Kelet-Magyarország, 1988. szeptember (45. évfolyam, 209-234. szám)
1988-09-24 / 229. szám
KM HÉTVÉGI MELLÉKLET 1988. szeptember 24. O Irodalmi hírlevél a bakonszegi Bessenyei-ház r mm r w r. r 0 rri újjáépítéséről „A zöld Berettyót látta itt, a borzas fákat, bokrokat, miután látta már sokat a szép királyné vállait” (Nadányi Zoltán: A testőr) A „szép királyné”: Mária Terézia vállait valóban elég sokáig, 17 éven át, teljes bécsi tartózkodása idején szemlélhette Bessenyei György, a tiszaberceli köznemesi család testőrként Bécsbe került gyermeke. Ám ez a 17 év nemcsak a szép királynőt jelentette számára, hanem ennél sokkal többet: itt ébredt rá hivatására, magyar író voltára, s itt értette meg, hogy a magyarságot — amelyet már sokan letűnő, a történelem rostáján kihulló népnek tekintette, mivel nyelve és kultúrája egyaránt veszélyben forgott — csak úgy lehet megmenteni, ha az európai haladó eszméket, a felvilágosodás gondolatait az anyanyelvén sajátítja el. Ezért a felismerésért tanult és dolgozott 17 éven át. A Bécsben szerzett Európa-élmény tette őt igazán magyarrá. Ám a szép királynő halála után (1780) megváltoztak életkörülményei, ezért határozott úgy, hogy otthagyva az „álorcás” világot, hazatér. Tudjuk, hogy előbb a szülői házban, Bercelen lakott, s megpróbálta rendezni a család gazdasági ügyeit. Amikor azonban azt látta, hogy ez nem sikerül, elhagyta Bércéit, s Bihar vármegyében telepedett le. Előbb Feketetóti faluban, majd a — most Bakonszeg nevet viselő — Puszta- kovácsiban. Sajnos, sok éves tanári tapasztalatom késztet arra, hogy pontosítsam e kisközség földrajzi helyét, hiszen még sok Hajdú megyei főiskolás sem tudta sokszor, hogy a térképen hol található Bakonszeg (Horri- bile dictu: még olyan is akadt, aki a dunántúli Bakony hegység környékén kereste!) A község tehát Nyíregyházától mintegy 90 km-re található. — Debrecenen, Berettyóújfalun át közelíthető meg. Ide költözött Bessenyei, s itt, a Berettyó partján épített magának egy nagyon egyszerű kis házat. Megtanulta Rousseautól: „Vissza a természethez!” Hiszen „a természet mindent lábra állított; az ember mindent felforgatott” — írja már ő maga A bihari remete című, Bakonszegen alkotott filozófiai művében. Hogyan élt Bessenyei ebben az aprócska, isten háta mögötti kis faluban? Néhány szakíró úgy látja, hogy kiábrándultán és mogorván, teljes magányban. Nem érthetek egyet ezzel a felfogással. Bessenyei számára a természet mindig megnyugtató és felemelő környezet volt, ezt már a Bécsben írt nagyon szép tájleíró versei is bizonyítják. Ö a tiszaberceli évek óta a „természet férfi-tagjának” vallotta magát. Kezdeti csalódottságát is felváltotta a dolgok megértéséből fakadó bölcs derű, ő ekkor már a világon szánakozva tudott nevetni önmagán. Nem is gondolják sokan, hogy a 18 évi tiszaberceli, a 17 évi bécsi élet után Bakonszegen még 26 évet töltött, az 1811-ben bekövetkezett haláláig. És ekkor is még csak 64 éves volt. A bakonszegi évek — amit a szakma is a bihari remete korszaknak nevez — Bessenyei harmadik, egyben legérettebb alkotói korszakát jelentik. 16 évi hallgatás után a magyar irodalmat egyedülálló filozófiai művekkel gazdagítja. Elég, ha a Természet világa, A bihari remete, vagy a Tarimenes utazása című alkotására utalunk. Nagy művek tanúja volt tehát a kis bakonszegi ház, amely —. egy villámcsapás következtében — ez év májusában csaknem leégett. Ám azóta a helyi szervek példás gyorsasággal nemcsak helyreállították, de meg is szépítették a Bessenyei-házat. Erre utal a Hajdú-Bihari Napló 1988. szeptember 2-i számában megjelent cikk címe is: „Szebb, mint valaha”. Üjra látogatható tehát a Bessenyei-ház. A mai Bessenyei Társaság — és mi, nyíregyháziak —, akik 1940-ben elhoztuk Bessenyei hamvait Ba- konszegről, nem feledkezhetünk meg erről a házról. A főiskolások a Bessenyei-emléknap alkalmából — és tanulmányi kirándulásaik során is — olykor felkeresik ezt a házat. A Bessenyei Társaság pedig azt szorgalmazza, hogy az MTA által 1883-ban avatott, a Berettyó partján álló márvány emlékoszlopot a helyiek helyezzék át, vagyis hozzák a kerítésen belüli, a ház előtti kertbe, hogy ezáltal az odalátogatók együtt láthassák a házat és az emlékoszlopot. Ha erre sor kerülne, akkor ennek a szép emlékparknak az avatásán a társaságunk is szívesen képviseltetné magát. Hiszen Bessenyei számunkra — Vietórisz József márványba vésett verse szerint — már örökre „Szabolcs daliája, Bihar remetéje” marad. Bánszki István Képünkön: a megszépült bakonszegi Bessenyei-ház A szülőföld mindenese Hatvan éves lenne Hársfalvi Péter „No, gyerünk csak, mutasd azt a firkát !...” Ravaszkásan rám mosolygott, s kézbe vette a rajzot, amelyet a történelemtanszék „megrendelésére” készítettem, mint rajzszakos hallgató: egy tanszéki újság fejlécét, a Krónika feliratot. így ismerkedtem meg közelebbről is dr. Hársfalvi Péterrel, a Bessenyei György Tanárképző Főiskola tanszék- vezető tanárával, főigazgatóhelyettessel, a történettudományok kandidátusával, a... de nem sorolom tovább a titulusokat, egyebeket, hiszen ő maga tiltakozna a leghevesebben, ha köztünk lehetne, s olvasná e sorokat. De nincs itt, korán eltávozott, azon a januári napon. Emlékszem, „tiszteletbeli történelem tanszéki hallgatóvá” választott széles jókedvvel Hársfalvi tanár úr, s ez együtt járt ama kiváltsággal, hogy részt vehettem a tanszék mindig nagyszerű hangulatú szakestjein, hallgathattam tréfáit és eszmefuttatásait, nótázását és neki- hevült magyarázatait. Egyénisége magával ragadta hallgatóit, rendre kisebb-na- gyobb csoportok alakultak ki körülötte, ha a folyosón, a tanszékvezetői szoba előtt vagy bárhol másutt szóba elegyedett diákjaival. S egy tucat esztendőn át később is gyakorta találkoztunk hol az utcán, hol a szerkesztőségben. Aztán eljött 1985 jeges januári napja, hatodika, amikor megrendülve hallottam a hírt: Hársfalvi Péter meghalt. Tudtam, tudtuk, hogy előzőleg betegeskedett, hogy a kórházból kijőve nagy lendülettel dolgozott, mintha mi sem történt volna, hogy bőséggel voltak tervei — s meghalt. Most, szeptember 26-án töltené be a hatvanadik életévét, érné el a hivatalos nyugdíjkorhatárt; s legyinte- ne, ha arról beszélnének előtte, hogy pihennie kéne már, lazítani egy csöppet. Mert nem tenné, nem vonulna vissza, nem bújna szobák mélyére, zárt ajtók mögé. Lételemét tagadná meg, ha úgy tenne — eleven, mozgékony közéletiségét, temperamentumát, kutatószomját vetné sutba. Szívszorítóak Czine Mihály szavai, melyeket halála után vetett papírra: „ ... ki is voltál Te nekünk, kedves Péter? Míg éltél, erről sohasem beszéltünk. Természetesnek vettük a létezésed, mint a napot az égen, a fasorokat az utak mentén. Ha arra mentünk, kerestünk, ha felénk jöttél, vártunk... Te voltál nekünk egy kicsit Szabolcs-Szatmár, a szülőföld mindenese, rríég egy kicsit a maradék — lassan a szótárból is kikopó — Ung és Ugo- csa is. Amit én tudtam Szat- márról, az a Te szülöföldis- meretedhez képest csak morzsányi volt; jól ismerted Te Szabolcs-Szatmárban nemcsak a templomokat, de az útszéli fákat és bokrokat is ... Te tudtad és meggyőzően hitetted — tanítványod sírodnál is elmondta —, hogy Ófehértó és Budapest, a szülőfalu és a főváros összetartozik, hogy nemcsak Fehértó nem lehet Budapest nélkül, de Budapest sem lehet Fehértó nélkül.. így ír a jeles irodalomtörténész, a jó barát. S így vélte sok más ismerős, barát is. Mert mint Czine Mihály említi: a temetésre utazván „a Nyugatiból induló Szabolcs- expreszen annyi történész, író és néprajzos még ritkán találkozott egyszerre”, mint akkor. Ófehértó nevét említette az emlékező — innen indult a parasztszülők gyermekének útja. Nyíregyházán végezte a gimnáziumot, s innen Debrecenbe került az egyetem magyar—történelem szakára. Olyan mester mellett tanult, mint Szabó István, s innen olyan tudós mellé került Budapestre, a Történettudományi Intézetbe, mint Mód Aladár. Erről így szólt egy helyen: „Szabó Istvántól szakszerűséget tanultam, a NÉKOSZ- tól forradalmi szellemet kaptam, a politikai magatartás és közéleti érzékenység Mód Aladár öröksége bennem . ..” S örökség volt az a kutatószenvedély is, mellyel a régmúlt paraszti világát búvár- kodta, a jobbágy- és zsellérvilágot — örökség a paraszti ősöktől. Harminc esztendeje került Nyíregyházára — nem fogadta el a fővárosban felkínált akadémiai állást, hanem vállalta a nyíregyházi megyei levéltár vezetői posztját. Mindig izgatta a levéltári munka. Ahogyan volt tanárát idézte: „A levéltár szaga át kell járja a történészt, mint ahogyan régésszé is csak a kutatóárokban válik valaki”. Folytatta hát a Budapesten kezdett kutatómunkát — de immár a szűkebb pátria múltját vizsgálva. Egyre erőteljesebben ébredt föl benne az ösztönzés a szülőföld, a hazai táj, települések tüzetesebb megismerésére, a régmúlt feltárására. Egyik kezdeményezője és atyamestere lett a hatvanas években feléledő honismereti munkának, mozgalomnak, egyre több közéleti megbízatást vállal és teljesített. Az volt az elve: „Nem lehet a társadalmon kívül élni. Vallom, hogy a szakmai és a közéleti-társadalmi tevékenység segítik, kiegészítik egymást. Haragszom azokra, akik — okkal, ok nélkül — angolna módjára ki tudnak csúszni a társadalmi-közéleti kötelezettségekből.” A fentebb idézett és még a későbbiekben idézendő szavak egyébként abból a beszélgetésből származnak, melyet éppen egy évvel halála előtt közölt a Pedagógiai Műhely című megyei folyóirat, s Csermely Tibor kérdéseire válaszolt hévvel-indulattal- bölcsességgel Hársfalvi Péter. Itt szólott arról is, hogy miért váltott 1964-ben, amikor megpályázta a két éve alakult tanárképző főiskolán a történelem tanszék vezetői posztját. Elmondta, mennyire szereti az oktatómunkát, „a mindennapos megmérettetést, az ebből adódó emberi, pedagógiai és szakmai felelősséget ...” S ma az ország sok iskolájában Hársfalvi-tanítványok okítják a történelmet, továbbadva talán valamit ő magából is, szemléletéből, vitalitásából. S őrzik emlékét, akárcsak művei, publikációi sora. Őrzi kandidátusi dolgozata, melyben kedves városa, Nyíregyháza múltjának egy szelete villan fel tudományos és szakszerű górcső alatt: a közigazgatás változásai a város 18. századi betelepítésétől az örökváltságig. Álma — hogy megírja a nyírségi megyeszékhely teljes történetét — megvalósulatlan maradt, s csak részleteket engedett neki feldolgozni a kérlelhetetlen idő. Tudományos munkássága, a tanítás, az írás, az előadások, a közéleti részvétel kötelességei mellett jutott ideje arra is, hogy gondozza, szerkessze az 1964-ben újra megindult megyei folyóirat, a Szabolcs-Szatmári Szemle számait. Egyik kezdeményezője és 19 esztendőn át felelős szerkesztője volt a kiadványnak. Mozgalmas, teljes élet volt az övé. A korai halál drámai váratlanságát érzékeltetik szavai, melyeket egy évvel elhunyta előtt mondott. Azt kérdezték tőle: elégedett, boldog embernek tartja-e magát? „Ha arra gondolok, hogy amit ifjú koromban várhattam az élettől, az szép beteljesülést hozott, akkor boldognak érzem magam; ha a kínálkozó lehetőségek kihasználási hányadát nézem, már kevésbé; ha pedig a Vörösmarty megfogalmazta — Mi dolgunk a világon? — kérdésre akarok a magam életével válaszolni, akkor komoly és súlyos elégedetlenség nyomaszt ...” Sok terve, vágya, álma maradt hát megvalósulatlan — ám amit hátrahagyott, komoly, jelentős érték. Amit pedig magával vitt — pótolhatatlan. Minderről tanúskodik eleven emléke barátai-tiszte- lői lelkében, s az a terv is, mely most van születőben a tanárképző főiskolán: Hársfalvi Péter-emlékkötetet kiadni ... Tarnavölgyi György Simái Mihály: Bűvölő azt az álmot álmodom virág vagy a vállamon azt az álmot álmodod válladon virág vagyok lét és tér és ér és vér bűvölt — bárha rámnéznél ég és szél és tengermély igézett hogy szeressél * mikor isten álmodott minket egynek álmodott '■— álma mint egy égi hársfa ráhajol e régi házra virágszemmel nézi most éjszakámban hogy ragyogsz zümmög zúg az égi hárs súg és búg a régi ház hunyd szemed hogy mást ne láss csak varázst csak varázst Szerelem Kótics Ferenc grafikája
