Kelet-Magyarország, 1988. szeptember (45. évfolyam, 209-234. szám)

1988-09-29 / 233. szám

1988. szeptember 29. Kelet-Magyarország — Nyíregyházi Élet 3 Kazánok és kémények Nyitás október 31. Galéria a Bagolyvárban Fűtés előtt Hol van már az az idő, amikor a gyerek kéményseprő akart lenni? Pedig nem szük­séges különösebben bizonygatni, hogy a cse­répkályha rehabilitációjával, a gázkazánok elterjedésével lenne jövője a kéményseprés­nek. A kommunális szolgáltató vállalat így ősz táján érzékeli a legjobban, mennyire kár, hogy a hagyományos szakmák lassan, de biztosan elindultak a kihalás útján. Lendvai István igazgató szerint ma már a tisztes megélhetést sem tudják garantálni egyik szakma művelőinek sem. A jobbak búcsút mondtak a vállalatnak. A szorongató pénz­hiány miatt a lakosság is mind több mun­kát maga végez el. A megrendelések csök­kenése pedig a vállalat eredményességén meglátszik. Míg a korábbi esztendőkben 5— 6 millió forintos nyereséget is elkönyvelhet­tek, az idén jó, ha 2—2,5 millió forintnyi tiszta nyereséget összehoznak. A tervezet­től kevesebb, 80—82 millió forint árbevé­telt szeretnének elérni. Hogy mennyire fontos lenne az utánpót­lás kéményseprőkből, bizonyítja egyetlen adat: a megyében 340 ezer darab kémény található, ezek közül 290 ezer a magánhá­zakon. Mára száműzték a szakma jellegze­tes szerszámát, a csőkefét és a kézi ko- romtalanítás helyett vegyszerrel oldják a le­rakodott kormot. így fémtiszta felületet nyernek. Jöttek a kontárok... Sokan azt hiszik, a kéményseprés azért vesztette el a presztízsét, mert ez a tevé­kenység nem fontos. Az igazgató kiemelte: nemcsak a tűz megelőzése, hanem életvé­delmi szempontok miatt is rendkívül- fontos a tiszta és jól megépített kémény. Ez utób­bit azért hangsúlyozta, mert a mostanában megnövekedett családiház-építési kedv több ellentmondásra hívta fel a figyelmet. Ható­ságilag ugyanis nem kötelezik az állam­polgárt, hogy mutassa meg a bekötött ké­ményt a szakvállalatnak. Egy rendelet sze­rint ugyan nyolc nappal legkésőbb a be­költözés után, látnia kellene a kommuná­lis szolgáltatónak a kéményt, de ez rend­szerint elmarad. Kivételt, a gázkazánok be­kötése Jelent, mivel a TIGÁZ-zal kialakí­tott régi jó kapcsolat eredményeként a gáz- szolgáltató addig nem engedélyezi a haszná­latot, amíg a kommunálisok nem nézték meg a bekötést. Azért időnként adódik probléma a gázzal is. Nyíregyházán a régebben felépült déli városnegyedben az úgynevezett termofor gyűjtőkéményeket a négyemeletes házakban a fürdőszoba szellőztetésére alakították ki. Viszont a később beszerelt gázkazánok már az épület fűtését oldották meg, ráadásul úgy, hogy erre az egy kéményre kötötték a szellőzést. Kéményügyben más nehézséggel is szem­betalálta magát a vállalat. Míg korábban román és hazai kitermelésű földgázzal fű­töttünk, később a gázprogram kiterjesztésé­vel szovjet földgáz jött a megyébe. Csak­hogy ennek a kémiai összetétele (elsősorban kéntartalma) jelentősen különbözött az ad­dig használttól. Gyorsabban elhasználódtak, koptak a füstelvezető berendezések. Éppen ezért szükséges gyakrabban ellenőriztetni és beállíttatni a berendezéseket. További vé­delmet jelent a kéménybélés. Alumínium csövet helyeznek el a kéményben, s így a kémény élettartama megnő. A közületeknek és a lakosságnak évente 5—6 ezer méternyi kéményt bélel a szakvállalat. Sajnos, azt ta­pasztalják, hogy a kontárkivitelezés dívik e téren is: kisiparosok, gmk-k fusiban látják el ezt a munkát. Hogy nem mindenki vál­lalja érte a felelősséget, ez akkor derül ki, ha egy javítás esetén a kommunális szol­gáltató nyilatkoztatná a kéménybélelőt, szakszerűen végezték-e a munkát, s akkor nem mindig adják a nevüket utólag. Nem olcsó mulatság Régebben évente hívták a kéményseprőt, így kellene tenni ezt ma is. Csak hát a 70 kéményseprő közül a 39 szakmunkás és 31 betanított munkás alig tudja ellátni az em­lített 340 ezer kémény seprését. A 107-es szakmunkásképzőben nem tudnak összehoz­ni egy osztályt a jelentkezőkből, így a vál­lalat kénytelen megszervezni a szakmai kép­zést. Néhány évig betanítottként dolgozó ké­ményseprőkből szerveznek egy osztályt és ők munka mellett teszik le a szakmai vizs­gákat. A kéményseprőgárda elöregedett, hiányoznak a középkorúak és a fiatalok is. Néhány éven belül válságos lehet ez a hely­zet. Ennek elkerülése érdekében a kommu­nális szolgáltató vállalat felvette a kapcso­latot a Hajdú megyei szakvállalattal: közö­sen indítanának egy osztályt. Ugyancsak se­gítséget remélnek a munkaerő-szolgálati irodától, második szakmaként szeretnék oktatni azoknak, akik esetleg ebbei^ látná­nak perspektívát. A jó szakmunkás ugyan­is 35—40, a betanított 25—35 forintos óra­bért kap. Az 1949-ben létrehozott kéményseprő vál­lalat 1976-ban cégtáblát cserélt: ekkor bő­vült tevékenységi körük a településtisztasá­Cserépkályha a’la Nyíregyháza, Kommu­nális Szolgáltató Vállalat. gi feladatokkal, két évvel korábban a csem­peüzem is csatlakozott hozzájuk. A telepü­léstisztaság fontossága az utóbbi időben még egyértelműbb lett, hiszen a környezetszeny- nyezés eddig ismeretlen formáival találkoz­hattak. Lényegében közműveket pótolnák a szennyvíz tárolásával, elszállításával és ár­talmatlanításával. Évente a megyében 220— 230 ezer köbméter ipari és 40—50 ezer köb­méter lakossági szennyvizet kell kezelniük. Az üzemeltetési költségek egyre magasab­bak, bár a megyei tanács dotálja ezt, még­is ráfizetéses. A szennyvizek közt a veszé­lyes hulladékot tartalmazókat is a vállalat ártalmatlanítja, mégpedig két fázisban. Az olajszennyeződés eltávolításával szűrt, tisz­tított vizet nyernek, amelyet már közcsator­nába lehet ereszteni. Szervizműhelyeknek, gépkocsimosóknak is így kellene kezelniük az olajjal szennyezett vizet, ám az általuk kezelt 6—700 köbméter még a 10 százalékát sem éri el az így keletkező szennyvíznek. Ennek a tízszerese kerül ki kezeletlenül a természetbe! Jön az ősz, a tél, a gondos gazdák ilyen­kor építtették át a cserépkályhát. 1986-ig évente 2—3 ezer kályhát építettek, vagy újí­tottak fel, ma már ezer alatt van a meg­rendelések száma. Igaz, nem olcsó mulatság egy cserépkályha, mióta ÁFA-val számo­lunk, 14 ezer forintba kerül. Főszezonban most először olcsóbban, 12 ezfer 500 forin­tért vállalja a kommunális szolgáltató a kályharakást. A drágának ítélt beruházást sokan halogatják és sajnos, az a tapaszta­lat, hogy óvodák, iskolák is lemondanak a tönkrement kályhák átrakásáról. Pedig az országban évente előforduló 8—10 füstmér- gezéses halál elkerülhető lenne, ha a kály­hákat és kéményeket szabályosan üzemel­tetnénk. Kandalló a hallban Korábban megteremtették az ipari hátte­ret a cserépkályha építéséhez. Nyíregyházán a Tó utcán alakították ki a megszűnt csem­peüzem helyett az új létesítményt, amely évente 5500—6000 kályhához gyártott csem­pét. Ma mindössze a kapacitás 55—60 szá­zalékát használják ki. A vállalat rájött, hogy a szolgáltatások­hoz meg kell szervezniük a háttéripart, hogy anyaghiány miatt ne kelljen állniuk. No és a szolgáltatás díjainak emelkedése és így az igények csökkenése miatt újabb be­vételi források után néztek. így állítják elő a samottszigetelő anyagot, amelyet a kazá­nok belső terébe építenek be. Ez a speciális samott 1300 fokig megbízható szigetelőanyag. A már említett kályhacsempéből korábban még exportált is a vállalat, manapság azon­ban 25—30 százalékkal visszaesett a piaci igény, mivel az olajár csökkenése miatt kül­honban ismét nem érdemes cserépkályhát építeni. Továbbfejlesztett változat a hor­dozható cserépkályha, ezt elsősorban vidé­ken keresik a propán-bután gáz mellett, ki­egészítő fűtésre. A kereslet új termékek gyártására ösztö­nözte a kommunális szolgáltató vállalatot. A családi házak építői közt a tehetősebbek kandallóval akarják hangulatosabbá tenni a földszinti hallt. Egyedi megrendelésre készí­tik általában a legtöbbet, de kínálnak ol­csóbb, típuskandallót is. Sok esetben csak díszítő funkciót kap a kandalló, ritkábban tartalékfűtést várnak tőle. Üjabh termékük a kerti grillsütő. Ennek a kereslete a hob­bitelkek, kiskertek gyarapodásával valame­lyest nőhet. A volt kéményseprő vállalat egyre nehe­zebben él meg hagyományos tevékenységé­ből. Bár igyekeznek megértetni a lakosság­gal, hogy a technika fejlődése mellett sem elhanyagolható a kémények, kazánok szak­szerű építése, karbantartása, javítása. Sőt, a családi házak kalákában történő építése is­mét felhívja a figyelmet az élet- és tűzvé­delmi szempontból is kifogástalan tüzelés- technikai berendezések létesítésére. A pár ezer forintos megtakarítás csak látszólagos előny, komoly veszélyt rejt magában. Erre most, a fűtési szezon kezdetén különösen érdemes gondolni. Tóth Kornélia Impozáns, elegáns, rendeltetéséhez méltó létesítménnyel gazdagodik Nyíregyháza: a körút még épülő új szakaszán, a művelődé­si központtal szemben nemsokára megnyí­lik a városi galéria. Az épület két részből áll, amit egyébként a külső színezés is jelez: az egykori Bagoly­vár drappos árnyalatú, a hozzáépített bő­vítmény pedig kék „köntöst” kapott. A kör­út felől alakították ki a bejáratot. Ezen be­lépve az előcsarnokba jutunk, ahonnan jobbra lépcső visz fel a két felső szintre. Hófehér falak, süppedő, világosbarna padló- szpnyeg fogadja az egyelőre hivatlan-kéret- len látogatót, aki egy kicsit láb alatt van, hiszen a belső térben még jócskán akad tennivaló. Itt-ott hiányzik a lépcsőkorlát, felszerelésre várnak a lámpatestek. A legfel­ső szinten azonban — ez a legtágasabb — már helyükön állnak a vitrinek, amelyek­ben érmek lesznek láthatók. Hangulatos, zegzugos helyiség, igazán alkalmas a csön­des, elmélyült szemlélődésre. Az első eme­leten és a földszinten a képzőművészet más ágainak teremtenek bemutatkozási lehetősé­get — minderről később. Végül tágas, 160 négyzetméteres pince tartozik az épülethez. Szükség is van rá, hiszen itt tárolják majd a műveket, amelyeket természetesen bizton­sági rendszer fog védeni az illetéktelen, alig­ha csupán gyönyörködni szándékozó látoga­tóktól. Ilyen tehát a tegnapi Bagolyvár, a hol­napi városi galéria, egy hónappal az ava­tóünnepség előtt. Sok töprengés, vita előzte meg a döntést, hogy mi legyen a hajdan szebb napokat látott, de lassan romlásnak induló lakóépület sorsa. Lebontani kár lett voln,a, hiszen a megyeszékhely egyik jelleg­zetes színfoltjáról van szó, és ebben a vá­rosban oly kevés régi, megőrzésre, felújí­tásra érdemes épület maradt, hogy száz­szor is meg kell gondolni, mielőtt bontani kezdünk valamit. Még akkor is, ha — mint ismeretes — időnként valóban olcsóbb újat építeni, ahelyett, hogy a múlt egy darabját képviselő régit eredeti formájában visszaál­lítanánk, megmentenénk. A Bagolyvárral szerencsére ez utóbbi történt. Az építkezés 1987 első negyedében kezdő­dött Kulcsár Attila (Nyírterv) elképzelései alapján. A lebonyolítást a Nyírber, a kivite­lezést az IKSZV vállalta. Nem volt könnyű munka. Menet közben például kiderült, hogy a lepusztult lakóépületnek a bővítményhez csatlakozó, déli tűzfala életveszélyes, ezért újra kellett alapozni. Nagyon ügyeltek rá, hogy a régi szárny­ban mindent megmentsenek, rendbehozza­nak, amit csak lehet és érdemes: a szép, régi kő- és kovácsoltvas-korlátokat, a gipsz­díszeket, a szamárhátíves ajtókat. Minden tekintetben igényes belsőépítészeti elképze­lésekkel és nem kevésbé színvonalas meg­valósításukkal találkozik majd a képzőmű­vészet új nyíregyházi otthonának látogatója. Példaként említhetjük Mezősi Eszter ipar­művészt, aki a hatalmas, a bejárat fölött látható, kör alakú, 2,4 méter átmérőjű, szí­nes üvegablakot és Dávid Abramjant, aki a réz ötvösmunkákat készítette. A költségekre 13 millió forintot szántak a városi tanács fejlesztési tervében. Bár a végszámla még nem készült el, a jelek sze­rint sikerül a tervezett költségeken belül maradni. Nem volt különösebb gond a ha­táridőkkel sem. Augusztus derekán megkez­dődött a műszaki átadás, szeptember végén pedig sor kerülhetett az úgynevezett „üzembehelyezési eljárásra”. Tehát, ha minden a tervek szerint halad, nem lesz akadálya, hogy október 31-én, Nyíregyháza felszabadulásának ünnepén megnyíljon a városi galéria. Csak az udvar kialakítása várat magára további egy évet, tudniillik a szomszédságban rövidesen el­kezdődik a kereskedők házának építése, és így a környék egy ideig még felvonulási terület lesz. Még inkább a jövő zenéje az az elképzelés, hogy a galéria udvarában szabad téren kiállított szobrokban gyönyör­ködhessenek a látogatók. Merthogy látoga­tók szép számmal lesznek errefelé, annyi bizonyos — máris alakul, a galéria és az ifjúsági szabadidőközpont átadásával pedig kiteljesedik a város kulturális központja. (Mint ismeretes, itt van a könyvtár, a Krú­dy mozi, a művelődési központ, az úttörő­ház, közelben a Béke mozi, a Videoház is.) Egyébként nem titok, ez is oka volt annak, hogy galéria legyen a Bagolyvárból. Ennyit a körülményekről, és most szóljunk a galéria funkciójáról. Hivatalosan szeptem­ber 26-án döntött róla a városi tanács, hogy elfogadja a végrehajtó bizottság javaslatát, miszerint az új képtár neve Városi Galéria; alapításának indoka, hogy napjainkra a me­gyeszékhely képzőművészeti élete elérte azt a szintet, amely szükségessé teszi a bemu­tatási, bemutatkozási lehetőségek bővítését. A galéria a városi tanács költségvetéséből gazdálkodó, közvetlenül a művelődési osz­tály alá tartozó intézmény, élén az igazga­tóval. A tisztség betöltésére pályázatot hir­dettek meg a Kelet-Magyarországban és a Hajdú-Bihari Naplóban. Hat pályázat érke­zett, valamennyi a megyéből. Október első vb-ülésén döntenek róla, hogy a pályázók közül végül ki kapja meg az öt évre szóló megbízatást. Az igazgató feladata lesz a sóstói nem­zetközi éremművészeti, kisplasztikái mű­vésztelep gondozása is. Ez az alkotóközös­ség ugyanis kitüntetett helyet kap a galé­riában, amelynek feladata a kortárs képző­művészek bemutatása lesz. Ezt a döntést is komoly viták előzték meg. Az egyik vé­lemény szerint ugyanis a galériának kizáró­lag az érmek és kisplasztikák bemutatását kellene vállalnia, különös tekintettel a sós­tói művésztelep profiljára. Ez esetben az or­szágban egyedülálló galériánk lenne. Ennek az érvelésnek éppúgy van létjogosultsága, mint a másik álláspontnak, amely szerint a képzőművészet többi ágát se rekessze ki a galéria. Egyelőre mindenesetre — az utób­bi álláspont értelmében -r- a' kortárs kép­zőművészet otthona lesz a galéria, tekintet nélkül műfaji megkötöttségekre és megyfe-, sőt országhatárokra. A távolabbi elképzelé­sek szerint azonban az érmek és kisplasz­tikák felé tolódik majd a hangsúly. Mit láthat a közönség az október 31-i ün­nepélyes megnyitót követően? A háromszin­tes épület egykori „padlásán”, az új szárny legfelső emeletén a sóstói művésztelepen ké­szült és a városnak ajándékozott érmeket tekinthetik meg a látogatók. Azokat, ame­lyeket hely hiányában eddig nem tudtak be­mutatni. Állandó, ugyanakkor időről időre megújuló kiállítás lesz ez, hiszen egyszerre nem fér itt el a teljes anyag, cserélni fog­ják, hogy minél több alkotással ismerked­hessen meg a közönség. Az alatta lévő szin­ten a Jósa András Múzeum Szabolcsi Galé­riájának, ennek az értékes gyűjteménynek a festményei lesznek láthatók. Végül szintén a nyitótárlatok egyike a hajdúböszörményi művésztelep festményeiből készült váloga­tás. A galéria átadásával mintegy 300 négyzet- méter alapterületű kiállítóteremmel gyara­podik a város. Azon még gondolkodni kell, hogy az ezen kívül rendelkezésre álló Pál Gyula-terem és a múzeum kiállítóterme ho­gyan ossza meg egymás között a feladatot, melyiknek milyen arculata legyen. A me­gyei művelődési központ kiállítótermét már nem sorolhatjuk ide, ez a helyiség — mint hírlik — új funkciót kap: színvonalas, kul­turált ifjúsági szórakozóhely kialakítását ter­vezik itt. De ennek híján is, a galéria át­adásával és a többi kiállítóterem figyelem- bevételével a képzőművészeknek, a képző- művészetnek megfelelő bemutatkozási lehe- • tősége lesz most már Nyíregyházán. Gönczi Mária Nyíregyház* felszabadulása 44. évfordulóján, október 31-én szándékoznak megnyitni a várost várossá tévő galériát.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom