Kelet-Magyarország, 1988. október (45. évfolyam, 235-260. szám)
1988-10-08 / 241. szám
nm ncivtUl MELLÉKLET 1988. október 8. 0------------------------------------------------------------------------------------------------Irodalmi hírlevél a legújabb Bessenyei-szoborról „Bessenyei szoborszerű alakként fos élni... eszményítve, sokat emlegetve és keveset olvasva.” Adassák tudtára mindenkinek, akit még érdekel a magyar kultúra sorsa: 1988. szeptember 27-én új Besse- nyei-szobrot avattunk, Sárospatakon, Somogyi József szobrászművész alkotását. Miért éppen Sárospatakon? Az otk nyilvánvaló és összetett. Alapvetően azért, mert Bessenyei György 1755—1760 között a sárospataki kollégium kisdiákja volt, s az iskolát alma materének tekintette. Jóllehet nem lett belőle a deák nyelv tudora, hiszen ő maga írja, hogy amikor hazatért Patakról, legfeljebb ha egy imádságot tudott latinul hibátlanul elmondani ; jóllehet a kollégium az ő idejében már nem tudta tartani azt a pedagógiai színvonalat amit azelőtt száz évvel, Co- menius vezetése alatt elért, Bessenyei mégis megtanult valamit ebben az iskolában. Mindenekelőtt azt, hogy az élet alapja az erkölcs, az okosságot mindenkor az emberi tisztesség alá kell rendelni. Erre az alapelvre pataki .tanáraitól kapott személyes példát, ezért is tartotta meg őket egész életében jóemlékezetében, ezért küldte el megjelenő könyveit az iskola könyvtárának. Erkölcsösség és puritán életmód, az ember tisztelete és a „nagy természet” szeretete jelentette — a szülői háztól kapott indíttatásokkal együtt — ■sárospataki alapélményét, életszemléletének pilléreit. Ezeket az alapokat a 17 évi bécsi nagyvilági környezet sem tudta benne megingatni. A következő indok, amely a szoborállítás helyét magyarázza, az a tény, hogy nemcsak Bessenyei ragaszkodott a kollégiumhoz, de a sárospatakiak is minden időben megbecsülték ott nevelkedett fiaikat. Természetes, hogy a híres iskolakertben már eddig is számos „nagy- ranőtt” sárospataki diák szobrát állították fel. Nyilván helyesen érzik, hogy a múlt nagyjainak, nemzeti kultúránk megteremtőinek, fejlesztőinek tiszteletével jelenbeli önmagukat, a mai szellemi értékeinket is becsülik. Az 1988-as Bessenyei-szobor létrejöttének van még egy nem elhanyagolható oka. Nevezetesen az a tény, hogy létezik és működik a Pataki Diákok Sárospataki Baráti Köre, amely — példás egyetértésben a helyi Városvédő és Szépítő Egyesület, a sárospataki Rákóczi Gimnázium, a Kazinczy Társaság és nem utolsó sorban nyíregyházi Bessenyei Társaság tagjaival — kezdeményezte a Bessenyei-szobor felállítását. Előteremtette a szobor anyagi költségeit a mai világban, amikor csak morzsák jutnak a kultúra asztalára, amikor az emberek megnézik, mire adják ki a pénzüket. Somogyi József szobrászművész alkotása méltó Bessenyeihez, s a szobor környezete méltó az alkotáshoz. Sárospatak öregdiákjai és mai lakosai ünnepi műsorral: tudományos ülés szervezésével is tisztelegtek Bessenyei emléke előtt. A Rákóczi Gimnázium dísztermében elhangzó előadások felelevenítették a „pataki diák” Bessenyeit, elmélkedtek a filozófus-író gondolatainak időszerűségéről, elemezték Bessenyei pedagógiai nézeteit, méltatták művelődéspolitikai röpiratainak jelentőségét és feltárták a magyar irodalomnak azt a nagy vonulatát, amely Bessenyeivel kezdődött, Kazinczyval folytatódott és megvannak a nyomai napjainkban is. Az előadók között helyet kaptak a pataki gimnázium és a tanítóképző főiskola tanárai, a helytörténettel és az irodalmi hagyományok gyűjtésével foglalkozó szakemberek csakúgy, mint a sátoraljaújhelyi Kazinczy Ferenc, illetve a nyíregyházi Bessenyei György Társaság tagjai is. Ez utóbbiakat nemcsak az előadók, de népes küldöttség is képviselte, akik elhelyezték a Társaság koszorúját az új Bessenyei-szobor talapzatán. Az emlékülés előadásai nem a „szoborszerű” hanem az időszerű a gondolataival ma is hatni tudó Bessenyei alakját tárták a hallgatók elé. Azt a művészt és azt az embert, akinek talán a legfontosabb jellemvonása a megújulás képessége volt. Aki 64 életéve során — egyéni sorsának változó helyzeteiben — minden esetben képes volt megújítani önmagát és művészetét. Amikor 18 évesen a piciny Bércéiből az óriási Bécsbe került, legyőzve mindenfajta kisebbrendűségi érzését, képes volt életstílusának megújítására: elmaradott magyar nemes-ifjúból felvilágosodott európai polgárrá képezte magát. Amikor felismerte, hogy pályája elején alkotott műveivel, tragédiáival nem tudja a magyar közönséget kellően befolyásolni, akkor képes volt művészi megújulásra, egyfajta műfaj- és szerkezetváltásra, s közvetlen agitatív hatású művekkel: vígjátékokkal, röpiratokkal, sőt Hazafiúi Magyar Társaság alapítással teremtett kapcsolatot az olvasó magyarokkal, terjesztve a felvilágosodás eszméit. S amikor Béosből hazatért, 16 évi hallgatás után ismét képes volt újrakezdeni: olyan műveket alkotva, amilyeneket még magyar nyelven nem írtak, de amelyekkel még adós volt a hazának. Két korábbi, magas színvonalú alkotói korszakát felülmúlva hozta létre azt a filozofikus szépirodalmat, amelynek csúcsa a Tarimenes utazása című állambölcseleti regény. Joggal érezte, hogy munkáival ő is elhelyezett egy követ „& közboldogság templomának” alapjába. Az új Bessenyei-szobor áll. S az érc, a kő túléli az embert. Számos nemzedék számára lehet és legyen példája — Bessenyei értelmezése szerint — az emberi tisztesség és a toleráns gondolkodás, a tevékeny hazafiúság és az európai magyarság ma is időszerű eszméinek. Bánszki István V__________________________________________/ (Vftjthó László) Maeterlinclc-bemutafó a Móricz Zsigmond Színházban Maeterlinck (1862—1949), a franciául alkotó flamand költő-drámaíró 1911-ben Nobel- díjat kapott A kék madárért. E kellőképpen titokzatos mesejáték üzenete (a boldogság ott lakozik valamennyiünk közvetlen környezetében, csak észre kell venni) mára már meglehetősen megkopott éis frázisszerűvé egyszerűsödött. Mégis, mi az, ami miatt ez a szerző leggyakrabban játszott darabja? Nyilván a lét elemi kérdés- feltevése: az élet és a halál, a boldogságkeresés helytől és időtől független, örök emberi problémája. Maeterlincket, a szimbolista drámaírót műveinek nagy részében a halál érdekli leginkább. Világa statikus; szinte „marionettszerű”, metafizikus gondolatokat hordozó alakok népesítik be borzongással teli, stilizált tereit. Az egyébként jó módú ügyvéd Ibsen szimbólumkeze lésének és Wagner zenedrámai, mámoros hangulatainak, dekorativitásának és monumentalitásának folytatója és betetőzője. Nála az atmoszféra, a lélek halk rezdülése a fontos, a tárgytalan rettegések, a halálközelség riasztó érzete. Maeterlinck a századforduló polgárságának nyomasztó, félelmekkel teli világát, irracionalizmusba menekülő tehetetlenségét fejezte 'ki lírikus színpadi formában. E játékok nem igazán drámák: „alakjai nem fejlődnek, nem mozognak beiül. Mindegyik csak egy mozdulatlan hangulat” — írja Balázs Béla 1908-ban. A szegény favágó gyermekeinek, Tyltylnek és Mytyl- nek karácsonyéji álma, amely voltaképpen az emberi megismerés útját jelképezi, a meséi szférán belül a reális és irreális, evilági és misztikus síkok egymásra vetítésével, körkörös szerkezetben az ember boldogságkeresésének stációit villantja fel, hogy végül szétpukkanjon a szimbolista buborék, eloszoljon a homály, s eljussunk a közhelyigazsághoz. A darab nagyívűnek szánt eszmeisége azért nem hat igazán, mert Maeterlinck inkább költő, mint filozófus. (A műfaj testvérei, a Faust, a Csongor és Tünde, a Peer Gynt, Az ember tragédiája viszont épp azért katartikusabbak, mert szerzőik tehetséges gondolkodók is.) taff-fal minden megtörtént, „mindennek vége van.” Egy hatalmas életmű a csúcsra ért és lezárult. Jobban mondva beteljesedett. Mert Verdi nem megsemmisítette, hanem föléje ■ emelkedett a zenésszínházi hagyományoknak. Az ő munkássága nem tagadás, hanem betetőzése az évszázados nagy örökségnek. A Verdii klasszicizmus, vagy inkább teljesség nem csak az életműben, de a személyes létben is fellelhető. Mert Verdi egyszerre paraszt (egy kis északolasz falu, Roncole szülötte) és szárnyaló zenei géniusz. Egyszerre birtokán csatározó „farmer”, aki legszívesebben egész nap földjeit járja, lovakról- termésről vitatkozva, számadást csinálva — és drámai lángelme. S ha csupán két életrajza adatot egymás mellé illesztünk, itt is megdöbbentőek a végletek. Ez a két dátum: 1840 és 1842. Az első a Pünkösdi királyság című vígoperájának bukása. A Scala falai közt eladdig (állítólag) ekkora bukás nem volt! A Nabucco (1842-ben) premierje viszont frenetikus siker. És Verdi még csak huszonkilenc éves, de már megjárta a színházi élet teljes poklát és paradicsomát. így számára ezután nem sokat jelent már sem a siker, sem a bukás. A maga emberi-alkotói útját járja makacsul, s csak a művészet törvényei előtt hajtott fejet. A világ pedig, születésének 175. évfordulóján — október 10-én — ő előtte hajt fejet. Az előtt, akinek zenéje, dallamai felszínre varázsolják az emberben mélyen ott rejlő ősi kommunatív érzelmeket is. Nem véletlen hát, hogy korai operái, a Nabucco, a Lombardok, az Attila (melyek a risorgimento korszakában születtek) esztétikai értékükön túl forradalmi hatásukkal is megragadták a közönséget. A „Szállj gondolat aranyló szárnyakon. .kezdetű híres kórust (a Nabuccoból) szinte az első megszólalás pillanatában egy egész ország magáénak vallotta. És nem csak a zenét! Verdit fiává, majd később rajongva tisztelt nagy „öregjévé” fogadta az olasz nép. Ö pedig, ősei egyszerűségét megőrizve, hírnévtől, gazdagságtól érintetlen emberséggel élt és alkotott. Huszonhat operát komponált, melyek mindegyike újabb állomás a csúcs felé, ahol az Aida, a Requiem és az Otelló mellett ott magasodik a Falstaff. Falstaff, akit Shakespeare után csak ő teremthetett újjá. Tutto e finito! — mondta a nyolcvan éves mester. Sir John Falstaff pedig így búcsúzik a darab végén: „ez a világ mily furcsa, lám, mind bolond az ember. Egymást kacagjuk. Hol van ki bölesebbet tehet?” A kék madár színe és... Százhetvenöt éve született Giuseppe Verdi A Móricz Zsigmond Színház évadnyitó bemutatója ellenben mindent megtesz azért, hogy feledtesse a darab gyöngéit. A szerző mesejáték műfaji megjelölését — a szövegek tetemes részének komolysága és többféleképpen lehetséges értelmezése miatt — játékra változtatja, hangsúlyozván ezzel is, hogy nem gyermekdarabot ,tto e finito! Állítólag ezek voltak a 80 éves Verdi szavai a Falstaff harmadik előadása után. És valóban! A FalsCJ MŰVÉSZETI MÉDIUMOK, a francia vizuális kultúra egy évtizede címmel kiállítás nyílt a napokban a Műcsarnokban. 35 művész munkáit tekinthetik meg az érdeklődők. A kiállítás október 23-ig tart nyitva. Képünkön: részlet e kiállítás anyágából. látunk. A dramaturg Güth János szerencsésen rövidített a lényegtelenebb szerepeket elhagyva, felvonásokat összevonva. A rendező, Balikó Tamás egyéni koncepciót érvényesít. Nála a látvány megkomponált, gyakran képző- művészeti hatásokat is felidéző: Horváth Éva variálható, mozgatható díszletei, pazar jelmezei a szimbolista színjátékot a szürrealizmus felé hajlítják. (Beszédes utalás a Tyl nagyapót jelképező, köpennyel letakart, emberalakot sejtető díszletelem az Emlékezés országában, amely René Margritte 1937- es Terapeuta című festményének megjelenítése.) A fények és árnyak, a gomolygó füst Mateterlinck borongós, rejtelmekbe burkolózó világát adekvát módon adja vissza. Az előadás ritmusos, talán az erdőjelenetben lassul kissé a tempó. Balikó térszervező képessége jó, színészvezetése igényes. Nála a kék madár egyértelműen az örök emberi vágyakozás időtlen szimbóluma. E romantikus felfogásban jeleníti meg Horváth László Attila Tyltylt: megformálásában rajongó hőssel találkozunk, aki gyakran túlfűtött, pátosszal teli. Ö a megismerő ember. Orosz Helga bájos Mytylje üde, tiszta szerepfelfogás. Kettejük összetartozása azonban inkább a szerelmes pároké lehetne, mintsem testvéreké, noha a szövegben gyerekekként emlegetik őket. Gados Béla bölcs humora, hirtelen öröme és haragja, Vennes Emmy anyai szeretete, Szabó Tünde fenséges titokzatossága emlékezetes. Molnár Erika szomszédasszonyként természetes, míg Berylun tündérként nem mentes különböző ma- níroktól. Juhász György és Simon Mari kettőséből a Ju- hászné a hálásabb szerep: ő Jelenet az előadásból: Orosz Helga és Horváth László Attila. (elek) oldja meg színesebben. Földi László érzi leginkább magáénak az életszerű figurát; karaktert teremt. Gábos Katalin a fény megszemélyesítő- jeként elég halvány; Hetey László ellenben elég agg és indulatos.. Leviczky Klára, Vajda János, Tóth Károly, Matolcsi Marianna, Kerekes Vali, Horváth István epizód- alakításaikkal tették teljessé az estét. Az előadás végén a kosárkákból előhalászott élő kutya és a kis cica természetesen teljes sikerhez vezetett... A kék madár azonban elszállt. A hősök nosztalgikusan néznek utána. (A bemutatón az élő gerle a színpadról egyenesen fölröppent az egyik izzó reflektorra: szorongva lestük, nem lesz-e belőle Főnix madár ...) Az 1988/89-es évad első premierje apróbb egyenetlenségeivel, következetlenségeivel együtt nagy igényű vállalkozás. Éntékzül lesztő és értékpusztító korunkban szól — áttételesen s nem is elég mélyen bár — létezésünk értelméről, s figyelmeztet: amikor kézbe fogjuk a kék színű műsorfüzetet (amelyet a bemutató alkalmából, nemes gesztusként, minden néző megkapott), egy, a Maeterlinck korának szorongó atmoszférájához hasonló válságos korban az intim szférát, a lélek tágasságát, a belső szépséget próbáljuk megőrizni, s holnap újra megtalálni a szerelteltet önmagunkban és a máisik emberben. Karádi Zsolt „Szállj gondolat...”
