Kelet-Magyarország, 1988. augusztus (45. évfolyam, 182-208. szám)

1988-08-06 / 187. szám

HÉTVÉGI MELLÉKLET 1988. augusztus 6. Fényeslitke műemléke A 4, számú főútvonalon Kisvárdáról Záhony fe­lé haladva messziről szembetűnik az új köntösbe öltöztetett fényeslitkei refor­mátus templom. A távolról szemlélőnek nem jelent töb­bet ez a templom sem, miint más felújított társa. Az itt élőknek mégis helyi történel­met, az ősök emlékét idézi vissza mindaz, amit az épület kisugároz a hétköznapok és az ünnepek során. Az épület védett műemlék, mélyet a XIII. század elején emelhettek. Sokáig a borso- vai főesperességhez tartozott. Első papját az egyházi irat őrzi: Mychael de Lythke, 13«j2-tól 1337-óg. Az egyház a boldogságos Szűz Mária tiszte­letére volt keresztelve, mely­nek 1433-tól kegyurai a kis- várdaiak. A templom a re­formáció után a kálvinisták kezére került. A XVIII. szá­zad közepén kibővítették. A románkori 35 méter magas tornya a négy fiatoromnyal megmaradt. A kőtemplom építészeti szempontból két jól elkülö­níthető épülettömegből áll: a középkori díszeiben ro- mantizáló toronytestből és a hozzácsatolt későharokk cseh boltozatos hajóból. Az alap­rajzi szerkesztésből kitűnik az eredeti gótikus templom hajójának maradványa. A toronytesten a hajó felőli nyílásókat a felújítás során kibontották. Nyilván azokat falazták be, melyek a kisebb gótikus hajó esetén megvol­tak. A torony felső — szok­nya alatti — záródásánál ro­mantikus pártázat fut körbe. A toronysisak a szoknyás- körüljárós székely fatorony tömegét meghagyva, hor­ganylemez burkolatot kapott, ami egyedülállóvá teszi. A toronytesten és támfalakon levő repedések az 1859. évi földrengés nyomai. Sajnos a mostani felújításnál átfogó fal- és vakolatkutatásra nem kerülhetett sor a szűkös anyagi lehetőségek miatt. Az idei munkálatokhoz szüksé­ges pénz jelentős részét a hit­község és a hollandiai Bus- sum református egyházak adományai biztosították. Tá­mogatást adott még a me­gyei tanács és az Országos Műemlékvédelmi Felügyelő­ség is. Múlt vasárnap Móré László református lelkész adta át a fényeslitkei hitköz­ségnek az ünneplőbe öltözte­tett templomot, mely ékessé­ge lesz a községnek és a- me­gyének egyaránt. M. T. (Vincze Péter felvételei) Sakk Sándornál, a túristvándi molnárnál, aki sosem akarta össze­lisztezni a ruháját, mégis úgy hozta az élet, hogy hat évtizede ó'rli immár a búzát Közép-Enrópa talán legszebb, ma már műemlékként nyilvántartott, de még most is vígan működő vízimalmában. Az istvándi molnár a szi­várványláda fölötti hídon áll, s már látom, ezúttal el­marad a szokásos párbeszéd, melynek szavai, jó másfél évtizede mindig ugyanazok. — Most jön!? A pillana­ton dobáltam őket vissza! — Nem baj. Holnap tán nagyobb szerencsénk lesz. Az idegennek — akik kö­zül mindig látni néhányat a vízimalom körül — persze fo­galma sincs, mit takar e sa­játos diskurzus, ám még a helybéliek sem igen értik. Holott csupán arról van szó, nyugodtan tokban marad­hatnak a horgászbotok, úgy­sem jár a hal. Pedig valamikor micsoda paradicsomi állapotok voltak erre ... ! No de hagyjuk most a halakat, nem miattuk fáj e pillanatban Bakk Sándor feje. Tegnap délután eltört a malomkerék egyik tengelye, az ölnyi vastag törzs szilán­kokra szakadt... pedig an­nak idején azt jósolta min­denki, hogy egy emberöltőt ki kell bírnia. Az emberöltőből még egy negyedszázad telt el, s lám, mégis megroppant a szerkezet. A fénykép ötvenhárom éve készült a kölesei vásárban. Az ember a tölgynél is erő­sebb lenne? Minden bizony­nyal. Sándor bátyánk ho­gyan is láthatná el tisztét másképp rendületlen meg­bízhatósággal ma is, nyolc­vankét esztendősen? Még ki­mondani is sok, pontosan hatvanöt éve lépte át elő­ször az istvándi malom kü­szöbét. S hatvanegy eszten­deje szolgál folyamatosan e két évszázados falak között. Honnan ez az energia, ez az életerő? Azt még csak érti az ember, hogy aki vi­lágéletében kímélte magát, kerülte a munkát, eléri az aggastyánkort, de hát a lógós vízimolnár éhen halt volna. Itt bizony meg kellett fogni a búzával telt zsákot. S mi­lyenek voltak azok a régi világban!? Az otthon szőtt magyar zsáknak meg sem kottyant az egy mázsa ter­mény. Ezek az újabbak ... ezek a pesti zsákok, meg pa­pírzsákok? Még a hatvan ki­ló is szűkösen fér bele. Jönnek, egyre csak jönnek a turisták, a tű fokából ki­kicsúszik a beszélgetés fona­la. Nem nagy baj, hiszen az istvándi molnár nemcsak szakértelméről, de türelmé­ről is híres. Hány ezerszer magyarázhatta vajon már el e csodamalom történetét. Mégsem unja. Csak akkor ráncolja össze szemöldökét, amikor azt hallja az idegenek szájából: „Nem is gondoltuk volna, hogy ezen a tájon is képesek voltak ilyen malmot felépíteni!?” Istenem, meny­nyi tudatlan ember él a föl­dön — csóválja a fejét. S ha már nagyon mérges, azt mondja még csendesen: „Ha maguknak volnék, megnéz­ném a csécsi, meg uszkai ha­rangtornyot ...” Többet nem mond, mert aki akarja, úgyis felkerekedik. Aki meg nem, annak hiába beszélhet. A malomkerekek előtt. Hatvanegy esztendeje mol­nár az istvándi malomban, de sosem készült annak. — Pedig apám is molnár volt. Jóval feljebb a Túron, Nagyhódoson is volt egy ma­lom, ott őrölte a búzát Bakk Gedeon sokáig. Ám a huszas évek elején egy hely­béli nagygazda a kövesút mellé gőzmalmot épített, s azzal befellegzett a folyón lévőnek. Ám Kende bárónak az ispánja jól ismerte Ge­deon molnárt, mikor meghal­lotta, hogy állás nélkül ma­radt, azonnal Istvándiba hívta. Jött persze az egész család, köztük az akkor ti­zenhét éves Sándor nevű fiuk is, aki beállt béresnek a báróhoz. A nagy hírű Mihók Mihály volt akkor a főmolnár, aki veszett ember hírében állt. Visszaszólt az a bárónak is, ha nagyon felbosszantották. — Volt az udvarán egy hatalmas eperfa, azon ta­nyáztak a pulykái. Ha neki­mérgesedett, azokat iődözte sorba. Mondják, mindennap megivott egy fél liter pálin­kát. A báró nem tűrte, hogy a hirtokán italt áruljanak, így aztán a molnár minden reg­gel Fülesdnek irányította a segédjét. Onnan hozatta a pá­linkáját. — S mit szólt ehhez a bá­ró? — Egy árva szót se. Mert Mihók amúgy nagyszerű molnár volt. Csak kímélet­lenül hajtotta az embereit. Éppen ezért nem akartam én molnárnak állni. Mint a nagy idejű öregek jó részének, neki is bámula­tos az emlékezőtehetsége, öt­ven, hatvan esztendős törté­neteket úgy mesél ma is, mintha csak tegnap, tegnap­előtt történtek volna. S ma­gyarázatként még csak azt sem hozhatjuk, persze hogy emlékszik, hiszen nem tör­tént vele semmi, mint szelíd mederben a csendes víz, las­san folyt az ő élete is. Lassan? Mikor a malom éjjel-nappal őrölt, mikor a messzi földről jött szekerek zsúfolásig megtöltötték a malom melletti csűrt. Mikor állandóan vigyázni kellett, hogy a báró is megkapja a fizetségét, a sonkádi, penyi- gei parasztok is elégedettek legyenek a liszttel, s azért a molnár se járjon rosszul!? — Mennyi volt a molnár fizetsége? — Évente tizennégy mázsa búza, hatvan pengő, huszon­négy kila só, egy hold kom- menciós föld, szabad fa és két marhatartás. Meg lakást is kaptunk. Ugyanők ötven évvel később. — Csak ennyi... ? Mosolyog, s egy történetet mesél. Megkérdi a molnár az inasát: Kivetted a vámot fiam? Ki én, mesteruram. Látta a gazdag? Az nemigen. No akkor vedd ki még egy­szer ... hadd lássa! — A molnárok ilyen szív­telenek voltak? — Egy szóval sem mond­tam én, hogy ebben a malom­ban is ez volt a szokás. Csak azt akartam, hogy megértse: nyomtató lónak nem lehet befogni a száját. Az ötvenes évek elején azonban úgy tűnt, végleg befellegzett a szép, szabad életnek. A környéken akkor kezdődött az az esztelen rom­bolás, melynek majd minden malom áldozatául esett. Már- már az istvándit is lebontot­ták, mikor a helybéli tiszte- letes, Hadházi Pál levelet írt Pestre. Ott kegyelmeztek meg az öreg épületnek, de tíz évig a kutya sem nézett felé. A molnár is a mezei munká­ra fanyalodott a helyi téesz- ben. Hatvanháromban sütött ki a malom fölött újból a nap, hozzákezdtek a renová­láshoz. És rá két évre újból vígan forogtak a kerekek. A sötétzöld, kristálytiszta víz monoton zúgása éjsza­kánként még messzebb hal­latszik. Az is, hol, milyen hal fürdik. A molnár pedig tiszta ízű, lapátnyi pontyok­ról álmodik. Hogy micsoda halakat, micsoda süllőket, harcsákat szigonyozott ő meg egykor egy-egy csendes szom­bat délután! — Felfeszítettünk egy desz­kát a malom padlójából, s lesepertük a vízbe az ocsút, a limlomot. Fél óra múltán már gyülekeztek rá a halak. Olyanokat ütöttünk le belő­lük, hogy nem fértek fel a nyíláson. Még a bárónak is vittem a nagyjából... egy- egy szép süllőért két-három kiló szalonnát is adott. —£ Ki lehetne azt próbálni mosj. is! — Éppenséggel... De nincs már ebben nagy hal, a kis víz megölte őket. Nem is olyan régen még könyörögnie kellett a víz- ügyeséknek, hogy Sonkádnál ne zárják el a Kis-Túrtól a vizet, mert nincs ami hajtsa a malmot... hiába. A ke­mény telek akkor pusztítot­ták ki a rengeteg halat, s az árammal halászó gyarmatiak se kímélték a folyót. A víz­ügyesekre két-három eszten­deje már egy szava aem le­het, de a halászok... !? Fent a parton, öreg ma­lomköveken ülünk, hatalmas platánfa borul fölénk. Áz istvándi molnár a vén fa re­pedezett kérgének támasztja a hátát, szótlanul nézi a csil­lámló vizet, a némán forge malomkerekeket. Ahogy egy­kedvűen őrlik az időt. Mindannyiónk idejét. Balogh Géza Messziről jött turisták között. KM o

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom