Kelet-Magyarország, 1988. október (45. évfolyam, 235-260. szám)
1988-10-15 / 247. szám
HÉTVÉGI MELLÉKLET október 15. t Lenni vagy nem lenni. Páskándi-ősbemutató Nyíregyházán Kizökkent az idő. S nemcsak Hamletié. A mienk is. De lehet-e még helyretolni? Effajta kárhozatos feladatra vállalkozott Páskándi Géza, akinek új darabja, az Éljen a színház! ősbemutató a Móricz Zsigmond Színházban. A tragikomikus és abszurd ötletekkel tűzdelt mű nem kevesebbről szól, mint az anyanyelvi kultúra asszimilációs politikának történő kiszolgáltatottságáról, illetve ezzel összefüggésben a megalkuvások, a behódolások jellempusztító hatásáról — végső soron az ostoba és diktatórikus hatalom szorításában vergődő emberek viselkedéstorzulásairól és önmegőrzési kísérleteiről. Páskándi színműírói terepe egyrészt a történelmi dráma (Vendégség, Tornyot választok), másrészt az abszurdoid (Távollevők, A rejtekhely). Az Éljen a színház! ehhez az utóbbi műfajhoz közelít. Páskándi Géza abszurdja kritikai abszurd: többnyire a zsarnokivá torzult hatalom és az alávetettek viszonyát vizsgálja. Ügy véli, hogy minden társadalom kitermeli magából az őrült hatalmasokhoz törleszkedő, őket kiszolgáló réteget, amely lojalitásával, félelmével nemcsak végrehajtója, hanem fenntartója is á diktatúrának. Ezért veszélyes. Páskándit gyakran vádolták publicisztikussággal.; ez a mostani játékára is vonatkozik. Mert Az ötszáz sírásó avagy a jutalomjáték eredeti című komédia cselekménye elvontabb modellek konstruálására is alkalmas, mégis allegóriaszerű, ahol mindenki tudja, hogy miről van szó. Ügy tesz, mintha nem is, pedig dehogynem. . . A dráma 1986—87-ben keletkezett; alapkérdése: a kisebbségi magyar színház bezáratása, asszimilálása a többségi nemzeti társulatba — elevenbe vágó. Az nem kevésbé, amilyen körmönfontan csikarja ki a hatalom a színészektől: ők maguk kérjék beolvasztásukat. S közben egymás bírójává és vádlottjává kényszerülnek. (Az ötlet bizonyos kelet-európai koncepciós szituációk illúziójaként is értelmezhető.) Így a színház a színházban távoli Pirandello-motívumra emlékeztetve a játék terében és idejében konkrétan veti föl a hamleti „lenni vagy nem lenni” kérdést. (Ugyanakkor persze fölvillantja a monolitikus hatalomgyakorlásnak a művészet autonómiáját sértő, a bele- és félremagyarázás jogát önmagának vindikáló „bürokrata szemléletmód Ke- let-Európa szerte létező ab- ' szurditását is.) A fortélyos \jélelem atmoszférájában azonban minden lehet. E gyászbohózat a tükrözött világ groteszk valóságát többszörösen nagyítja és ad abszurdum viszi. Csakhogy dramaturgiai következetlenségei, némelyik vázlatosan megrajzolt figurája, s különösen a megoldatlan befejezés gyengíti az összhatást. (Az Életünk könyvek sorozatban kiadott teljes szöveg szerint az átírt nagymonológ olyan gyújtó hatással van a közönségre, hogy a Hamlet-előadás vége az első titkár elleni tüntetéssé fajul. Az ősbemutató nem vállalja ezt a didaktikus finálét.) A dramaturg Osztovits Levente a túl direktnek ható mondatokat másutt is kihúzta a szövegből. A Léner Péter rendezte évadnyitó elő- adás végül is tett értékű: bizonyítja színházunknak a magyar dráma, illetve a jelen színpadi aktualizálhatósága iránti fogékonyságát. (A mű megjósolható közönségsikerét nemcsak sajátos humorának, az élvezetes színészi alakításoknak köszönheti, hanem az éppen zajló történelem és a megrajzolt események egymásba csúsztathatóságának is.) Itt van talán a vitatható értelmezési felület: a korokon átívelő, a mottókban idézett gondolatok időfölöttisége és a cselekménybe ágyazottság aktualitása közötti ellentmondás. Léner Péter mértéktartóan bánik az elvontabb és a konkrét viszonyokkal: számára a darab egyszerre többsíkú és egyszerre aktuális. Azáltal, hogy a játékbeli igazgatói iroda falán a mi színházunk művészeinek arcképe Aforizmák RÉGEN, amikor még nem volt televízió, az embereknek nem is volt rá szükségük. Egy 11 éves tanuló iskolai dolgozatából AZ OKOSABB enged: halhatatlan mondás. Megalapozza az ostobaság világuralmát. (Marie von Ebner- Eshenbach) AHELYETT, hogy panaszkodunk, hogy nem kapunk meg mindent, amit akarunk, inkább legyünk hálásak, hogy nem kapunk meg mindent, amit megérdemlünk. (Dieter Hildebrand) SZENTIMENTÁLISNAK nevezzük azt az érzést, amelyet mi nem érzünk. (Graham Greene) AZ IDŐ mindig megérett. Csak az a kérdés, mire. (Francois Mauriac) VALAKIT szeretni annyit jelent, mint beleegyezni abba, hogy vele együtt öregszünk meg. (Albert Camus) A WHISKY jó kígyómarás ellen. Ezért nem szabad egyetlen hálószobából sem hiányoznia. (Brendan Brehan) VIGASZTALÁS: vannak mások is, akik egyszer nagylábon kezdték. JOBB lassan felemelkedni, mint gyorsan leesni. A GÉPKOCSI legmegbízhatatlanabb alkatrésze az ember. A FEJSZE a házban feleslegessé teszi az érveket. A HIT hegyeket tud megmozgatni, de egyetlen rossz tanulót sem. (Ernst Dietrich) Jelenet az előadásból látható, már értelmez: a „történik valahol Európában” írói utalást egyértelműsítve Közép-Kelet-Európába helyezi a cselekményt. Kiaknázza Páskándi humorát; az első felvonásbeli statikusabb képeket a második rész fergeteges tempójára cseréli. (Ezért is hat furcsán a zárás csendes öröme.) A színészi játékra a csapatmunka jellemző. Láthatóan élvezik a szerepeket. Bárány Frigyesnek végre ismét alkalma van bizonyítani: kitűnő a humora. Poprádi Lehelként szellemes, irónikus, bölcs: profi. (Legutóbb a Nem félünk a farkastól című Albee- darabban sziporkázott ennyire.) Stettner Ottó is megmutathatta:, sok érték rejlik benne, tud nevettetni és ellágyítani. Zubor Ágnes Nusija félénk és rebbenékeny, szeretetre vágyó és naiv, kiszolgáltatott és ragyogó: Bárány Frigyessel megformált kettősük hiteles és szép. Mátrai Tamás egzaltált, gyámolításra szoruló, kissé kétbalkezes, szenzi- bilis, „zsenigyanús” rendezője esetlen öltönyében, lázas teremteni vágyásával értékes alkotás. Szalai Kriszta az alig körvonalazott „drámai szendével” érezhetően nehezen küzdött meg: a figura következetlenségeit kevéssé tudta élettel kitölteni. Gyakori érzelmi kitörései közben teljesen érthetetlen, amit mond. Safranek Károly Kolompár Geyzája az első részben indulatosabb a kelleténél: furcsa artikulációt teremt, és dühödt pillanataiban a szövegben nem szereplő alpári kifejezésekre ragadtatja magát. A második részben letisztultabb: ez előnyére válik. Gaál Erzsébet és Szigeti András idézik meg a negatív hősöket: Gaál kellőképpen modoros és taszító, így hatásos mint igazgatónő. Szigeti András sötét öltönyös rendezője elég energikus és elég korlátolt: inkább nyomozó, mint művész. Jó ötlet Csányi Árpád koszlott falakat ábrázoló, átvilágítható díszlete (nem véletlen a Bánk bán és Illyés Tisztdfcjának plakátja!). Mialkovszky Erzsébet hatásos jelmezei sokban segítették az előadás atmoszféráját megteremteni. Az Éljen a színház! premierjével megnyílt az 1988 89- es évad. Jóllehet Páskándi didaxisa több ponton nehezményezhető, s a politikumot akarja az esztétikum szférájába átemelni, figyelmeztetésének időszerűsége ellenére úgy érezzük, hogy e jelenségek méltóbb ábrázolása tragédiát követelne inkább. Történelmi drámát. Karádi Zsolt In memóriám Mester Attila Hol vagy, Attila?! Merre jársz most, hol üldögélsz, van-e egy pohár jó borod, árkus papírod gyöngybetűidnek, jó tollad? Megütött naptáramban a bejegyzés, mit emlékeztetőül tettem hónapokkal ezelőtt: ötvenéves lennél. Borús kedvvel néztem a rövid sort, emlékek villantak előttem — Rólad. A legélesebb az a homályos este, amidőn egy felvidéki pincebeli borozgatás mellől egyszer csak hirtelen fölálltál, beraktad kedves hegedűdet a tokba, fölcsaptad a kabátod gallérját, s kimentéi a ködbe. „Járni egyet” — ahogy mondtad. S kimentem én is perc múlva, de már csak annyit láttam: egy vékony, lehajtott fejű emberárny távolodik hóna alatt hegedűtokkal a sűrűsödő ködben, lassú járással. Krúdy világát idézted szomorúsággal, lírával, árnyékos mosollyal, tétova mozdulattal, homlo- kod-mögé-látó sejdítéssel benne: írsz, töprengsz. Létezel. S immár ez se igaz esztendők óta, itthagytál minket korán. Nem ülsz szerkesztőségi. asztalod mellett, nem vitázol hosszú ujjad magasba tartva, cigarettádat csak pillanatra feledve — hisz az égett, mint Te magad. Hol vagy, Attila? Hiányzol. Tarnavölgyi György Csöndes kiszámoló Egyre párállik a hegy, kettőre az alkony is megjő, háromra denevér szárnyon álmok lebegnek át szobánkon. Négyre lámpánk körül a légy — dühös kis vadászrepülő — köröz napunk romja fölött, (s ez így együtt az öt). Hatra az álom itt marad, ha becsukod szemed, hétre ha tudnám a nevét létünk bokrát oldja szét elmondanám neked . .. Nyolcra az ég, mint tiszta gyolcs lebegteti a fény, kilencre indulsz már, sietsz, (semmi sincs a helyén) kulcs, táska, vásárlókosár — ajtó csapódik végül, elmentéi, s a hiányod így tízre kiegészül. Ingem fehérlik Csak a hajnali újjászületés öntudatlan álmaim után az első pohár tiszta viz feledhetetlen csupán mert a többi már folytatás pereg mint a homok sörkupak virágzik benne s műanyag pohár-liliomok köztük zöldrozsdás glóriák s ingem fehérlik szárnyszegetten mert minden eldobálható csak a halál levethetetlen. Valahol tűz van Balia D. Károly új kötete A szerző nem ismeretlen a hazai olvasóközönség előtt, hiszen az utóbbi egy-két év alatt gyakran szerepelt rádióban, és országos megyei orgánumokban közölt cikkeiben, róla írt recenziókban. Személyesen is járt errefelé: beszámolt a kárpátaljai irodalomról, a magyar költők törekvéseiről, s közben megismerhettük az ő munkásságát is, elsősorban verseit. Kitűnt, hogy ő a kárpátaljai fiatalok irodalmi életének meghatározó egyénisége s az is, hogy erre, a közelebbről meg nem határozható vezetőszerepre Balia D. Károly mindenképpen alkalmas. Áttekintő, szintetizáló előadása, rendszerező hajlama, programformáló képessége igazolja ezt a helyzetét, szerepét. Legutóbb egy prózai kötete jelent meg: ez eljutott mostanában a magyarországi olvasókhoz is. A bemutatandó, szép metszetekkel illusztrált könyv címe: Valahol tűz van, a Kárpáti Kiadónál jelent meg, Ungváron, 182 oldalon. A leltárszerű ismertetés szerint: hét novella, egy kisregény és egy színpadra kívánkozó kis dráma található a kötetben. A Sándor utazásai összefogó cikluscím alatt található hét elbeszélés tulajdonképpen hagyományos stílusú előfutamai az ezeket követő kisregénynek. Cselekményvázlatok ezek egy nagyobb lélegzetű műhöz, afféle epikus előtanulmányok. Hogy aztán A hajó megy tovább című kisregényében, annak ötvenkét pillanatképében másfelől, másképpen beszélhessen ugyanarról a Sándorról, akinek élete, tetteinek, gondolkodásának titkai érdeklik az írót, — s egyre inkább az olvasót is. Érdekes alkotáslélektani következtetéseket lehetne levonni a hét elbeszélés és a kisregény „viszonyából”, — azzal a kockázattal együtt, hogy az íróban esetleg nem abban az időrendben fogalmazódtak meg ezek az írások, ahogy a kötetben sorakoznak (erre egyébként semmilyen célzást nem kapunk). Most azonban így kaptuk kézbe a könyvet, így olvashatjuk — tehát valamilyen célzatosságot mégis feltételezhetünk. így áll előttünk az író alkotási módszere, a témával való birkózás egy-egy fázisa. S ha ilyesfajta belső viaskodás, alkotási küzdelem ritkán kerül is az olvasó elé, s indokoltságát a kritikusok gyakran tagadják is: egy fiatal (bár nem kezdő) írónak ilyesfajta műhelytitkai tanulságosak lehetnek a figyelmes, érdeklődő olvasó számára is. Az első hét elbeszélés éppen annyi oldal, mint a „szintetizáló” kisregény, s az egymásutánból kitűnik: miképpen is kereste az író a formát ahhoz, hogy főszereplőjét minél sokoldalúbban mutathassa be. Világossá válik, hogy az elbeszélésekben használt „hagyományos” forma tűrhetetlen burokká válik az élet zaklatottságának ábrázolási igényével szemben; burokká, gáttá, amelyet át kell szakítani, hogy az olvasó el is higgye: Sándor, ez a hirtelen meghalt fiatalember alkalmas és méltó (volt) barátainak, ismerőseinek oly mértékű megbecsülésére, tiszteletére, amelyet az író „nyomozómunkája” során (—ez a kisregény cselekménye) folyamatosan tapasztalhatunk. Tud Bállá cselekményt bonyolítani, fenn tudja tartani érdeklődésünket. Olykor filozofikus betéteket-vezérmo- tívumokat kapunk ismételten. A cselekménynek időben, helyben át-áthelyezése, váltogatása nem tűnik pusztán szerkesztői játéknak: nyomonkövetése ez annak a lázas keresésnek, ahogy a sok barát (=az iró) megfejteni igyekszik a mű elején megtalált fénykép „rejtélyét”. (A filosz olvasónak eszébe juthat a Macskajáték c. közismert groteszk színmű: itt szintén egy fénykép keletkezési „történetét” járja körül Örkény István.) Sok itt a szökés, menekülés, azért, mert a szereplők szeretnék megtalálni magukat, helyüket a világban. Közben a mozaikszerű jelene- tezés, a színpadi játék ismétlésekkel „terhelt” montázstechnikája olykor segít, olykor elfáraszt. Majd Bállá későbbi írásaiban igazolódhat, hogy ezek a „fogások” nemcsak kölcsönzött eszközei az útkeresésnek, hanem a lélek- ábrázolásnak az adott esetben nélkülözhetetlenül alkalmazott kellékei. Margócsy József
