Kelet-Magyarország, 1988. december (45. évfolyam, 286-311. szám)

1988-12-07 / 291. szám

1988. december 7. Kelet-Magyarország 3 Szakszervezeti tanácskozás után Radikális megújulást! HŰVÖS ESŐ FOGADTA a hét végén a fővárosban az országos szakszervezeti ta­nácskozásra érkezőket, de az építők székházában rö­vid időn belül felforróso­dott a levegő. Ez nemcsak a jól működő radiátoroknak volt köszönhető, sokkal in­kább a SZOT-főtitkár be­számolójának, s az azt kö­vető vitának. Már a napirend megsza­vazása közben szokatlan ja­vaslat borzolta fel a kedé­lyeket, s jelezte: ezúttal a szokványostól eltérő konfe­renciának lehetünk majd szemtanúi. Az egyik kül­dött azt indítványozta: senkitől se tagadják meg a szót. Mert milyen alapon, s kik dönthetik el azt, hogy az egyik felállhat a szónoki emelvényre, a másik pedig csak írásban nyújthatja be mondandóját. A javaslatot az elsöprő többség megsza­vazta. Mire jó néhányan megjegyezték, hogy így egy hétig tartó tanácskozásra számíthatunk. Bizony a de­mokrácia — még ha furcsán is hangzik — meglehetősen időigényes, és unalmas is tud lenni: mert meg kell hallgatni a másik vélemé­nyét is. * * * Majdnem ezeregyszáz sza­vazati joggal rendelkező küldött, több száz meghívott között alapos felderítő mun­ka kellett ahhoz, hogy az ember megtalálja a szabol­csiakat. Hiszen ők huszon­nyolcán ezúttal nem me­gyéjüket, hanem ágazatukat képviselték. Vass Tiborral, a nyíregyházi főiskolai tan­gazdaság szb-titkárával és Senket Lászlóval, a Sza­bolcs Volán dolgozójával szombaton késő délután be­szélgettünk. A KÉT SZABOLCSI SZAVAI szerint meglehető­sen vegyes kép alakult ki bennük. Sajnos, sokan még mindig a régi szokásokat követték, arra igyekeztek felhasználni a konferenciát, hogy szőkébb munkahe­lyüknek, ágazatuknak bizo­nyos előnyöket kicsikarja­nak. Szerencsére többségük időben észbe kapott, észlel­ve a reagálásokat — megle­hetősen sokszor figyelmez­tették a szónokokat a társak tapssal arra, hogy térjenek a tárgyra —, s módosítot­tak, rövidítettek beszédü­kön. A legnagyobb sikert azok aratták, akik a moz­galomra váró szélesebb tennivalókat érintették. Ahány felszólaló, annyi vélemény. Amibe a többség megegyezett, s csatlakozott a SZOT-főtitkár, Nagy Sán­dor szavaihoz: „A mai hely­zetben a szakszervezetek csak akkor tölthetik be hi­vatásukat, ha teljes energiá­jukat a dolgozók érdekeinek képviseletére, védelmére fordítják. * * * Akadtak persze kivételek is, amikor viszonylag szűk réteget képviselő küldött mondatait fogadta kitörő taps. Ilyen volt Horváth Sándor, az ismert színmű­vész hozzászólása, aki fi­gyelmeztette a jelenlévőket, köztük a kormány több tag­ját, jóvátehetetlen hiba, ha egyetlen szellemi alkotás is asztalfiókban marad. Így utólag visszagondolva az elmúlt három napra, e sorok írójában azok a kül­döttek hagytak a legmé­lyebb nyomot, akik mellőz­ve a szokásos formulákat, ezúttal nem a saját kollek­tívájuknak a szocialista munkaversenyben elért eredményeit méltatták, ha­nem a mozgalom radikális megújításához járultak hoz­zá véleményükkel. Ezt szor­galmazta többek között Ko­vács Mihály, a nyíregyházi városi tanács osztályvezető­je is, aki egyebek között szorgalmazta az alulról jö­vő építkezés gyorsítását, az alapszervezeti munka meg­erősítését, s javasolta, hogy szervezzék át a szakszerve­zetek megyei tanácsának in­tézményét. KAR, HOGY MIRE SZÓ­LÁSRA SOR KERÜLT, már igencsak ketyegett az óra. Amikor őt szólították, még mindig több mint ötvenen vártak a sorukra, hogy ki­fejthessék a véleményüket, s meglehetősen nagy volt a türelmetlenség a teremben. A módosított ügyrenden új­ból változtattak: miután ki­derült, hogy a hátralévő időben már nem, hogy az eredetileg engedélyezett tíz, de öt perc se jut, ezért negyven hozzászólást még­iscsak írásban kellett be­nyújtani. Legnagyobb sajnálatunk­ra köztük voltak a Sza- bolcs-Szatmárból érkezettek is. „Sorstársaikkal” együtt szerencsére ígéretet kaptak arra, hogy a későbbiekben mondandójukat közli a Nép­szava, s minden bizonnyal soraik helyet kapnak majd a megye kimondottan jól szerkesztett szakszervezeti tájékoztatójában is. Arra természetesen most nem vállalkozhatunk, hogy a szabolcsi küldöttek szava­it szó szerint idézzük, ám ismerve mondandójukat, ar­ra a következtetésre kell jutnunk: nagyon nagy kár, hogy nem állhatták fel a szónoki emelvényre. Ben- kei László, a Szabolcs Vo­lán, Szabó Imréné a nagy­halászi textilgyár. Mészáros Jánosné a nyíregyházi sütő­ipari vállalat dolgozója, Mrenkó László, a KPVDSZ, s Lencsés János, az ÉFÉ- DOSZ megyei titkára pedig tudomására hozott volna a jelenlévőknek néhány olyan tényt, mely minden bizony­nyal sokkolta volna a ta­nácskozás résztvevőit. Többek között elmondták volna — az írásban benyúj­tott véleményeknek az ígé­retek szerint legalább olyan súlya lesz egyébként, mint a mikrofon elé állók sza­vainak —, hogy arról a vi­dékről jöttek, ahol az or­szágosnál húsz százalékkal kevesebb az egy főre jutó jövedelem, ahol a keresők­nek jóval több főt kell el­tartani, mint másutt, ahol az egy lakosra jutó adósság az utóbbi két esztendőben ötverf százalékkal emelke­dett. Ahol minden negyedik lakos havi 2500 forint alatti jövedelemből kénytelen él­ni, ahonnan negyven év alatt 200 ezer ember költö­zött el, ahol folyamatosan emelkedik, elsősorban a munkaképes férfiak köré­ben az öngyilkosságok szá­ma, ahol egyre inkább úgy érzik, ennek az országnak Szabolcs-Szatmár a mosto­hagyermeke. A HIGGADT, KÖRÜL­TEKINTŐ vélemények mel­lett e szavak is helyet érde­meltek volna. így utólag persze okos az ember. Azért leírja: valamiképp rá kellett volna bírni a hozzá­szólókat, hogy maximum öt-hat percben foglalják össze mondandójukat. S ak­kor talán mindenki szóhoz jutott volna. Mert így bi­zony az ígéretek ellenére sokan keserű szájízzel áll­tak fel székükről. Ami azért a legfonto­sabb: az egész tanácskozá­son kitapintható volt az a nagy akarat, mely biztosíté­ka lehet annak, a szakszer­vezet megtalálja helyét for­rongó világunkban. Mert nem lennénk igazak, ha el­hallgatnánk, hogy sok okos javaslat, körültekintő véle­mény hangzott el az érte­kezleten, mellyel ha okosan gazdálkodnak a mozgalom új irányítói — joggal re­ménykedhetünk. A szak- szervezet fő erőit valóban arra összpontosíthatja majd, amiért megalakult: érde­künkben. Balogh Géza _____________________________ Huszonöt éves a nyíregyházi véradóállomás Fennállásának huszonOt- éves jubileumát ünnepelte a közelmúltban a nyíregyházi véradóállomás, amelynek munkája nélkül ma már nemigen képzelhető el a me­gyében a korszerű egészség­ügy. E ténynek némileg el­lentmondani látszik: az épü­letet rég kinőtték, a zsúfolt­ság már-már elviselhetetlen. A negyedszázada átadott in­tézetben ennek ellenére sike­res munka folyik, a véradó­állomás dolgozói évek óta eredményesen végzik munká­jukat. — Nálunk többnyire törzs- gárdatagok dolgoznak. Üj embereket csak a nyugdíjba vonulók helyére veszünk fel, feltéve, ha egyáltalán igény­be veszik a nyugdíjat, — mondja mosolyogva dr. Csa­tó Endre, aki főállásban 23 évig volt a véradóállomás fő­orvosa, majd három évig mellékállásban vezette a munkát. Maga is nyugdíjas, mégis rendszeres dolgozója a véradóállomásnak. Vérre megy a munka Véradókat és vért kapókat is tökéletesen védenek az egyszerhasználatos szerelékek, biz tonsági eljárások — A kórház sebészetén, egy elkülönített részlegben kezd­tük annak idején, s évente mindössze pár száz liter térí­téses vért gyűjtöttünk. A sze­mélyzetet egy főállású se­bészorvos, három asszisztens, egy-két kisegítő képezte. Per­sze győztük a munkát, hiszen akkoriban még csak teljes vérre volt igény, — emléke­zik a kezdetekre Csató dok­tor. A jelenlegi véradóállomást 1963. október 1-jén adták át, az akkoriban legmodernebb­nek számító felszerelésekkel. Eleinte nyolcszáz liter, nem sokkal később 1200 liter vért gyűjtöttek dolgozói. A kór­ház fejlődésével, valamint az egészségügyi ellátás korszerű­södésével párhuzamosan azonban egyre szűkebbek let­tek a falak. A körülmények­kel folytatott igazi küzdelem akkor kezdődött, amikor nemcsak elegendő vérre, ha­nem az orvostudomány fej­lettségének megfelelő vérké­szítményekre is mind na­gyobb szükség volt. — Mi tartott itt annyi idő alatt? — töpreng mosolyogva Csató Endre. — Kezdetben a dolgozók, véradók lelkesedése adott erőt. Akkoriban ünnep­lőbe öltöztek az emberek, ha egy-egy faluban megjelen­tünk. Volt rá példa, hogy a pap a szószékről buzdította véradásra a híveket. Később az egyre korszerűbb technika, a tudomány fejlődésének igé­nye marasztalt. Csak lelkesedéssel lehet... Bizonyára ezek a szempon­tok nyerték meg az ügynek dr. Vincze Károlyné vezető­asszisztenst is, aki kezdet­től a nyíregyházi véradóál­lomás dolgozója. Munkatársai szerint jelentős érdemei van­nak abban, hogy a kiszállá­sok a legnehezebb körülmé­nyek között is hangulatosak, jókedvűek voltak. — Nem lehetett másképp — mondja tömören. — Olyan körülmények között kellett dolgoznunk, hogy rossz kedv­vel végezni már nem is tud­tuk volna. Hajnalban kel­tünk, éjszaka jöttünk, sok­szor jéghideg kultúrotthonok- ban fagyoskodtunk egész nap. Mégsem lehettünk morcosak, hiszen a mi munkánkban a donor, a véradó a legfonto­sabb. Hogy fáradtak, törő­döttek vagyunk, azt ők nem vehetik észre. A jelenlegi, évente 16 ezer véradóval nem is igen boldogulnának más­képp. Felfogásuknak, hozzáállá­suknak köszönhető, hogy a mostani időkre is megmaradt a véradók száma, s hogy kö­zöttük nem ritkán megesik, hogy apa a fiára hagyja a másokon segítés effajta ne­mes gesztusát. A nyíregyházi véradóállo­más jelenlegi igazgatója dr. Fodor Erzsébet, aki nagy lel­kesedéssel, szeretettel beszél munkájáról. Oda a romantika — Az egykori romantiká­ból mára alig maradt valami. Mindössze munkaszeretetünk, lelkesedésünk a régi. Műsze­reink, berendezéseink igen fejlettek, a kórháztól szeren­csére minden segítséget meg­kapunk. Szükség is van rá, hiszen gyökeresen megválto­zott a munka jellege. A gyó­gyításban a legmodernebb készítményekre van szükség, amelyeknek előállítása a leg­korszerűbb tudást, legfejlet­tebb technikát igényli. A vér­adóállomások ma már méltó társai a kórházi osztályoknak, a gyógyításban tevékenykedő orvosoknak. Épp ezért okoz gondot, hogy helyszűke miatt nincs további módjuk a fejlesztés­re, holott mint kiszolgáló társszakmának, naprakésznek kell lenniük. A kezdeti telje­sítménynek nyolcszorosát végzik. Munkájuk nem köny- nyű, hiszen a vérkészítmé­nyek fejlődésével párhuza­mosan eljutottak oda, hogy egy-egy ember vére három- négy bajbajutottan is segít­het. Ehhez kizárólag a külön­féle vérkészítmények előállí­tásával nyílik lehetőség. A nyíregyházi véradóállo­máson jelenleg ötvennégyen dolgoznak. A levett vér mennyisége évente 6300 liter, miközben már tízféle vérké­szítményt állítanak elő. A véradók biztonságának érde­kében minden tű és szerelék, amivel a véradóhoz nyúlnak, egyszerhasználatos, steril, amelyeket használat után megsemmisítenek. Ezzel nem csak a véradókat, hanem a vért kapókat is tökéletesen védik. Nem maguk miatt. Sokkal inkább azért, hogy az életet jelentő vérből ne csak most, hanem a későbbiekben is elegendő álljon az orvo­sok, a gyógyulásra váró be­tegek rendelkezésére. Kovács Éva Itt a Nyírvidéki „Nagy boldogságban része­sül ez évben a magyar haza ... Talán a mi kegyes pénzügy- miniszterünk elengedi vala­mennyi adó- és illetékhátrá­nyunkat ... Talán az uzsorá­sok lemondanak a százas és magasabb kamatláb­ról ... a delnők, a divat és fényűzés szédelgéseiről... az országgyűlési képviselők a bőbeszédűségről...” E sorok 1881 januárjában láttak napvilágot Nyíregyhá­zán, a korszak nevezetes és hosszú életű lapjában, a Nyírvidékben. Ma, a sajtó napján városunk történeté­ben 64 évig megjelenő új­ságról emlékezünk. Az 1879-ben elindított Sza­bolcsi Hírlapot magába ol­vasztva 1880-ban látott nap­világot a Nyírvidék Jóba Elek kiadásában. Az Ábrá­nyi Lajos, Jóba Elek, Inczédi Lajos, Porubszky Pál, majd Vertse K. Andor szerkesztet­te lap 1913-ig hetente egy­szer, 1913 és 1917 között szer­dán és szombaton, mígnem ettől kezdve megszűnéséig, 1944-ig naponta jelent meg. A Nyírvidék független, igazából azonban kormány­párti lap volt, amely foly­tatásokban közölt tanulmá­nyokat, nagyobb események­ről diszkrét tudósításokat, eleven problémákat feszege­tő cikkeket. Gazdag tárcaro­vattal rendelkezett és helyt adott verseknek, leveleknek is. Hetente bemutatott egy- egy szabolcsi községet is. Kik írták, szerkesztették a lapot? Tanárok, tanítók, lel­készek, orvosok, bírák, ügy­védek. (Az első hivatásos hír­lapíró a Miskolcról áttele­pült Kmethy István.) 1889-ben a szerkesztőség így fogalmaz: „Vidéki lap, mint amilyen a Nyírvidék is, létének jogosultságát csak azáltal biztosíthatja,... ha minden erejét annak a vi­déknek érdekei támogatá­sára szenteli, amelynek tá­mogatásától léte függ.” A lap eszmei-történeti méltatása monográfiát igé­nyelne; legyen elég ehelyütt néhány szemelvény, melyek pontosan mutatják a Nyír­vidék újságírói gyakorlatát, ugyanakkor a változó ideo­lógiáknak a stílusra gyakorolt hatását is. „Idő, körülmény változ­nak: a Nyírvidék szelleme nem változik. Célja, hogy ezt a mi szép, nagy várme­gyénket széliében, hosszában, minden zegében-zugában be­töltse, áthassa igaz, hű, tán­toríthatatlan érzelmekkel, is­ten, haza, király, honpolgá­rok és egymás irányában” (1899). „Nyíregyháza halad. 150 éve, hogy az első telepesek megje­lentek ezen a hepe-hupás, mocsaras tájon és ma 32 ezer léleknél többen vallják, hogy Nyíregyháza polgárai... Mindössze 25 éve, hogy a kő a városháza előtt megkö­tötte a szűz sarat és ma asz­falton sétálhatunk kilomé­ter hosszan ... Szanyitra mo­csarából díszes városrész lett. Ahol hajdan az ungok üm- mögtek, ma a magyar szó temploma, a színház áll. Tele­fon és villanyvilágítás van ... Egészen amerikai ez a gyors fejlődés. A társadalmi élet nem nyújt nálunk annyi szó­rakozást és örömet, mint másutt. A haladás külső je­lei közt még kirívóbb és si­ralmasabb a nagy hiány. Ez a nagy csendesség különö­sen felötlő az idegenből hoz­zánk költözött úri családok­nak, akik mozgalomhoz, kel­lemes társadalmi élethez vol­tak szokva és itt temetői csöndet találnak...” (1901). Nagy Ákos alezredest, a 14. huszárezred parancsnokát a Korona előtt vállára emelte a lelkesen tüntető tömeg, majd fáklyásmenetbe tömörülve „Éljen a háború!” kiáltások­kal körüljárták a várost. Délután 4 órakor kimgasz­tották a hadüzenetet: „Mivel a szerb királyi kormány ama jegyzékére, mely részére Ausztria-Magyarország belg­rádi követe által 1914. évi jú­lius hó 23-án átadatott kie­légítő választ nem adott, a császári és királyi kormány kénytelen maga gondoskodni jogainak és érdekeinek vé­delméről és ezen célból a fegyverek erejéhez fordul­ni. Ausztria-Magyarország ennélfogva a jelen pillanattól kezdve Szerbiával szemben hadiállapotban levőnek te­kinti magát.” (1914.) „őrszem Horthy Miklós a vár fokán, gondviseléssze­rű erős magyar, akinek gyö­nyörű hivatást szánt az ég. De önzetlen hazafi, a legrit­kábbak közül való, aki, ha elveszett, árva nemzetét az ígéret földjére vezeti, befe­jezettnek látja történelmi hivatását...” (1920.) „A leventeünnepség szívet fogó, lelket lenyűgöző ereje, az egész felvonulás pompá­ja ... egyszóval az egész ün­nepség láza föltétien bizo­nyossággal, mély és mara­dandó hatást váltott ki a leventeif jak leikéből... A verseny fő díja: egy tenyész­bika, Ibrány község levente­csapata nyer te el... ” (1924.) És vég nélkül folytathat­nánk. Talán majd egyszer akad valaki, aki a sajtó lap­jaiból idézi meg egykorvolt őseink szellemét. Karádi Zsolt Teljes vér kellett

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom