Kelet-Magyarország, 1988. szeptember (45. évfolyam, 209-234. szám)
1988-09-10 / 217. szám
iy«ö. szeptember 1U. 3 Kelet-Magyarország Útravaló a képviselőknek Vitában születik AZ EMBER ŐSI, ALAPVETŐ IGÉNYE, hogy ha kedve tartja, közösségben vitathassa meg gondjait, s ha érdeke úgy kívánja, egyesületbe tömörülve küzdhessen is azért. A legalapvetőbb emberi jognak tekinthető tehát a gyülekezés és az egyesülés joga, ezekre csak a legdiktatórikusabb rendszerekben nem adnak lehetőséget. Magyar- országon nem volt tiltott eddig sem a gyülekezés, nem tiltották törvények a különböző egyesületek létrehozását sem, hogy most mégis törvény készül róluk, az azért van, mert mégis csak célszerű jogszabályokkal behatárolni: milyen feltételek között élhetitek az emberek egyesülési, gyülekezési jogaikkal, s milyen helyzetben nem engedélyezik azt a hatalmat képviselő szervezetek. A szocialista demokrácia kiteljesedésének jele az is, hogy törvény készül e két alapvető jogról, de az is, hogy tizenhat év után először jelent meg újságokban törvénytervezet, így nem csak azok tanulmányozhatják, akik egyéb alkalmakkor is érdeklődnek a közügyek iránt, hanem mindenki, hiszen az újságokhoz bárki hozzájuthat. A vita Szabolcs-Szatmár- ban is elkezdődött: intézmények, művelődési központok, iskolák, fegyveres testületek, vállalatok, mezőgazdasági, ipari és fogyasztási szövetkezetek, tanácsok, pártbizottságok, népfrontbizottságok. ifjúsági házak hívják vitára a települések lakóit, hogy minél többen véleményt mondhassanak a tervezetekről, s hogy minél több útravalót kapjanak a képviselők, akik majd végleges formába öntik, s szavaznak az eredeti változat .és a-javaslatok sorsáról. A héten elkezdett beszélgetéseken, fórumokon soksok értékes és minden bizonnyal értékelhető ötlet hangzik el. A viták csomópontjába olyan központi témái kerülnek a tervezeteknek, hogy emberi, vagy állampolgári jogként kerüljön ez be a törvénytárba, mert nem mindegy, hogy az állam atyáskodó, bábáskodó hangnemben, nagylelkűen engedélyez valamit, hogy, önkorlátozó, vagy szabályozó szerepénél fogva biztosít jogokat az állampolgárnak, vagy születésétől fogva válik emberi jogává mindenkinek, hogy gyülekezhessen, véleményt mondhasson, s hogy egyesületekbe tömörüljön. a viták középpontjába kerültek azok a határidők, amelyek például a gyülekezés idejének bejelentéséről, illetve annak megtiltásáról szólnak. Ha ugyanis valaki öt nappal a gyülekezés előtt jelenti be szándékát, az utolsó pillanatban is lehetőséget kínál a törvénytervezet annak megtiltására. Aztán az is vitát váltott ki: vajon tanácsi vagy rendőrségi hatáskörbe kerüljön-e az engedélyezés, illetve a ’gyülekezés megtiltása? A legtöbben a tanács mellett kardoskodtak, hiszen a rendőrség még inkább úgy szerepel az emberek tudatában, mint erőszakszervezet, s ma még nehéz elképzelni a gumibotos, egyenruhás embert a demokratikus jogok védelmezőjeként. Aztán túlságosan soknak tartották azoknak az okoknak a felsorolását, ami miatt megtilthatják a gyülekezést, hiszen előfordulhatnak olyan szélsőséges esetek, hogy valahol azért tiltanának meg valamit, mert mondjuk „influenzajárvány” van. A törvényjavaslat ugyanis tiltja a rendezvény megtartását, ha sérti a közegészséget. Ürügy lehetne ugyanez a paragrafus akármikor is, hiszen azt mondja: tilos, ha más jogait sérti. Ez pedig olyan megfoghatatlan dolog, ami — míg nincs tisztázva, mit jelent a mások jogainak sérelme — bármikor ürügy lehet. A sztrájk — ez a szak- szervezetekről szóló törvényben szerepel majd — természetes, hogy sérti valakik érdekeit, de sérti bármilyen gyülekezés is az ott- lakókat, hiszen az zajjal járhat. Sokan találták egy kicsit szégyellősnek a jogalkotót amiatt, hogy azt' mondja: nem lehet a rendezvény szervezője, akit a bíróság eltiltott a közügyektől. És az a köznyelven sárga cédulás, aki nem rendelkezik ügyei viteléhez szükséges belátási képességgel? Talán nem szerencsés kimondani, hogy nem kell bejelenteni azokat a rendezvényeket, amelyeken előreláthatóan nem lesznek kétszázan. És ha kétszázegyen lesznek? A LEGTÖBBEN SZÖVÄ TETTÉK, és kifogásolták, ha már sérelem esetén a bírósághoz fordulhat a gyülekezés szervezője a rendezvény megtiltása esetén, akkor miért nincs garancia arra is, hogy a bíróságnak rövid határidőn belül döntenie kell. Sajnos, a gyakorlatban olyan mértékben elhúzódnak akár a polgári, akár a büntetőperek, hogy ha így lenne ez a gyülekezés megtiltásának elbírálása esetén is, akkor az ilyen rendezvények nagy része aktualitását veszthetné, sok esetben pedig megszűnne az az ok, amiért egyáltalán szervezték. Talán fölösleges kimondani, hogy tilos felfegyverkezve gyülekezni, hiszen 160 éve csak békés összejövetelekre ad lehetőséget a jog. És nem biztos, hogy szerencsés lehetővé tenni a helyi tanácsoknak, hogy rendeletben korlátozhatják egyes közterületek és középületek igénybevételét gyülekezés céljára. A tanácsrendelet ellen ugyanis * nem lehet fellebbezni és — megint nézzünk egy szélsőséges példát — egy tanács úgy is dönthet, hogy a falu vagy a város egész területén megtiltja a gyülekezést. Okot vagy ürügyet mindig lehet találni rá, és ami nincs, azzal nincs baj. Az egyesülési jogról szóló törvénytervezet vitájában központi helyet foglalt el: ki lehet-e mondani, hogy nem alapítható párt, lehet-e konkrétan nevesíteni, hogy az MSZMP-re az alkotmány rendelkezései az irányadók, vagy elég csak úgy megfogalmazni, ahogy a harmadik paragrafus c. változata fogalmaz: a politikai pártnak a társadalmi rendszerben elfoglalt helyére és szerepére az alkotmány rendelkezései az irányadók. Ebben az esetben ugyanis nincs tiltás és az alkotmány megfogalmazásánál vagy újrafogalmazásánál kell dönteni a pártalapítás lehetőségéről. HETEKIG TART MÉG A VITA a gyülekezési és az egyesülési jogról elkészített törvénytervezetről és minél többen mondják el véleményüket, annál nagyobb remény van rá, hogy igazi demokratikus törvény születik. Még akkor is fontos ez, ha igaz, hogy egy jogszabály jóságát nem konkrét megfogalmazása minősíti, hanem az: hogyan érvényesül. Balogh József Egy falu pénzelt belőle A menta agóniája Néhány földdarabtól eltekintve gaz borítja a Rétköz nemrég még virágzó mentatábláit. Ám ez még a jobbik eset, hiszen a kistermelők nagyobbik része egyszerűen kiszántotta földjén e keresett gyógynövényt, melynek áldásos hatásáról seregnyi náthás, influenzás ember tudna csodákat mesélni. A bors- és fodormenta igazi hazájában, Nagyhalászon és Ibrányban a szokottnak egytizedére csökkent a gyógynövény területe, s a legoptimistábbak sem látják a jövőt. Pontosabban látják, de ha az kerül szóba, csak legyintenek. „Hegettük az aranytojást tojó tyúkot..." A környék egyik legnagyobb felvásárlója, a nagyhalászi fogyasztási szövetkezet két évvel ezelőtt még háromszáz mázsa mentalevelet vett át, az idén viszont csak negyven mázsa böfs- és harminc mázsa fodormenta felvásárlására volt hajlandó. — Nem a hajlandóság kérdése volt ez — tiltakozik az áfész kereskedelmi osztályának vezetője, Kapőnyás József —, de a Herbária már jó előre közölte, tőlünk eny- nyit vesz át. Mondja meg, mit tehettünk volna!? Vettünk volna át többet, s maradt volna a nyakunkon ...? De hát mi is történt a menta szűkebb hazájában: Nagyhalászon, ahol nemrég még több mint háromszáz család termesztette, tisztes összeggel kiegészítve a családi jövedelemforrást? A helyi szövetkezet volt gyógynövénytermesztő szakcsoportjának elnöke, Németh Gyula csak keserűen legyint az iménti kérdésen: — Megettük az aranytojást tojó tyúkot. A feloszlott szakcsoport egykori elnöke szerint három éve kezdődött a menta agóniája, s rá egy évre végérvényesen megbizonyosodhattak arról, hogy egy ideig nem szabad vérmes reményeket fűzni hozzá. Pedig minden az ellenkezőjét mutatta. A gyógynövény felvásárlási ára hosszú ideig stabil volt, kilónként száz forint körül mozgott. Ám abban az időben váratlanul seregnyi más felvásárló jelent meg a piacon, s megkezdődött a versenyfutás a mentáért. A vevők mind többet ígértek érte, elmentek kilónként a száznyolcvan forintig is. S már ahogy lenni szokott, az addig igen magas minőségi követelményekből is jócskán engedtek, nem gondolva a későbbi igen súlyos következményekkel. A termelőt, s az átvevőt csak a pillanatnyi haszon érdekelte, meg sem fordult a fejükben, hogy a majdani külföldi feldolgozó megtagadhatja a silány minőségű portéka átvételét. „Kiszántottam mindet..." Márpedig ez történt. — Néhány kapzsi, mértéket nem ismerő ember miatt vagyunk most ilyen helyzetben — mondja letörten az egyik legismertebb halászi mentatermelő, Bor Antal, aki az idén végérvényesen abbahagyta a mentázást. — Mi, régebbi kistermelők már a felvásárlási láz kezdetén szóltunk, baj lesz ebből. Láttuk, hogy néhányan szárral együtt próbálják eladni a mentát, láttuk, hogy sokaknál a levél sem üti meg a mércét, de az átvevők szó nélkül fizettek. Házigazdánknak már az apja is neves mentatermelő hírében állt, volt olyan időszak, amikor kimondottan ebből tartotta el a családját. Bor Antal is, egészen a legutóbbi időkig nyolcszáz ölön termesztette, míg meg nem bizonyosodott a kilátástalan jövőről. — Kiszántottam mind a nyolcszáz ölet. Krumplival vetettem tele. Beszéltem az áfész felvásárlójával, tőle tudtam meg, hogy nem kötnek senkivel szerződést az idén. De minek is kötöttek volna, arra a negyven mázsára ...? Az áfész felvásárlója Oláh Gusztáv sem tud mást mondani, mint amit már eddig is hallottunk. A Herbária megadta a diszpozíciót, s a szövetkezetnek — ha nem akart ráfizetni az üzletre — tartania kellett ahhoz magát. S nem csak hogy kevesebbet vettek át, de a két évvel korábbinál jóval kevesebbet is fizettek. A Herbária az ,áf észnek kilónként 100—110 forintot, míg a szövetkezet a termelőnek 80—95 forintot, a minőségtől függően. A mentaterület drasztikus csökkenéséhez azonban nemcsak az átvétel bizonytalanságai, de az alaposan mégnövekedett termelési költségek is hozzájárultak. Megemelkedtek a vegyszerek árai és soha nem tapasztalt magasságokra ugrott a levélfosztás díja. Ezt a rendkívül aprólékos munkát a termelők már korábban sem tudták családon belül elvégezni, idénymunkásokat kellett, s kell felfogadniuk. Nemrég egy kiló levél fosztásáért még három-négy forint is elég volt, most nyolc forint alatt sem ússzák meg. A nyolc - van-kilencven forintos átvételi árnak felét már eleve elviszi a fosztás dija, s akkor még nem is beszéltünk a többi költségről. Lesz-e fellendülés? Nagyhalász mellett szinte ugyanilyen tapasztalatokat szerezhet az ember a szomszédos településeken, Ibrányban, Tiszarádon is, ott is teljes a bizonytalanság. A Herbária nagyhalászi üzemének vezetője, Laskai László is mindössze azzal vigasztalhatja az érintetteket, az esetek többségében pontosan akkor nem szabad abbahagyni a termelést, ha történetesen abban a pillanatban nincs piac. Mert ha netán újból megélénkülne a menta iránt a kereslet, csak sopánkodni lehetne a kiszántott gyökerek miatt. Ám, hogy erre a várt fellendülésre mikor számíthatunk...? Ennek prognosztizálására aligha vállalkozna valaki. Balogh Géza jubileum Tavasszal lesz 25 éve, hogy megalakult a KSZDSZ Szabolcs Volán táncegyüttes. Az elmúlt negyedszázad alatt — szűkebb és tágabb hazánkban egyaránt, s határainkon túl is — nézők ezreivel ismertették és szerettették meg népi hagyományainkat, a magyar tánckultúrát. A jubileum alkalmából ünnepi műsorral szeretnék köszönteni a néptánckedvelő közönséget. A rövid nyári pihenőt követően a felnőtt tánckar 10 napos tokaji edzőtáborozáson vett részt. Az együttes régi repertoárjából a fiatalok is megtanulták a nyírségi táncokat, a Sárközi karikázót, a Kállai kettőst. Erdélyi Tibor egy új tánc, a Kalotaszegi legényes betanítását kezdte el, a munka itthon is folytatódik. A tavalyi tanfolyami csoportok biztosítják az utánpótlást, a Napraforgó gyermekcsoport közvetlen utánpótláscsoporttá válik. Szinte minden este dolgozik az együttes. Hetenként háromszor a felnőtt tánckar próbál. Kedden és pénteken a Napraforgó, szerdán pedig a kisiskolás tanulókból álló csoport gyakorol Botos Judit Beatrix vezetésével. Szombat délelőtt is gyermekcsoport veszi birtokba a Tanács- köztársaság téri próbatermet. Október 16-ra várják azokat az „öreg” táncosokat, zenészeket, akik részt vesznek majd az együttes 1989. április 8-i jubileumi műsorán. (daróczi) CSIZMA A SZALAGON. Az idén 420 ezer pár férfi lábbelit készít szovjet megrendelésre a nagykállói Kallux Cipőipari Szövetkezet. Képünkön: már a téli, férficsizmákat varrják a tüzödei szalagon. (Császár Csaba felvétele) A történet egyformán különös és logikus. Kicsit még azt is megmagyarázza, hogy any- nyi viszontagság között, miért maradhatott meg az ember. Ilyen nagy gondolátoktól elérni a vendéglátó iparig meglehetősen merész ugrás. Nyári utazgatásaink közben történt, hogy leszállván a vonatról ' egy majdnem üres étteremben reggeliztettük a gyerekeket. Nem írom az étterem nevét, mert reklám lenne. Alig negyed perc alatt ott állt mellettünk a fürge pincér, öi perc alatt előttünk párolgott a kakaó és még szinte Totyogott a tükörtojás, amit a mi pincérünk szinte táncolva hozott. Már-már a vendégkönyvbe írtam volna a dicséretet, de történt, hogy ugyanott ebédeltünk, aztán vacsoráztunk is. Mind a kétszer kértünk volna még valamit, de a mi fürge pincérünk fájdalmas arcfintorok kíséretében húzta a lábát, és mi aggódtunk, hogy az a szerencsétlen beteg roncs ember elér-e egyáltalán a söntés ajtajáig. így aztán minden ^vendég lehetőleg egyszer rendelt, ha dőlt benne valamennyi jó érzés, mert az óriási placcon sajnálta azt a gyötrődő másikat. A történetben eddig semmi furcsa nincs. A táncoslábú felszolgálónk elfáradt, elvesztette a kedvét. A fájBicegős dalom az arcára ült és a teli tálakkal alig vonszolta magát. Emberi dolog. A vendégek lehetőség szerint tapintatosak voltak, és az összebújó szerelmespárok is ezt a vergődő szegény embert figyelték inkább, mint egymást. Ha idegen helyen nyaral az ember, akkor előfordul vele, hogy este is körülnéz a városban. Betévedtünk egy másik étterembe, illetve egy zenés szórakozóhelyre. Amikor bementünk, a mi fáradt, összetört pincérünket láttuk a parkett közepén és mindenki álmél- kodott, hogy milyen nagy kedvvel és lendülettel táncol. Nyoma se volt a sántaságnak. Nem álltam meg, megkérdeztem tőle, hogy hol. hogyan gyógyulhatott meg ilyen gyorsan a lába? Kinevetett, de megmagyarázta. Ha ö a nagy forgalom elején elkezd sántítani, akkor az, aki egy cigarettát kér, nem küldi vissza gyufáért. A placc majdnem huszonöt méteres. Naponta sokszor tíz kilométert kell egy forgalmas napon gyalogolni ott. Ha ezt futva teszi meg, akkor estére nem marad ereje magával vinni a menyasszonyát. így aztán kitalálta, hogy amikor sokan vannak, sántít egy kicsit. Ha nagyon souan vannak, akkor az arcára is ül a fájdalom. Még a borravalók is jobbak ilyenkor. M i ebben a történetben különös? Talán a módszer. Mi a logikus? Az, hogy ezt is lehet. És akkor a történelem bicegősre fordulásakor is jól élhet az ember. Bariba Gábor
