Kelet-Magyarország, 1988. december (45. évfolyam, 286-311. szám)

1988-12-31 / 311. szám

wmmm v mm in ÉS MOST Az átalakulások korát éljük, és az ehhez nélkülözhetet­len programok megfogalmazásának az idejét. A jövőképek és a bírálatok szükségszerűen ütköznek, súrlódnak, csiszo­lódnak, hogy a tegnapihoz alig hasonló, szocialista világ felé haladhassunk. Ám a „szent hevület” sem szakíthat el a hétköznapok realitásaitól. Ezért kérdeztünk meg neves közéleti szemé­lyiségeket, társadalomtudóst, közgazdát, a művészetek és a sport világának képviselőit: Mit tart a maga munkaterüle­tén, itt, a mai Magyarországon, most, a közelgő új esztendő napjaiban a legfontosabb tennivalónak, íme a válaszok: TOKÉI FERENC akadémikus, az MSZMP KB tagja: Az 1988. évből az 1989-be való átcsusszanásról önmagá­ban véve alig lehet komoly mondanivalója az embernek. Űj törvények és új árak lép­hetnek életbe, újabb egyesüle­tek alakulnak, s még az sincs kizárva, hogy évtizedes elvi döntések egy része végre tetté válik. És mégis, az emberek többsége valószínűleg opti­mizmus nélkül lép át az új évbe, s meg kell vallani, köz­vetlenül nincs is okunk jobbat remélni, mint ami van. Ellenkezőleg. Biztosra vehet­jük, hogy életünk gondjai nem kisebbek, hanem nagyob­bak lesznek. Az országé is, gazdasági bajaink, kulturális és erkölcsi „értékválságunk” is. Sokan, nagyon sokan teszik fel ma a kérdést, mégpedig teljes joggal: hogyan történhetett meg, hogy a szocializmus „épí­tésének” negyven éve után ilyen mély gazdasági, társadal­mi és erkölcsi válságba jutot­tunk. Ott tartunk, hogy sokan a szocializmus szót hallva már semmire sem tudnak gondol­ni, a nagyképűbb ps agresz- szívabb kritikusok' pedig ki­jelentik, hogy a szocializmus „a kommunista formájában” megbukott. Nos, szerintem is megbukott valami: a klasszi­kus utópiáknak az öröksége, hogy a szocializmust „egy or­szágban” (vagy ma egy-egy or­szágban elkülönülten) is fel lehet építeni. Ezt a gondola­tot Sztálin kényszerítette rá a szocialista gondolkodásra, egy­oldalú és merev választ adva vele arra a tényre, hogySzov- jet-Oroszország egyedül ma­radt; nagyvonalúan eltekintve a szocializmusba való világ- történelmi átmenet problémái­nak egész sorától. Ez a lénye­ge annak, amit ma sztáliniz­musnak nevezünk. Aki azon­ban a szocializmus kérdéseiről valaha is mélyebben, elméleti érzékkel, a propagandától füg­getlenül próbált gondolkodni, annak számára épp az lenne a csoda, ha a lényege szerint nemzetközi szocializmus a nemzetgazdasági és állami, egy-egy országi keretekbe szo­rítva ma jobban állna a vi­lágban, versenyképesebb part­nere lenne a tőkés világrend- szernek. A helyi jelentőségű, kisebb-nagyobb államokba zárt szocializmus valóban elérte fejlődésképességének hatá­rait, s amíg ezekből a keretek­ből egy megújult nemzetközi mozgalom (vagy éppen vala­mely kiszámíthatatlan és drasztikus nemzetközi ese­mény) ki nem szabadítja, ad­dig a mi sorsunk nem az új fejlődés, hanem a jobbik eset­ben is csak a helyben járás, „pangás”, stagnálás lehet. Ahhoz, hogy legalább a. táv­latokat optimistábban ítélhes­sük meg, a nálunk zajló, állí­tólag „felgyorsult” események helyett inkább a nagy, globá­lis jelentőségű fejleményekre kell odafigyelnünk. A tőkés világban óriási változások mennek végbe a szemünk lát­tára, véleményem szerint a tókés világrendszer nagy vál­sága egyáltalában nem ért vé­get, nagy megrázkódtatásokra számíthatunk még, a világ ökológiai problémái soha nem látott mértékben súlyosbodnak és így tovább. A világproblé­mák mindenképpen rákény- szerítenek bennünket, hogy kilépjünk jelenlegi kereteink­ből, s méltóképpen reagáljunk a nagy „kihívásokra”. Ha pe­dig együttes lehetőségeinket te­kintem, természetesen a Szov­jetunió és Kína világjelentő- ségű potenciáljával, s figye­lembe veszem, hogy a radiká­lis átalakítás szükségszerűsé­gének felismerése már meg­született, akkor azt mondha­tom, van okunk egy bizonyos távlati optimizmusra, sőt, azt is megkockáztathatom, hogy a szocializmus ügye a világban éppenséggel nem a temetése, hanem radikális újjászületése előtt áll. MEZEI ANDRÁS író, publicista: Érzem a felelősséget, ami el kell, hogy töltse mindazokat, akik politikai szerepet vállal­nak. Szorongok. Szeretném, ha az 1988—89-es év „fordulója” a fordulat évét jelentené itt végre. Nem a diktatúrába való újrafordulás évét, hanem az abból való kifordulást. A vég­legeset. Számomra ennek az évnek a fordulója annak a ki vételes kísérletnek a próbáját jelenti, melyben nem önkény­nyel, nem diktatúrával, nem erőszakkal szeretnénk végre­hajtani azt a fájdalmas operá­ciót, amit nálunk sokkalta gazdagabb népek vezetői is vaskézzel vittek végbe Angliá­tól Dél-Koreáig. De: kiegyen­lítheti-e egymást a szabadság növekedése és az életszínvo­nal-csökkenés? Ki kit győz le? A matéria a nem materiális többletet, avagy épp ellenke­zőleg? Kik azok, s mennyien vannak, akik erre az átmeneti egyensúlyra szavaznak? Már- már vallásos hittel kellene összefognia ennek a népnek, hogy a gazdasági és politikai zsákutcából való kifordulás éveit átvészelje. Én a szegé­nyek miatt szorongok. Azok miatt, akiknek nincs jogom prédikálni lemondásról, mert már nincs miről lemondani­uk. — Észreveszik-e a szerke­zetváltások véghezvivői azt, hogy milyenné vált a közellá­tás szerkezete? Hogy nincse­nek olcsó élelmiszerek. Nem lehet babon és borsón élni. Lecsón, vagy egyéb főzeléken. Vannak már olyanok is, akik­nek a tej és a kenyér is drá­ga. Szorongok, mert a növek­vő szabadság és az átalakítás mámorában a munkásokból és parasztokból lett gyárigazga­tók szemrebbenés nélkül nö­velik nyereségüket, áremelés­sel. Meg se fordul bennük a szociális gondolat, az, amiért valamikor a régi Magyaror­szág népnyomorának láttán magam is szocialista lettem. Bennem pedig a szociális ér­zéketlenség, a reformhiénák megjelenésével erősödik az a késztetés, ami talán újra köl­tővé tehet, ha csak így prózá­ban is megírni azt a drámát, melynek nézői is és szereplői is vagyunk. Mert ha a József Attila fogalmazta „fasiszta kommunizmussal? való leszá­molás közben feladjuk a szo­cialista gondolatot is — vég­leg elvész a világ reménye, én pedig megírhatom esetleg majd, hogy a baloldalról ho­gyan kerültem át ismét a bal­oldalra ... KISS GY. CSABA irodalom- történész, a Magyar Demokrata Fórum ideiglenes elnökségének a tagja: Nem tudom, nem úgy le­szek-e ezzel a most múltba forduló esztendővel, mint Stendhal regényhőse, aki a ne­vezetes waterlói csatatéren Bolyongva nem sokat érzékelt abból, hogy ott az európai tör­ténelem egy sorsdöntő esemé­nye ment végbe. Végezvén a napi teendőket, legyenek azok bár politikaiak is, nem min­dig jól látja az ember a meg­határozó folyamatot, hogy mi az, ami tényleg történelmű léptékű; Én úgy ítélem meg, hogy 1988-ban alapvető válto­zás nem történt Magyarorszá­gon, sem a politikai hatalom- gyakorlás módjában, sem a még mindig majdnem mara­déktalanul a politikától függő gazdaságban. Mégis sok min­den más, mint egy, öt vagy húsz évvel ezelőtt. Mindenek­előtt a magyar társadalom, mely kezd ébredezni tespedt- ségéből, beletörődöttségből, az „ez van” örökkévalónak érzett közhangulatából. Nyitogátni kezdte a szemét a társadalom, a honpolgárok társadalma, s próbálja megformálni hangját. Kissé hitetlenül ugyan, mert alapjában véve bizalmatlan, és a megszólalásnak nincsenek garanciái a politikai intézmé­nyek rendszerében, a nyilvá­nosság egyoldalúan monopoli­zált fórumain.. Biztatóak vol­tak 1988-ban a társadalmi ön- szerveződés jelei, a tömeghír­közlés bátrabb és őszintébb hangja. A kérdés azonban szorongat mindannyiunkat: mire lesz idő. lesz-e egyáltalán elegen­dő idő? Mert a gazdasági helyzet rózsásnak nem nevez­hető; abban nincs vélemény- különbség, hogy gyors javulás nem várható. Nem lehet el­hessenteni a szólást: „Ne fél­jetek. szegények, jövőre majd jobban lesztek szegények!” S bizony nem képzelhetjük, hogy a vesszőt kitehetjük a jobban lesztek után. Mégsem szabad elhallgatni esélyünket: ha nő a belátás a hatalmat gyakorlókban, ha nem a pozí­ciók elvesztése fölötti aggoda­lom lesz gondolkodásukban a meghatározó, ha továbbra is kedvező marad a nemzetközi helyzet, ha az anyagi romlás nem vált ki kétségbeesett re­akciókat .... szóval ha fokoza­tosan átalakul az uralom szer­kezete, megszűnnek a politikai monopóliumok, a gazdaság, a nyilvánosság egyoldalú függé­se. Amihez mind a politika, mind a társadalom oldalán együttműködési készségre van szükség, ha úgy fordul, enged­niük kell. Adja Isten, hogy így legyen. HINCZ GYULA: CSALÁD mh Árpád: újév reggele Véget ért a Szilveszter-éji szendser. Felkelne az ember. De nem mer. Mert jön a kenetes Basszuséi szemetes. És jön a gyászost Szopránú gázos. Jön a májfoltos Sarki boltos. Sőt, jön a bordó Orrú levélhordó. Jönni nem restell Hajlongó testtel Uram s parancsolom: A házmester. y Vele jön nyájas kibice, A vice. Jő és belém kíván sokat A nő, aki rám mosogat. Jön vidáman a szabószámla, S arcáról a bőr le nem hámla. Jön bús, fekete sál alatt A temetési vállalat. S jön az olcsóságmentes Hentes. És buékot nyihogat, ó, Minden páholynyitogató. Fiákeres és ószeres Reámborulnak: ó, szeress! És jön emez, és jön amaz, És jön háromszor ugyanaz. S jönnek tízezren. S ájultan fekszem. S tolongnak vadul Az ágyam körül, S direkt mind az én Újévemnek örül. Nyüzsögnek zsúfolt rendben A széken, asztalon, kredencen És a sézlongon. És keresztül a sok tolongón Hozzám jutni alig tuda A guta. A Somogy megyei Kapo­lyon újév reggelén így kö­szöntek a házakhoz: ,.Adjon Isten három bé-t, három f-et, három pé-t, bort, búzát, békességet, faint főző feleséget, pipát, puskát, patronázst, meg egy bütykös pálinkát!” A mai „boldog újévet!” — gyakran megszokásból, ud­variasságból mondott — év­kezdő köszöntésünk régen, faluhelyen mulatságokhoz, szerelmi jóslásokhoz, télte­metéshez kapcsolódott. A „boldog újévet!" jókívánsá­gunk csak kezdete volt a szerencsekívánatok hosszú sorának, hiszen a házakhoz szilvesztereste és újév haj­nalán bezörgető legények a köszöntést szóval-verssel is megtoldották. Néhol falun ma is lármás csapatokban — ki-ki mester­sége szerszámait mutogatva —, élénk hangulatban kö­szöntik az újévet. Évszáza­dokkal ezelőtt köszöntő mes­teremberek serege vitt aján­dékot újévkor a királynak. Jókívánságaikat a király arannyal viszonozta. Ez a szokás — több régivel együtt — előbb a cselédek és pász­torok. később pedig a gyer­mekek újévi szórakozásaként élt és él ma is tovább. Ilyen a fiúcskák, legények újévi ostordurrogtatása vagy zab­Farkas Oszkár : Ha én virág volnék... i. Ha én virág volnék, búzavirág volnék. Kedvesem ölében lágyan ringatóznék. Kedvesem ölében lágyan ringatóznék, szomorú szívéhez örömmel hajolnék. II. Ha én virág volnék, gyermekláncfű volnék. Minden árva kislány jegyese én volnék. Minden árva kislány jegyese én volnék, gyönge kicsi ujján gyémántgyűrű volnék. III. Ha én virág volnék, mindig virágoznék. Harmatos mezőben mindig illatoznék. Harmatos mezőben mindig illatoznék, világnak könnyeit magamhoz ölelném. Újévi i Szerelmi jt hintése: ilyenkor fal szórták a zab mellé vánságokat is. A karácsony előtti \ rövid nappalai és hős szakái türelmetlenné í minket, ha tudnánk, tunkkal együtt a télbő bújnánk. Nemcsak mi zük ezt! A tél kikéri „kiverését”, a hidegtől tői szabadulás vágyát régi téltemetö népszok is. Hazánkban és szom inknál sok helyütt net tak a téltemetéssel j gig, hanem ' már Szili napján nagy lármával lompszóval űzték a U század elején Szegeder asszonynak öltöztetett mabábot dobtak a Tisz téltől szabadulni akart vaszt, napot váró sí cseh vagy orosz paraszt rek hasonló módon szulták meg”, gúnyoltá gették a telet: „Odav odaviszem ezt az átkoz let, idehozom, idehozott meleg nyarat." — í szágban azonban megk meztek az újévi szaln, Merre tai Az utóbbi hónapokba szó esett a felsőoktatás mondásos helyzetéről, szagos hallgatói és oktat takozásokról, a reformeli lésekről. Több egyeteme főiskolán — a szegediét deményezésére — egész gyűléseken vitatták meg dekeltek az adott inté; problémáit. A nyíregyház senyei György Tanárkép: iskola hallgatói két délu este fogalmazták meg h tűket s a jövőbeni elké; seket. Ennek apropójábc zal a kérdéssel kerestük Cservenyák Lászlót, a f< la főigazgatóját, hogyan ezek után a szabolcsi t mmondják nekem, hogy az njfm újév, a szilveszter a vidámság ünnepe. Itt vagyok most közvetlen kará­csony után, mögöttem a sze­retet állítólagos ünnepe, de félek, hogy botlani fogok az új év küszöbén. Valahogy hozzászoktunk, hogy az újat mindig várjuk, reménykedve, tervekkel fogadjuk. Közhe­lyes tréfa, hogy ilyenkor mindenki megváltozni akar, fogadalmat tesz, elébe feszül a terveinek, és igen, hiszi is azt aminek örül. Mögöttem 1988 karácso­nya. Hótalan vasárnappal, üres és félüres üzletekkel, a gyerekeim szemében egy se­regnyi reménységgel, amik­nek már most sem tudok, többségünkben tudunk, meg­felelni. Kisebbek voltak a fa alá rakható csomagok, és a zizegő papír arról is beszélt, hogy most még tellett volna talán többre is, de a legtöbb ember fél, hogy megbotolhat 1989 küszöbén. Nem mindig az a hibás, aki botlik. Lehet a küszöb is magas. Mondhatja bárme­lyik hatalom, hogy nem dol­gozott eleget az átlagos em­ber, ez nem mentesít az alól, hogy elszámolni tudjon a mostani társadalmat felépítő nyugdíjasaival, a félelmeink­kel. Az átlagos ember dent megtett, amit meg teltek tőle, nem többe, nem is kevesebbet. Aki a követelményrendszert dozták, magyarán, akik dái voltak, most hibázt e követelményrendszet katrészeit. Az embert, amikor ezeket a so írom, éppen vitázik az szággyűlés. Tévedés ne sék: ugyanazok vitázna) tehetően hittel és jászát kai, akik korábban jót vei csak szavaztak. V ebben a szegény hat koncepciók, az olajfűtés nopóliumától a magyar átírásáig, a kicsi falvak sorvasztásától a köziéi közútra tereléséig. M volt néhány ember, aki szólt, és bármennyire is bukni látszanak a nagy cepciók, bűn volt nem, népi hurrát kiáltani ráju Napjainkban sorra bu ki különböző korrupciós rányok. Sorra, de csak ványosabbak. A kőzet aki most velem együl 1989 küszöbétől, tudna : dani még jó néhányat. T csak a reménybeli pén cánk hord sebeket, ht sajnos az emberségűní Nem sérülékenyek vagi hanem egyszerűen mag KM HÉTVÉGI MELLÉKLET

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom