Kelet-Magyarország, 1988. szeptember (45. évfolyam, 209-234. szám)
1988-09-10 / 217. szám
HÉTVÉGI MELLÉKLET 1988. szeptember 10. Irodalmi hírfavél . —•-----------------------t . ^>>1 az első magyar folyóiratról: a 200 éves kassai Magyar Museumróí és a megyei „folyoirathelyzetröl” „A művek az örökkévalóságot keresik, a folyóiratok a pillanatot” (Németh László) Emlékezetes történelmi pillanat volt 1788 júliusa, amikor a kor három kiváló irodalmárának szerkesztésében napvilágot látott az első magyar nyelvű irodalmi és kritikai folyóirat: a Magyar Museum. Ismereteink szerint az első összefüggő magyar nyelvű írásunk: a Halottat beszéd 1200 körül keletkezett. Az első magyar nyelvű versünk: az Ömagyar Mária Siralom születésének éve 1300 körűire tehető. És csak a 18. század végére jut el a magyar irodalom fejlődése odáig, hogy immár folyóiratként jelenjen meg, vagyis közvetlen és életközeli képet adjon a kor irodalmi életéről. Igaz, hogy az igény már korábban megfogalmazódott : ebben Bessenyeinek múlhatatlan érdemei vannak, ő maga is szerkesztett folyóiratot Bécsben, de ez még német nyelvű volt. Az előítélet nélküli ember címen jelent meg. Ahhoz azonban, hogy hazánkban magyar nyelvű lap jelenjen meg, szerencsés találkozásoknak kellett létrejönni. Egy vidéki ma-' gyár városban, a felvidéki kultúrközpontban: Kassán, egy időben lakott és dolgozott három kiváló író és kritikus, nevezetesen az idősebb Baráti Szabó Dávid és a két ifjú titán: a 25 éves Batsányi János és az alig harminc Kazinczy Ferenc. összefogásukból, irodalmi szövetségükből: a Kassai Magyar Társaságból jött létre a Magyar Museum, az első folyóiratunk. Jelentősége messze túlmutat korán. Olyan történelmi pillanatban lépett ki az irodalmi porondra, amikor az európai felvilágosodás eszméi már nem ismeretlenek a magyar közvélemény előtt, ám az új eszmék elterjedése és megvalósítása még nagyon is váratott magára. A folyóirat-szerkesztők célja tehát az európai szellemi áramlat gondolatainak népszerűsítése, s ezzel együtt az „anyai nyelv” és a magyar irodalom művelésének elősegítése. Ebben a folyóiratban lát napvilágot Batsányi emlékezetes verse, szellemi hadparancsa: „Vigyázó szemetek Párizsra vessétek!” A vers: A franciaországi változásokra címmel már az 1789-ben győztes forradalomra irányítja a figyelmet, de a szándék már a lap alapítása idején, tehát már a forradalom előtt is megtalálható a Batsányi által írt Bé-vezetésben, ahol is ez a gondolat olvasható: „így mentek tehát szomszéd nemzeteink arra a magasságra, ahol most őket tündökölni látjuk. így mutatták meg az utat, melyen kell indulnunk, ha valaha mi is odajutni kívánunk.” Ez az út: az európai kapcsolat, amelyet Bessenyei állított helyre, amikor így figyelmeztetett: „Csak jobb lesz nekünk is a nagy világ után menni.” Az 1778-as irodalmi triumvirátus jól tudta, hogy céljait csak úgy képes megvalósítani, ha maga köré tömöríti a legjobb kortárs- írókat. így válik a folyóirat — Németh László találó értelmezése szerint — „kro- noszkóppá”, mivel az egész akkori magyar irodalomnak a hiteles tükörképe. Baróti: a „nagy lélegzetű poéta”, Batsányi: „a nemes kovalélek”, és Kazinczy: a „finomkodó és finom, akadékoskodó és művész” rit- *ka irodalmi és társadalmi bravúrt hajtott végre: munkatársul hívta a korabeli magyar írókat, költőket, így nemcsak Ráday Gedeon és Orczy Lőrinc küldi be írásait a lapnak — ezzel bizonyos számú előfizetőt is szerezve — de ott van közöttük Kreskay, Báróczy, Dayka Gábor, Gvadányi József, Verseghy Ferenc és Virág Benedek is. Talán egyik sem éri el a szerkesztők kvalitásait, de ekkor a magyar irodalomnak éppen erre a széles körű összefogásra volt szüksége. Ennek ellenére a kassai Magyar Museum mindössze 5 évig tudott fennmaradni. Elsősorban az érzékeny Kazinczy kiválása gyengítette meg, de ne feledjük: 1793- ban már igen közel vagyunk a magyar jakobinusokra lecsapó villámokhoz, amelyeknek Batsányi is, Kazinczy is csaknem áldozatul estek. A 200 éve alakult első magyar nyelvű folyóiratunkra emlékezve óhatatlanul is eszünkbe jut, hogy Nyíregyházának is volt egykor — nem kétszáz éve, de alig öt évtizede — egy irodalmi és művészeti folyóirata: az 1934-ben induló Szabolcsi Szemle. Az akkori Bessenyei Kör lapja. Jóllehet ez a 10 éven át megjelenő folyóirat nem az egész ország, csupán egy vármegye íróit, költőit, kritikusait fogta egybe, jóllehet nem irányító-vezető orgánuma volt a magyar sajtónak, mégis be tudta tölteni az irodalmi kronoszkóp szerepét, és hiteles tükre volt az adott időszakban agy, a fővárostól távol eső magyar kisváros, a nyírségi táj szellemi mozgásának, kulturális erőtereinek. A Szabolcsi Szemle szerkesztői — Szohor Pál, Szent- mifclósi Péter és Belo- horszky Ferenc — is azt a célt tűzték ki maguk elé, hogy „a szabolcsi kultúra minden mozzanatáról” tájékoztassák a nagyközönséget. A kassai Magyar Museum irodalomtörténeti értékelését már elvégezte az utókor. A 200. évforduló alkalmából a szomszédos borsodi irodalmárok meg is jelentették a folyóirat hasonmáspéldányait, a Népszabadság irodalmi rovatában pedig Fenyő István rótta le a jelenkor tiszteletét az „elsők” érdemei előtt. A Szabolcsi Szemle irodalomtörténeti minősítése még várat magára, azt még meg kell írni. Bizonyos vagyok benne, hogy a Bessenyei Társaságnak illő ösztönözni ezt a munkát. Ahogy a Batsányiék Museums az egész magyar irodalom megbecsült értéke és a 18. század végi életünknek kronoszkóp ja, úgy a Szabolcsi Szemle a mi helyi értékünk: a 30-as éveinknek irodalmi tükre. Az egykori nyíregyházi folyóirat történetének megismerése talán arra is ráirányíthatja a figyelmet, hogy a szellemi erők összefogásával a mai Nyíregyháza is képes lenne — más Vidéki városokat követve — létrehozni a maga önálló: kifejezetten irodalmi-mű- vészeti-kritikai folyóiratát. Bánszki István Balassa, Tinódi, Rimay Nagyecseden a Hazafias Népfront nyíregyházi és a helyi honismereti bizottság ey üttműködése, valamint a nagyközség vezetőinek elgondolása révén az ' elhagyott váriskolában létrejött a helyitörténeti gyűjtemény. A következőben nem a már megvalósult együttműködés .részleteivel kívánok foglalkozni, hanem szabad legyen felsorolnom néhány kevésbé isimért adatot Ecsed illetve a Báthoriak múltjából.' Ezen részadatok mozaikszerű ösz- szerakása bizonyítja azt, hogy az eased i várudvar a XV— XVI. században a keleti országrész szellemi, művészeti és irodalmi központja voLt. íme néhány adat: Az ecsedi kővárnak számos faragott címerköve ismeretes. Ezek közül a legnagyobb jelentőségű az 1484 évszámot viselő, olasz mester által, süt- .tői vörösmiárványból faragott címerikő, amely már akkor büszkélkedhetett az ecsedi vár valamelyik kapuja felett, amikor a nyírbátori Szűz Mária és Szent György vértanú tiszteletére emelendő templom építkezése meg sem kezdődött. Koroknay Gyula művészettörténész szerint ez a remek kőfaragás azt is bizonyítja, hogy a magyar illetve az ecsedi reneszánsz időben megelőzte a nagy nyugati nemzeteket. Jelenünk fintora, hogy ez a kő az irodalomban „mátészalkai címer” néven ismeretes és a nyírbátori Báthori István Múzeumban látható. A következő adat már irodalmi vonatkozású és a Báthoriak nyírbátori temetkezési helyén egy sírfelirat őrizte meg: V. Báthori István, aki 1555-től 1605. július 25-ig élt, latin sírfelirata magyar fordításban egyebek között így hangzik: „a nagy tekintetű és nagyságos Báthoiri István gróf úr, Somogy, Szatmár és Szabolcs megyék örökös ispánja... a Múzsák legerősebb mecénása” volt. Tudjuk is, hogy az országbíró, túl saját irodalmi tevékenységén, támogatta a vizsolyi biblia kinyomtatását és kapcsolatban volt Rimay Jánossal. A régi váriskola — ma a nagyecsedi helytörténeti gyűjteménynek ad otthont. Rimay János költő és államférfi 1573—1631 között élt, s .az ecsedi várhoz, illetve a Báthoriakhoz fűződő kapcsolatának a feltárása nem csupán helytörténeti jelentőségű lenne. Egyelőre 3 ilyen kapcsolódási adatot tudok említeni. Rimay 14 éves korában, azaz 1587-ben Báthori István országbíró apródja volt az ecsedi várban; — 1593 tájékán- az országbíró szolgálatába lépett, amely kapcsolat fennállott Rimay Jánosnak Bocskai fejedelem koncellá- riáján való működése idején is; végül Rimay részt vett Bátorban az országbíró 1605. szeptember 25-i temetésén is. De nemcsak Rimay fordult meg ismételten ezen az akkor is távoli vidéken, hanem idős költőbarátja, Balassa Bálint (1551—1591) is, aki felesége, Dobó Krisztina révén a Báth őri -rokonságú o z tartozott. Számon lehlet tartani Ta- tay Istvánt, Báthori István országbíró titkárát, aki művelt ember volt, és értékes leveleit számos esetben Tagy kúriájából (ma: a romániai Szamosdob hatánrésze) küldte Ecsedre vagy Várdába. Megemlíthető e vonatkozásiban Tinódi Lantos Sebestyén (1510—1556) ismert nyírbátori tartózkodása is. Végül orvostörténelmi kutatásaim alapján szabad legyen szólnom a botanika itteni magas színvonaláról illetve az első magyar füveskönyv, a Herbárium (1578, Kolozsvár, pos- thumus) szerzőjének. Melius Juhász Péter (1531—1572) református prédikátornak, a későbbi nagy püspöknek a Báthori családhoz fűződő jelentős kapcsolatáról. A prédikátor ismételten itt talált menedéket a szatmári Erdődön a jezsuiták kíméletlen üldözése elöl: 1556 tavaszán és 1557—58-ban ecsedi Báthori Györgyné, szül. somlyói Báthori Anna udvarában. Tudjuk, hogy e főúri asz- szonynak Erdődön botanikus kertje is volt, s epilepsia elleni patikaszerével nemcsak Mélius betegségét gyógyította, hanem az első magyar orvoskönyv, az 1577-ben Lencsés György áltál írt Ars Me- dica is említi Drágffy Gás- párné (azaz első férje nevén) epilepsia elleni gyógynö- vény-keverékét. Megmaradt az a tény is, hogy ennek az európai színvonalon álló Ars Medica című-és teljesen magyar nyelvű kéziratnak az első másolata, az 1610-ből származó ún. „erdőszádai” másolat; ez ugyancsak értékes szatmári vonatkozás. Fazekas Árpád 1932-ben nyílt meg a strand Inségmunka a Sóstón Az elmúlt nyár nagy hőségében, azt hiszem minden nyíregyházi hálával gondolt azokra az elődökre, akik az elmúlt évtizedekben a Sóstót kellemes nyaralóvá, strando- lóhellyé tették. 1851-ben Fényes Elek már ezt írta erről a helyről: „A fürdő az erdő alatti Sóstó nyugati partján egy kis szegényes vidéken elegendő vendég- és fürdőszobákkal, tánc- és tekézőtermekkel és egész kénytelemmel ellátva, amely távoli vidékekről is sikerrel látogattatok betegek és egyéb mulató vendégek által.” Az évek során, ahogy egyre nőtt a város, úgy épült, bővült a Sóstó is, s lett kedvelt kirándulóhelye Nyíregyháza minden társadalmi rendű lakosának. A legnagyobb szabású tereprendezést a itó körül századunkban végezték, egyébként igen súlyos gazdasági körülmények között. Az 1929 —33-as gazdasági válság idején a sok nyíregyházi munkanélküli számára ún. ínségmunkákat hirdettek, ahol jószerivel a napi betevő falatért dolgoztak az emberek, így készült el ,a repülőtér, de a legnagyobb munkát a Sóstón végezték. 1931 júliusáltól októberéig kiásták a mai hidegstrand területét, s elkészítették azt a hidaoskát, ami összeköti ezt a régi s trand - részt a csónakázótóval. E munka során kitermeltek 86 ezer m3 földet, melyet a strand víztelen részének fel- töltésére valamint az Igrice partján a töltés és a körsétány kialakítására használtak. Ezután nyitották meg 1932-ben a strandfürdőt, mely néhány régi épületével ma is működik. A következő évben a régi tó közepén lévő szigetet kisebbítették az ötödére, s a kitermelt földdel a parkosítást segítették. Természetesen ezek az ínségmunkák az égetően nagy munkanélküliségen nem sokat enyhíthettek. Éppen ezért születtek ezen ínségmunkákról verses, rajzos gúnyiratok, melyek közül a Sóstóról, szóló néhány részletét az alábbiakban mutatjuk be. Bene János A nagy múltú Ecsed 0 KM
