisajtó kulcsra zárva, még szerencse, hogy ugatnak a kutyák. így legalább Len- gyelné meghallja, hogy keresik. Gyanakodva néz, melyen semmi megbotránkozni- való: csak nagy ritkán téved ide idegen. Több mint tíz éve már, hogy özvegy, két kislányával él az öreg körte-, s almafái között. Tavaly nyáron lépett ki a helyi háziipari szövethe- zetből. februárban kapta meg az első munkanélküli segélyt. Ezeregyszázhatva.n forintot. — Mennyit keresett a szövetkezetnél ? — kérdezem, alig akarván elhinni az iménti számot. Szégyenkezve kapja arcához a kezét. — Ó, ezerötszázat... néha még kevesebbet is. Ezért váltam el tőlük, s próbáltam szerencsét a Szavicsav- nál. Ott huszonkét forintos órabérrel kecsegtették, de mikor bement a nyíregyházi központba, már csak tizenötöt ígértek. Ha elfogadja. ott lett volna, ahol a part szakad. Alig vihetett volna valamivel többet haza. mint az előző munkahelyén. Az előszobában ülünk, az asztalon vékony fénycsíkok játszanak. A belső szobából előjön egy tíz-, s egy tizennégy éves forma kislány. A nagy kérdően néz a kicsire, aki különös jelbeszédbe kezd. Ö a tolmács, a nagylány születése óta süketnéma. — Amikor nem sikerült a Szavicsav, megpróbálkoztam az ipari iskolával — mondja az anyjuk. — Nagyon rendesek voltak, fel is vettek takarítónak, de este hétig, nyolcig ott eltart a munka. Most mondja meg, hogyan hagyhattam volna ezt a két kislányt egyedül itt kint, a tanyán...? Ráadásul a fiam katona, ó ■.. az a csoda, hogy néha nem bolondulok bele. Az árvaellátással együtt 5900 forint az özvegyi nyugdíja, a családi pótlékot, mióta otthagyta a szövetkezetét. nem kapja, így hónapokig alig hatezer forintból éltek hárman. Majd ha leszerel a fiú — vigasztalom, de ő csak mosolyog beletörődötten. — Hiába szerel le szegény, neki se lesz munkahelye. A DUNACOOP-nál dolgozott, s azt közben felszámolták. A kert fái alatt nézzük, hogyan röpködnek, a méhek, s közben számolunk. Augusztus 2-ig naponta hetvenöt forint munkanélküli segélyt kap, azt követően már csak hatvanhármat. — Mi lesz, ha letelik az esztendő, s megszűnik a segély? — Mi lesz — gondolkodik el. — Nem tudom. Talán felvesznek valahová takarítónak. * * * Szakma nélkül manapság Szalka környékén szinte lehetetlen munkát találni. Ám nem sokkal rózsásabb a helyzete azoknak sem, akik szakmunkás-bizonyítvány- nyal kerültek az utcára. A városkörnyéki községekben is sorolhatnánk a neveket, többek között Nagydoboson is válogathat az ember. Kiss László például felszolgáló, január 2-án szűnt meg a munkaviszonya. Az egyik szálkái ABC-ben akkor járt le a szerződése, s azóta is hiába reménykedik, hogy valahová felveszik. Most a szomszédjának segít kerítést állítani, s panaszkodik, hogy késik a segély. Harmincegynéhány éves, s most nemrég. Vá- sárosnaményban bicsaklott meg az élete. Elvált, két gyermekét a felesége neveli. — Több mint tizenhat évet voltam én pincér Na- ményban, de, hogy elváltam, haza kellett költöznöm a szülőkhöz — kínál cigarettával. A dobozban csak néhány szál lapul, szégyenkezik: — Bizony, ide jutottam. Még a cigarettával is takarékoskodnom kell. — Pesten keresik a tapasztalt pincéreket. — Azt maga csak hiszi. Egyébként is, ha felmennék, minimum húszezer forint készpénzzel kellene utaznom. Négy-ötezer az albérletre, tízezer, hogy felruházzam magam, s még így is csak ötezer maradna, hogy egy teljes hónapig megéljek. S Pesten ennyiből egy hónapig élni...!? A mátészalkai Fárián János a világ egyik legszebb helyén lakik. Túl a Fellegváron, ahol elfogytak már a homokdombok, s kezdetét veszi a Szatmári-síkság. Ha keletről nézzük, a város legszélső háza az övé, ahol a szomszédban már haragoszöld búzavetés hullámzik, s egészen a Krasznáig látni. Fórián János mégsem boldog ember. Furcsa is lenne sugárzó arccal látni őt, hiszen szeptember derekán megkapta a szálkái malom elbocsátó szép papírját, s még örülhetett is, hogy nem sóztak egy fegyelmit a nyakába. A volt éjjeliőr így emlékszik azokra a napokra: — Eltűnt egy zsák táp ... s én voltam szolgálatban. Aláírom, én voltam a felelős ..., jobban kellett volna ügyelnem. S a baj nem jár egyedül. Mert pont abban a hónapban ellopták a lovát is. Az éjjeliőrködéssel köztudomásúlag nem jár valami nagy fizetség, de Fórián János nem elégedetlenkedett. A lovával megkereste ő szabadnapjain a pótlékát. De az a ló egyszercsak meg- makrancosodott, elszakította az istrángot, s illaberek, nádak-erek ... Másnap már tudta, hogy ki fogta be, de bottal üthette a nyomát. Hiába voltak tanúi, lova, ki tudja, hol húzza már a stráfot. — Két kiskorú gyermeken van még, az a szerencsénk, hogy az asszony dajkaként dolgozik. S hoz havonta vagy háromezer forintot. Mert én még csak egyszer kaptam segélyt... ezervalahány százat. — Hány év van még a nyugdíjig? — Hát ez az ... a legrosszabb korban vagyok! Ahhoz még fiatal, hogy leszázalékoljanak, pedig cukorbeteg, s epilepsziás vagyok, ahhoz meg túl öreg, hogy valahová is felvegyenek. Kinek kell manapság egy ötvenhat éves ember!? Pedig úgy higgye meg, én, mióta az eszemet tudom, mindig dolgoztam. Amikor apánk meghalt, mint legidősebb gyermeknek évekig nekem kellett eltartanom a hat testvéremet. S nézze meg, hová jutottam ...! Szavai bánatos dongókként szállnak, lassacskán elered az eső. A vetésben fácán berzenkedik, s eszembe jut egyszer volt főbérlőm. Vajon elégedett? Biztosan. Van már nálunk is orkánkabát, munkanélküli segély. Szavunk se lehet tehát __ f alóságunk közelképben II Kelet a Magyarország HÉTVÉGI MELLÉKLETE BALOGH GÉZA: Segélyezettek
