Kelet-Magyarország, 1989. március (46. évfolyam, 51-76. szám)

1989-03-04 / 54. szám

Süt a nap.

■Majd másfél hónapos, kedvet szontyolító, ónos szürkeség után, fényes napsütésre ébredtünk végre. A hóval együtt kámforrá vált a tél is, s nekiindultak az erdők, a mezők.

Csak a torony áll rezdü- letlenül a síkon. A híres olcsvai torony, melynek tervezőjét olyan térbeli látással áldotta meg a teremtő, mint csak keveseket. Képzeljünk el egy hatalmas kenyérsütő lapátot. A lapát maga a falu, a nyele pedig a faluba vezető országút. S ahol a kettő összesimul, oda építették fel a tornyot.

Mely egyébként se nem régi, se nem különösebben értékes. Csak egyszerűen szép, s tökéletesen tájba illő.

Megbarátkoztak már vele a nagy időiket megélt olcsvaiak is, ám mikor a régi kis templomukra fordul a beszéd ... Még ma is felcsillan a szemük.

Az öreg, még a középkorban épített templomukat e század húszas éveiben bontották le, s építettek helyette újat, pedig az akkor még gyermekcipőben járó műemlékvédelem hazai szakemberei feltétlenül megóvásra ajánlatták. Ám akkor az épület már oly leiomlott állapotban volt, hogy a helybéliek jobbnak látták, ha új falakat húznak.

Pedig korábban nagy áldozatokat hoztak a régi templom fennmaradásáért a helybéliek. Több mint kétszáz évesek az alábbi sorok: „Az Olcsvai Templom régen Tűz miatt el romolván, de valamennyire ismét meg épülvén, az után pedig végső romlásra jutván ... az Isteni bölcs Gondviselés fel indította az Ecclesiának Fő Curatorát, nagy érdemű Nemes Nemzete« Vitézlő Gacsályi István a'kkori Udvarbíró Uramat, ki is ... Addig fáradozott ... ez után az Építéshez megh kivántató Fun- dusokat edjütt való sinde- lyezés el végeztetett 25-a 8-bris 1770.”

E sorokat még olcsvai kirándulásom előtt másoltam ki jegyzetfüzetembe, nem tudván természetesen azt, hogy fölösleges volt az időt rabló búvárkodás — már persze ha a könyvlapozás bármikor is idő- pocséklás lenne —, hiszen csak meg kell kérdezni

egynéhány helybélit: ők, ha nem is eleink ma már kacifántosnak tűnő szavaival, de a szatmáriak ma is zamatos nyelvén ugyanezt bármikor bárkinek elmondják.

Igaz, kell hozzá egy kis szerenose is, mint e sorok írójának.

Akikor megnéztem már a Szamost, mely szemmel láthatóan áradt, s valósággal repítette hátán a máskor óvatosan cammogó kompot. A kocsit a Szamos gátján hagytam, s a Holt-Kraszna ívét követő utcán bandukoltam. A meder felé szelíden lejtett a part, az ártéren mindenütt szilvafák. Próbálgattam a még mindig befagyott holtág jegét, miikor az út másik oldalán, hóna alatt egy nagy piros tyúkkal megjelent egy nénike.

Jó darabig szótlanul nézte, hogy óvatosán topogok a jégen, mikor elfogyott a türelme, s átkiáltott a szilvafák fölött.

— Vigyázzon, mert beszakad!

Cserébe a figyelmeztetésért ezt mondtam:

— Jó tojó lehet az a tyúk, hogy így babusgatja.

— Még csak az hiányzik, hogy to józan kelljen! Nem látja, hogy kotló? Már három hete, hogy megültettem.

Hát így kezdődött az ismeretségem Kása Barna- básnéval. Az én nagy szerencsémre, mert így folytatta:

— Tudja-e, hogy a túlparton milyen nevezetes helyen járt? Ott állt egykor a Károlyiak híres várkastélya.

— Tudtam, hogyne tudtam volna a nemzetség olcsvai birtokáról, de hogy az imént pont az egykori falak tövében jártam...!?

— Károlyi Sándorról, Rákóczi generálisáról hallott már ugye? De arról nemigen, hogy itt akarta ő megkötni a labancokkal a békét!

— Erről valóban nem.

— Pedig így volt szó szerint. Még ki is csinosította a kastélyt, hogy méltó helyen tárgyaljanak, de akkor megtörtént a baj. Meghalt a felesége, meg az újszülött gyermeke. Attól kezdve Károlyi felé sem. nézett ennek a falunak. Lepusztult a kastély, vége volt a nagy hímek.

Igaz, a régi papírok erről

hált az a „kényen” tartás ...

— Most mit csináljak? Legyek beteg erőnek erejével? Ha bolond lennék. Az enni-innivaló jól esik, na de megyek, mert úgy látom, meghozták a tápot,* meg a darát.

Elmenőben még annyit mond: az volt az igazi okos ember, aki kitanálta ezt a biciklit. Mert ő azóta nemigen jár gyalog. Sehová.

— Hál’ istennek jó erőben van még az öreg — néz utána mosolyogva a szomszéd, Kosa Barnabás. — Pedig miken ment át fiatal korában! Hányszor elmondja, hogy harminchatban volt újonc a katonáknál, s csak negyvenötben szerelték le onnan.

Ám éppenséggel Kosa Barnabás se panaszkodhat a katonaságra. Öt fiútestvérével egyszerre szolgált, s fegyvert nyomtak az apja kezébe is. S hol lehettek volna nyegyvenhárom januárjában? A Donnál, a vérzivatarban.

Ma már nyugdíjas persze, van egy Egerben élő híres borász fia, s két pedagógus lánya. Mind a három gyermekük a matema- kika bolondja Volt mindig, ami nem is csoda — mondják — hiszen Bartha Ernő tanította őket.

Az olcsvai iskola tavaly nyugdíjba ment igazgatótanítóját nagy munkában találom éppen: most próbálja számba venni, hány pedagógust adott e csepp falu az országnak.

— Huszonkilencet számoltam össze eddig. Több hirtelen nem jutott eszembe. De hazajön mindjárt a feleségem, majd ő segít, ö már negyven esztendeje tanít itt, és csak ötvenkettő óta vagyok Olcsván.

Vagyis „csak” harminchét éve.

— Mi tartotta itt az igazgató urat?

— Az, hogy az apám is itt született. S az. hogy az olcsvai ember mindig éhes volt a szépre.

Kint békés, tavaszi napsütés, s nagyhangú gyermeksereg. Sétálnak a helyi óvodások.

Közülük vajon hány pedagógus lesz majd? Hányán viszik majd el a híres olcsvai iskola hírét? S mesélnek-e majd a várról, az „ócsvai” kurucokról?

Balogh József

némiképp másként tudnak, egyebek között azt állítják, hogy 1712-ben Károlyi Sándor igencsak komoly munkához látott Olcsván, de én bizony most nem foglalok állást. Már csak azért sem, mert Kosa Bamabásné sok mást is tud még a várról, olyanokat, amiket hiába keresnének a poros krónikákban.

— A régi öregek mondják, mikor a kastély elpusztult, maradt még azért néhány épület. Egy gazdag zsidóember vette meg azokat. Lefekszik egyszer az új gazda, mikor irtózatos

ros — nyújtja nevetve a kezét, s ránézek a lábára.

Valóban nem bocskoros. Gumicsizmát hord, s az is hófehér a portól.

Alig-alig hiszem, hogy már nyolcvannégy éves.

— Más se nagyon hiszi — vigasztal. — De ne csodálkozzon rajta! Mert hisz kényen nőttem én fel. Már tizenkét éves is elmúltam, mikor kaszát adtak a kezembe.

Pislog, mit szólok vajon ahhoz, hogy a bolondját járatja velem. Pedig valóban annnyi idős, amennyinek mondja magát, csak

robaj lást hall. Leszakadt

alatta ágyastól a padló, egy mély alagúitban ébredt. Tele van turkálva az a föld most is, ki tudja hány ala-. gút lehet benne. S ki tudja hová vezetnek?!

Állunk az utcán, s nézünk át a holtágon. Nagy gyümölcsöst lát ott az ember, s nem tudja mire gondoljon. Titokban azt várja talán, hogy mindjárt kuruc lovasok bukkannak fel a fák között, átanaszolnak a jégén, s idekiáltamák:

— Ne tátsd a szád, pajtás! Állj be közénk, megyünk a pohos labancára!

Ám tűnik a látomás, se kuruc, se labanc. Csak egy öregember biciklizik el sebesen az úton, köszön, s tőlünk a harmadik háznál fékez. Fején hetykére csapott bundássapka, fürge, csipkelődő szemek, s előtte a sure olyan, de olyan fehér, hogy azt hihetnők, most jött a malomból.

— Hiszen nem is sokat tévedtek. A darálóban voltam, kell a jószágnak az élelem.

N. Tóth Ferenc nyolcvan- négy esztendős, a falu egyik legöregebbike.

— Tóth, de nem bocskoA Szamos mente egyik Hid a semmibe... legfiatalabb temploma.

A főutca az Ócska-Krasznával. (A szerző felvétele)

KH HÉTVÉGI MELLÉKLET

1989. március 4.