Kelet-Magyarország, 1988. szeptember (45. évfolyam, 209-234. szám)
1988-09-29 / 233. szám
2 Kelet-Magyarország — Nyíregyházi Élet 1988. szeptember 29. Tisztelt Szerkesztőség! Levelek a városról Túl sok a kérdőjel A sóstói gyógyrejtély A Nyíregyházi Élet augusztusi számában jelent meg írás a tervezett sóstói gyógyszállóról, melynek ügye lassan halad előre, és a közvélemény a fejleményekről nem sokat tud. Takács József, a megyei tanács kereskedelmi osztályának vezetője jelentkezett, hogy minden kérdésre választ ad. Éltünk az alkalommal, és közreadjuk mindazt, amit megtudtunk. Először is: még rejtély, hogy lesz-e gyógyszálló. A KOMPLEX Külkereskedelmi Vállalat az elkészült tervdokumentációt nemzetközi tenderre bocsátotta, de hogy ez milyen eredményt hoz, az nem kiszámítható. Ugyanakkor megjelent a színen Lénával András Kanadába szakadt hazánkfia, aki a megye képviselőivel folytatott tárgyalások után kijelentette, vállalja azt. hogy a beruházáshoz megfelelő partnert keres, a bekerülési összeg kétszázalékáért. Vegyesvállalat megalapítását célozta meg, de ehhez tudni kell, hogy a jelenlegi szakaszban még jócskán vannak devizális nehézségek. Nem sikerült referenciát teremteni Hogy miért a-megyei tanács vette kezébe a szálló intézését? Ez is kiderült. Személyes biztatások 1985-ben . — ezek jelentették a kezdetet. Ügy tűnt, hogy a koordinálás a tanács kezében lesz jó helyen. Menet közben ‘azqnbarr kiderült, hogy a megyei tanács liaint ‘áttamigazgátősi szerv a kereskedelmi ügyletekbe, kém tud belefolyni, a munkához se gyakorlata, se jogosítványa nincsen. Az egyeztetésen túl — ami időnként hosszadalmas volt — nem tudott tevőlegesen lépni. , Alátámasztotta ezt az is, hogy éppen egy vállalat, a vendéglátó kitörési kísérlete volt eredményes, hiszen 1986-ban osztrák céggel folytattak tárgyalásokat, sikerrel. Aláírásra készen is volt a szerződés, ami azt irányozta elő, hogy egy építési cég 180 millió Schil- linggel jelenik meg, három bank finanszírozza a vállalkozást. Ekkor azonban már lezáródtak az osztrák szállodai beruházások Magyarországon, és a Magyar Nemzeti Bank nem vállalta, hogy amennyiben 10 éven belül nem térül meg a hitel, akkor az állam vállalja á fizetési garanciákat. Kiderült tehát, hogy csak akkor lehet sikerre számítani, ha megfelelő magyar pénzcsoport áll a vállalkozás mögött, amihez hozzájöhet a Pénzügyminisztérium 150 milliós alapjuttatása, valamint egy olyan összeg, ami a munkahelyteremtő beruházások célját szolgálja. Az újabb lépés az volt, hogy felderítették: kik a jövő lehetséges magyar partnerei. Ma már a METRIMPEX, az Állami Biztosító, az OTP jelentik a pénzügyi hátteret. A tárgyalásokat a külkereskedelmi vállalat folytatja, neki van felhatalmazása erre. Ö már potenciálisan üzletfél, hiszen nem hatóság, nem hivatal, hanem gazdálkodó szerv. Belépett a SZAVICSAV is, ők finanszírozták a terveket, ez megközelítően 10 milliós befektetést jelent, ami csak akkor térül meg, ha a szálloda megvalósul. Ezzel nem kis anyagi terhet vállalt. De miután a víz az övé, így van a kockázatban fantázia. Felmerül a kérdés, hogy miért olyan későn eszmélt Nyíregyháza? Először is tudni kell, hogy a sóstói vizet csak 1985-ben nyilvánították gyógyvízzé. Hogy miért ilyen későn? Nos itt a dolog gyenge pontja. A rossz szemlélet nem érezte meg, hogy a vízben fantázia van, s még akkor sem e ~'"él*ek, amikor országszerte már hasznosító: ik olyan vizeket is, melyek nem jobbak az itteninél. Ez a késlekedés igen sokba kerül más miatt is. Miután olyan időszakban lett gyógyvíz a nyíregyházi, amikor a pénzek egyre kevesebbek lettek, nem sikerült olyan referenciákat teremteni, ami vonzó lenne a külföldi partnernek. Mert ahhoz, hogy egy víz gyógyjellege meggyőző legyen, kellene minimálisan egy helyi jelentőségű fürdő, gyógykezelő intézmény. De ilyen nincsen. Hogyan közelíthető meg gyorsan? A referencia hiánya mellé társul az is, hogy a Sóstó elhanyagolt állapotban van. Egyre leromlottabb, a beépítések esztelenül folytak évtizedeken át, a tó környékének látképe ijesztő, az infrastruktúra hiányos, a közműellátottság gyenge. De nincsen megfelelő közbiztonság se. Ha jól megnézzük, egy gyógyszállóhoz olyan miliő kell, mely nyugodt, csendes, tiszta, sokféle kikapcsolódást is kínál. Ma a zajos strand, a kocsma- szerű pavilonok, a rossz beépítés, a tönkreA repülőtér, amely úgyszólván készen áll a leendő gyógyszálló külföldi vendégeinek fogadására.- tett környezet első pillantásra sem csábító. Mindez magával hozza, hogy a szálloda csak egy tétel, de nem minden, ehhez igen sok olyan kísérő intézkedés kellene (építés és bontás egyaránt), ami idő és pénz. Minden külföldi érdeklődő eddig építővállalat volt. ők elsősorban az épület létrehozásában voltak érdekeltek. így a jövő érdekében kellett olyan, nagy tudással, gyakorlattal és megfelelő referenciával rendelkező cég, mely az' üzemeltetést is vállalja. A Danubius szállodai vállalat bizonyult a legalkalmasabbnak, őket a nemzetközi partnerek is elfogadták. Az úgynevezett „töltés” lenne a dolguk, valamint a gyógycélokat is szolgáló szálló működtetése. Elgondolkoztató, hogy a mostani helyzetben sajnos semmi adókedvezmény vagy más előnyös szabályozás nem serkenti az itteni munkákat. Nyilván ez is belejátszik abba, hogy az előzetes tárgyalások mindig megfeneklettek. Nem tagadható, hogy az összes érdeklődő első kérdései között szerepelt az, miként lehet Nyíregyházát kulturáltan megközelíteni. Nyilvánvaló a repülőtér, de ez csak kis gépeket tud fogadni. Jó 200 millió kellene ahhoz, hogy olyan pálya épüljön, ami megfelelne az igényeknek. Szerencsés egybeesés lenne, ha a MALÉV is beszállna, hiszen nekik fontos lenne Budapesten kívül egy olyan leszállópálya, amit rossz idő esetén a mai pozsonyi és bécsi tartalékpálya helyett használhatnának. De egy repülőtéri korszerűsítés egyben feltételezi a fogadási körülmények megváltoztatását, a vám, a határ jelenlétét. De kellene olyan út is, mely a repülőteret a szállóval kötné össze. Á nyugati partnerek tájékozottak Mint látható, egy gyógycélokat is szolgáló szálló felépítése nem egyszerű dolog. Annyi kísérő momentum van, hogy az összességében több pénzt emésztene fel, mint maga az épület. Mert ez csak 1,5 milliárd forintba kerülne. A nyugati partnerek mindent nagyon jól ismernek. Pénzügyi viszonyainkon kívül döntési mechanizmusunk minden részlete nyitott előttük, ezért is eddig az óvatosság. Várják a társasági törvényt, hiszen egy nagy pénzbefektetés esetén garanciák kellenek arra, hogy a pénzüket ki is vihessék. Mindenesetre kontrollálják azokat a garanciákat is, melyek a jövőbeni működésre irányulnak. Miután ilyet konkrétan még senki nem adott, újabb óvatosságra kényszerülnek. Volt olyan tárgyaló fél, aki a terveket és a helyeket megnézte, számológépén a lehetőséget kipötyögte, majd felállt, és elment. Mindez azt mutatja, hogy még a mainál is sokkal jobb, körültekintőbb előkészítés szükségeltetik, a múltbéli hiányokat, ameny- nyire lehet, fel kell számolni. A jelenlegi számítások szerint egy gyógyszálló, ha elkészül, és ha a forgalom a mostani elképzeléseknek megfelelően alakul, 6—8 év alatt térül meg. Ez kiváló, hiszen a nemzetközi szokások 10—12 évet engednek meg. Ezt tudjuk ma megmutatni, ez az, amivel a magyar fél leül tárgyalni a külföldi partnerekkel. Semmilyen megkötés már nincsen, teljesen mindegy, milyen tőkearányok alakulnak ki. Az új társasági törvény keretén belül se a vállalati forma, se a részarányok mértéke nem döntő, a magyar fél nem köt ki majoritásokat, igen okosan. Mint látható, a dolgok bizonyos értelemben jó irányba haladnak. Megszűnt az, hogy a döntésre nem hivatott megyei tapáca kezében van az ügy irányítása. Az s&m lenne kívánatos, hogy a városi tanács folyjék bele az előkészületekbe, hiszen ez vegytisztán üzleti ügy, s akinek nincsen pénze a vállalkozásban, az jogokat sem vindikálhat magának. A fő most az, hogy mindenki, aki annak érdekében tehet, hogy a Sóstó megfelelő környezettel, biztonsággal és referenciákkal csábítson, az tegye a dolgát. Mert ez városi, ' mitöbb, megyei érdek. Egy fellendülő iparág, az idegenforgalom fejlődésének első lépcsője. Bürget Lajos A lakóhely, az otthon a legtöbb embernek nagyon kedves. Elszakíthatatlan tulajdonunk: beépült a tudatunkba, a lelkűnkbe, az érzés világunkba. Azt mondjuk, szeretjük. Áldozatokra is képesek vagyunk érte. A szeretet elfogulttá is tesz. Van, aki emiatt városának csak a dicséretét hallja szívesen, van, aki csak hibáiról beszél, mert azt hiszi, így azok hamarabb elmúlnak. Közömbös talán senki sem lehet városa iránt. Ki mit szeret, ki mit kifogásol? Ennek eredtünk nyomába, fme, így vallanak erről a nyíregyháziak: . E. Ferenc: „A városban elviselhetetlen a zsúfoltság. Rengeteg az autó, főként a belvárosban nyomasztó. A parkolás gondja már-már megoldhatatlannak tűnik. Helytelennek tartom, amikor szemet hunynak afelett, hogy a jármüvek a járdán parkoljanak. A járda a gyalogosoké. Amellett a kipufogógáz tönkreteszi a belváros épületeit, azt a kevés zöldet is, ami még megmaradt nekünk.” Véleményéhez sokan csatlakoznak. A város keskeny útjain valaha nyugalmasan elporoszkáltak a tirpák taligák lovacskái, de a mai forgalmat már nem képesek kiszolgálni. Bosszankodik a zsúfoltság miatt a volánnál ülő polgár, a zebrán szaladni kényszerülő gyalogos ember. A gyalogosautós ellenpárt kölcsönösen sokallja a másiknak adott kedvezményeket. Ám az autósok táborában is mindinkább uralkodóvá válik az a vélemény, hogy a belvárost zárják le a forgalom elől. Féltik Nyíregyháza szívének épületeit, szobrait, a kedves, meghitt századeleji hangulatot. A lakosok szeme megakad a rézdomborítású utcanévtáblákon, az új köztéri alkotásokon. Leülnek pihenni a Zrínyi Ilona utca elején lévő csobogó kövére, és nézik a három fürdőző, bronztestű lányt. Tatán, mert annyira sok a harmóniátlanság a világban, testet-lelket gyönyörködtetnek még a megszokott, régi szobrok is. Sokszor dicsérik a rendet, a gondozottságot a parkokban. Egy észrevétel a sok közül: „Meg kellene köszönni azoknak a hivatalnokoknak, akik a bürokratikus papírhalmok mögött is képesek meglátni, hogy ebben a városban érző, szépre és tisztaságra vágyó emberek élnek. Hogy szobrokra, szökőkútra, parkokra is adnak pénzt, nemcsak lakótelepi szürke betonházakra ...” — írta M. Miklós nyugdíjas irodalomtanár. Olvasónk azok közé tartozik, akik a város lokálpatriótáival karöltve félti a fákat, ligeteket, a természetet az ember meggondolatlan pusztításától. E. B. Kun Béla utcai lakos soraiból idézünk: „Egymás után vágják ki a szép nagy fákat az utcában. Lehet ezt csinálni, amikor annyira hangoztatják a környezetvédelem fontosságát? Élő gyönyörű fákat elpusztítani lelketlen emberre való cselekedet ...” A város lakói egyre érzékenyebbek a környezetvédelemre. Egy-egy fa kivágása miatt félháborodott levelek özönét . hozza a posta, aggódó hangok szólalnak meg a telefonban. Az Örökösföld lakói azt sürgetik, hogy legyenek végre zöld parkok, lombos fák is a lakótelepen. Játszóteret, hintát, libikókát építenének a gyerekeiknek. Ahogy bővül a lakótelep, egyre inkább elégedetlenek az ellátással, hiszen sok mindenért a városba kell buszozniuk. A városi tömegközlekedést — erre utal a panaszok elmaradása —, jól szervezte meg a Szabolcs Volán Vállalat és a tanács. Némelyek még bosszankodnak, ha kimarad egy buszjárat, de újabban meglepő jelenségnek vagyunk tanúi: az utasok hálásak, dicsérik, hogy egyre több autóbuszvezető segíti fel a járműre a beteg, idős embereket, terhes kismamákat, gyerekeket. Az új buszpályaudvar helye körüli viták elcsendesedtek. Az épületet a legtöbb nyíregyházi polgár nem tartja szépnek. A város legcsúnyább része eddig a nyíregyháziak véleménye szerint a Jósaváros volt, most ezt a „címet” — a közvélemény szerint — a zsúfolt Korányi Frigyes utcai lakónegyed érdemli ki. „Sehol egy bolt, tejért-kenyérért mesz- szire kell menni, az utakon alig fér el két gépkocsi egymás mellett” — közölte nemrégiben egy haragos építkező, és azt is hozzáfűzte: tudja, hogy sok családnak lesz otthona a negyedben, de talán nem kellett volna ily nadrágszíjnyira parcellázni a telkeket. Bizony, Nyíregyházán sokan várnak lakásra. A tanács most körülbelül ezerötszáz olyan lakásigénylőt tart számon, akiknek a szociális helyzete nem teszi lehető- - vé, hogy építkezzenek. Hét és fél ezer család lakik Nyíregyházán tanácsi lakásban, főként lakótelepeken. Jórészük kiskeresetű, sokallják a lakbért. Azért panaszkodnak általában, mért — főként bérlőtársaik jóvoltából — nyitva marad a lépcsőház bejárati ajtaja, és „éjjelente torzonborz alakok fészkelik be magukat az alagsorba, vagy a pincébe”. A romló közbiztonság éppolyan heves érzelmeket vált ki az emberekből, mint a környezetvédelem ügye. Felháborítónak tartják, hogy amíg „példásan bírságolnak a közlekedési rendőrök”, a sötétebb utcákban, a lakótelepeken alig-alig látni rendőrjárőröket. „Jó, hogy a Piac-bár előtt, meg a vasútállomáson sokakat ellenőriznek, de jöjjenek el időnként a város kin- tebbi területeire is ” — panaszolta el egy idős asszony telefonon a félelmét. Ü. Kálmán gépész viszont azt nem érti, miért nincs a kábítószeres, szipózós fiataloknak egy kórházi részleg, ahol kezelnék őket. Ugyanő dicsérte a Móricz Zsigmond Színház társulatát és a rétegigényeket kielégítő előadásokat, de bosszankodott amiatt, hogy sok nyíregyházi művelődési ház hív meg olyan „nagynevű” színészeket, akik csapnivaló viccekkel szórakoztatják a közönséget. A városon — ezen is jó volna elgondolkodni —, az sem látszik meg, hogy két főiskolája van. Nincs olyan pezsgés, nyüzsgés, mint például Debrecenben. Ilyen sorokat is olvásunk azoknak a tollából, akik aggódnak szép városunk, szellemi légköréért. Vendéglátásunk krónikus bajaira is akad kirívó példa. Nemrégiben egy külföldre szakadt hazánkfia járta végig a barátaival együtt kora este Nyíregyháza több éttermét. Vacsorázni szerettek volna, de hat óra után már mindenütt elutasították őket. A Borsodi étteremben olyannyira megalázta őket egy pincér hányaveti, nemtörődöm viselkedése, hogy Bécsből írták meg szomorú észrevételüket. Tény, hogy a legtöbb vendéglátóhelyünkkel nem büszkélkedhetünk. Kívülről tatarozzák, belülről felújítják ezeket, de a dolgozók némelyikének szemléletét is fel kellene újítani. A nyíregyháziak időnként panaszkodnak a kereskedelemben dolgozók modorára is, főként az unottan járkáló ifjú eladóhölgyekre. Szóvá teszik a hentesárupultoknál lévő eladók bűvészkedéseit: a pontatlan mérést, a téves számolást... A város lakói örülnek, hogy gazdagodik házakkal, intézményekkel, boltokkal, szobrokkal a környezetük. De szeretnék tudni, mire költik a város gazdfy a településfejlesztési hozzájárulást, amit- évente befizetnek a tanács kasszájába. A tanácsi bürokrácia miatt is sokszor bosszankodnak. Rugalmasabb gondolkodást, gyorsabb és pontosabb munkát várnak el az elöljáróságtól. Kevesebbet szeretnének kilincselni ahhoz, hogy fontosabb ügyeiket elintézzék. Tóth M. Ildikó Sok levél írója kezdi e szavakkal sorait: „Tisztelt... Kedves Szerkesztőség...**
