Kelet-Magyarország, 1989. március (46. évfolyam, 51-76. szám)
1989-03-11 / 60. szám
1989. március 11. r Ut önmagunkhoz A diákszínjátszásról ANDICS JENŐ: Szellemi életünk megpezsdüléséért A diákszínpad különös képződmény. Egyfelől pedagógiai terep: a színjáték segítségével történő embernevelés, az írott, majd életre keltett szó általi személyiség- formálás, másfelől az egymásban rejlő lehetőségek előhívása nyomán létrejövő értékteremtő folyamat, amelyben nem is a bemutatott előadás esztétikai meghatározhatósága, a létrehozott mű a legfontosabb, hanem a függöny felgördüléséig vezető, olykor buktatóval teli, de mindenképpen közösen megtett út, amely a játszók titkaiból, legőszintébb gesztusaiból, a próbák hasonlít- hatatlan hangulataiból épül meg. A létrehívott előadás végső soron egy közösség szempontjából nem perdöntő, noha a fesztiválok zsűrije elsősorban teljesítményekre kíváncsi. A diákszínpadok életében a készülődés folyamata lényegesebb, mint maga a premier. Mégsem fölösleges a „bemutató-kényszer”, hiszen a konkrét dátum nagyfokú fegyelmező erő. Próbák szombaton Ilyenkor, kétévente tavasztájt, a diáknapok előkészületei közepette számtalan csoport születik, (és később elhal). Alkalmi együttesek is indulnák, hiszen de jó lenne eljutni Sárospatakra! A nagyszámú nevezés miatt kellett megyénkben három héttel ezelőtt a színjátszás kategóriában előselejtezőket tartahi! Első nap Kisvárdán, második nap Nyíregyházán mérték össze erejüket a pályázók. S milyen színvonalon? Nos, arról később. Előbb talán adassék tisztelet azoknak a pedagógusoknak, akik — jobb esetben héti nettó 40—50 forintért (a megmérettetések előtti időkben különösen) minimum 8—10 órát próbálnak a gyerekekkel, gyakran szombaton is. Aztán adassék megbecsülés azoknák a fiataloknak, akik egyre veszélyesebben szépszó-ellenes világunkban minden (Fékete Gyula szavával) „kultúrmoslék” ellenében vállalják a színpadi megszólalás csöppet sem könnyű terheit. S hogy ez a buzgalom végtére is menynyire minősíthető „művészinek ”, vagy legalább értékesnek , az más lapra tartozik... Minden áron? Nos, az átlagszínvonal — ha szabad efféle sommás ítéletet alkotni — jó közepes volt. Sem kiugró, sem rikítóan dilettáns produkcióval nem találkozhattunk. Akadtak persze ízlésesebben, mér- téktartóbban létrehozott művek, de útszéliséget, bántó ripacskodást szerencsére nem láttunk. Hosszú esztendők tapasztalata, hogy a csak a diáknapok miatt összeverbuválódott társaságok teljesítménye magán viseli a sietség, a „minden áron való nagyot- akarás’,’ összes szakmai problémáját. Ott születnek rangosabb alakítások, ahol van műhelymunka is, ahol az iskolában a színjátszócsoport vagy az irodalmi színpad folyamatosan dolgozik. Sajnos, egyes intézmények neveztek olyan műsorokkal is, amelyeknek rendezői gyér ismeretekkel rendelkeztek a rendezéstan, a színészvezetés és szín észmesterség terén. Persze, örök' dilemma' áz,‘ hogy a tanárnak ■ „hozott anyagból” kell dolgoznia. (Természetesen nem minden gyerek és nem minden pedagógus egyformán tehetséges.) Egyes darabok esetében azonban alapvető színpadi hibáktól hemzsegett az előadás. Az egész akció a darabválasztással kezdődik. (Tudom, kevés az igazán diákszínpadok számára írott játék.) Ellenben úgy vélem, hogy olyan műbe nem szabad belekényszeríteni a tanulót, amelynek problematikája, hőseinek jelleme teljesen idegen tőle. Amivel nem tud azonosulni, az a produkció üres deklamálássá szürkül. Kell, hogy a figura és a játszó személyisége valahol találkozzon, hogy az eleven lélek rezonáljon a megírtafcra. Ha ez a rezonancia nem jön létre, nem születik nézhető előadás. Ez az egyik véglet. A másik se sokkal jobb: az unos-untig ismert iskolai problémák, jelenségek (almaszedés, menzakoszt stb.) bemutatása, a poénok sokasága dramaturgiai váz nélkül befogadhatatlanul lapos. Amikor a diák önmagát alakítja a színpadon, a szellemesebb, vagy langyosabb jó- pofáskodásokon túl kell lennie a látottakban valami kohéziónak. Ha nincs, ami megszervezze az előadást, a szóviccek buborékai szétpattannak és nem marad utánuk semmi ... Menzakoszt és vidéke Tudjuk, hogy az előselejtezőre még amolyan „félkésztermékekkel” érkeznek a csoportot. Ügy véltük, a megyei fordulóba azoknak a produkcióknak kell bejutniuk, amelyekben „van valami”, ami továbbfejleszthető. Mérleg- készítésre nemigen alkalmas ez a két nap, arra azonban igen, hogy lássuk: a diákszínjátszást a tisztes középszer jellemzi. A .^teljesítményorientált” iskolában, rendkívül aggasztó módon, egyre kevesebb idő jut arra, hogy a gyerek önmaga legyen. A színjátszás viszont elvezethet önmagunk, s a másik elfogadásához és megértéséhez. Ahogy Jean Cocteau megfogalmazta: „Hála a színház különleges varázsának ... az igazi csodálat olyan gondolatokkal tölti el szívünket, amelyek előzőleg talán távol álltak tőlünk, és mégis annyira hatnak ránk, hogy azt képzeljük, bennünk éppúgy megfoganhattak volna.” (K. Zs.) N apjainkban a gyors politikai változások gyakran elfedik a szellemi élet, a kulturális feltétel- rendszer kevésbé látványos elmozdulásait. Míg korábban a kultúra sokszor csak terepe volt a politikai erők küzdelmének, s kulturálisjnezben — valódi politikai fórumok hiányában — politikai konfrontációk zajlottak le, most a politikai csoportok nyílt színrelépése mintha a figyelmet is csökkentette volna a kulturális élet saját folyamatai iránt. A kulturális élet képviselői általában azt kezdeményezték, hogy a politikai irányítás a maga szűk politikai szempontrendszerét képviselve, a szellemi élet fejlődéstörvényeire való tekintet nélkül avatkozik bele az alkotó folyamatokba, most azonban inkább azt sérelmezik: a politikai vezetés saját taktikai küzdelmeivel elfoglalva nem látja át a kultúra jelentőségét, a párt és az állam egyaránt „kivonul” a kulturális életből, kiszolgáltatja azt a gazdasági kényszereknek. Annyi biztos, hogy a „politika” és a „kultúra”, az állam a párt (pártok) és a kulturális műhelyek új viszonyának kialakítására van szükség. Az MSZMP Központi Bizottsága a maga részéről éppen ezért kívánja 1989 őszén napirendre tűzni a párt új művelődéspolitikai koncepciójának vitáját, önmagában ez a szándék is igazolja: a direkt beavatkozások, a közvetlen pártirányítás módszereivel való felhagyás nem azt jelenti, hogy az* MSZMP, a jövőben nem "kíván szerepet vállalni á £ultúrpolitikábap, hogy korábbi művelődéspolitikai stratégiájának megváltoztatása lemondást jelent általában az ilyen stratégiáról. A koncepcióváltásra azonban mindenképpen szükség van, hiszen az elmúlt évtized gazdasági, és az elmúlt hónapok politikai változásai alapvetően újrarendezték a szellemi élet feltételrendszerét. A politikai pluralizmus viszonyai között az MSZMP kultúrpolitikai programja meg kell, hogy különböztesse magát más politikai erők és az állam kultúrpolitikai programjától, vagyis új művelődéspolitikai szereptudat meggyökereztetésére van szükség. Üjra kell értelmezni az ideológiai és kultúrpolitikai célok viszonyát, a kultúrpolitikai értékek ideológiai beágyazottságát, például a marxista eszmeiség hegemóniájának követelményét a művészeti életben, a világnézeti „megbízhatóság” értelmezését a káderpolitikában, a vallási gyökerű művészet és kulturális mozgalmak iránti gyanakvó attitűdöt stb. Az MSZMP új kultúrpolitikai koncepciójával új szükségleteknek "kell megfelelni. Most a művelődés nemzeti programjának megfogalmazásában világossá kell tenni: az MSZMP (vállalva a versenyhelyzetet) hitet tesz az eszmék szabad kibontakozása és versenye, a független, értékközpontú szellemi élet feltételeinek biztosítása mellett. Ennek érdekében olyan művelődési szerkezetet javasol, amelyben a művészi és tudományos érték születését és terjesztését az állam támogatja, amelyben a lakosság (benne a más politikai- ideológiai célokat képviselő csoportok) művelődési kezdeményezései szabadon szerveződhetnek meg, amelyben az állami művelődési intézmények a társadalom, a helyi közösségek irányítása és ellenőrzése alatt állnak. Az MSZMP egy ilyen demokratikus művelődési struktúrában kívánja — saját fórumai és tömegbefolyása segítségével — a maga baloldali, a demokratikus szocializmus és-a művelődési esély egyenlőség eszményéhez fűződő "értékvilágát képviselni, az ehhez kapcsolódó . kulturális mozgalmakat, tudományos és művészi törekvéseket inspirálni és támogatni. Űj művelődéspolitikai koncepciónk feladatvállalása szűkebb is, szélesebb is a korábbiaknál. Szűkebb abban az értelemben, hogy nem kívánja az állami feladatokat részletezni, hogy nem az állam, hanem egy politikai párt kultúrpolitikai elképzeléseit és eszközrendszerét tervezi meg. Tágabb abban az értelemben, hogy mivel a művelődés nemzeti-társadalmi programjának kialakításához is hozzá kíván járulni, a műveltség fogalmát, a művelődéspolitika területét az eddigieknél szélesebben kell értelmeznie, szakítva azzal a gyakorlattal, amely a párt művelődéspolitikáját a hiányzó értelmiségpolitika pótlására, az egyébként elhanyagolt értelmiségi kapcsolatok „gondozására” redukálta. Ma a társadalmi-politikai feladatrendszer részben megváltozott szerepet jelöl ki a művelődéspolitikának. Egyrészt az értelmiség szerepének megnövekedése következtében a művészet- és tudománypolitika keretei közül 'kilépő, önálló, széles értelemben vett értelmiségpolitikára van szükség. Másrészt egyre inkább a tényleges közműveltség válik a társadalmi fejlődés mozgatójává, és a konszenzusnak is egyre lényegesebb feltétele lesz a kulturális ellátás és infrastruktúra kiépítettsége, a kirívó egyenlőtlenségek megszüntetése. Minden politikai szervezet művelődéspolitikájában a legfontosabb területté a tényleges és tömeges művelődés alakításának, a művelődési esélyek közelítésének kell válnia. Ezért az MSZMP-nek is művelődéspolitikai válaszjavaslatokat kell kidolgoznia azokra a kérdésekre, amelyek a tömegek életfeltételeit érintik: az oktatási rendszer javítására; a művelődés anyagi feltételeinek, a kultúra ^hozzáférhetőségének” alakulására; a szellemi munka, a tudás társadalmi megbecsülésére; az állami kötelezettségvállalás és a művelődés lakossági terhei közötti helyes arányok megtalálására. Mindez azt jelenti, hogy az évek óta emlegetett, de soha végig nem vitt „kulturális reform” tovább nem halogatható, és az MSZMP-nek is ki kell alakítania saját álláspontját e reform irányáról. A kulturális reform követelése néhány éve két különböző irányból merül föl. Egyrészt a gazdasági szakemberek hangoztatták, hogy a gazdasági reform megtorpant a kultúra határainál, ezért a kulturális intézmények bürokratikusán, túlzott központi irányítással, a valóságos keresletre nem figyelve gazdálkodnak. Másrészt maguk az alkotó értelmiségiek politikai kritika alá vették a kulturális mechanizmusokat, az alkotói és terjesztési szabadság, az autonómia politikai és adminisztratív korlátáit kifogásolva. A két követelés közös mozzanata volt a bürokrácia és a túlcentralizáltság bírálata, az intézmények, műhelyek nagyobb önállóságának igénye. Ugyanakkor ellentmondásban is álltak egymással a piac szerepének és az állami kötelezettségvállalás szükséges mértékének megítélésében. A „reformközgazdászok” szerint a költségvetési terhek csökkentésére, a piaci mozgások felszabadítására van szükség a kulturális életben is, míg az alkotók maguk inkább bőkezűbb állami mecénólást, a piaccal szembeni védelmet, viszont nagyobb alkotói szabadságot igényelnek. Az előttünk álló kulturális reformnak tehát ellentmondó igényeket is ki kellene elégítenie. Ráadásul számolni kell az ország nemzeti jövedelmének és tényleges művelődési igényeinek korlátáival is. A reform ezért csák akkor lehet sikeres, ha minél szélesebb kört (alternatív szervezeteket is) bevonunk előkészítésébe, és ha egyszerre törekszünk a szükséges gazdasági, jogi irányítási és politikai változtatások végrehajtására. A tő területek a következők: — jogi reform: az oktatási és a köz- művelődési törvény szükséges átdolgozása, a nyilvánosság és a szellemi élet új jogi kereteinek meghatározása, az állami kötelezettségvállalás mértékének jogi rögzítése; — politikai reform: a politikai intézményrendszer átalakulásával járó kultúrpolitikai konzekvenciák kialakítása, a nagyobb kulturális demokrácia feltételeinek kimunkálása; — irányítási reform: a nemzeti kulturális intézmények új irányítási modellje, az egyes kulturális intézmények társadalmi kontrollja és demokratikus működtetése; — gazdálkodási reform: az állami források mellett a me- oénálás más forrásainak felszabadítása és ösztönzése, az adórendszer ehhez szükséges reformja, az egyes kulturális intézmények nagyobb gazdálkodási önállósága és az állami támogatás ésszerű decentralizációja. Ettől a reformtól a szellemi élet meg- pezsdülése várható, amelynek egyik állomása pl. a nyíregyházi művészeti hetek is. »Részlet az MSZMP KB agitációs és propaganda osztályvezetőjének beszédéből, amely Nyíregyházán, a művészeti hetek megnyitó ünnepségén hangzott el. KU HÉTVÉGI melléklet Kiskunfélegyházán felállították Bajcsy-Zsilinszky Endre szobrát, a róla elnevezett általános iskola előtt. A szobor Es- kulits Tamás kecskeméti szobrászművész alkotása. (MTI fotó)
