Kelet-Magyarország, 1989. január (46. évfolyam, 1-26. szám)

1989-01-21 / 18. szám

1989. január 21. „...a magunk részéről a legteljesebb mértékben pártoljuk,... hogy a Besse­nyei Kör megújult tisztikarral és de­mokratikus szellemben átalakított alap­szabályok mellett működését újra el­kezdhesse. A Kör valóban demokratikus szellem­ben fog működni, erre minden garancia megvan.” (Szalontai Barnabás — 1947) Megyénk szellemi életének hivatalos irányítói, s nagy örömünkre a lokálpatrióta 'közönség egyre jelentősebb rétegei fokozott gondossággal tartják számon azokat az alkotókat, ixodailom-, művészet- és kultúraszervezöket, akik szellemi tevékenységükkel hozzájárultak e táj szel­lemi arculatának, a Szabolcs-Szaitmárról kialakult image tisztább és rokonszenvesebb körvonalainak megformálá­sához (megreformálásához.) Ez a megállapítás igazolódik azokban az események­ben, amelyekkel a megye mai szellemi vezetői az öt éve elhunyt Szalontai Barnabás (1919—1984) emlékét idézték születésének 70. évfordulóján. Engedtessék meg nekem, hogy egy irodalmi hírlevél erejéig az emlékezők által megrajzolt Szalontaá-portrét egy újabb, fiatalkori szín­nel gazdagítsam, s a mai Bessenyei Társaság tagsága nevében is tisztelegjek a Bessenyei Kör egykori főtitká­rának emléke előtt. Szalontai Barnabást ugyanis 1947. február 14-én az újjáalakult Szabolcsvánmegyei Bessenyei György Műve­lődési Kör közgyűlése — titkos szavazással — a főtitkári tisztségre választotta meg. Az akkor 28 éves fiatalember, aki vármegyei aljegyzőként dolgozott — a főtitkárság mefllett — a Fotó-szakosztály elnöki feladatait is vállal­ta, s — ahogy ez a korabeli forrásokból kiderül — óri­ási ambícióval kezdett el dolgozni. A közgyűlésen ő is­mertette a Kör új Alapszabályát, 'amelyben az a. cél is megfogalmazódott, hogy a Kör vállalja „az irodalomnak a művészetnek és a tudománynak a művelését’’, vala­mint elősegíti „a városok és falvak népének önművelésí tevékenységét.” A Kör főtitkára komolyan vette — s egész élete bizonyíték rá(!) — a maga részéről teljesítet­te ezeket a célki tűzéseket. Folyóirat és napilap kiadását, Szabolcsi Irodalmi Hét rendezését tervezték, s újra fel akarják éleszteni a nyírségi népfőiskolái mozgalmat. Szalontai Barnabás lett a motorja, a legtevékenyebb szervezője a Bessenyei György születésének 200. évfor-. dulója alkalmából rendezett — országos színvonalú — emlékünnepségnek. Sokat fáradozott a rendezvény anya­gi fedezetének előteremtése érdekében is. Ezt elősegíten­dő az aJjspáni hivatal az ő szövegezésében adta ki a 9600 194*. sz. — az Alapszabályt láttamozó — ügyiratot, amelybe\ez olvasható: „Olyan nagy érdeklődés mutat­kozik meg^p Bessenyei Kör sorsa iránt, mélynek ügyét a vármegye szellemi életének a legjobbjai 'karoltak fel, úgyhogy a magunk részről a legteljesebb mértékben pártoljuk,. .. hogy a Kör megújult tisztikarral és a de­mokratikus széliemben átalakított alapszabályok mellett működését újra megkezdhesse.” Es külön kéll idézni az áÚ£páríi ügyirat eme mondatát: ”,A Kör Valóban demokratikus szellemben fog működni, erre mindén garancia megvan.” Az akkori vezetőség: Merényi Oszkár, Kovácsné Kokas Berta, Bory Zsolt és Szalontai Barnabás ügybuzgalma nem volt hiábavaló. A város képviselőtestülete — bár nem szavazta meg a Kör által kért állandó szubvenciót — a Bessenyei bicentenáráum megrendezésének anyagi költségeit vállalta. Így lett Szalontai Barnabás a nyír­egyházi emlékünnepség főrendezője. Néki is köszönhető tehát, hogy a rendezvény hivatalos szónoka Ortutay Gyula, akkori vallás és közoktatásügyi miniszter lett, s hogy a megemlékezés méltó volt Bessenyei szelleméhez és a Kör hagyományaihoz. A megye és város állami vezetői szinte kivétel nélkül aktívan részt vállaltak a programokban. A megye új •főispánja: Tomasovszky Mihály a Bessenyed-szöbor ko­szorúzásakor emlékezett, a Szabadművelődési Tanács ve­zetője: Porzsolt István a Bessenyei-sírnál tartott — a Nyírvidék tudósítása szerint — „nagyhatású gyászbeszé­det”. A nagygyűlést Tompos Endre alispán, a Kör dísz­elnöke nyitotta meg. A beszédeket a Magyar Rádió is közvetítette. A zeneiskola igazgatója: Vikár Sándor által megzenésített Bessenyei-verset a városi énekkar adta elő. Az Ortutay-beszédnek pedig az együk lényeges gon­dolata így hangzott: „... egész nemzetünknek szüksége van arra, hogy megtanulja Bessenyeitől a szabad, a tisz­ta, az értelmes gondolkodást.” Az emlékműsort Rácz Géza helyettes polgármesternek, a Bessenyei Kör társel­nökének, — a mai Társaság tiszteletbéli tagjának — sza­rai zárták. A helyi hírlap, a Nyírvidék az alábbi mondattal fejez­te be részletes beszámolóját: „Az ünnepség sikeres meg­rendezéséért Szalontai Barnabás főtitkárt illeti meg a dicséret.” Hetvenedik születésnapján a Bessenyei Társaság tag­sága is együtt - emlékezik mindazokkal, akik immár nem­csak formális tiszteletadásként, de utódkötelességként, vállalják szellemi elődeink megbecsüléséit. Bánszki István ______________________________y Ha kienged a föld fagya Szibériában „A segesvári csata után még harminc évvel is országos meg­döbbenést, rengeteg újságcikket, képviselőházi interpellációt idé­zett elő a hír, hogy Petőfi Sándor nem esett el a végső ütközetben, hanem él . . . Hasztalan cáfolták meg sorra a híreket, minden új mendemondának azonnal akadt hívője, Ferenczi Zoltán egész könyvet irt róluk ... egy újabb hír hatása alatt magam Is meg­inogtam. 1936 nyarán egy bécsi lap közölt nagy cikket arról, bogy egy szibériai faluban írá­sos adatokra bukkantak; ezek szerint a múlt század második felében élt ott egy Petrovlcs Sán­dor nevű magyar száműzött. 1864-ben halt meg. Azonnal írtam egy orosz Írói egyesületnek, dip­lomáciai testületekhez fordultam: derítsék ki, ml igaz ebből. . . Az derült ki, hogy a múlt század második felében valóban terjesz­tettek kéziratban oroszul olyan forradalmi Petőfi-verseket, ame­lyeknek nincs magyar eredetije. De az is kiderült végül, hogy ezeket orosz forradalmárok Írták, s az akkor már Oroszországban is ismert magyar költő nevét csak álnévként, fedőnévként írták — mintegy engesztelésként, vagy tán kihívásként — verseik alá. Lényegében tehát magam is be­csapódtam. Nem kaptam semmit. Csak azt, hogy magam is átérez- hettem a hajdani Petőfi-várók iz­galmát, olykor megható hiszé­kenységét. Meg lehet érteni ezt a majd félszázadig tartó bizonyta­lanságot, a remény-szülte kétke­dést. A segesvári csatában bár sokan látták a költőt, elesni senki sem látta ...” — ezt Írja Illyés Gyula Petőfi Sándorról szóló nagyszerű könyvében. Komoly múltja van tehát a Petőfi-legendának, amely új­ra feltámadt a tetszhalálból, miután pár évvel ezelőtt fel­röppent a hír: két szovjet ku­tató arra a következtetésre jutott, hogy a mi Petőfink nem Erdélyben, „a harc me­zején”, hanem „ágyban, pár­nák közt” halt meg a távoli Szibériában, ahová a cári se­regek fogjaként került... Új­ra fellángolt, majd — egy időre — el is hamvadt a vi­ta. Egyrészt azért, mert elégte­lennek, komolytalannak talál­tattak az igencsak merész állítást igazolni szándékozó érvek. Másrészt: a nemzet úgy őrzi és a jövőben is úgy szeretné őrizni emlékezetében a költőt, mint legfényesebb példáját a szó és a tett egysé­gének. S most szembesüljünk egy olyan Petőfi-képpel, amely a lánglelkű hazafit el- oroszosodva, Alekszandr Pet- roviccsá jelentéktelenedve áb­rázolja? Sőt, amely szerint halhatatlan költőnk amúgy gyarló ember módjára Szibé­A vajai múzeumigazgató tárja fel „Petőfi sírját44 riában meg is házasodott, nem gondolván többé itthon maradt kisfiával, Júliájával, akit pedig — mint tudjuk — még a sírban is, „akkor is, ott is, örökre” ígért szeretni? Mindazonáltal ezúttal sem hullott egészen terméketlen talajra az elszórt mag, a Pe­tőfi-legendának most, 140 év­vel Segesvár után is vannak prófétái és hívei. Olyannyira, hogy december végén egy bu­dapesti sajtófogadáson már a Petőfi-expedíció jelentését is az érdeklődők rendelkezésére bocsátotta az ügyet felkaroló MEGAMORV-iroda. Ennek lényege az, hogy egy szibériai faluban az expedíció állító­lag megtalálta Petőfi sírját, továbbá a házat, amelyben — a helybeliek szerint — a nagy magyar költő lakott. Sőt, egy vegy észprof esszornő szemé­lyében (ismét csak hozzá kell tennünk: állítólag) még egy Petőfi-dédunoka is létezik. Egyfelől a meggyőződés, másfelől viszont a kétkedés oly erős, hogy valóban éssze­rűnek látszik végre feltárni azt a bizonyos sírt, másképp sosem kerülhet pont a számos kérdőjel helyére. És amint hírlik, ez hamarosan meg is történik. Ráadásul számunkra különösen érdekes módon, mert a MEGAMORV vezető­je, Morvái Ferenc a vajai Vay Ádám Múzeum igazgató­ját, Varga Bélát bízta meg az expedíció vezetésével, a mun­kát elvégezni hivatott csoport megszervezésével. Természe­tesen nem véletlenül: a Ma-- gyarország szent koronája cí­mű kötetet annak idején — többek között — az iroda anyagi támogatásával jelen­tette meg a múzeum baráti köre. Innen tehát a kapcsolat, amelynek egyébként még egy gyümölcse érik: Morvái Fe­renc a múzeum felújításához is felajánlotta támogatását. De lássuk a szóban forgó, nem mindennapi vállalkozást, amelyről a következőket tud­tam meg Varga Bélától: Varga Béla: „Perdöntő bizo­nyítékkal csak a sír szolgál­hat .. — Két csoport vesz részt a munkában. Előbb a filmesek forgatnak a Szovjetunióban, felkeresik azokat a városokat is, amelyeknek levéltárában 48-as anyagok vannak. Mind­ez körülbelül egy hónapig tart. Hazatérésüket követően, várhatóan februárban konzul­tálunk a filmesekkel, majd útnak indul a mi csoportunk, még nem tudom pontosan mikor, ez az időjárástól függ. Az ásatásokat nyilván csak akkor lehet megkezdeni, ha kienged a föld fagya. — Vagyis, Szibériáról lé­vén szó, valamikor késő ta­vasszal. Az ön csoportjának kik lesznek a tagjai? — Csak néhány ember utazhat, hiszen nagyon sok mindent kell magunkkal vin­nünk, és mindez rengeteg pénzbe kerül. Szükségünk van egy-két olyan fizikai mun­kásra, aki már dolgozott ása­tásokon. Kell egy profi fotós. Aztán Fábián László csengeri tanárra gondoltam, ő állandó Egy mentési akcióról, 1944-ból Á főrabbi távirata Érdékes adatra hívta fel figyelmemet valaki: Benedek Istvánnak a Pusztába kiáll­ton szó című 'könyve 80. ol­dalán található két sor, mi­szerint „ ... Csodával hatá­ros módon — a mátészalkai •rabbá rejtélyes telefonüzene­te segítségével — menekültek meg a megsemmisítéstől...” Miről is lehet szó? 1944 nyarán a náci Német­ország sorsa 'beteljesedett. Magyarországon még nem fe­jeződött be a vidéki zsidóság deportálása, ám a németek­nek hadianyagra vagy pénz­re vólt szükségük — éppen az üldözöttektől kívánták ezeket kisarcolni... Titkos megállapodás született: a né­metek fejenként ezer dollá­rért hajlandók egy vasúti sze­relvény embert kiszállítani az országból. Az egyezség létrejött, az 1648 főt számlá­ló transzport kijutott Ma­gyarország területéről. Az akció Kolozsvárról indult; az ottani gettóból 388 fő ke­rült a csoportba. A listán szerepelt többek között Ern­ster Dezső operaénekes, Szondi Lipát orvos (Benedek István idézett tanulmányá­nak főszereplője), Zsolt Béla publicista, aki később Kilenc koffer címen cikksorozatot közölt lapjában; helyet ka­pott 40 rabbi is, így Joel Te­ltei bäum szatmári (!) főrabbi, a chaszid zsidóság vezetője, valamint a cionista élgárda túlnyomó része. A csoport 1944. június 29-én (más for­rás szerint 30-án este) indult útnaik. Zárt vagonokban utaztak, valamivel emberibb körülményeik között, mint az erőszakkal elhurcolt sorstár­saik. „A transzport 'három napot vesztegelt Mosonma­gyaróváron. Innen Komáro­mon keresztül Pozsonyba •ment. Az egyik utas a vonat kísérőlevelén meglátta, hogy a célállomás Auschwitz! Azonnal értesítette a Zsidó Tanácsot, az pedig Kasztner útján Eichmanihhoz fordult. Eichmann magyarázata: »Az úticél Auspitz, és nem Auschwitz. Átmeneti láger, és nem megsemmisítő.« A vonat Bécsen keresztül — itt élelmezést kapták — Linz érintésével, ahol a csoport 'tagjai megfüröditek, 1944. jú­lius 8-án megérkezett Ber- gen-Belsenbe.” Egy másik verzió szerint (Lévai Jenő: Zsidósors Euró­pában.) „ ... A bergen-belse- ni csoport elindítása érdeké­ben óriási áldozatokat hoztak közpénzekből és magánosok­tól való gyűjtéssel. A milli- árdokat elszedték, s azután Eichmann »-tévedés« folytán a csoportot elindította — Auschwitzba. E transzport­tal utazott azonban Joel Te- itelbaum, a szatmári ortho- doxiának világhírű főrabbija is, akit néhány híve Pozsony­ban a vasúti állomáson felis­mert. Itt arra kérte őket, hogy táviratilag értesítsék Svájcot a náciknak erről a pokoli tervérőL. Ez a távirat Genfibe érkezett Teitelbaum egy ott élő tanítványához... A nácik megtorpantak. Himmler beavatkozására — a botrány ekkor már túl nagy volt, — a transzportot átirányították Bergen-Bel- senbe.” Joel Teitelbaum tehát nem mátészalkai, hanem szatmári főrabbi volt, 1928 nyarán ke­rült át Nagykárolyból a szat­mári hitközség élére. Teitel- baum további sorsa — e so­rok írója előtt — ismeretlen. Még annyit, .hogy New York •legnagyobb kerületének, Bro- oklynnak nevezetes része Williamsburg. Itt nagyon sok megyénkben üldözött kapott otthont, állítólag a mátészal­kaiaknak külön utcájuk is van... Nyéki Károly résztvevője az ottani, már­mint a csengeri ásatásnak, szükség esetén fotóst, föld­mérőt, rajzolót is képes he­lyettesíteni. ígéretet is kaptam tőle, hogy velünk tart. Hogy ezen kívül kit vigyünk még magunkkal, azt Kiszely Ist­vánnal, az akadémia régésze­ti intézetének igazgatójával fogom megbeszélni. A moszk­vai régészeti intézet néhány munkatársa is ígérte, hogy részt vesz a munkában. A költségeket hat-hét mil­lió forintra becsüli Morvái Ferenc, aki ezt a számlát is állja. Nem alaptalan tehát Varga Bélának az az aggo­dalma, hogy ha Morvainak ne adj isten valami közbejön, valószínűleg az életben ki nem derül, nem Petőfit rej­ti-e az a sír a Bajkál tó köze­lében lévő Barguzinban ... — Személyes véleménye szerint mennyi esélye van en­nek a vállalkozásnak? — Nézze, engem felkértek erre a munkára, amit én igyekszem becsülettel elvé­gezni-. Egyébként magam is látok tíz-tizenkét szálat, amely Szibériába vezet. De perdöntő bizonyítékkal vagy cáfolattal csak a sír feltárásá­nak eredménye szolgálhat, és az is csak akkor, ha ép csont­vázat találunk. — Tegyük fel, hogy szeren­cséjük van, a csontvázat ép­ségben megőrizte a természet. Ez esetben milyen támpontja - ik vannak az azonosításhoz? — Kiszely professzor mel­lett angol, amerikai és szov­jet antropológust kértünk fel a koponya vizsgálatára. Élni szeretnénk azzal a lehetőség­gel is, hogy egy moszkvai in­tézetben a koponya alapján rekonstruálni tudják a, fejet. Ezenkívül tudjuk, hogy Pe­tőfinek úgynevezett „farkas­foga” volt, vagyis metszőfo­gai nagyobbak voltak a szo­kásosnál. További azonosítási pont, hogy egyik alsó lábszá­ra görbe volt, emiatt bicegett is, valamint, hogy a bal olda­lán törött volt egy vagy két bordája. Ha mindezt megál­lapíthatnánk a sírban talált csontvázon, szerintem kétség sem férhetne hozzá, hogy va­lóban Petőfi földi maradvá­nyaira bukkantunk. — És ha nem? Akkor pró­bálkoznak egy másik sírral, netán egy másik szibériai fa­luval? — Nem, erről szó sincs, ak­kor magunk is belátjuk téve­désünket. Egyelőre azonban ott tartunk, hogy egy világ- végi faluban az emberek úgy tudják, ott élt a nagy magyar költő, az ott a háza, az pedig a sírja ... És Morvaiék egy moszkvai levéltárban találtak egy olyan hadifogolylistát, amelyen szerepel egy Alek­szandr Petrovics nevű férfi is. Elismerem, ez nem feltét­lenül Petőfi „visszaoroszosí- tott” neve, de a lista minden­esetre tanúsítja, hogy a cári seregek igenis vittek maguk­kal hadifoglyokat. Tehát el­képzelhető, hogy köztük volt Petőfi is. De tényleg köztük volt-e? Egyáltalán: valóban Szibériá­ba vitték azokat, akik ezen a listán szerepelnek? S ha mindkét kérdésre „igen” is a válasz, elképzelhető-e, hogy Pétőfi nem tudott, vagy nem akart életjelt adni magáról, visszatérni hazájába? Bele- torődött-belekeseredett volna sorsába? Végül is elképzelhe­tő, habár valóban hihetetle­nül hangzik. De egy ilyen kérdés megválaszolásánál nem hagyatkozhatunk a kép­zeletre. Tárják fel hát azt a sírt. Gönczi Mária KM. HÉTVÉGI MELLÉKLET

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom