Kelet-Magyarország, 1988. október (45. évfolyam, 235-260. szám)

1988-10-15 / 247. szám

HÉTVÉGI MELLÉKLET-•s* 1988. október 15. mmmmmmm »poe«*x*x*x*x-x*x* KM | VENDÉGE Páskánii Géza Kevesek mozija lekezési szabadsága. Ameny­nyiben ez a manapság meg­jelenő sokféle lap számos, akár egymásnak is ellent­mondó véleményt, gondolatot fejt ki, akkor van sajtósza­badság. — Hogyan vélekedik a mai demokratizálódási folyama­tokról? — Minél kevésbé az alulról jövő mozgások hatására tör­ténik valami, annál jobb a hatalom. És minél inkább az alulról érkező kényszer az, ami kiváltja a változásokat, annál kevésbé megfelelő. — Ön az anyanyelv szerel­mese; a magyar nyelvbe ágyazottságáról többször írt és nyilatkozott már... — Nem szabad konyha­nyelvvé kényszeríteni az anyanyelvet. S akkor meg­marad. Ha iskolában, politi­kai gyűlésen, színházban, ut­cán szabadon használható, akkor élni fog. De ha az emberek az állam köte­lező nyelvét beszélik, s csak otthon, a családban, a kony­hában szólhatnak egymáshoz az anyanyelven; akkor az óhatatlanul elsatnyul. Mind­azok a vonatkozások feledés­be merülhetnek, amik a vi­lághoz, a kultúrához, a tudo­mányhoz kötik a nyelviséget. így felépülhet az a látszat, amely ellen annak idején a reneszánszban küzdöttek az alkotók: az, hogy az anya­nyelv nem alkalmas a tudo­mányok művelésére. Üjra be kell bizonyítani, hogy igenis alkalmas. Az anyanyelvek halhatatlanok., Minden szó­ban szemlélet van; ez átsu- gárzik a nyelven. Ezért kép­telen dolog a világnyelvről gondolkodni. De az asszimi­lációs, a nyelvi asszimilációt célzó politikával kapcsolat­ban is a világ előbb-utóbb rájön arra, hogy ezek a mód­szerek nem vezetnek semmi­re. Október 8-án ős­bemutatót tartot­tak a nyíregyházi színházban, ame­lyen részt vett az író, Páskándi Géza is. Az az író, aki sokszor állt a világ kereszttüzében, so­kan támadták és sokan védték. De mindenképpen tudtak róla, jelen volt és van napja­ink kulturális éle­tében, s nemcsak mint drámaíró, ha­nem mint költő, novellista, gondol­kodó. Színes és / gazdag pálya az övé, amelynek ál­lomásairól kérdez­tük a premier előt­ti délelőttön. — Nem tartom fontosnak, hogy az életrajzomról beszél­jek. Elég annyi, hogy 1933- ban születtem Szatmárhe- gyen; iskoláimat Szatmáron, Bukarestben és Kolozsvárott végeztem. Újságok, irodalmi lapok szerkesztőségében, ki­adókban dolgoztam. Tulaj­donképpen Majtényi Erik fe­dezett fel, ő vitt el a buka­resti Ifjúmunkás című lap­hoz. — 1957 és 1963 között bör­tönben volt, előbb Szamosúj- váron, majd a Duna-deltá- ban, barakktáborban. Kide- rült-e, hogy végül is miért tartóztatták le? — Nacionalizmus vádjával csuktak le. Ez nem csupán így visszatekintve idézi fel a bagoly és a veréb esetét, ha­nem akkor is képtelenségnek számított. Arról nem is be­szélve, hogy a nacionalizmus fogalmát a mai napig sem tisztázta megnyugtató módon sem a gyakorlat, sem az el­mélet. De beszéljünk inkább aktuális dolgokról! — ön esszékötetében, a Szabadság színeváltozásai­ban 1982-ben mélyrehatóan elemzi a reform és a szabad- ság*kérdéskörét. Hogyan látja ezt a problematikát ma? — A forradalmakról az a véleményem, hogy nagyoló munkát végeznek, mint pél­dául az angol polgári, vagy a nagy francia forradalom. Hosszú zűrzavaros időszakot hagynak maguk után, Általá­ban vagy teljes, vagy részle­ges restauráció követi őket, mint Napóleon uralma a franciáknál. A forradalmak szerintem a tulajdonképpeni munkájuknak csak kis száza­lékát képesek tisztességesen elvégezni. Ezért a forradal­mak utáni időszakok, úgy öt- ven-száz évek, az állandó re­formok korai kell, hogy le­gyenek. A reform nem kivé­teles állapot. Részint elvégzi azt, amit a forradalom nem tudott, mert nem is volt rá ideje. Részint ekkor derül ki, hogy a forradalmi koncepció­ban hol volt a hiba. Ilyen ér­telemben a forradalmak utó­kora megkérdőjelezheti a for­radalmak bizonyos eszméit is. Vegyünk egy példát: a fran­cia forradalom meghirdette a szabadság-egyenlőség-testvé- riség jelszavát. Közben a ka­tolicizmus államvallás lett, abszolút módon megerősö­dött. A nemzetiségek pedig eltűntek az államnemzetben: mindenki „polgár” lett; nem volt többé burgundi, norman­diai, provenszi stb. így két­ségessé vált a szabadság- egyenlőség-testvériség fogal­ma. Két eset lehetséges: vagy nem őszinték a jelszavak, vagy nem elég átgondoltak. — Az előbb említett köny­vében az egyik tanulmány a sajtószabadságról szól. Ma, mikor jóformán hetente új lapok, folyóiratok látnak nap­világot, mi a véleménye erről a szabadságról? — A szabad sajtó végtele­nül fontos. Alapvető kérdése a demokráciának. De azt is látni kell, hogy a sajtósza­badság a gyülekezési, a gon­dolati, a lelkiismereti sza­badság nélkül mit sem ér. Ezek együtt adják a demok­ráciát. A sajtószabadság vol­taképpen a lelkiismereti vé- ’ — -—"'V = von Hol átok ayü­— Éljen a színház! című darabjának problémaköre érintkezik ezekkel a kérdé­sekkel, sőt ezekről is szól végső soron. A szeptemberi Életünkben megjelent a mű teljes szövege, ott az a címe: Az ötszáz sírásó, avagy a ju­talomjáték. Miért változott meg a cím a bemutatóra? — A nyíregyházi cím, azt hiszem, jobban kifejezi a gondolatot: a nyelv, a kultú­ra, a színház igenlését. Ellen­ben a komédia másról is szól: a kollaborációról, amelyet én roppant fontosnak tartok. Az első részben, amikor a Ham- letnek a hatalom általi betil­tásáról van szó, azt mondja Léna, az igazgatónő: „Nem betiltják ők, hanem nem játsszuk mi.” A finálé előtt, amikor a nemzeti kisebbségi társulatnak a nemzeti több­ség társulatába történő be­olvasztásáról beszélnek, ugyanő azt nyilatkozza: „Nem beolvasztás ... Egyesí­tés, amit mi kértünk.” Az ef­fajta kollaboráns magatartás a társadalomban lépten-nyo- mon megtalálható. — ön rendkívül termékeny alkotó .. . — A termékenység alkati kérdés. Én több műfajban vagyok járatos, de azt hi­szem, alig akad olyan író, aki meg sem próbálkozott több formával. Az írókat a vezető műfajaik alapján íté­lik meg, például Ady publi­cisztikájáról, novelláiról ke­vesebbet beszélünk; Petőfi is írt drámát. Énnálam is jelen van a líra is, meg az epika is a dráma mellett. Én írónak tartom magam, aki néha köl­tő. Jobban mondva: olyan embernek, aki ír. — Színpadi műveinek te­kintélyes része történelmi dráma. Honnan van önben a történelem iránti fokozott ér­deklődés? — Mindenképpen Erdély­hez kapcsolódik a történe­lemszeretetem. A kisebbségi embernek sokkal jobban kell tudatosítani történelmi múlt­ját, mert az ezt feledtetni akaró tényezők igencsak szá­mosak. — Leghíresebb színpadi műfaja az abszurdoid . . . — Ez a műfaj nálam a nemzetiségi együttélésből táplálkozott és táplálkozik: az együttélésnek a mások ál­tal idealizált, eszményített képeit én abszurdnak s látom. — Miért ír ma az író tör­ténelmi műveket, illetve drá­mát egyáltalán? — Az ember szereti magát szemlélni a vízben, a tükör­ben, a fényképen, a gyerme­ke arcában. Az ember önma­ganézése ősi kíváncsiság. Ennek a kíváncsiságnak a legfrappánsabb, a legnagyobb tömegekhez szóló formája a színház. S Shakespeare sze­rint a színjáték tükröt tart a természetnek: itt persze az emberi természetről van szó. Mindig érdekel bennünket, hogyan látnak mások. A ka­rikaturista, a parodista. Ez az ember számára egyszerre je­lent önbizalmat és kritikát is. De ez szükséges is. — Van-e abban tendencia, hogy a Lélekharang után is­mét Nyíregyházán játsszák új drámáját? — A színház társulata ki­váló. örülök annak, hogy Lé- ner Péter, akihez régi baráti szálak fűznek, megteremtette együttműködésünk feltételeit. Annál is inkább örvendek, mert a megyém egyik része odaát van, a másik itt. így végül is szűkebb pátriámban vagyok, ha Nyíregyházára jövök... / — Hogyan látja ön, aki 1974-ben települt át Magyar- országra, az irodalom szere­pét, lehetőségeit az itteni és a határainkon túli magyarság életében? — Az irodalomnak, a szín­háznak sok mindenben más a dolga a határokon belül, mint kívül. Ügy gondolom, hogy a nemzetiségek esetében az írott szónak magyarságtuda­tosító szerepe van. A nemzeti hovatartozást sujkolja bele az emberekbe a szépség, az értelem eszközeivel. Karádi Zsolt Röviddel az­után, hogy egy napilap hírro­vatából meg­tudtam, kiad­ták Sütő Sikaszói fenyőforgá­csok című munkáját, elindul­tam beszerzésére, s bár a fő­várost is a nyakamba vettem, nem sikerült elérnem a köny­vet. Hasonlóképp jártam a Szovjet Irodalom azon szá­maival, ahol a rég várt Az Arbat gyermekei jelent meg, nemkülönben a Nagyvilág szeptemberi számával, benne Orwell 1984-ével. Ügy kell nekem, miért nem figyelek jobban, miért nem érkezem korábban! De akárhogy is gondolom végig a dolgot, ar­ra a következtésre kell jus­sak, ha én megvásárolhatom az említett műveket, most másvalaki füstölög a helyem­ben, mert neki nem jutott. Szót sem érdemelne a do­log, ha egy Nemere-lektűrrel jártam volna így, de az em­lített esetekben olyan hiány­cikkekről van szó, amelyek komoly értéket képviselnek, miközben a könyvterjesztő raktáraiban hegyek állnak az eladatlan, eladhatatlan mun­kákból. A Ribakov-könyvhöz meg az 2984-hez is hozzájut­hatok, jóval drágábban ugyan, ha majd könyvformá­ban megjelennek (hogy mi­lyen áron, az attól függ, mennyi idő múlva kerül a terjesztőkhöz; ha az időpon­tot ismerném, a majdani árat is ki tudnám találni, mert bár elég gyenge voltam ma­tematikából, a mértani ha- ladvány szerinti érték kiszá­mítását beleverték a fejem­be), s ha türelmetlen vagyok, könyvtári példányhoz köny- nyen hozzájuthatok. De mit tegyen például az a megyénkbeli halandó, aki meglátván valamelyik napi­lapban a budapesti mozik műsorkínálatát, innen érte­sül, hogy az Orwell-műből készült Radford-film néhány vetítés erejéig látható lesz a Kossuth mozi programján? Dologidőben felruccanni a fő­városba, ez bizony költséges mulatság. Nincs az a meg­szállott, aki ezt vállalná. Pe­dig ha volna az illetőnek to­vábbi néhány napja, akkor végignézhetné a brit filmhét teljes kínálatát, köztük a Le­vél Brezsnyevnek-e t, vagy Polanski Zsákutcáját. Lehe­tőség híján azonban csak a remény marad, hogy majd egyszer, talán, egy-két évti­zed múlva bekerülnek ezek a filmek is abba a hálózatba, ahol bárki számára hozzáfér­hetők. Az úgynevezett filmes cse­megéknek, úgy látszik, az a sorsa, hogy — néhány kivé­teltől eltekintve — megma­radjanak a főváros határain belül. A Magyar Hírlap cikk­sorozatából ismerni lehet Os- hima filmjének, az Érzékek birodalmának operettszínházi kalandját. Aki pedig kíván­csi lenne például a sztálini idők sematizmusának „kivé­teles” darabjaira, érdekelné például a Sztálingrádi csata, Az aranycsillag lovagja vagy a Távol Moszkvától, annak is csak a Műcsarnok egyébként nagy következetességgel ki­alakított programjainak egyi­kére kellene bérletet válta­nia. Sokkal jobban nem járunk az úgynevezett kortárst film­klub filmjeivel sem, hiszen ezeket is csak kevés moziban játsszák. A komisszár — egy film a brezsnyevi időkben el­süllyesztett alkotások közül, vajon hány magyar néző előtt kel életre? Jancsó svájci al­kotása, A hajnal szintén ar­ra ítéltetett, hogy ebben a szűkkörű hálózatban keresse nézőit. (Bár ez is eredmény, mert ez legalább keresheti, a további négy, külföldön ké­szült Jancsó-film nem került bemutatásra.) A kultúra demokratizmusa mostanában, ínséges időkben egyre kevésbé megvalósítható eszmény. Nem tudom, Fellini vagy Berman nyilatkozott-e valaha gazdasági hetilapnak, ahogy azt Szabó István meg­tette nemrég a HVG-nek. A világ más tájain talán nem a művésznek tennének fel olyasfajta kérdéseket, ami­lyeneket ő kapott. S hogy mit kap az a néző, aki kisebb településen él? Néha még azt sem, amit kap­hatna. Egy mondatnyi Szabó nyilatkozatából: „Megértem már olyat is, hogy premizált feladat teljesítése érdekében egy magyar film helyén és helyett másik filmet, biztos külföldi kasszasikert vetítet­tek, s annak nézettségi ada­taival ’vitték sikerre’ a hazai alkotást.” Az érték így szorul ki a moziból. Mondják: kevesen érdeklődnek iránta. Igaz. De vajon az említett körülmé­nyek miatt hányán szoktak le arról, hogy keressék azokat a filmeket, amelyek az egye­temes kultúra kincsestárából valók? Ha már a megértetni- megszerettetni feladatát se az iskola, se a televízió nem haj­landó felvállalni, nem lehet­ne a filmek piacán azoknak az igényét jobban kiszolgálni, akik a mostoha körülmények dacára még mindig kitarta­nak? Hamar Péter Tuti dolog. A Krúdy moziban látható október 19-ig a szí­nes amerikai film, amelynek Rob Reiner a rendezője. Fő­szereplők: John Cusack, Daphne Zuniga és Anthony Ed­wards. A páva szépsége ^*1» i llliiilM t a Tornai József későre sike­rült pályakezdése (Paradi­csommadár, 1959) óta folya­matosan jelen van irodalmi életünkben. Kötetei között ta­lálhatók versgyűjtemények, esszék, műfordítások. Tornai a nyolcvanas évektől a két nem felé fordul. Versek sorá­ban, de különösen költői hangvételű esszéiben vizsgál­ja férfi és nő kapcsolatát, azokat a konfliktusokat, ame­lyek olyan gyakran feloldha- tatlanok maradnak. A Vadmeggy (1985) című önéletrajzi fogantatású munJ kájában a szerelem és házas­ság bonyolult és szerteágazó összefüggésrendszerét vizs­gálja a személyes sors iránti kivételes nyíltsággal és őszin­teséggel. A költői szépségű könyv Tornai érzelmi neve- lődésének a története. Az igazságkeresés gyötrő fájdal­masságától a köznapi boldog­ság, a társratalálás örömének egyszerű kimondásáig ível ez a vallomás. Nem regény, nem önéletrajz. Inkább könyvter­jedelmű esszének lehetne ne­vezni. Annak minden erényé­vel: gondolati plaszticitás, át­fűtött stílus jellemzi. Az Ádám és Éva oltára (1987) kötet darabjai évek alatt álltak össze egésszé. Bennük az a remény születik meg újra, hogy „akármeny- nyire is absztrahálódik, tech- nicizálódik a mai ember éle­te, emberi lényegünk megma­rad. A szépség, a szeretet, a szerelem, az állatok és a töb­bi élőlény iránti egyetemes vonzalom megtart minket gondolkodásra és boldogságra képes halandóknak. E hit kö­zéppontjában természetesen a férfi és nő titka áll; az, ami éhesen, szomjasan, csalódot­tan is egymáshoz hajtja őket. „Csak akkor volnék teljesen kétségbeesve, ha ők többé nem keresnék egymást, ha nem akarnának testben és lé­lekben is egyek lenni” — ír­ja kötetéről Tornai. Üj kötetében — A páva szépsége, (1988) — a Vad­meggyben szétfutó szálak he­lyett egyetlen házasságra koncentrál. Ákos és Lívia története a házasságban való elkényelmesedés és a külvi­lágból érkező szexualitás ki­békíthetetlen konfliktusát je­leníti meg. Emellett Ákos művészi küzdelmet is vív: a modern formanyelv és a ha­gyományhoz való kötődés harca folyamatos szembené­zésre készteti, olykor válság­ba is sodorja. A páva szépsé­ge egy gyulai festő feljegy­zéseit tartalmazza 1984 szep­temberétől 1985 áprilisáig. A festőművész Ákos a híres gyulai festő Kohán György életművének megértésére, befogadására törekszik. A ti­zenhét feljegyzés „titkos” naplónak íródott. Igazából ez a rejtőzködés nem tesz sem­mit se az alapkoncepcióhoz, nem lesz őszintébb a regény. A szerelmi háromszög tagjai közül Irén a vonzó szerető. A színházi világban éli ki szenzibilitását. Voltaképpen magánélete folytatása a szín­házi munkának. Érzelmi ma­gaslatokban jár mindig, de Irén követése Ákos számára — bármilyen vonzó is — nem lehetséges. Nemcsak a korkü­lönbség miatt, hanem azért is, mert Ákos vonzódik Lí­viához, a feleségéhez. A páva szépsége a leírások szépségé­vel emelkedik ki az erotikus témákat megjelenítő könyvek közül. Tornai igazi költői prózát ír. Ez azonban nem súlytalanítja azt a belső konfliktust, amely Ákos lel­kében kialakult, s amelyet — úgy tűnik — nem tud fölol­dani. (Szépirodalmi Kiadó, 1988.) Nagy István Attila

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom