Kelet-Magyarország, 1988. szeptember (45. évfolyam, 209-234. szám)
1988-09-17 / 223. szám
1988. szeptember 17. Kelet-Magyarország 3 Műszaki fejlesztés Kell-e az elefántnak liliárdozii? Tud-e az elefánt bili árdozni? Természetesen nem. Ha megtanítják rá, nem több cirkuszii látványosságnál. Ahhoz, hogy az elefánt biliárdjátékos legyen, át kell változnia ügyes, játékos lény- nyé. A magyar vállalat egyelőre olyan elefánt, amelyik mitsém tud kezdeni a műszaki fejlesztésnek nevezett dákóval, csak vaktában döf- ködi a játékteret. A gazdaság ma olyan piacokra figyel, ahol a műszaki fejlesztést nem értékelik, ahol a szellemi értéknek nincs ellenértéke. Magyarországon a gazdasági klíma -— a kinyilvánított szándékokkal ellentétben — fejlesztésellenes, nincs a szabályozásnak, az adózásnak egyetlen olyan eleme sem, amely a műszaki fejlesztési ösztönözné. A gazdaságpolitika ugyanis nem iparbarát. A pénzügyi megszorítás halmozottan hátrányos helyzetbe hozza azokat az ágazatokat, amelyek nem igazodnak az egyoldalú megkötöttségeikhez. A költségvetésnek ma rövid idő alatt nagy bevételre van szüksége, s ennek az érdeknek homlokegyenest ellentmond a műszaki fejlesztés igénye, amely mindenképpen hosszú távú gondolkozásmódot feltételez. A pénzügyi megszorítás tovább súlyosbítja a helyzetet. Mindez azt eredményezi, hogy csak szóban ismerjük el a pénz jelentőségét, a valóságban a centralizált tervgazdaság kötöttségei érvényesülnék. Mi lehet a gazdasági környezet megváltoztatásának feltétele — tette fel a kérdést Angyal Ádám, a Ganz- Danubrius vezérigazgatója azon a konzultáción, amelyet a műszaki fejlesztés ellentmondásairól a Műszaki és Természettudományi Egyesületek Szövetsége (MTESZ) [tudománypolitikai bizottsága rendezett Budapesten. Szerinte olyan pénzügyi rendszer kellene, amely nem bünteti az állam szempontjából kedvezőtlen folyamatokat, hanem támogatja a piaci látószögből kedvező tendenciákat. A 'költségvetés a támogatás eddigi rendszerének megszüntetésé vei tartsa meg az ipar mecénásának szerepét ' oly módon, hogy mint állami vásárló jelenik meg a piacon. A kormányzati megrendelés jelentsen biztos üzletet a vállalatoknak, amelyekért érdemes versenyezni, s amelyék elnyeréséhez érdemes — sőt szükséges — a ■meglévő gyártmányait fejleszteni. Ilyen körülmények iközött az állam nem viszonzás nélkül támogatna egy- egy iparágat, hanem teljesítményekre ösztönözne, megújulásra sarkallna. A nyugat-európai országok Euiéka-programja, s valamennyi látványos fejlesztési szuperakoió ilyen alapokon született meg. Az innovációt ösztönözné az is, ha például a költségvetés lemondana egy évre vagy hosszabb időtartamra az adóról azoknál a vállalatoknál, amelyek különösen nagy erőket összpontosítottak a beruházásra, műszaki fejlesztésre. Gyakorlatilag ma is az történik, hogy az összegyűlt bevételt a kormányzat újra elosztja. Csak éppen a mai gyakorlat szerint a gyengébbeknek jut a jobbaktól behajtott többlet- jövedelem. Az adóelengedés viszont biztosítaná, hogy a nyereséget ott használják fel, ahol megtermelték. Keményebb feltételekhez kellene kötni a részvételt a kiemelt állami nagy beruházásokban. A jelenlegi gyakorlat szerint a pályázatoknak nincs különösebb jelentősége. Megtörtént például — mint az egyiiik résztvevő elmondotta —, hogy az egyik cég ugyanazt a pályázatot hat különböző helyre nyújtotta be, s ebből négynél el is nyerte a támogatást. Ilyen körülmények között a kiemelt témák finanszírozására szánt pénzeszközök is szétfolynak, a támogatás messze nem hozza meg a várt hasznot. Akár a világbanki tenderek, aíkár a Soros- alapítvány pályázati összefoglalói is jelzik, hogy milyen szigorú követelményekhez kötik a nem állami megbízásoknál a pályamunkák megítélését. Az értékrendek eltorzult arányait elemezte Havas Miklós, a Számaik vezérigazgatója. Ha egy fejlesztő mérnök akárcsak három hónapra munkát vállal a határ túlsó oldalán, első havi fizetéséből vesz egy mikrokomputert, utána egy japán kisautót. Ha Hegyeshalomnál a vámnál felbecsülik értékeit, már egészen más lesz az értékrend. A legértékesebb a japán kisautó, aztán jön a mik- rokomputer, legutoljára jön a mérnök, aki egyévi fizetéséből sem tudja kifizetni a két tárgy vámját. S tegyük mindjárt hozzá: nem a vám sok. A teendő tehát csak egy lehet:, az embert kell felértékelni a gépekkel szemben. A mai helyzetben aligha lehet csodálkozni azon, hogy a vállalkozók nem vállalják a fejlesztést. Elég csak az elvonás mértékét elemezni ahhoz, hogy kiderüljön, menynyire érdektelen a vállalat az innovációban. A Számaik például tudatos műszaki fejlesztésre szakosodott vállalat, amely ezzel a tevékenységével közel 2,5 milliárd forint árbevételt ért el. A különbö-. ző adók levonása után a vállalatnál 2,5 millió maradt fejlesztésre, egy újabb 2,5 milliárdos fejlesztési tartalmú forgalom fedezésére. Nem használ a vá-llalkozókedvnek az sem, hogy szinte védhe- tetlen a szerzői jog, a szabadalom, hiszen egyik vállalkozói szférából a másikba vándorolnak az emberek, s ki tudja ellenőrizni, hogy ami a kezdeti stádiumban még vállalati szabadalom volt, nem jelenik-e meg egy kisvállalkozásban, mint egyéni lelemény. Az iparfejlesztés preferálására iskolapéldát majdnem egy évszázaddal ezelőtt Baross Gábor mutatott, amikor az elmaradt ipar megsegítésére egy infrastrukturális beruházásba kezdett: a vasút kiépítésébe. A vasútépítéshez acél kellett, s létrejött Diósgyőr, a sínekre vasúti kocsi, amelynek gyártására hatalmas vállalkozássá szerveződött a Ganz. De tegyünk mellé egy mai példát, hogy az infrastruktúrák hiánya ne bénítsa meg a gazdaságot, 40 milliárd forintos beruházással korszerűsítik a postai hálózatot. A magyar vállalatok beszállása a nagyarányú vállalkozásba nem éri el a 35 százalékot. Kommentárra nincs szükség. Az elefántot nem elég tanítani a biliárdozásra. B. Zs. „Városok” és községeik Vagy együtt, vagy sehogy Képünkön: új emeletes lakóházak a városi rangra áhítozó Nagykállóban. <E.) Melyik településből lett valaha város? Amelyik főbb útvonalak kereszteződésében feküdt, ura, birtokosa kiváltságokat élvezett, vagy olyan szolgálatot tett a hazának, amely viszonzásul ilyen ranggal ruházta fel. Es ma? Egészen prózai dolgok kellenek hozzá. A falvaikban megszokottól nagyobb lélekszám, munkahelyek, infrastruktúra — nem kiváltságos helyzet tehát, hanem hétköznapi tettekkel megteremtett feltételek kelenék. Mostanában három település lakói várják megyénkben izgalommal a döntést: vajon hogyan ítéli meg városi címre alkalmasságukat az Elnöki Tanács. •Közülük kettőnek — Csengenek és Záhonynak — egy- gyel még több oka van az izgalomra, ők a társközségeikkel együtt szeretnék elnyerni a címet, ám erre lehetőséget adó paragrafus nem szerepel az alkotmányban. Hit mond az alkotmány? Csenger tanácselnöke, Apáti György mondja, hogy •néhány napja fent jártak az Építési és Városfejlesztési Minisztériumban Borbély Károllyal, Záhony tanácselnökével együtt, hogy valamilyen megoldást találjanak. Ö>k Csengerújfaluval, Csen- gersimával, Komlódtótfialu- val, Szamosbeccsel és Sza- mosangyailossal együtt nyújtották be pályázatukat, az alkotmány 42. paragrafusa viszont csaik azt mondja, hogy tanácsot több község közösen is alakíthat, azt viszont nem, hogy város és (község is lehet közös tanácsú. Tehát, a mai körülmények között csak úgy nyerhetnék el a városi címet, ha megszabadulnának a társközségektől. Záhony is hasonló cipőben jár. Nekik Zsurk, Tiszaszent- márton és Győröcske a társ, ám ez a három kisközség is a válás ellen szavazott, amikor a tavasszal felajánlották nekik az önállóságot. így történt Csenger társközségeiben is. Mindenütt azt mondták az emberek: őlk elégedettek a tanács munkájával, és egyáltalán, micsoda dolog az, hogy a közigazgatás átszervezésének ürügyén mindig odacsapják őket, ahová valamilyen érdek miatt valakik fontosnak tartják. Amikor megszületett 1970- ben a döntés, akkor egyáltalán nem tapsoltak a kiis fal-, vak önállóságuk elvesztésének, de belenyugodtak, hogy társak lesznek, bár akkor az ellenvéleményt sem igen merték volna megfogalmazni, hiszen a szocialista demokrácia még gyermekcipőiben sem járt. Ilyen, utólag rossznak értékelt döntések áldozata lett sok termelőszövetkezet, mert az egyesítés lett a „koncepció”, így szűntek meg létezni kisebb falvaikban az iskolák, így zárták be a tanácsokat, s így maradtak falvak értelmiségiek nélkül. Ráadásul azt sem mindig sikerült elérni, hogy ezek a szinte menekülő emberek a központtá szervezett, vagy annak kinevezett településre költözzenek. Á falvak: „áldozatok" A társközségek tehát nemet mondtak a felkínált válásra, s ezt többnyire viharos falugyűléseken hozták a helyi és a megyei vezetőik tudomására. Egyesülhetnének egy településsé, ám akkor a mai társak közműveinek, egyáltalán infrastruktúrájának hiánya miatt behozhatatlan hátrányba kerülnének az egyedül pályázó településekkel szemben. Maradt te- .hát az a lehetőség, hogy a társközségekkel együtt pályázzanak a városi rangra, a pályázatukat továbbító minisztérium (ÉVM) számára pedig a kérdőjel: továbbíthatják-e így, vagy tegyenek javaslatot az alkotmány megváltoztatására. A döntést nem ismerjük, a leg járhat óbb útnak azonban ez látszik, mert sem a városi címet kívánó, sem a hozzájuk csatolt községek nem lehetnek áldozatai a — mint mostanra kiderült — kellő körültekintés nélkül végrehajtott közigazgatási átszervezésnek. És annak sem, hogy annak idején az alkotmányból kimaradt: város és község is alakíthat közös tanácsot. Ha ránézünk a megye térképére, a három városi rangban reménykedő település közül kettő a végeken van, Nagykálló pedig Nyíregyháza árnyékában, ezek szerint egyikük sem természetes centruma környezetének. Hogy mégis azzá váltak, tulajdonképpen egy kényszerhelyzet eredményezte, az, * hogy a történelem során elvesztett természetes központok helyett kényszerült a megye új központokat kialakítani. így lehetne Csengert Szatmárnémeti, Záhonyt fcJng- vár utódjának tekinteni, bár bebizonyosodott más városok esetén, hogy Fehérgyarmat nem tudja pótolni Tiszaújla- kot, vagy Nagyszőlőst, Vásárosnaménv sem töltheti be gazdaságilag soha azt a szerepet, mint amit Bereg életében Beregszász jelentett. Központtá váltak Mindezek ellenére mind Csenger, mind Záhony jelentősége és szerepe túlnő köz- igazgatási határain. Intézményrendszerüket úgy alakították ki, hogy azok nemcsak a saját lakosságuk kielégítésére alkalmas, hanem a társközségeken túl a vonzáskörzethez tartozó települések. lakóinak is nyújtanak szolgáltatásokat. Egészség- ügyi intézményeikre, középfokú oktatási intézményeikre várnak többnyire ilyen feladatok, de a művelődési házak is többet vállalnak magukra a környéken élők kulturális igényeinek_ kielégítéséből, illetve a hozzájuk hasonló, de kisebb intézmények munkájának segítésével. Központtá kell lenniük a közlekedésben is, hogy a vásárolni, a tanulni, a dolgozni járók viszonylag rövid időn belül oda- és hazajuthassanak. Nagykálló Záhonytól és Csengertől szerencsésebb helyzetben van. Az egykori megyeszékhely akkor is természetes központja maradt környezetének, amikor elvesztette járási székhely rangját, s nem csökkent akkor sem, amikor Nyíregyháza a közigazgatás átszervezése révén olykor átnyúlt Nagv- kálló feje fölé. Történelmi, kulturális, irodalmi hagyományai is közismertebbek, mint vetélv- társaié, szellemi élete is pezsgőbb valamivel, noha Nyíregyháza elszívó hatása az ő helyzetükben erősebben érvényesül. Talán a különbségek ellenére sem kerül egyik település sem hátrányosabb helyzetbe, s reménykedhetnek abban, hogy január elsejétől mindhárman megkapják a városi rangot. Balogh József Á kombájnbajnok Bállá Józsefről, a tisza- vasvári Vasvári Pál Tsz huszonhat éves mezőgazdasági gépszerelőjéről nem mondaná meg senki első ránézésre, hogy nyaranta kom- bájnos. Ráadásul nem is akármilyen, hiszen június végétől július végéig 7 41 hektáron 3620 tonna gabonát aratott. Megyénkben ezzel a teljesítménnyel „toronymagasan” végzett az első helyen az idei kenyér- és takarmánygabona betakarítási versenyben. Amikor a díjkiosztó ünnepség után arról faggattam: mi kell ahhoz, hogy valaki a megye legjobb kombájnosa legyen? A bajusza alatt mosolyogva így válaszolt: — Legyen mit aratni, minimális legyen a géphiba. Gyorsan, megbízhatóan kell dolgozni, minél kevesebb legyen a szemveszteség. Ez utóbbira különösen is felhívták a figyelmünket. A szerény, csendes fiatalembert két fia és gyeden lévő felesége júliusban bizony keveset láthatta otthon. Reggel korán kelt, indult munkába. Elvégezte a napi karbantartást a Claas Dominátor 106-os aratógé- pén, majd harapott valamit reggeli gyanánt. Ahogy nyolc óra körül felszállt a harmat, megkezdődött számára a „nagy menetelés”, ami este sötétedésig tartott. Kinn a földeken ebédelt, és rekkenő hőség miatt napközben öt liter szódát ivott meg. Ám a sok folyadék sem enyhítette azt, hogy odakinn harminc fok felett volt a hőmérséklet, és a hűtőberendezés nem működött. Csak az tudja igazán tisztelni a kombájnotokat, aki már próbálta ezt a — nem túlzás — sokszor emberfeletti munkát. Bállá József nem panaszkodik. Az idei aratása már fiatal kora ellenére a tizedik volt. Megszokta. Most különösen is szívesen dolgozott, mert látta, hogy van miért csinálnia. Ahogy haladt, szépen telt a magládája, ami további teljesítményre sarkallta. Meg aztán szeretett volna jól szerepelni a kombájnosok között meghirdetett munkaversenyben. Az aratók számára ugyanis ez még ma is presztízskérdés. Hagyománya van a versenynek, egymás közt jegyzik a legjobbakat. Q pedig öt évvel ezelőtt már — igaz, egy kisebb kategóriában —, de volt harmadik ... A jövő évi esélyeit így latolgatja: — Az elvárások ugyanazok lesznek, mint az idén, de a gépem már akkor hétéves lesz. Fel kellene újítani, sok múlik azon, hogy aratás közben meghibásodás miatt ne álljak. Talán sikerülhet az idei bravúrt megismételni. . . Ezekben a napokban Balia József John Deere traktorján Józsefháza „térségében” szánt, készíti elő a talajt az újabb vetésre. Az aratási verseny sikere azonban néha még közben jól- esően megbizseregteti szívét. Szép emlékei maradtak az idei nyárról. (száraz)
