Kelet-Magyarország, 1989. február (46. évfolyam, 27-50. szám)

1989-02-04 / 30. szám

ill HÉTVÉGI MELLÉKLET 1989. február 4. o Tóth Sándor szobrászművész Freskófestőnak készült, s az éremgyűjtőik örömére szobrász lett belőle. 1959-ben vég­zett a képzőművészeti főiskolán, Kisfaludy Stróbl Zsigmond növendékeként. Tizenhat éve él Nyíregyházán. Munkácsy-díjas mű­vész. Több mint kéttucat egyéni kiállítása volt. Sikeresen mutatkozott be Jugoszlávi­ában, Olaszországban és a múlt évben Bécs- oen, a Művészettörténeti Múzeumban. Mint kritikusa írja Tóth Sándor művésze­téről: „Reális szemléletű szobrainak lírai hajlama és a kemény formálás által fel­színre hozott érzelmi-formai feszültség ad egyéni karaktert.” Kevés szobor kerül ki mostanában a kezei közül, mivel elsősorban — más megbízás híján — érméket készít. Nem túlzás állíta- íi, hogy érmei nemcsak a műgyűjtők, ha­nem a magyar kincsestár legszebb darabjai tözé tartoznak. Plasztikus kompozíció és a szép felületképzés mellett a míves megmun­kálás jellemző érmészetére. Bárki meggyő­ződhet erről, aki megtekinti a múlt héten megnyílt kiállítását a Nyíregyházán, a Jósa András Múzeumban. Harminc év munkásságáról ad áttekin- ést a tártat, amelyen a korábban és mosta­nában készített érmei, képei láthatók. A stí- usjegyeket figyelembe véve a kiállítás akár ?gy éremtörténeti bemutatónak is megfelel­ne, hiszen Tóth Sándor egyaránt készített formailag az antik, középkorú érmékhez ha­sonlókat és a legújabb formálási technika ad- ta lehetőségeket kihasználva moderneket is. A kiállított darabokon — a megrendelők igénye szerint — felfedezhetők történelmünk nagyjai, például Bethlen Gábor, Bocskai fe­jedelem , vagy a közelmúltban elhunyt Tim- kó Imre görögkatolikus püspök. Tóth Sándor legfőbb érdeme talán a pre- cízséggel társuló művészi érzékenység. Kü­llőn tanulmányt érdemelne akár egy-egy műve is. Így például a Budavár visszavéte­lének 300. évfordulójára alkotott pénze. Nem csoda, hogy egy-egy darab elkészítésé­vel egyaránt bízza meg a Nemzeti Múzeum, vagy valamelyik éremgyűjtő egyesület. — Napjainkban mintha újra reneszán­sza lenne az éremkészítésnek, holott a mű­vészek egy része a könnyebb műfaj közé so­rolja. Hogyan is van ez? — kérdeztük Tóth Sándort a kiállítás megnyitóján. — Az utóbbi negyven év alatt hazánk- jan valóban egy kicsit leszólták a portréké­szítést — mondja. — Két ok miatt is. Sokan arra gondolnak, hogy a fénykép pótolni tud­ja ezt a műfajt. Pedig ez korántsem így van. A plasztikai élmény a szó legszorosabb ér­telmében, kerek valóságában jeleníti meg a fejet. A legjobb felvételek is idővel elfakul­nak. A portré, legyen az fa, kő vagy bronz, anyagánál fogva is tartósabb, mint a papír. Természetes, hogy egy-egy éremportré nem tudja a fénykép hitelét, az ábrázolt személyt :eljes valóságában visszaadni. De mégis ta- án többre is képes ennél. Az anyag másra s alkalmas, a hátoldal egyidejű kompozí­ciójával, kiegészítő kellékekkel, az ábrázolt személy munkásságát, meglévő helyzetét, ísetleg a kort is ábrázolja. Bővebb informá­ciót ad a megmintázatról, mint a fénykép. Nem véletlen, hogy egy-egy emlékérme na­gyobb megbecsülés annak, aki kapja, mirt akár egy díszoklevél. Az éremművészet lebecsülésének másik oka az volt, hogy a diktatúrának sajátossá­ga, hogy a vezéren kívül senkinek a aortréja nem készülhetett el, hiszen a dik- átorral senki sem lehetett egyenértékű. Ná- unk is kezdetben csak Sztálin és Rákosi oortré készülhetett .. . Tóth Sándor ezek után a művész álmá- “ol, a portrék maradandóságáról beszélt. — A mai napig az etruszk társadalomból s a legszebb portrék maradtak meg szá­munkra', más alig. A római pénzek már port­Erdekes, a maga nemében mondhatni izgalmas kiadványt jelentetett meg Csermely Tibor és Takács Péter szerkesztésé­ben a Hazafias Népfront Sza- bolcs-Szatmár megyei Bizottsá­ga. Pecsétnyomatok és címerek című kötet szerzői ugyanis arra vállalkoztak, hogy összegyűjt- sék az egykori Bereg, Szabolcs, Szatmár vármegye, többnyire a mai Szabolcs-Szatmár megyé­hez tartozó településeinek törté­nelmi értékű címereit és pecsé­téit. Noha a pecséttár hiányos, hiszen a három történeti vár­megye összesen 700 települése közül mindössze 277 község és város összesen 473 pecsétnyoma­tával találkozhatunk, mégis, múltunk olyan korszakából kaphatunk így szemléletes üze­netet, olyan pecsétnyomatokat láthatunk, „amelyek nagyapá­ink. apáink, őseink indulata­iból, törekvéseiből, közösséget teremtő erejéből, történelmi lé­tükből vésettek ércbe, önttettek formába, hogy erősítsék egy-egy falu. mezőváros lakosságának hi­tet. védjék, igazolják és hitele­sítsék a mögéjük sorakozó em­berek. községek tagjait, azok mondanivalóját, parancsait és jogait, mint ahogy ezt egyik szerző. Takács Péter megfogal­mazta. A pecsétek használata nálunk is egyidős az államisággal. Leg­először Szent István használt pecsétet. A vármegyék pecsét- használatáról viszont csak egy 1550-ben hozott törvény rendel­kezett, ám Szabolcs, Bereg és Szatmár vármegye csak a XVIII. században kapta meg címerét és ezzel egységesített pecséthaszná­lati címet. A Felsö-Tisza-vidék há­rom vármegyéjében használt pe­csétek közül a legtöbbet a Sza­bolcs vármegyeiről tudunk. Bél Mátyás erről a következőket ír­ta: „Szabolcs megye címere 1715-ig négyfelé volt osztva, mindenik rész megfelelt egy-egy járásnak. A kisvárdai járás he­gyével felfelé álló búzakalászt festetett, a dadai pontyot, a nád­udvari vízszintesen repülő nyi­lat. a bátori pedig ágaitól le­csonkolt fatörzset. Ki ne lát­ná. hogy ezek a járások jelle­gét és sorsát fejezi ki?” A települések pecsétéit vizs­gálva látható, hogy a mezőváro­sok (Kisvárda. Nyírbátor. Vá- sárosnamény, Nagykálló) gaz­dagabban illusztrált, finomabb Pecsét­nyomatok és címerek pecsétet használnak, s mellő­zik az agrárjelképet. A jobbágy­közösségek szántó-vető foglal­kozásukra utalnak pecséteikben, így a jelkép eke, sarló stb., vagy a falujukra, a környékre jellem­ző tölgy, makk erdő stb., eset­leg termény (búza, rozs, dinnye) látható. A nemesek közösségé­nek viszont elmaradhatatlan jelképe a kard. Némelyik cí­merhez bizonyára egész kis re­gény fűződik. Például a tiszada- daihoz, amelyen egy pajzsban zárt oroszlán található, s ez ki­vagyiságra, esetleg egy elve­szett perre utal. Egyébként szinte minden pe­csét a történelmi kérdések so­kaságát veti fel. Mindezekről bővebben is olvashatunk Takács Péter és Páll István tanulmá­nyából. A pecsétekről olykor a tele­pülések lakóinak életmódja is le­olvasható. A halászat mindhá­rom megyében kizárólagos ki­egészítő foglalkozása volt az itt élő embereknek, és ezért nem ritka a hal, halászat, ráks vízi növények, vízimadarak, külön­böző halászati eszközök ábrázo­lása. Báj pecsétje például való­ságos vízi életkép. Korábban 36 beregi község pecsétjén szere­pelt gyümölcs- és más lombos fa. Láthatunk erdei állatokat és természetesen sok pecsétben földművelésre és állattenyész­tésre utaló jegyeket. Amint a könyvből megtudjuk, a pecsétkészítők általátíah he­lyi kovácsok, vándormesterek voltak, akiknek a grafikai ábrá­zolása olykor primitív,- naiv mindamellett sokszor természe­tes bájt tükröz. Szemlélődve a gazdag illusztrációk, a sok pe­csét között, naivságában is gyönyörű például Tornyospálca 1696-ban, Nyírbátor 1574-ben. Kisar. Mándok 1795-ben készí­tett pecsétje és az 1837-es nyír­egyházi pecsét. A ma használt városcímerek­kel kapcsolatosan csak egyet le­het érteni a könyv szerzőjé­vel: némelyiken a hagyomány­nélküliség, a nagyzási hóbort, a Rákosi-korszak „vas és acél országának” fellengzős hangu­lata vehető észre. Kivétel talán Tiszavasvári legújabb címere és Nyíregyháza visszaállított régi­új címere. A könyv végén felsorolják azokat a településeket, intézmé­nyeket, amelyek hozzájárultak e hézagpótló könyv kiadásá­hoz. Köszönet illeti őket a tá­mogatásért. Az összegyűjtött pecsétek részletes leírása és raj­za Bene János, Fehérvári Bé­la és Páll István munkája. reigényűek. Az uralkodók mindig szívesen készíttettek magúikról. Ferenc József példá­ul a fiatalságától a haláláig évente készítte­tett magáról pénzt. Érdemes megszemlélni ezeket. Tükrözik a karakterváltozást, noha szükségszerűen idealizált képek ezek. Mint ahogy a régi erdélyi fejedelmeké is mégis a portrék segítségével tudjuk őket felidézni. Tóth Sándor kiállításán több mellszobor és tanulmányrajz is látható. A szobrokról harmónia, szépség sugárzik. A művész lírai hajlama érhető tetten. Mint elmondja, szí­vesen készítene ilyesmiket, ám ilyenre sző­kébb hazájától megbízást nem kapott. Kár. Az ország mintegy tucatnyi városáról lát­ható tőle ilyen. Mindemellett a művész nem panaszkodik: „Hála istennek nem vagyok munkanélküli, sok megbízást kapok.” Erről bárki meggyőződhet, most a kiállításán. — Remélem, a portrék nem csak nekem, hanem másoknak is örömet szereznek. Cso­dálatos dolog, ha a teremtett világban az ember teremtő tud lenni. Bodnár István Elszabadult indulatok Emlékeznek még a Charlie angyalaira? Ebben a sorozat­ban ismerkedhettünk meg Farah Fawcett-tel, aki alkkor még Majors is volt, azaz asszonynevén szerepelt. Fotói elárasztották a képes újságo­kat, még az itthoniakat is. Ha egy színésznő olyan de­koratív, mint ő, s ráadásul a reklám óriási hűhót csap kö­rülötte, azonnal gyanússá vá­lik. A tehetség telenség a színpadon pillanatok alatt le­lepleződik, filmen viszont a technika idéig-óráig jótékony módon el tudja takarni a mesterségbeli tudás hiányát. Az említett bűnügyi sorozat alkalmatlan volt arra, hogy megítélhessük a színésznő képességeit. Robert M. Young filmjét, az Elszabadult indulatokat kellett látnunk ahhoz, hogy meggyőződhessünk, Fanah Fawcett nemcsak kivételesen szép, de kivételesen jó szí­nésznő is. De nemcsak a je­lentős színészi teljesítmények miatt érdemes felfigyelni er­re az alkotásra (a másik fő­szerepet játszó James Russo szintén remekel), hanem azért is, mert a mostanában a mozikban ránk zúduló mű­vi izgalmak, primitív mesék keltette álfeszültségek után végre valóságos izgalmakat és feszültséget keltő élethely­zetek tanúi lehetünk, me­lyékben valódi a tét, hiteles a konfliktus. Amit láthatunk, az adalék az erőszak születé­sének és. működésének ter­mészetrajzához, s csak áltat­nánk magunkat, ha azt gon­dolnánk, a témának nincs aktualitása minálurtk. Egy drámai erőtér annál inkább robbanásveszélyes, minél zártabb, minél körül­határoltabb. Ha a mozgástér egy lakásra korlátozódik, a külvilág impulzusai pedig nem vagy csak késve befo­lyásolhatják két ember cse­lekvését, akkor hatványozó- dik a feszültség. Az Elszaba­dult indulatok szerkezete, hatásmechanizmusa emlékez­tetnek Wyler A lepkegyűjtö című alkotására, azzal a kü­lönbséggel, hogy itt a drá­mai szituáció természeteseb­ben alakul, kevesebb benne az extrém mozzanat. Keve­sebb, de azért akad itt is ilyen. Ez az időbeni és térbeli lebatáiroltság inkább a szín­pad világa (Young munkája egyébként William Mastrosi- mone színdairabjánák adap­tációja), s ha a film erre a te­repre merészkedik, akkor csák úgy kerülheti el a sta­tikus ábrázolás veszélyeit, ha a formanyelvében benne lévő lehetőségeket, például a plánváltást (különösen a kö­zelképekét) gyakrabban al­kalmazza, s mozgékony, a nézőpontját sűrűn változtató kamerával dolgozik. Az El­szabadult indulatok hatásá­nak — az említett színészi teljesítmények mellett — az a titka, hogy a rendező pon­tosan ismeri a színpadi és a filmes megjelenítési mód különbségeit. A történet felvezetése, a sötét parkolóban játszódó erőszakkísérlet vészjósló le­vegőt teremt, s amikor az ismeretlen férfi benyit a Fa­rah Fawcett áltál megfor­mált muzeológusnő lakásá­ba, a néző számára nem két­séges, ő az aki magát álcáz­va az autóban aberrált mó­don igyekezett kapcsolatot teremteni, s most készül a folytatásra. A természetes észjárás azt mondaná, a két küzdő fél nincs „azonos súlycsoport­ban”, ezért nem igazi a tét, a végeredmény eleve nem lehet kétséges. A helyzet vi­szont pusztán akkor lenne ilyen egyszerű, ha a Russo játszotta alak csak brutálisan célratörő lenne, de jellem­képlete ennél bonyolultabb. Élvezvén saját fölényét, nemcsak fizikailag akar a lánynak fölébe kerülni, ha­nem ellenfele lelkét is meg alkarja tápami. Játszani kezd vele, játéka embertelenül ocsimány játék, de arra jó, hogy esélyt adjon a lánynak, aki az első adandó alkalmat fel is használja. A film minden bizonnyal legértékesebb része az, amelyben az esélyek megfor­dultévá) a félelem keltetté indulatok működésbe lépnek, s a lány ugyanúgy bánik tá­madójával, ahogy az koráb­ban ővele. Ez a lélektanilag pontosan hitelesített folya­mat azonban egy ponton át­siklik az extrémításba, majd amiilkor a két lakótársnő ha­zatér, akkor a drámai erőtér kinyílik, a feszültség roha­mosan vezetődik le, s az ed­dig kiváló film kezd elszür­külni. A befejezés megoldatlansá­gai ellenére figyelemre mél­tó film az Elszabadult indu­latok, mert olyan társadalmi jelenségről szól, amely nem lehet közömbös számunkra, s ama ritka kivételek közé tartozik, amikor a kaland- film eszközei nem az öncélú izgalomkeltés szolgálatéban állnak. Hamar Péter Jelenet a Garázs című szovjet filmszatírából A ^ Szépen magyarul, szépen emberül Egykori helységneveink A magyar családnevek egyik gyakori típusa a helységnév -i kép­zős alakja, mint pl. Dombrádi. Gyarmati, Szakolyi stb. Ez annyit jelent, hogy a névadó ős abból a községből, városból származott. Megyénkben is számos ilyen típu­sú név van. Amikor a vezetékne­veink kialakultak (nagyjából az 1400-as évek), jóval több település létezett, mint ma. Vannak olyan községeink, amelyek azért tűntek el a térképről, mert megváltoztat­ták a nevét. Nyírkáta régi elneve­zését őrzik azok, akik a Gebei csa­ládnevet viselik. Oros a közelmúlt­ban Nyíregyháza része lett; önálló­ságára emlékeztetnek az Orosi ve­zetéknevű emberek. Haladjunk azonban a közelmúlttól a régebbi múlt felé! Egyes településeknek a nevét ma már általában Mező András—Né­meth Péter: Szabolcs-Szatmár me­gye történeti-etimológiai helység­névtára című könyvéből ismerjük, vagy éppen egy-egy határrész tar­totta fenn az egykori neveket. Fenntartották, bizony, a vezeték­nevek is! Ha a következőt halljuk: Szolnoki (vagy: Szolnok), minden­ki arra gondol, hogy a névviselő őse Szolnok városából származott, pedig volt egy Szolnok nevű falu megyénkben is (Nyírbogdány ha­tárába olvadt). A Félegyháziaknak lehet éppen közük Kiskunfélegy­házához, de inkább a Levelek, il­letve Nagykálló határába olvadt helységekhez. Nem kell messzire menniük az „öskeresésben” a Nóg­rádiaknak, a Tolnaiaknak sem, az előbbiek Szamoskér, az utóbbiak pedig Nagyhalász határában talál­hatják meg a névadó község nyo­mait. Szabolcsban is, Szatmárban is gyakori az Erdei név. Ez, persze, jelentheti azt is, hogy erdőben élő, dolgozó, de az egykori Erdő (Ör határában) helységből származót is. A Husztiaknak egy része származ­hatott a Kölcsey-epigrammából is ismeretes településről, de a másik részük valószínűen a Nyírcsaholy határába olvadt faluból. Történel­münk egy-egy darabkáját őrizhetik tehát a családneveink is. Felsoro­lásként — korántsem a teljességre törekedve — közlünk végül olyan vezetékneveket, amelyek megyénk kipusztult falvainak az emlékét idézik, is megemlítjük azt is, hogy melyik község határába olvadt: Al- mási (Baktalórántháza), Bagdi (Bagda — Petneháza). Bánki (Kál- lósemjén), Helmeczi (Helmec — Tarpa), Iklódi (Kántorjánosi, Pet­neháza), Nádasdi (Nyíribrony), Pal- lagi (Nyírtelek), Simái (Nyíregyha­za), Szepsi (Szepse — Nyírkárász), Tárkányi (Hodász), Terebesi (Pa- szab) stb. Legfeljebb az lehet za­varó (vagy bizonytalanságot előidé­ző) körülmény, hogy az említett falvak nevei a magyar nyehüerület más részein is előfordulhatnak — ha a névadás indítéka azonos. Mizser Lajos ___________________________________/

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom