Kelet-Magyarország, 1989. március (46. évfolyam, 51-76. szám)
1989-03-25 / 72. szám
Egy szeletet a világból Először a budapesti Képző- és Iparművészeti Főiskola növendékeinek nyíregyházi — a művészeti hetek alkalmából megnyitott — tárlatán fedeztem fel Simorka-szobrot: egy Szent István-fejet. Nem sokkal utána jelen voltam a művészeti szakközépiskola galériájának avatásán, amely egyben alkalmat adott Simorka Sándor, az iskola egyik tanárának bemutatkozására is. ö ugyanis mester és tanítvány, tanár és növendék egyszemély- ben, egyidőben. — Nem tekinthetek el a névjegyétől... Tudom, hogy leveleki születésű. Hogyan kerül egy fiatalember Levelekről a képzőművészeti főiskolára? — Nagyon sokat köszönhetek az embereknek. Mint például Szabó Jánosnak, aki irányi tgatta az elején a pályámat. Ez még Leveleken volt. Irodalmi színpadot alakítottunk, ahol én a barátommal csináltam egy számot. János bácsi látta, megtetszettem neki, ahogy mozogtam a színpadon. Mondta, szerinte érdemes lenne velem foglalkozni. De hát engem végül is nem érdekelt a színház. Én mindig rajzoltam. Tehát megmutattam a rajzokat. Elbeszélgettünk, korrigálta őket, majd megismertetett Tóth Sándorral. így kerültem Nyíregyházára, ahol ó egy művészeti szabadiskolát vezetett. Ott kezdtem. Tóth Sándornak is nagyon sokat köszönhetek, ő készített fel a szegedi művészeti szakközép- iskolába. A szakközépiskola elvégzése után három évig dolgoztam. Negyedszerre vettek fel a képzőművészeti főiskolára. Nem szereti azt a szót, hogy „művész”, mert — mint mondja — ő elsősorban nem művész, hanem olyan ember szeretne lenni, aki adni tud; aki képes a világból kihasítani egy szeletet, amit aztán továbbadhat tanítványainak. — A művész szóhoz sokan az extravaganciát társítják. De én ugyanúgy gondolkodom a magam munkájáról, mint ahogyan például egy paraszt- ember a sajátjáról — miként vesse be a földet, arassa le a búzát. Mindennek megvan a maga módja, a technikája. Ezért is érzem jobbnak, pontosabbnak, kifejezőbbnek, ha valakit festőnek, szobrásznak neveznek. Persze lehetséges, hogy amit csinálok, sokan így is extravagánsnak tartják, pedig az életem egyáltalán nem olyan. A földhöz, az egyszerű emberekhez, a levelekiekhez érzem magam közelebb. Levelekhez egyébként már nem kötik rokoni, családi szálak : szülei azóta Szegedre költöztek, ő maga a nyíregyházi művészeti szakközépiskolában tanít, miközben tanul a budapesti képzőművészeti főiskolán, noha már megszerezte a diplomát. — Miért érezte, érzi fontosnak, hogy a főiskola elvégzése után is folytassa tanulmányait? Tehát, hogy eljárjon erre a bizonyos továbbképző kurzusra? — Azért, mert nincs műtermem, nincs lakásom... És van még egy fontos dolog: a közeg. Jó pár hasonszőrű ember, akivel el lehet beszélgetni, meg lehet vitatni a dolgokat. Az ember egész nap kínlódik, tele van görcsökkel — és este elmegy meginni két fröccsöt, s közben beszélgetni. Az emberek nagyon egyedül vannak. Ezt fel kell oldani. Nekem ebben segít a főiskola, és most már az a közeg is, ami itt van a művészeti szak- középiskolában. Erre a megnyitóra is eljött Pestről egy csomó ember, akivel együtt járok a főiskolára. Nekem ez fontos. Hogy megérezzük valahogy egymás lelkét. Ami persze harc is. Én akivel nagyon jóban vagyok, voltam, azzal először általában veszekedtem ... Ha megnézek egy jó szobrot, hát engem nagyon idegesít... Hogyne idegesítene?! Nem én csináltam ... De azért az is ott van, hogy milyen nagy mester ez a Leonardo vagy Michelangelo ... Aki megnézi Simorka Sándor munkáit, nemcsak tehetségét találja szembeötlőnek — sokoldalúságát is. Ezen a tárlaton ugyanis képek, szobrok, érmék egyaránt szerepelnek, tanúsítván a művész vonzódását a legkülönfélébb műfajok és anyagok iránt. Ámbár az sem elképzelhetetlen, hogy valaki mindezt egyszerűen a művész kiforratlanságának, kialakulatlanságának tulajdonítja. Simorka Sándor egyébiránt ezt sem venné rossz néven. — Picasso hányfélét csinált? Mégsem mondják rá, hogy „kialakulatlan”. Miért baj az, hogy én nemcsak szobrokat csinálok, hanem grafikákat is, sőt még festek is, habár azokból most nem lett kiállítva. Szeretem az életet, és szerintem az élet nagyon színes dolog. Miért kellene nekem stílusomnak lenni? Ha valaki azt mondja, van Picas- so-stílus, azzal én nem értek egyet. Nincs ilyen. Ez olyan, mintha én mindig csak okos ember akarnék lenni. Egyszer így kelek fel. és akkor rózsaszín ceruzával rajzolok, máskor úgy, s akkor koromfeketével, vagy éppen összetépem a rajzlapot... Tudom, hogy ezért a sokféleségért még sokan fognak támadni, de állok elébe. Mindebből logikusan következik, hogy Simorka Sándornak nincsenek kedvenc műfajai, irányzatai, korszakai a képzőművészetben. Van, akit/ amit kedvel — és van, akit/ amit nem. — Gondolja el, a barokkban ott van például Rubens, Rembrandt és Vermeer van Delft... Három különböző egyéniség, lehetetlen őket egy kalap alá venni, csak azért, mert mindhárman a barokknak nevezett korszakot képviselik. De még ugyanaz az ember sem csinál mindig zseniálisat. Csontvárynak is vannak rossz munkái, Michelangelónak is. Vagy csak egyszerűen nekem nem tetszik, nem bírom elviselni. — A tanítás, a tanulás, az a két, sőt három közösség, ami körülveszi, teljesen kitölti az életét? — Semmi másra nincs időm. Itt beindult valami új, van egy csapat. Nekem pedig feladatom van —, hogy tanítsak. És én szívesen teszem. Gönczi Mária — Hazánkban jelenleg több mint tizenháromezer, főleg Romániából érkezett menekült tartózkodik. Jelenleg is sokan lépik át a határt illegálisan, vagy érvényes úti okmányokkal, akiknek jelentős része nem kíván visszatérni Romániába. A miért okait hadd ne részletezzem, hiszen azok ismeretesek. Arról viszont már érdemes szét ejtenünk, hogy az eddig érkezettek hol telepedték le. Huszonegy százalékuk Hajdú-Bihari, huszonhat százalékuk Szabolcs-Szatmárt, Békést és Pest megyét, huszonkilenc százalékuk pedig a fővárost választotta, a többiek a további 15 megyében vannak. A számok önmagukért beszélnek, megmutatják azt, hol szükséges felállítani a menekülteket befogadó állomásokat, és azt is, hogy szervezettebbé kell tenni az ország más területére való elhelyezésüket. Kötelességül az erdélyi Eddig tizenhárom — Egy szocialista országban menekülttáborokat létesíteni meglehetősen szokatlan. Hogy néznek majd ki ezek a befogadó állomások, s felállításuk előtt hol gyűjtöttek tapasztalatokat? nem korlátozva, ahol született. Egyébként eddig egy ausztriai tábort és különböző, a témával kapcsolatos irodalmat tanulmányoztunk. Némi tapasztalatra, ahogy ezt a befogadottak száma is mutatja, az elmúlt hónapokban azért itthon is szert tettünk. A tervezett lépésünk azért valóban új. A befogadó állomások az országban lépcsőzetesen jönnek létre, azért, hogy támaszkodni tudjunk az elsődleges tapasztalatokra. A befogadó állomások általában a menekülteknek 14 napi tartózkodásra adnak lehetőséget. Ez azt jelenti, hogy a befogadási kéréseknek általában két héten belül szeretnének eleget tenni és ez alatt elvégezni az ország más megyéibe való telepítésüket. — Jugoszlávián kívül ismeretlenek voltak eddig a szocialista táborban az ilyen létesítmények, mi sem repesünk a boldogságtól, hogy rákényszerültünk erre a lépésre. Továbbra is alapelvünk, hogy mindenkinek ott kell élni emberi és nemzetiségi jogaiban Megkeresni az eltépett gyökereket Mi a medvemaskara, tejáslrikázás, zöldágjárás? Egy tanár kendert akar ter- mesztetni az orosi tsz-szel. Közben kiköltözik Panyolára régi szokásokat gyűjteni. Hogyan függ ez össze, és mi köze a húsvéthoz? Kiderül az alábbiakból... Palkóné Knoll Ilona, a nyíregyházi tanárképző főiskola adjunktusa a népművelés tanszéken munkatársaival és a hallgatókkal együtt tisztában van vele: egyre nehezebb „megmozdítani” az embereket, hogy művelődési, közösségi rendezvényeken részt vegyenek. Ezért keresi a választ a kérdésre: mi érdekli az embereket, illetve mit kell csinálniuk a népművelőknek? Mire vágynak az emberek ? — egy-egy szakajtókendő —, hová tűzték a nemzetiszín szalagot. Így lett a múlt felelevenítéséből önkéntelenül hagyományápolás, és az orosiak most már ragaszkodnak hozzá, hogy legyen minden ősszel ilyen szüreti mulatság. Azután a tavaszi ünnepi szokásokat vették elő: következtek a téltemető-tavaszköszöntő mókák. Az orosi utcákon megtáncoltatták a kiszebábut, a tél rossz szellemét, tűnjön el a hideg mielőbb. A rügyfakadás tiszteletére eljátszatták a zöldágjárást, legyen dús a termés — Bújj, bújj, zöld ág ... És amikor összerakták a rőzse- kazlat, amin a kiszebábut el kell égetni, akkorra már ott volt a falu apraja-nagyja, az esemény a közösség ügyévé vált. nem volt kellemes dolog, „ette” a kender a csupasz lábat, kitalálták hát hozzá a táncot... A másik ember tisztelete Vizsgálandó terepnek használnak minden alkalmat. A megye különböző településein idős embereket keresnek fel; a nyíregyházi Jósavárosban közel ezer ember művelődési igényeit „térképezik” folyamatosan. Azt tapasztalták, elveszítettünk egy kultúrát: a nagyvárosokat kivéve félfeudális állapotban érte az országot a nagy társadalmi váltás, a régit elsöpörte a szocialista művelődéspolitika, ám a „magaskultúrát” a közönség nagy része nem fogadta el. Ugyanakkor azt fogalmazzák meg az emberek, valami baj van, valami üres, valami hiányzik ... Oroson, a főiskola gyakorló művelődési házában jöttek rá, mi az, amire az emberek vágynak. Olyan közösségi programokra, melyeknek múltjuk, előzményük van, ahol az emberek felszabadulnak, és észre sem veszik, hogy őket most a népművelő „beszervezte”. Az első ilyen esemény a három évvel ezelőtti szüret volt, a régi kellékekkel, fogatokkal. Meglepetésre főleg az a korosztály jelentkezett — a középgeneráció —, melyről általában kénytelenek lemondani a népművelők, mondván, ők úgysem jönnek. És jöttek az asszonyok is, és mondták: hová kerüljön a babos, a kockás kendő, mi volt a lovak fülén Olyasmi történt Oroson, ami minden népművelő álma: megmozdult az egész falu, „telt ház” volt a rendezvényeken. Mi kellett hozzá? Megkeresni az eltépett gyökereket. Más ez, mint a múzeumokban, lexikonokban őrzött örökség. Az néprajz, az tudomány — ez a gyakorlat, ez az élet. Rátaláltak azokra a szokásokra, melyek valaha egy közösség tulajdonában voltak, de a mesterséges „beavatkozás” miatt eltűntek, és rádöbbentek: ezeket kell menteni, most a 24. órában. Ezért mentek Panyolára ... Ki van az álarc mögött? A tanárnő hallgatóival kiköltözött a szatmári faluba, ahol a viszonylag zárt körülmények miatt még élnek a hagyományok, a lekvárfőzés, a jeles napok megünneplése, vagy a kenderfeldolgozással együtt járó közösségi tevékenységek és mulatságok. Farsang idején voltak ott, farsangi sonkát fogyasztottak, meg a saját főzetből kínált szilva- és körtepálinkából kóstoltak. Azt emlegették az idős emberek: régen ilyenkor medvemaskarát viseltek a bálozók, és nagy derültséget keltett annak találgatása, ki van az álarc mögött? Sokan idézték fel a kendertaposó hangulatát: a dörzsölés Érdekesek a húsvét megünneplésével kapcsolatos elbeszélések. Különösen most, hogy a háziasszony félholtra dolgozza magát, a férfiak autóval járnak, mindenki szeretne minél előbb túllenni az egészen... Panyolán a húsvétvárás nagy ünnep volt, alapja a másik ember tisztelete. Az idősebbek ma is tartják a böjtöt, úgy készülnek. Az asszonyok kifőzték a sonkát, az asztalra kerülő tojást. Különös, hogy a faluban nem volt kultusza a hímes tojásnak — legalábbis a főiskolások kérésére visszaemlékező öregek nem foglalkoztak vele. (Vidékünkön egyébként a legegyszerűbb néprétegek körében az írott tojás volt szokásban: folyékony viaszba írókát, pl. lúd- tollat mártogattak, azzal mintázták a. tojásokat, míg a viasz meg nem fagyott. Festéket nem használtak, vereshagymával színeztek, úgy tűnt elő a minta.) Nagy élmény volt a vederrel locsolkódás, természetesen vízzel — a legények eljátszották, mintha váratlan helyzetben találták volna a lányt, és úgy tett a lány is, vagyis egy népi színjátékot rögtönöztek. Sok víg estét töltöttek a kender feldolgozása közben a dörzsölőben, vagy a fonóban. Volt is nagy örömük a főiskolásoknak, amikor a panyolai padlásokon felgombolyított kenderfonalat találtak. Hiszen akkor még él itt a szokás! Erre alapozva kezdett tárgyalni a tanárnő az orosi tsz vezetőségével a kendertermesztésről. Ha van kender, lesz fonó! Most keresnek eredeti esgtovátát, hogy a hallgatók megtanuljanak szőni. Bebizonyosodott ugyanis, hogy „gyógyíthatatlan”, azaz jó értelemben vett megszállott népművelő lesz abból a főiskolásból, aki csak egyszer részese volt egy ilyen ünnepnek, a régi szokások közös újjáélesztésének... Hol lehetne elb érkezett menekülte! szemléje során a kő dinációs bizottság é albizottsága, melyne geket szemrevételezi Vilmost, a Belügym Ben kérdeztük a sok — A genfi egyezményhez való csatlakozásunkkal elvileg nem csak a Romániából érkezetteknek, de másoknak is menedéket kell biztosítanunk. — Erre a főváros közelében létrehozandó befogadó állomások adnak majd lehetőséget. Itt szeretnénk elhelyezni átmenetileg azokat is, akiknek úti céljuk egy harmadik ország és befogadásuk nem tőlünk, Baraksó Erzsébet hanem az adott országtól Az ENSZ-konvencióhoz t zó államokban kialakult c alapján szeretném hai lyoznd, hogy ezek által csak kivételes esetekben li nek magyar nemzetiségűé befogadási eljárás jogi ol< it a konvencióhoz ta: minden országnak tiszti kell, vagyis nekünk is azt fogadunk be és egyáltalái tekintünk menekültnek. Eg ként most a menedéket k kilencven százaléka ma nemzetiségű, s ez meghati za az álláspontunkat is: hogy a magyar állampolgá kai azonos feltételek ült meg őket. A munkakép esetében valamennyi ellát munkaviszonyhoz kapcsc jón. Ez lehetővé teszi, 1 munkával és ne segélye teremtsenek megélhetést guknak. Ismerjük, hogy ni nyan nálunk is féltik eg; tenciájukat a menekülté Ügy gondolom, ennek rei zése megoldandó feli Szervezettebb, átgondol: munkaszervezéssel, a műi feltételek és -lehetőségek tosításával célt lehet érn tudnia kell mindenkinek, 1 nekünk, mint anyanemzei kötelességünk gondoskodn, erdélyi menekültekről, már egyedül bennünk látj: reményt. Visszatérve a b gadó állomásokra. Kétsé vül sok gondot oldanak n meg, de nem mindent. S vezettebbé, tervszerűbbé te a tevékenységet, ugyanal a befogadási lehetőségek mészetesen behatároltak. — Mintha túlságosan timisták lennénk az álló- sokon tartózkodás kéth< M árcius másodü gólyákat várit kor májusba i lepte meg a i lemegyek halá a víz, a kisha utánuk a rablók. Meg en idén ez lesz az első hajnal Fél négykor keltem. Mt ton, nincs rá időm — hí padlásra egy jó arasznyi nyérrel és vízzel beleduy háló és a kötél mellé. Épi a kakasok. Ügy, hogy egy rázendített a többi. Valal nek nem volt órája, kaka állását. Most engem siettetett a lam a kávákat, a zsákot fogtam, miközben fel-j Emitt-amott fénylettek c csurgóra állott a hold sár kor nem hűl le fi víz éjjel Beléptem az erdőbe a lassan-lassan hozzászokot halványan kivehető volVp A varjak már károgdál vő fészkeik körül. Nálam kóinál is korábban keltek rán kél. Érdekes korai left prímás utolsó vonóhúzás hallgatnak el. Ügy, hogy len rebbenés nem hallhaU Az erdő vége táján bal jár. Még csak nem is de még. Először hallom túli lan hangversenyét a pah löl. Különös, a folyópartrc itt hidegebb és mélyebb la Aztán felhúzom a hálót látom, mégis felismerem, rajzolódnak amint fenni mint máskor. Nagy neht Megtapogatom, jó pocaki Nem védettek, ikrafalók, egyik legszaporább hal. . juk, a süllők rokonai. Pi legjobbak, csak pucolni j — öreg halászoktól tudót fejénél fogva meghúzva vafa törzséhez dörzsöljük Aztán túl vagyok a di amikor megszólal és lep, 8 y Kelet a nbgyarország HÉTVÉGI MELLÉKLETE Befogadó állomások hálánkban Simorka Sándor munkái között.
