Kelet-Magyarország, 1988. december (45. évfolyam, 286-311. szám)
1988-12-03 / 288. szám
1988. december 3. tmmmmmssemssss^ a balettmester Kedves vendégei voltak a múlt hét végén Nyíregyházának. Finnországból, a közép- p ohjanmaani balettiskola mintegy negyven növendék» látogatott el hozzánk, hogy- ízelítőt adjanak a távoli testvérország balettművészeté- ből. A finnek két este is felléptek, mindkét este teltház előtt. Szombaton az Igrice gyermek néptámcegyüttes öt éves jubileumi műsorán működtek közre, múlt vasárnap pedig a Primavera balettcsoport társaságában egész estét betöltő műsort adtak. Bemutatójukat mindkét alkalommal vastaps követte, amely korántsem a külföldi vendégeknek kijáró udvariasságnak köszönhető, hanem a színvonalas előadásnak, a kifinomult, elegáns technikának. A balettosok látogatása újabb ablakot nyitott egy másik ország kultúrájára, hiszen az örvendetesen gyarapodó kulturális cserekapcsolatok keretében balettcsoport még nem járt nálunk Finnországból. A látogatás korántsem jelentéktelen epizódja volt, hogy az Igrice táncosai vendégül látták a finn gyerekeket, sőt otthonukba is meghívták őket, megalapozva levelezés és baráti szálak szövődését. A sikeres bemutatók főszereplői a táncosok voltak, és szinte teljesen háttérben maradt a vezetőjük, Marita Nieminen balettmester és koreográfus, a pohjanmaani iskola igazgatója. A bájos, szőke hölgy a finnekre jellemző szerénységgel alig volt látható, ám bizonyára ő izgult a legjobban. Furcsa dolog volt mellette ülni a nézőtéren, amikor tanítványai szerepeltek. Ügy tűnt, mintha csak a teste ülne a széken, s az igazi lénye ott volna a színpadon, együtt mozog,' táhcöl a'szereplőkkel: A remekül sikerült forgások, lépések láttán megkönnyéb- bülten sóhajtozott, s egy aprócska hiba talán jobban bántotta, mint a tanítványait. — Nagyon nehéz ilyenkor a nézőtéren ülni, úgy érzem, mintha újból és újból együtt csinálnánk mindent — feleli megkönnyebbülve a műsor végén, amikor észrevételemet közlöm vele. — Kicsit szokatlan körülmények között táncoltunk, hiszen a színpad mögött lis ült közönség és ez egy kissé zavarta a gyermekeket. Elmondásából kiderül, hogy a közép-pohjanmaani balettiskola — az Igrice gyermek néptáncegyütteshez hasonlóan — szintén jubilál, hiszen tíz évvel ezelőtt alakult az intézmény, amelynek ő volt a megalapítója. Az iskolában jelenleg kétszáz növendék tanul klasszikus balettet. Képzési tervében szerepel karaktertánc, jazztánc és modern tánc is. A tanulók a balett-tanulást körülbelül kilenc-tíz éves korukban kezdik el, és tizennyolc éves korukban fejezik be tanulmányaikat. A növendékek naponta másfél órát foglalkoznak balettel. Az intézmény egyébként magániskola. Mivel Magyarországon is egyre gyakrabban hallhatunk magániskola alapításáról, erről kérdezem először az igazgatónőt. — Amikor tíz évvel ezelőtt elkezdtem a tanítást, akkor még csak húsz tanítványunk volt, most kétszáz, tehát nem dolgozhatunk rosszul. Ha egy magániskolában nincs színvonalas tanítás, megbukik, nem tudja fenntartani magát. Egyébként a tanároknak is több a dolguk, nagyobb a felelősségük, én például az iskolavezetés mellett ugyanannyit tanítok mint más, egyszerűen nem engedhetem meg magamnak, hogy ne legyek ott mindenütt. — A balett iránt 50—60 évvel ezelőtt még kevesen érdeklődtek. Most mintha reneszánszát élné. Magyar- országon sincs ez másképp, Marita Nieminen Nyíregyházán például év- iről-évre többszázan iratkoznak be a kecses mozgást oktató kurzusokra. Finnországban lis ez tapasztalható? — Nálunk körülbelül húsz éve érezhető, ez a fokozott érdeklődés, részben a televízió ilyen jellegű műsorainak köszönhetően. Finnországban négy hasonló balettiskola van, mint a miénk, ám a továbbképzéssel gondjaink vannak. Elmondható, hogy a balett kezd egyenrangúvá válni a többi művészettel. — A klasszikus balett szabályai nemzetköziek, de az egyes országokban mégis, mintha kicsit eltérő stílus alakult volna ki. Lehet-e tóim stílusról beszélni? — Biztos, hogy van valamilyen finn stílus is, mégha most is van kialakulóban. De mi is mindig figyelemmel kísérjük a magas színvonalú orosz stílust, és számunkra inkább ez a legmeghatározóbb példa. Szovjet tanárok gyakran tartanak továbbképzést Finooj-sságban* db á finn tanárok a helyszínen is tanulhatnak a hagyományos balett szovjet mestereitől. — Mit jelent az ön számára a balett? — Mindent, az egész életemet. Nem is tudok nagyon azokkal beszélgetni, akik nem . érdeklődnek a tánc iránti. — Bizonyára hasznos lenne, ha sok kedvelője volna ennek a művészetnek. A balettmester hogyan ajánlaná mások számára? — A művészetek közül a legsokoldalúbb, hiszen a mozgás melleit igen fontos szerep jut az arcjátéknak, az előadókészségnek, a ritmus- érzéknek. A balett egyfajta magatartás, fegyelem. A szépség és a tánc szeretete ötvöződik benne. — Hogy kerültek Nyíregyházára? — Balázs Gusztáv, illetve a megyei művelődési központ hívott meg minket. Én egyébként nem először vagyok Magyarországon. Másfél évvel ezelőtt például részt vettem Mátészalkán egy cigánytánc tanfolyamon. Nagyon kellemes, jó hangulatú tábor ez, amelyre azért jöttem el, mert a Finnországban élő cigányok nem őrizték meg úgy a hagyományaikat, mint a magyarok. Egyébként az én nagyanyám is cigány volt — mosolyodik élt — Ne haragudjon, ha megkérdezem, a tanítványainak mit mondott Magyarországról? Hogyan készítette fel őket az útra, az itteni viselkedésre? — Ha nem is jártak még itt azért tanultak ők már Magyarországról. Egyébként én azt mondtam nékik, hogy az emberek itt nagyon barátságosak, de bizonyos dolgokat, — például a népi hagyományok megőrzését — sokkal fontosabbnak tartják, mint .mi. A finn vendégek néhány napos budapesti és egri program után hazautaztak. A barátságos fogadtatásnak köszönhetően bizonyára kellemes emlékeket vittek magukkal, és remélhetőleg a másfajta értékrend sem okozott kedvezőtlen benyomásokat. Távozás előtt meghívták az Igrice táncosait, hogy augusztusban látogassanak el Finnországba, az iskola székhelyére, a festői szépségű Pohjanmaanába. Bodnár István Színvonalas bemutatkozás Őszi tárlat 1988 AZ ELSŐ HANG A MEGLEPETÉSÉ ÉS AZ ÖRÖMÉ. Az 1988-as megyei őszi tártait .látogatójának megdobban a szíve — hosszú évek óta ez az első olyan bemutató, mely színvonalában és összetételében egyaránt valóban megüti a mércét, áttekintést ad Sza- bolcs-Szatmár képzőművészetéről, az itt élő alkatók törekvéseiről, eredményeiről. Végre! — mondhatjuk, annyi hercehurca, meddő vita és huzavona után sikerült egy- ibegyűjteni a megyénkben élő és dolgozó képzőművészek alkotásainak színe-javát: hatvanegy hivatásos és amatőr alkotó mutatja be munkáit! önmagában persze a magas szám nem mérce — ámbár ha visszagondolunk néhány megyei tárlatra, ez már siker, különösképp, ha hozzáfűzzük: viszonylag egyenletes a szint, alig található olyan mű, melyről azt mondaná a látogató, hogy kár volt kitenni. Külön öröm, hogy a képzőművészet több ága is képviselve van: táblaképek, grafikák, érmek, szobrok, kerámiák, zománcképek sorakoznak a nyíregyházi Pál Gyula teremben, bőséges alkalmat adva a szemlélődésre. Hosszú lenne sorra venni a kiállítókat, a műveket, engedtessék hát meg, hogy a tárlatlátogató szubjektivizmustól sem mentes önkényességével emeljen ki néhány művészt és alkotást. A legnagyobb hatást Berecz András két olajképe gyakorolta rám — egy megújult, ám régi erényeit továbbvivő művész képei ezek. Szín- és formavilága a tőle már megszokott letisztult, mélységes harmóniát, csöndes örömöt árasztó világ, (Szigligeti öböl, Nyár). Horváth János két festménye közül — Műtermi indulatok, Változás — az utóbbi tetszett jobban: szug- gesztn'v, a színek varázsexs erejére építkező, sok-sok gondolati-érzelmi momentumot hordozó alkotás. Sajátosan egybecseng műveinek jó A nyírbátori stúdió zománcképeinek sora i tárlat értékes és különleges színfoltja. (Elek Emil felvétele) néhány vonása felesége, H. Németh Katalin kitűnő grafikáival. (Madártávlat, Kellemetlen felismerés). Bényi Árpád harsogó, tobzódó színes világa ellentétes érzelmeket kelthet, ám az ilyen univerzumra hangolt néző egykettőre megleli a fonalat a képek felszíne mögé vezető úthoz (Ősz a lugasban, Emlékezés egy mesterre, Vörös csendélet). Huszár Istvántól azt láttuk, amit már megszoktunk tőle: bús hangulatú, szimbolikus mélységű festményeket (Lakoma, Tanulj emlékezni). Kár, hogy Balogh Gézának csak egy alkotása került bemutatásra (Hír) — az ebből áradó feliajzottság, lendület, a roppant erejű sodró színek sok tekintetben kiemelik ezt a tárlat alkotásai közül. E kép közelében láthatók A. Székhelyi Edit művei, melyek megállásra késztetik a legsietősebb látogatót is: visszaköszön ránk önnön világunk — a hétköznapok megszokott s mégis oly kusza eseményzuhataga, környezetünk untig ismert, ám új és új felfedezésre váró egyszerűsége. (Kalitka, Virágos csendélet, Kis mozsár). Kerülő Ferenc Puszta című olajképe feltétlenül szót érdemel — a művész új arcát mutatja: igen előnyösen. A nyírbátori képzőművészeti stúdió tagjainak bemutatkozása talán a tárlat egyik szenzációja — zománc képen k. grafikáik, akvarelljeik egy kitartóan és igen eredményesen dolgozó lalkotközös- séget sejtetnek, sőt: jóval több ez már, mint sejtés... A szobrok, kisplasztikák közül kiemelkedik Sebestyén Sándor két munkája („Fényesebb a..Kondukátor) — a nála eddig is jól ismert rendkívül ötletgazdagság, technikai virtuozitás kitűnően ötvöződik a súlyos mondandóval. Nagy Lajos érmei, domborműve és torzótanulmánya az emberi értékek, a hagyományok iránt érzékeny tehetséges művész újabb be- mutaitkozása. Sajnálatos, hogy Tóth Sándor szobrászművész munkáiból e hét eleje óta csak a feliratok maradtak — elvitte alkotásait. Hogy ki a hibás, az tisztázásra vár — ám eltöpreng a látogató: vajh elkerülhető lett volna e kínos közjáték? Van még egy-két zökkenő ezen kívül is. A kiállított képek megvásárolhatók, mondja a tárlat őre — csak épp nem tudja — (kevés kivétellel), mit mondjon az árakról az érdeklődőiknek. Márpedig érdeklődő (vásárló) lenne bőven! Az se emeli a kiállítás fényét, hogy időnap előtt elfogyott a katalógus — melyben egyébként egy kép címét is tévesen adták meg (Csillagközi tér). Mindezek természetesen csak árnyékot vetnek a tárlatra, el nem homályosítják a sikert. Tarnavölgyi György Fényképregény - szabolcsi főszereplővel Nézem Korniss Péter napokban megjelent fotóalbumát és arra gondolok: ha avatott kézben van a fényképezőgép, ilyen csodálatos munkát képes alkotni. Mert Kor- n.iiss olyan világot tár elénk, amelyben élünk, minden nap látjuk, mégsem vesszük észre ilyen mélyrehatóan. A paraszti élet, a mező- gazdasági munkából, az ingázóvá vált ember, aki arra kényszerült, hogy falujától távol, az iparban keresse maga és családja megélhetését. Szűkebb pátriánkból több ezer ember választotta ezt a nehéz sorsot, a falu, város, a család, az ipart, a kétlaki- ságot. A album főszereplője Skarbit András tiszaeszlári kubikus 6 társával vette a vándorbotot és egy jobb jövő reményében vállalt munkát Budapesten. A fotográfus kezdetben az ingázókat „majd a feketevonatot” fényképezte, aztán — mint bevezetőjében írja — később a már öszegyűjtött képanyag irányította figyelmét egy emberre. A kitartó, 7 éves fényképezés során kirajzolódott főszerep lő jónak életútja, az az ember, aki nem egyedi példa. Korniss minden évben sok időt áldozott riportalanyára, ott volt a fényképezőgépével, amikor a munkagödörben dolgozott, vagy a tiszaeszlári templom körmenetén. Fényképezte a vonaton csakúgy, mint a Corvin áruházban, a nyíregyházi vásárban, rajzolta képeit családjával, testvére koporsójánál, esküvőn, munkásszállón. 1978-tól gyűjtötte az anyagot, közben a Nők Lapjában — ahol főállású fotóriporter — egy-egy riportot megjelentetett, de végső célja az volt, hogy fotóregény formában állítsa össze anyagát. Korniss Péter szívéhez közel áll az Ember, erről már több alkalommal tanúbizonyságot adott — hogy csak kettőt említsünk — az Elindultam a világ útján és a Múltidő című albumaival. Legújabb munkája A vendégmunkás is ezek sorába tartozik, amelyet ilyen szépen, művészien nem lehetett volna se megírni, se filmre venni. Elek Emil Otthon a kertjében, Budapesten és a nyíregyházi vásáron. gAj KM I VENDÉGE 1 I#-«**• - -- : wmwri nw.. i mi iiiiiwwiM XM HÉTVÉGI MELLÉKLET ' Corvin ámháiban.
