Kelet-Magyarország, 1988. október (45. évfolyam, 235-260. szám)

1988-10-29 / 259. szám

K|I HÉTVÉGI MELLÉKLET

1988.* október 29.

„odaátra”, nemigen mondhat

ellent.

És Dali? A képeket nézve hagyom magamhoz férkőzni az érzést: ennek az embernek érvényes útlevele van világok között közlekedni. Saját világai között. Hemingway egy regényt szentelt afölötti ihletének, hogy minden ember egy világ, és ha valamelyikünk meghal, egy világ hal meg. Ha majd Daliért szól a harang, több glóbusért fog kongani az érc. A polgárpukkasztás, ami kétségkívül ott van legtöbb művében, a ma emberének szóló bosszantó kihívás, ez az utókornak aligha jelent majd ugyanolyan személyre szóló sértést, mint a ma műélvezőjének. Engem legalábbis így ért a Danfe-szobor babérkoszorúja, ami aranyozott kiskanalakból fonatott. Vagy: Afrodité születésének grafikájába a „belefirkált” nagy fekete lompos ... khm ... fallosz. Fuj, fuj, hallottam magam mellett több nyelven is.

De én türelmes ember vagyok. Vagy sznob? Ki tudja... Csakazértis végignéztem az egészet, már csak azért is, mert a Christian Science Monitor azt írta: Budapesten nagy feltűnést keltettek a Dali-grafikák. Véletlenül tévedtem előbb az erotikus illusztrációk terme elé? Vagy Freud tételei velem se tesznek kivételt? Mert Dalival nem, az bizonyos. Még szerencse, hogy előbb élt a (legnagyobb) pszichoanalitikus, mert így lehet értelmezni a Dekame- ron oldalaira szánt rajzokat. Félek, hogy a jeles írásművet „jól nevelt” emberek „értő” kezei finomítgatták addig, hogy csak zaftos és vaskos legyen. Dali viszont le- ásott odáig, ahol a szagok is

Léleklenyomatok a „Legnagyobb"-tól

Muhamma dAli grafikái a Nemzeti Galériában

Dmll szobra. (Lányt Botond felvétele)

Tóth Kornélia:

Élettér a tetőn

Bronzba öntött életnagyságú szobra köszönti hetykén a látogatót a Vár előcsarnokában. Bajsza legalább olyan kackiás, mint a róla készült képeken időnként látom. Nem is hetykén tekint le, hanem egyenesen kihívóan. Azon se csodálkoznék, ha rám szólna: „a jegyet megváltotta, szenyor?”

A látogatók tekintetének fókuszában az ember, aki lassacskán utolsó élő képviselője az „igazi” szürrealizmus fénykorának. A meg alig értett, el alig fogadott, szűk körben sokak által leszólt művészetnek, amivel a sznobok „azonosultak” leginkább, a műértők legtöbbje viszont férfiasán bevallja: csak sejti miféle lélek miféle lenyomatai azok, amik a képeken láthatók. Tolongunk a bejáratnál, egymás lábait tapossuk odabent, és hiába a több ezer grafika, alig van hely, hogy valamelyiket nyugodtan szemre vételezhessem. Magyar szót alig hallani.

Salvador Dali, aki magáról csak felsőfokokban tud megnyilatkozni, mindig kételyt ébresztett bennem. Talán hagytam magam befolyásolni azok által, akik szerint betegséggé fajult nála a feltűnési viszketegség? Az aligátort sétáltató, excentrikusán öltözködő és viselkedő művész „hülye” kijelentéseivel nem sok ember ro- konszenvét vívhatta ki, így bennem is visszatetszést keltett. Olyan, mint Muhammad Ali — emlékszem vissza a szorító nagy bohócára. A nagypofájúra, aki bagzó kanpulykaként ugrálta körül kiütött ellenfeleit azzal, hogy „én vagyok a legnagyobb”. De hát nem ő volt a legnagyobb? Az a néhány tucat világbajnok aspiráns, akiket percekre bár, de átküldött

/---------------------------------------------------------Ismerkedünk a fogalommal: tetőtérben élni. Addig a padlásra jószerével csak a szárítani való ruhát teregette a háziasszony —, de hogy ott lakni is lehessen? Szóval, a legutóbbi esztendőkig ez hiú ábrándnak számított Nyíregyházán, annak ellenére, hogy az ország nagyobb városaiban így próbálták olcsóbbá tenni a lakásépítést és lerövidíteni az új otthonra várakozás gyötrelmes éveit. Nyíregyházán a déli lakónegyed régebben épült bér- házainak magastetejében alakították ki az első tetőteres lakásokat.

Általában idősebbek lakják az itt meglévő régi otthonokat. Az egyik lépcsőházban kíváncsi öregember méreget, fontolgatom, talán illene megmondani jövetelem célját. Az egyik lakásból kilépő asszony — jegyzetfüzetemre nézve — rögtön elkönyveli: biztosan én vagyok a gázdíjbeszedő. Azonmód ideszól, hogy az alsó szomszédot hiába keresem ... Szóval, ezekbe a házakba idegen ritkán téved, itt azt is tudják egymásról, milrfőz a szomszéd- asszony. Legalábbis a régi lakók. Mert a tetőteres lakásokat általában fiatal házasoknak, szanálás után hajléktalanná válóknak, csonka családoknak utalják ki. Ök pedig nem szívesen veszik, hogy a tősgyökeres bérháziak rajtuk köszörülik a nyelvüket.

Árpád utca 34. IV 17. Gyermakarcú ifjú asszonyka nyit ajtót, nyomában totyogó kisgyermek jön ki a csengetésre. Szűcs Jó- zsefné szívesen invitál be. főnyereménynek érzik ezt a két és fél szobás otthont, azok után, hogy kilenc család által használt közös udvarnak és szűk lakásnak mondhattak búcsút.

Szücsné valóban nagyon fiatal, tizenkilenc éves. Most gyeden van. a férje katona, még egy fél évig távol lesz a családjától. Kisfiúk, Attila kétéves lesz.

— Akkor tudja igazán megérteni az örömünket, ha ismeri az előzményeket — igazít el a család történetében Szücsné. — A férjemmel két évig ismertük egymást, amíg elhatároztuk, összekötjük a sorsunkat. Csakhogy alig volt hová mennünk. Mindketten Nyíregyházán laktunk, az én szüleim a Jókai téren a Békeházban, a férjem anyja és a sógorom az azóta szanált Szabadság téri épületben, az Agroker mellett. Mindössze egyszobás lakásban éltek, a férjem, az anyósom, a sógorom. Dönteni kellett, ha összeházasodunk, jöhetünk hozzájuk, albérletre nem nagyon tellett volna. Én gépíró vagyok, a férjem gépkocsivezető, alig pár éves munka- viszonnyal a hátunk mögött. Ritka jó viszonyba kerültem a férjem családjával, — csak egy apróság, de jellemző ránk: — tege- ződünk az anyósommal, megbeszéljük a problémáinkat. Szóval, hozzájuk költöztünk, azzal a reménnyel, hogy hamarosan szanálják a házukat úgyis, bizonyára nagyobb lakást kapunk.

Érdemes az időpontokra is figyelni: Szücsék 1986

szeptemberében házasodtak össze. Akkor már évek óta húzódott annak a bizonyos há?nak a szanálása. Jártak az igazgatási osztályra, tudakozódtak a majdani lakás felől. Végül felajánlották nekik ezt az Árpád utcai tetőteres otthont, két és fél szoba. Ha elfogadják, azonnal birtokba vehetik. Ünnepnapon, 1986. november- 7-én költöztek be. Az egyik szobában az anyósa, a másikban a fiatal pár lakik. Természetesen együtt költöztek, mint Szücsné, Gabika elmondja, el sem tudná képzelni, hogy külön lakjanak.

— Ezért mondtam én, hogy nagyon szerencsések vagyunk, mert Attila már az új lakásba jöhetett haza a kórházból. Igyekeztünk,

amennyire anyagi erőnktől tellett, berendezkedni. Vettünk egy szekrénysort, jutányosán. A háztartási gépek közül a mosógépet még az anyósom hozta, magnósrádiót már mi vettünk. Tulajdonképpen ebben rejlik a szerencsénk, hogy nem kellett albérletben meghúzni magunkat, hanem önálló otthonban kezdhetjük az életünket. És ebben egyáltalán nem baj, hogy az egyik szülővel közös az önálló fedél a fejünk felett. Van, aki csak úgy tudja elképzelni az életét, hogy bezárja az ajtót és rokonnak, családtagnak se szívesen nyit ajtót. Nekünk így alakult az életünk, de én örülök annak, hogy a szüleim és a nővérem után újból családhoz tartozunk.

Attila éppen nyolchónapos volt, amikor az édesapja megkapta a katonai behívót. Mivel családfőként vonult be, Nyíregyházára került. így legalább az eltávozások alkalmával ha- zaugrik megnézni a kisfiát, a feleségét. Jövő év februárjában szerel le.

A kisfiú elmerülten kapcsolgatja a játéktelefon gombjait. Felveszi a kagylót, „halló, apa?” — szól bele a telefonba, ahogy észreveszi, édesapjáról beszélgetünk. Ritkán találkozhat vele, hiányzik neki.

— Azért nincs minden rendben a tetőteres lakásoknál — fordít a beszélgetés fonalán Szűcs József- né. — S ne higgye, hogy panaszként mondom. A fürdőszobában valahol szivárog a víz, ez átfolyik a konyhába. Ott jön le a vakolat, a szobába is behatol a víz, ott meg a tapétát mozdítja hólyagosra. Nem

is tudom, hányszor írtunk az ingatlankezelőnek, előbb kijöttek ketten, azt mondták, nem rájuk tartozik. Megint vártunk, megint kijött két ember. Ők is ezzel köszöntek el: nem ők az illetékesek. Csak tudnám már végre, ki az illetékes ebben és főként mikor intézkedik?!

Attila egyetlen percre sem nyugszik bele, hogy ez alkalommal nem vele foglalkozik az édesanyja. Hajánál fogva húzza a babát, majd — igazi férfimódra, — „megműti” a játékot, kiszereli belőle az elemet, az anyja alig tudja elvenni tőle.

— Ha ezer szemem lenne, időnként az is kevés lenne hozzá — magyarázza tettetett szemrehányással a hangjában a fiatalasz- szony. — Bár van játéka elég. a műszaki dolgok, a magnó, a csavarhúzó jobban felkelti az érdeklődését.

A szoba sarkában varrógép, mellette anyagok sorakoznak szép rendben.

Szücsné magyaráz:

— Kevés a gyed. Készítettem egy számvetést, mióta a férjem katona, 1800 forint családi segélyt kapunk. A gyed 3 ezer forint, a családi pótlék egy gyermek után — míg a férjem sorkatonai szolgálatot teljesít — 1300 forint körül van. Gázzal fűtünk, két hónapra általában kétezer forintra jön ki. Ehhez jön a villany, a lakás használatbavételi díja 37 ezer forintra jött ki, de elég volt 6 ezret készpénzben befizetni, a többit 1150 forintos részletekben törlesztettük a tanácsnak. Most jár le a tartozásunk. Nagyon be kell osztanunk a pénzt

megérezhetők, és megkereste a pillanatot, amikor ezek illatnak hatnak. Ha így van, akkor pedig mitől „szűr” ez a realizmus? Onnan nézve a mi világunk van agyon-„ér- telmezve” és kisebb-nagyobb érdekekhez igazítva.

Itt van néhány alkotás abból a korból, amikor Maja- kovszkijék pofon vágták a közízlést, és nadrágban járatták a felhőket. A fél évszázados rálátás élő művész képeire szokatlan lehetőség, egyben kiváló alkalom végigtekinteni a maratoni életművön. A Polgárháború elő- érzete a palacsintaszerűen lelógó óráival és kétségbeesett üzenetével ugyan hiányzik, lévén csak grafikák és akvarellek felvonultatása. Az a kép viszont már ott lóg az örök nagy Világtárlaton, senki nem vitatja értékét. Amiket Pesten kiakasztottak, talán vázlatai, tanulmányai, sajátos utánérzései. A feledékeny tollforgató szokott így cselekedni: ír még egykét kisebb „valamit”, hogy nyoma maradjon annak, aminek az eredeti nagyban benne kellett volna lenni. Talán ezeken a műveken látszik meg leginkább az igazán iskolázott rajzkészség, ami Dalinak annak ellenére sajátja, hogy a „rendes” festőiskolákból rendszeresen kiebru- dalták annak idején. E köny- nyű kéz nélkül talán papírra se kerülhettek volna azok a vonalak, amelyekben — számomra legalábbis — előtűntek Dali lelkének lírai vonalai.

Ez az, amit saját magáról legkevésbé szeret hallani, de éppen ezzel tereli rá a gyanút. Életének társával. Gálával lezajlott teljesen rávalló botrányai azt hitetnék el, hogy amolyan Ady—Léda- szerelem lehet ez. Van is két kép, amelyik Gálával kapcsolatos, de egyik sem ábrázolja őt magát. Egy harmadikon azonban, az a címe: Léda és a hattyú, egy bika tekintetű hattyú, saskarmú lábaival teperi le Lédát és — írjuk le úgy, ahogy van: hágja meg. Hol itt a líra? Saját magának őszinte ábrázolása: akár így, akár úgy, hattyú ő! Léda pedig szép és odaadó, és nő. Olyan nő, mint amilyeneket nem Daliszerű piktorok szoktak festeni.

Fokozom: széplélek ez a

Dali. Telefonkagylót virágzó nárciszainak majdhogynem szecessziós a vonalvezetése, gramofontölcsérű harangvirágaiból pedig régi érzelmes slágerek sercegnek elő. Őszinte: úgy tárja elénk a jelenségeket, ahogy tudatalattijából feltörnek. És felelősséget érző elhivatott művész. Nem csak a már említett Polgárháború előérzete című képe mondatja velem, hanem egy másik nagy slágerkép, amely viszont itt van: A lángban álló Zsiráf

sugárút. Aki látott már erdőt égni, tudja, így kúsznak végig a dőlt sudarakon lángnyelvek. Így pusztul el a világ, így ugrasztja egymás ellen az apokaliptikus tűz- tenger árnyékában tébláboló apró ember a természet két tárgyát, az életet és a tüzet. Hogy miért pont a zsiráfok? Muszáj mindent szájba rágni? Es összefüggéseket keresni, amelyek csak egymáshoz illenek és semmi máshoz? Ez már akkor jutott eszembe, amikor ismét az előcsarnokban, Kölcseyt nézegettem, és azon gondolkoztam, Ferenczi Béni miféle ízlés és izmus szellemében adott rá római tógát?

Esik Sándor

és a gyermekruhák ára is alaposan megdrágult. Ezért beiratkoztam a KPVDSZ szabó-varró tanfolyamára. Kismamák és idősek jártak oda, az anyukák vitték a gyerekeket. Míg mi tanultunk, addig vigyáztak rájuk. Nyáron végeztem el ezt a gyorstalpaló tanfolyamot és már egyszerűbb szoknyát, nadrágot, ruhát varrtam. Attilának például maradék anyagból szab- tam-varrtam egy kis nadrágot. Nemsokára az egyik kirakatban fedeztem fel hasonlót, közel 400 forintért. Szóval, arra gondoltam, hogy legalább családon belül készítek ruhafélét és arra már kevesebb pénz is elég lesz.

— Ha már a családi költségvetésnél tartunk: főzök mindennap, arra nem jutna, hogy hordjam valahonnan az ebédet. Már otthon anyukámnál gyakoroltam a főzést, démonikor a magam asszonya lettem, akkor kényszerültem rá, hogy mindent megpróbáljak elkészíteni. A családnak a grillcsirke a kedvence, csak hát egyre drágább ugyanazokat az ételeket az asztalra tenni. így, míg a férjem katona, nem is gondolunk nagyobb beruházásra.

Szücsné még egy évig itthon lesz a kisfiával, ám már gondol a munkába állásra. A megyei művelődési központban gépíró — egy kismama helyére vették fel szerződéssel —, s joggal tarthatott attól, hogy az ismét munkába álló régi dolgozónak szavaznak elsőbbséget. Szerencséjére, nemrégiben úgy értesült, hogy továbbra is igényt tartanak a munkájára, visszavárják. A férje gépkocsivezető, neki is biztos állása van, ha leszerel.

Szücsék nagyon fiatalon döntöttek a családalapításról. Gabika még most is csak 19 éves, a férje 22.

— Gondolkoztunk mi azon, hogy talán várnunk kellene. De szerettük egymást, s közösen akartuk tovább folytatni az életünket. Hamarosan megszületett Attila — 1987. január elsején 0 óra 10 perckor. Benne is volt az országos sorsolásban, de a 22 vidéki újszülött közül nem őt húzták ki az Állami Biztosító takarékkönyvére — csodálatos új lakásba költözhettünk. Én kitanultam a gyors- és gépírást, magánúton, a férjemnek is jó szakmája van. Nem bántuk meg, hogy a családalapítás mellett döntöttünk. Igaz, így kimaradt az életünkből egy csomó dolog, amire minden fiatal vágyik. Például szeretnénk bejárni hazánk szép vidékeit, hisz még alig voltunk kirándulni. Külföldre eddig nem jutottunk el, legalább egy bécsi útra szeretnénk elmenni. Külön-külön már nem járunk szórakozni, amíg a gyerek kicsi, nem nagyon mehetünk. Aztán azzal sem árulok el titkot, hogy tervezünk még egy gyermeket — lehetőleg kislányt —, de a mai árak mellett ezt most egyszerűen nem engedhetjük meg. Reméljük, azért ez az álmunk is megvalósul egyszer. Lassan mindketten munkába állunk a férjemmel és anyagilag is összeszedjük magunkat. Mert gyed és katonaság mellett nem lehet, de ezt talán kár is külön hangsúlyozni.

Attila nyűgös, közeledik a dél, ilyenkor lefekteti az édesanyja. Ha kialudta magát, tesznek egy nagy sétát a környéken. Közben Gabika leül a varrógéphez és valami szép ruhát igyekszik alkotni. Ha marad ideje a kisfiú mellett, olvasgat, rejtvényt fejt. De a háztartás, a gyermeknevelés, az otthoni varrás mellett csak percek jutnak erre. Mint mondja, azért elégedettek, mert megvalósult életük nagy álma, a lakás, összetartó családhoz tartoznak, a nehézségeket pedig megoldható, az élettel együttjáró dolognak tartják.

Szücsék boldogok a tetőtérben' ...