Kelet-Magyarország, 1988. szeptember (45. évfolyam, 209-234. szám)
1988-09-10 / 217. szám
1988. szeptember 10. HÉTVÉGI MELLÉKLET dr. Horváth László ifjúságpolitikai csoportvezetőtől • Ügy tűnhet, hogy valamiféle lejárt témát elevenítünk fel, hiszen az ifjúsági parlamentekről fogom kérdezni, és a legutolsó is lezajlott már júniusban. Az azóta eltelt idő azonban lehetőséget adott a tapasztalatok összegzésére. Milyen megállapításokra jutottak? Kinek van igaza? Annak, aki szerint az egésznek nem sok értelme volt, vagy annak, aki azt mondja, továbbra is szükség van ezekre az ifjúsági parlamentekre? — Erre csak azt mondhatom, hogy is-is ... A megyében megtartott hatszáz munkahelyi és iskolai parlament között volt ilyen is és olyan is. Általánosságban úgy összegezhetnénk, hogy ott voltak valóban jók az ifjúsági parlamentek, ahol a demokratikus közélet folyamatosan, színvonalasan jelen van a mindennapokban, s nemcsak egy előírt, kötelezően megtartandó rendezvénynek fogták fel a parlamenteket. £ Kezdjük akkor a legjobbakkal ■.. — Azt tapasztaltuk, hogy az ifjúság érdekeit legjobban a nagyvállalatok parlamentjei jelenítették meg. Ilyen volt például a záhonyi MÁV-nál, a Nyírség Konzervipari Vállalatnál, az építőiparban, a Taurusnál. Ezek azt bizonyították, hogy a munkahelyi vezetés felismerte, a fiatalok nélkül nem tud hatékonyan gazdálkodni. Az ifjúság pedig úgy érezheti, joggal, hogy érdemes megszólalni, s egyben bizonyították azt is, képesek okosan politizálni. Mindehhez persze tudnunk kell, hogy ezeknél a vállalatoknál nem ritka az olyan munkahely, ahol a dolgozók ötven-hatvan százaléka fiatal. 0 Jó hírek érkeztek a tanácsok ifjúsági parlamentjeiről is. — Nem véletlenül. Valóban pozitív tapasztalatokat szereztünk a városi, majd a megyei szintű parlamenteken, amelyek a megye 114 tanácsán dolgozó fiatalok fórumai voltak. Érződött, hogy helyi tanácsaink felvállalják az ifjúság ügyeit. Lehet, hogy ez most közhelyként hat, de régebben volt (s talán még most is akad) olyan vélemény, hogy a tanácsoknak nem kell külön foglalkozniuk az ifjúsággal, A Ha jól érteni, akkor ezek a tanácsi parlamentek nemcsak a gépírónő, vagy a fiatal előadó gondjaira keresték a választ. — Ezekre is keresték a választ, de egyben olyan sajátos fórumok is voltak, ahol a hivatal, a munkahely mellett a térség, a város, a község fiataljainak a gondjai is felmerültek. ^ Milyen tapasztalatokat szereztek a falán legnagyobb hagyományokkal rendelkező diákparlamenteken? — Szerencsés döntésnek bizonyult, hogy ezek egyben a diákközgyűlés feladatait is ellátták. Vagyis nemcsak az ifjúsági, hanem az oktatási törvényben meghatározott feladatok teljesítéséről is számot adtak. A Ezek voltak tehát a jól sikerült fóru- ^ mok. Hallhatnánk a gyengékről is? — Hogyne, de előbb szeretnék szólni az átmenetről. Ilyen volt például az egészség- ügyi ágazaté, ahol a vezető szervek nagyon céltudatosan —“jórészt a városi kórházakra, rendelőintézetekre építve — előkészítették az ifjúsági tanácskozásokat. Tartalmukat tekintve azonban igen szélsőségesek a tapasztalatok. Helyenként a demokratizmusnak még a csíráit is alig sikerült felfedezni... Azokon a szakterületeken, ahol a Siker, a nagyobb jövedelem az életkor. és a beosztás függvénye, ott nehezen lehetett demokratikusan megvitatni a szakmai és egzisztenciális kérdéseket. Ugyanakkor megcsillanták olyan idősebb, magasabb beosztású emberek is, akik kiálltak a teljesítményelv érvényesítése mellett. Szintén az átmeneti kategóriába sorolhatjuk például az ipari szövetkezetek parlamentjeit, ahol nagyon aktívan vitatták meg a résztvevők a gazdasági kérdéseket. Nem vált viszont be az az új lehetőség. hogy az ifjúsági parlamenteket a közgyűléssel együtt rendezzék meg. Az ipari szövetkezet mintegy kétharmadánál ezt a formát választották, de sajnos, ezáltal elmosódtak a fiatalok speciális problémái. Ha hangot is kaptak, inkább úgy tűntek, mintha egyéni vélemények lennének. ^ Volt szó a jókról, beszélt az átmenetről, azt hiszem eljutottunk a gyengén sikerült parlamentekhez. — Főként a mezőgazdasági terület az, ahol olyan „langyos víz” volt... Az ifjúság érdekei itt jelentek meg legkevésbé. Ennek jelentős oka lehet, hogy az ott dolgozó fiatalok kötik le magukat leginkább a munkával. Ügy tűnik, érdekeiket jobban tudják megjeleníteni a másodlagos gazdaságban, mint egy külön, szervezeti fórumon. Mindezek ellenére akadtak olyan szövetkezetek, ahol jobban sikerült az ifjúsági parlament; — Továbbra is szükség van az ifjúsági parlamentekre ? — Mi a helyzet a lakáskérdésben? — Milyen jövő vár a parlamentekre? Horváth László 1955-ben Nyíregyházán született. A Krúdy gimnázium elvégzése után a Bessenyei György Tanárképző Főiskola matematika—pedagógia szakán folytatta tanulmányait. (Pedagógiából egyetemi diplomát is szerzett később, s ebből is doktorált.) Kezdő pedagógusként Zánkán, az úttörővárosban dolgozott: tanított és módszertani felelős volt. Később a sóstói KlSZ-isfco- la tanára, majd igazgatója lett. Innen a tanárképző főiskolára került, a pedagógia tanszéken oktatott, óraadóként jelenleg is tanítja a leendő pedagógusokat, de 1'987 januárjától már a megyei tanács a munkahelye, Az akkor szervezett ifjúsági és sportosztály munkatársa ma is; az ifjúságpolitikai csoportot vezeti. tJr. Horváth László felesége a megyei pedagógiai intézet könyvtári mód- szertanosa. Első szülött gyermekük, Adám az általános iskola második osztályába jár, a kicsi, Mariann pedig most kezdte az elsőt. ahol az elnök elégelte meg a passzivitást, és próbálta áttörni a hallgatás falait — igaz, csak kevéssé sikerült neki. A Ha lefordítom az előbb elhangzottakat: “ a mezőgazdaságban dolgozó fiatalok úgy gondolják, jobban járok, ha a háztájiban megkeresem a több pénzt, mintha szövegelek... Lehet, hogy van is némi igazuk? Elnézést a kitérőért, bár azt hiszem valamennyire összefügg a következő kérdéssel. Milyen fő gondok merültek fel az ifjúsági parlamenteken? — Talán kicsit meglepő — hiszen olyan fiatalok vettek részt a parlamenteken, akiknek van munkahelyük, és a diákok, akiknek még nem kell — mégis az elhelyezkedési nehézségek kapták a fő hangsúlyt. Látszik, hogy nemcsak rövid távon, egoista módon gondolkodnak a fiatalok. A dolgozókban az merült fel, mi lehet velük a későbbiekben, hiszen akkor már. látszott, hogy komolyabb létszámleépítésekre kell számítani. A diákok pedig valószínűleg a szülőkön, a sajtón keresztül sejtették meg, hogy esetleg hiába tanulnak, nem biztos a képzettségüknek megfelelő munkahely. Hozzáteszem, nem megalapozatlan az aggodalom, hiszen ha megnézzük a gimnáziumban érettségizett, tovább nem tanuló fiatalok helyzetét... A Csodálkoznék, ha a következő fő kérdéskör nem a lakás lett volna. — Nagy hangsúlyt kapott a lakáskérdés, de valamelyest új színezettel. Tisztán látják a fiatalok, hogy több lakást kérni talán most időszerűtlen. (Bár a városokban továbbra is megfogalmazódik ez az igény.) Egyre jobban igénylik viszont a munkahelyi támogatásokat, az olcsóbb telkeket. Természetesen a lakáskérdés nem csupán az ifjúságot érinti, hanem az egész társadalmat. Ugyanakkor — éppen a parlamentek tapasztalatai alapján — nekünk azt kell szorgalmazni, hogy az első önálló lakáshoz jutás, mint speciális ifjúságpolitikai kérdés napirenden legyen, s erre keressünk megoldást. A Mi következik a két fontos, egziszten- w ciális kérdés után a sorban? —Bár azt mondjuk, nincsen a tudásnak kellő vonzereje, mégis kiemelt témakörnek nevezhető a továbbtanulás. Nem a diákok továbbtanulásáról van szó, hanem azoknak a fiataloknak az önképzéséről, képzéséről, akik már dolgoznak. Néhol még mindig nagyobb a tanulási vágy, mint a lehetőség. A munkahelyek többsége csak azt a szándékot támogatja, ami a közvetlen szakmai képzést szolgálja. Az ettől szélesebb körben gondolkodók legfeljebb a „megtűrt” kategóriába kerülhetnek, de legtöbbször még oda sem, hanem kénytelenek elállni továbbtanulási terveiktől. Elenyésző kisebbség, de azért említsük meg, hogy ebben a témában jó tapasztalatokat is szereztünk néhány nagyvállalatnál. A Fiatalság — bolondság, mondták-éne- w kelték valamikor. Enyhébb megfogalmazásban: ez az a korosztály, «amelyiknek természetes igénye a kikapcsolódás, a szórakozás. Felmerültek-e ilyen kérdések az ifjúsági parlamenteken? — Főleg a diákok körében kapott nagyobb hangsúlyt a szórakozási lehetőség, de a dolgozók is igénylik a szabadidős tevékenységek vállalati támogatását, örvendetes jelenség, hogy néhány munkahely komoly mértékben segíti ifjúsági közösségeinek a működését, és a diákok sportegyesü- teteiről, sportköreiről is sok jó példát hallottunk. ^ Nemcsak dolgoznak, tanulnak, nem csupán a munkahelyhez, az iskolához kötődnek a fiatalok, hanem a lakóhelyükhöz is — és ezek gyakran nem esnek egybe. Községi, városi parlamentekről mégsem hallottunk. — Mert nem voltak, nem lehettek eddig. Mi is nagyon jónak tartanánk, de idén az ifjúsági parlamentekről szóló kormányrendelet erre még nem adott lehetőséget. Bízunk benne, hogy ez változni fog. Annál inkább, mivel kiérződött, hogy a fiatalok szeretnének együttesen szót váltani a falu, a város sorsáról, s ia jelek szerint a helyi tanácsok is felvállalnák ezt az ügyet. Bizonyság rá, hogy több írásos kérést is kaptunk ez ügyben. Q Az ifjúsági parlamentek legutóbbi ciklusa lezárult. Felejtsük el? — Semmiképpen sem, mert csak akkor volt értelmük, ha felhasználjuk a tapasztalatait, ha igyekszünk megoldást találni a felvetett problémákra. Azt is végig kell gondolni, hogy megfelelő-e a jelenlegi forma, vagy sem? Magunknak is feltettük a hamleti kérdést a parlamentekről. A válaszunk: legyen! Nem fontos, hogy ez maradjon a neve; hogy ilyen merev ciklusokkal rendezzék meg. Arra azonban feltétlenül szükség van, hogy vezetők és fiatalok között megmaradjon a véleménycsere, s az lenne a legjobb, ha ez folyamatos, és nem kampányszerű lenne. Ne „felülről” döntsünk el részletkérdéseket, és „alulra” bízzuk a végrehajtást, hanem az adott munkahely, iskola közössége, közéleti szervei határozzák meg, hogy mikor, milyen formában célszerű szót váltaniuk egymással. A Nem tartanak attól, hogy ott, ahol a ™ „felülről vezérelt” parlament sem érte el a célját, nem élnek majd a szabadsággal? — Ez reális veszély, a helyi önállóság szorgalmazása hozhat ilyen eredményt is. Igazából csák ott lehet hatásos, ahol erősek a demokratikus hagyományok. A megyében ez még nem általános, de mindenképpen erre kell építeni, s a „gyengék” segítésére külön „korrepetálási” formákat kell kiépíteni. A Sok tervezett változásról volt szó az ifjúsági parlamentekkel kapcsolatban. Milyen jövő vár a parlamentekre? — Átfogó döntés nem született még, hiszen a tapasztalatok összegzése még nem zárult le. Az országos diákparlament azonban határozott arról, hogy kétévente, a pedagógusoké pedig arról, hogy négyévente találkoznak országos szinten is. Mi azt továbbítjuk az ÁISH-nak, hogy helyi szántén a folyamatos véleménycsere a fontos. Megyei szinten olyan ifjúsági fórumokat, aktívaüléseket tartunk *célszerűniek, ami egy-egy konkrét döntés előkészítéséhez kapcsolódik, s ezt ajánljuk a városoknak, községeiknek is. Egy dolog biztos: valamilyen formában, valamilyen névvel továbbra is lesznek ifjúsági parlamentek. A fiatalokkal történő foglalkozás minden politikai és gazdasági vezető folyamatos feladata. És meggyőződésem, hogy egyben érdeke is! Papp Dénes ... az igazi bajaink, még el sem kezdődtek. Lehet, hogy ‘af.eglepő ez a kijelentés, de véleményem szerint nem túlzó. Tudom, hogy nehéz a helyzetünk, hogy nem javul a gazdaság, hogy nő az infláció, döcög az a bizonyos kibontakozás — mégis: én későbbre teszem az igazi mélypontot. Arra az időre, amikor a most általános iskolába járó gyerekek felnőtt korba lépnek, munkába állnak. A tanév előtt bevásároltunk a fiaimmal az írószerböltban. Megvettük a tanszereket, köztük az előre összekészített füzetcsomagokat is. Ha már itt vagyunk, s úgyis sorba álltunk, vegyünk mindkét füzetkészletből még egyet-egyet — mondjuk — hadd legyen tartalék a későbbiekre. Aztán a tanév első napjaiban kiderült: minden füzetre szükség van már első perctől. Sorolta a gyerek, hogy ezt meg azt mondta a tanár néni, kevés is, amit vettünk, még ilyen meg olyan füzetre is szükség van. Summa summá- rum: elfogyott a dupla csomag, s tettünk még hozzá vagy öt másik füzetet. Csak néztem az irkahalmot ámulva: miképp voltunk mi képesek annak idején fele ennyivel boldogulni, nem is értem, hogyan nőttünk fel harminc füzet nélkül. Aztán elmegy a kedvem az iróniától, amikor a gyerek sírásán mondja: nem fér a táskájába a holmi. A tanár néni ugyanis nem tudja még pontosan például, nyelvtan- avagy irodalomórát tart-e az órarendben „magyar” címszó alatt jelzett időben — vinni kell hát mindent. S nekem is sírhatnékom támad, amikor eszembe jut, hogy kilenc osztálynak nincs helye, szükségtantermekben tanulnak, kilométerre az iskolától, a tornaóra viszont bent van a suliban, az iskolai autóbusz hol megy, hol nem — és így tovább. Aztán megpillantom a negyedikes gyerek kezében az oroszkönyvet is, és újra eltöprengek azon, vajon szükség van-e rá, hogy a negyven éve bevezetett egy kötelező nyelvtanulás ma is törvény legyen, s ne lehessen legalább választani többől. Majd eszembe jut, hogy a nagyobbik gyerek szilvaszedésre megy az osztály- lyal, s ott ül bennem a kétkedés e munka hasznosságáról, különösen, amikor a borús ég miatt hazarohan a fiú nyolckor az iskolatáskáért, mivel aznap elmarad a szilvázás (vajon mit és milyen hatékonysággal fognak tanulni e napon?). Az is eszembe jut, hogy vajon miért kezdi fenyegetéssel az első napot a tanárnő, miszerint „szóbeli osztályfőnökit” kap, aki másnapra nem visz virágot, miegyebet a terem díszítésére; felötlik bennem a vitatott tankönyvek sora, az elnőiesedett pedagóguspálya, a képesítés nélküliek hada, az elképesztő túlterhelés és annak ellentéte, a sok-sok hézagos tudással, majdhogynem bután kikerülő gyerek... De nem is folytatom, mert nem lenne vége. Pusztán arra szolgált ez a kis felsorolás, hogy világosabbá tegyem, mire is gondoltam, miszerint a felnövő nemzedék munkába állása idején bajban leszünk. Mert elképzelhető ép észszel, hogy a ma tanulók — az ilyen fizikai és szellemi környezetben tanulók!. — mindannyian egészséges gondolkodású, munkaszeretö, jólnevelt, társadalmi életre érett felnőttekké válnak? Nehezen. Indulattal, méghozzá nem kevéssel írtam a fentieket, s azt hiszem, senki nem róhatja fel ezt bűnömül. Nem lehet ma indulat nélkül beszélni erről — hiszen a jövőnkről van szó. Tudom jól, hogy többnyire nem személy szerint az iskolaigazgató, a pedagógus vagy éppen a tanács a hibás, hogy nincs pénz, kényszerhelyzet viszont van, a napi megélhetés épp oly nehéz, mint az iskolai helyzet — mégis: mélységesen aggódom. Tartok tőle, hogy eddigi ballépéseinket tetézzük azzal: gyerekeinket, utódainkat, jövőnket tesszük tönkre, amikor az oktatás gondjait egy kalap alá vesszük mondjuk a könnyűiparéval, egy sorba állítjuk — s nem is a sor elejére — a tanítást (a jövő szempontjából a legfontosabbat!) más bajainkkal. Ez a gyümölcs hamarosan beérik. És nagyon keserű lesz. Tarnavölgyi György KM
