Kelet-Magyarország, 1988. augusztus (45. évfolyam, 182-208. szám)

1988-08-27 / 205. szám

HÉTVÉGI MELLÉKLET 1988. augusztus 27. WMÜBW I □ KM I VENDÉGE Bőd© Sándor, aki az USn-ban művészetével hirdeti azt, hogy magyar — Amikor végigmentem egyedül Szamosszegen az ut­cán, csak egy valaki ismert meg. Nem is csodálkoztam ezen, hiszen régen elkerül­tem szülőfalumból, mégpedig jó messzire, az Egyesült Ál­lamokba, Nashville-be. A történelem sodort el, mint olyan sok más embert, s ma már, hatvannyolc éves ko­romban nehéz lenne az út visszafelé. De szívesen jövök haza, a hazámba, mert azt vallom, nekem mindvégig Magyarország volt és lesz a hazám. Ezzel kezdi a beszélgetést vendégünk, Bodó Sándor festő- és szobrászművész, aki ezen a nyáron hosszabb időt töltött itthon. De hallgassuk őt magát. — Az ember, ha tisztessé­ges, magyar marad, vesse bárhová is a sors. Nagy ke­rülővel jutottunk feleségem­mel, Ilonával a tengeren túl­ra, de erőt a folytonos újra­kezdéshez mindig magyarsá­gomból merítettem. Igen há­lás vagyok lapjuknak, hogy közöltek rólunk írást, mely­ben bemutatták alkotásain­kat, melyeknek a témája, kis kivétellel, mindig összefügg Magyarországgal. Amikor az USA-ba kerültem, észrevet­tem, milyen sok magyar ját­szott szerepet az államok tör­ténelmében. Az ottaniak nem is ismerik őket eléggé, így — gondoltam — nekünk a feladatunk, hogy bemutassuk őket. Voltak köztük olyanok, akik már a XVIII. század­ban ott harcoltak a függet­lenségért, de későbbiek is. Katonák, huszárok, tisztek, közlegények. Bújtam a do­kumentumokat, s amikor már világos lett a kép, ak­kor elhatároztam: megörökí­tem őket a csatákban, meg­mutatom az amerikaiaknak, kik álltak egykor győztes ügyük mellé. — Persze - az elhatározás kevés. Az Egyesült Államok­ban nem könnyű betörni a művészvilágba. Ott referen­ciák kellenek, tartozni kell valamely művészi csoport­hoz, de azt is tudni kell, hogy ezek zárt körök, s füg­genek az üzleti élettől. Nem hatódnak meg, ha valaki nemzeti, történelmi húrokat penget, műveket kell produ­kálni, aztán azokat el is kell helyezni valahol, lehetőleg jelentős tárlaton, hogy az ember valamilyen ajánlóle­véllel rendelkezzék. Ha azt mondom, hogy sikerült, tu­lajdonképpen egyszerűsítem a helyzetet. Mert mind emel­lé kell, hogy a művésznek legyen kapcsolata valamilyen sajtószervvel, újságíróval, aki vállalja a menedzsment, a nevet forgalomba hozza. De mindez még mindig csak egy körre szűkíti le a dol­got, hiszen egy olyan nagy országban egy újság hatása csak relatíve kis körre ter­jed. Vagyis: ha nincsen rek­lám, hiába az alkotás, az em­bert nem keresi a kutya sem. Elárulom, hogy most azért utazom Debrecenbe, hogy vegyek egy cifraszűrt, amit a feleségem ígért meg egy újságírónőnek, aki tartósan jó indulattal áll ügyünk mel­lé. Csodálom, hogy Bodó Sán­dor milyen jól és tisztán be­szél magyarul. Látszik, so­sem szakadt el ettől a nyelv­től, s nemcsak a témái ma­gyarok, hanem ők is — fele­ségével — megőrizték a kö­tődésüket. . — Szerencsére vannak má­sok is az USA-ban, akik a magyar ügyet pártolják. Az utóbbi időben meg egyene­sen divatba jött, hogy kutat­ják azt, milyen szerep jutott egykori honfitársainknak az államok történetében, tudo­mányában. Azt hiszem nem ARTS «LEISURE . The Sunday TENNESSEAN kell sorolni a tudósokat, mű­vészeket akik ott dolgoztak. De a legmeglepőbb, hogy az egyik amerikai történelmi közlönyben nemrég jelent meg egy tanulmány, amely azt bizonyítja, hogy George Washington ereiben is folyt magyar vér, mégpedig István királyig visszavezethetően. A nagymamája, Butler lány, az angol királyi családon át mu­tatta ki rokoni kapcsolatait az Árpád-ház uralkodóival. Hogy ez jelent-e konjunktú­rát? Nem hiszem, hogy az ügyeket magyar mércével le­hetne mérni. Az egy igen nagy ország, s olyan szenzá­ció, ami egy egész országot megráz, jószerével nincs is. Nézegetem az albumot, amit magával hozott. Benne tárlatok megnyitása, fogadá­sok, kitüntetés átvétele, ott­honi felvételek feleségével. Lényegében siker, minden­felé. — Sikeres vagyok, mond­hatom, de ezt értse jól. Más a siker ott és más itt. Én egy percet sem hagyhatok ki. Ott nem lehet a volt dicsőségből élni. Nekem is azért kellett a festészet mellett az érem­készítésben is profivá vál­nom, mert a létemet csak a munkám biztosítja. Tudja, amikor elkészítettem azt a sorozatot, melyen a tennes- see-i bank megbízásából az Amerikai Egyesült Államok függetlenségi harcának nem­zetközi önkénteseit ábrázol­tam, örökítettem meg, a két- századik évforduló alkalmá­ból, akkor éreztem először, hogy sikerült kitörni, orszá­gosan is jelentőssé válni. De hadd tegyem mindehhez hoz­zá, hogy egy-egy magyar mű­vész Amerikában eléggé ma­gányos. Nincsen idő arra, hogy klubosdit játszunk, ott meg kell élni. Igaz, a jót megfizetik, egy kép érhet tíz- vagy akár több ezer dol­lárt. De ne képzelje senki, hogy ott mindig és mindenki csak képet, érmet akar vá­sárolni. Racionális világ az, s nemcsak mi magyarok küz­dünk az elismerésért, hanem sok más náció gyermekei is. Kérdem, hogyan lehet vi­selni ezt a permanens szorí­tást, izgalmat, piacon mara­dást. — A sok rossz mellett van ennek jó oldala is. Az neve­zetesen, hogy a frontok sok­kal tisztábbak. Valami vagy jó, s akkor van értéke és ára, vagy rossz és akkor nem kell. Ez kizárja azt, hogy egy-egy mű szubjektív meg­ítélések alapján értékelőd­jék. Nem vitás, ez kezdetben furcsa volt. De meg kellett tanulni, hogy a művészet, le­gyünk bármennyire is idea­listák, mindig függött a me­cenatúrától, a pgttitól. Ami­kor a nashville-i bank meg­vette egy képemet, aminek magyar vonatkozása is volt, éppen az ottani történelem­mel kapcsolatban, akkor tud­tam, ez nem gesztus. A kép jó volt, tetszett és kellett. És az se mindegy egy művész­nek, hogy udvariasságból akasztják-e fel a művet, kényszerű lépés-e, hogy meg­veszik vagy nem, vagy az a döntő, hogy találkozott az elképzelésem és a vevő igé­nye. — Az idén készítettem egy Szent István-plakettet, mint ahogy azelőtt Buda visszaví- vása késztetett alkotásra. Hiszem, hogy a jó művel így is szolgálhatom azt, hogy Magyarországot, a történel­met jobban megismerjék vá­lasztott hazámban, ami most az otthonom. Nem, ne értse félre, nem magyarkodom. A feleségemmel hisszük, hogy meg lehet találni azokat a pontokat, amikor nem for­málisan, nem rákényszerítve senkire a gondolatunkat, de alakítani lehet egy nagy or­szág közvéleményét. Sok újat láttam, tapasztaltam itt­hon. Mindezt vámmentesen viszem magammal az USA- ba. Meggyőződésem, haszno­sítani is tudom mindezt. B. L. A szabadság fokozatai Még a legjobb kalandfilmek is arra a sorsra jutnak, hogy a néző nem sok­kal a találkozás után elfelej­ti, miről is szóltak, vagy csak homályos, elmosódó emlék­képei maradnak, amelyek összekeverednek hasonló zsá­nerű művek képsoraival. A kellemesség szférájában az azonos természetű élmények sajátossága, hogy a régiek helyére telepszik az új, mert egyiknek sincs igazi mélysé­ge, csak felületük érinti meg a befogadót. Az akciófiilm a legritkább esetben kénysze­rít gondolkodásra, a látvány analízisére, következtetések levonására, önmagunkkal va­ló szembesülésre. A kalandfilmnek ez a mi­nősítése nem értékszempon­tú. Minden műfajnak más a funkciója, s egyiken számon- kérni a másik szerepét, majd ilyen alapon rangsort szer­keszteni, mindez komoly za­varok forrása lehet. A szóra­kozásnak illetve a szórakoz­tatásnak éppúgy helye van az életünkben, mint a mun­kának, vagy a bonyolult ösz- szefüggések megértésére irá­nyuló szellemi tevékenység­nek. A műfaj azonban sohasem korlát, legfeljebb kelepce. (Nemcsak a néző, hanem né­ha az alkotó számára is.) A film könnyen ötvöz külön­böző minőségeket, s bár nem gyakori eset, de előfordul, hogy a szórakoztató mozza­natok mellé gondolati töltet társul. Andrej Koncsalovszkij Szö­kevényvonata igazi közön­ségsiker. A nézők többsége nyilván az izgalmas történet ígéretére ül be a moziba, s nem is veszi észre, hogy töb­bet kapott, mint egyszeri iz­galmat, kedélyborzoló látvá­nyosságot. Pedig a körülmé­nyek eléggé „gyanúsak”, fi­gyelmeztetnek a kelepcére. Afölött már napirendre tértünk, hogy olyan alkotók, akik nemzetközi hírnévre a szocialista országok • egyiké­nek állampolgáraként tettek szert, pályafutásukat vala­melyik nyugati orrszágban folytatják, legfeljebb ott­tartózkodásuk minősítése okoz némi fejtörést, bár a nyelvi lelemény kifogyhatat­lan: az emigránstól a tartó­san külföldön tartózkodóiig sokféle megnevezéssel talál­kozhatunk. De Andrej Kon­csalovszkij esetében mégis felkapjuk a fejünket azt hall­ván, kalandfilmet készített az Egyesült Államokban. Ez ne­hezen illeszthető bele a ko­rábbi képletbe, hiszen mé­giscsak ő az Andre) Rubljov forgatókönyvírőja, Az első tanító és a Ványa bácsi ren­dezője, s most pedig börtön­történet szökéssel, nehéz fiúkkal, meneküléssel? A gyanút tovább fokozza, hogy az eredeti ötlet attól az Aki­ra Kurosavától származik, aki nem éppen azáltal vált híressé, hogy felületes izgal­makkal traktál ja a közönsé­get. S ha mindez nem lenne elegendő, figyelmeztetésül ott a film végi inzert a III. Ri- chárdból. A Szökevényvonát kaland- filmi alakja nem kevés izgal­mat tartogat. Egy alaszkai börtönből megszökik két el­ítélt. Kettejük közül Manny számára fontosabb az elérhe­tő szabadság, hiszen őt a bör­tönigazgató három évig ma­gánzárkában tartotta, s csak külön ítélet nyomán kerülhet vissza a többi rab közé. A szerepet Jón Voight formál­ja meg (ő volt a Hazatérés Vietnamban megnyomorodott katonája, amiért az Oscar- díjat kapta), s különösen jól sikerült maszkja felerősíti azokat a hatásokat, amelyek' szenvedélyes játékából su­gároznak. A szabadság meg­szállottja, fanatikusa, aki csak egy bizonyos pontig tudja érzékelni léthelyzeté­nek fokozatait, majd elveszí­ti emberi arculatát. Andrej Koncsalovszkij ama szándéka, hogy többet adjon a történetben rejlő izgalom­nál, részben ott érhető tet­ten, hogy nem egyszerűsíti le a küzdelmet jó és rossz har­cára, s bár természetesen megtartja az ellenpontozást, a szemben álló felek a rossz és a rosszabb fokozatai men­tén helyezkednek el. Mély társadalmi pesszimizmust tükröz ez a szemlélet, de nem alaptalanul. A gondolati többlet másrészről a modell­értékű helyzetben ölt testet: a robogó vonatkötelék a ci­vilizáció terméke, mely lát­szólag engedelmes eszköze az embernek, de kiderül, hogy lesznek helyzetek, amelyben ellenőrizetlen vagy ellenő­rizhetetlen, s eredeti céljá­val ellentétes erővé válik. Az irányítók és a vonaton levők szabadsága lesz ezáltal vi­szonylagossá. Akiket a Szökevényvonat csak kalandfilmként érdekel, biztos számon kérik a rende­zőn a befejezés nem hagyo­mányos módját, s azt is, hogy a helyszínek váltogatá­sából fakadó gyors ritmust a mozdonykötelék gyakori nagytotáljai megtörik. De ez minimális veszteség a nyere­séggel szemben: Konosa­lovszkij filmje a legjobb érv abban a vitában, van-e kibé­kíthetetlen ellentét művészet és szórakoztatás között. Hamar Péter Jelenet a Halálraítéltek utcája című ausztrál filmdrámából. Új évad küszöbén... 11}?« IZoS Színházról — töprengve A bronzosodó, összehurko- lódó falevelek látványa nem­csak az iskolaév kezdetére emlékeztet, hanem arra is, hogy a színházak kapui is nyílni készülnek. Amikor a nyár elején az évadzáró elő­adás után legördül a füg­göny, hogy három hónapig némán várja az első premi­er kigyulladó reflektorainak fényeit, június elején külö­nös üresség lebeg a búcsúzó nézőtér felett. Az esténként újra teremtődő csodára is­mét várni kell. Ugyanis jön a nyár, s a néző nem akar gondolkodni, felejteni akar (mintha me­nekülhetne önnön történel­me és sorsa elől), szórakozni akar. Bizonyos fokig ez ért­hető is persze. Ám a színház mindenkori szerepe éppen a gondolkodtatás, az életminő­ségek ütköztetése, a válasz­adás az adott társadalom ki­hívásaira : a színház eleven reflexió a korra, amelyben születik. A színház az em­beri történések fölmutatásá­nak mással nem helyettesít­hető eszköze. Nyáron viszont, országos tapasztalat, hogy a szabadté­ri előadások csak akkor él­nek meg, ha a könnyebb műfajt, a zenés-táncos dara­bokat részesítik előnyben. Ekkor a néző elégedett, azt kapta, amit Várt: nem boly­gatják meg beidegződéseit, elandalodik a muzsikától, a problémáit megoldhatónak érzi; választ ugyan nem ta­lál saját életére, de legalább kikapcsolódott... Megyénk színházszerető közönsége ezen a nyáron nem panaszkodhatott: mind a nyíregyházi szabadtéri színpadon, mind a kisvárdai Várszínházban akadt bőven látnivaló. A programok túl­nyomó többsége kifejezetten szórakoztató jellegű volt. A műfaji megoszlást tekintve akadt kabaré (Csak a nőkön nem fog az idő), klasszikus komédia (Dandin György), népszínmű (A falu rossza), operett (Lili bárónő), musical (Godspell), mesejáték (Csu­dakarikás). Tímár György Pártfogoltakja és a Magyar passió képviselte a komo­lyabb játékokat. A bemutatkozó társulatok között megtalálhattuk a Nép­színházát, a debreceni Cso­konai, a Jurta, a békéscsabai Jókai Színházat, a Radnóti Színpadot. Horváth Péter Bolerójával augusztus 30-án a Józsefvárosi Színház jön el Kisvárdára. A Várszínház társulata a Moliere- és a Tóth Ede-darab színrevitelét mondhatja magáénak. Nos, így augusztus végén leltározva, sok ez, vagy ke­vés? E mennyiségi kérdés mellett elháríthatatlanul ott a másik: vajon a látottak miféle mércével mérhetők? Mérhetők-e egyáltalán a többségükben gondűző lát­ványosságok? A szúnyogok­kal küzdő néző szemszögéből kell-e az esztétika patika­mérlegén súlyozgatni a lá­tottakat? Miféle értékszem­pontok alapján ítélhetők meg Jelenet Tóth Ede: A falu rossza című népszínművéből. az ilyen tömegigényt kiszol­gáló mulatságok? Nyilván darabonként és előadásonként kell elemezni, hiszen szórakoztatni is lehet színvonalasan, szellemesen, ötletesen. Ügy, hogy valami azért megsejthető legyen az emberi lényegszerűségből. Az igazi színházi élmény azonban majd csak akkor várható, ha fölmegy a há­rom hónapja pihenő előfüg­göny a nagyszínpadon ... Ebben az évadban a Mó­ricz Zsigmond Színház ter­vezett bemutatói között meg­találjuk Aiszkhülosz, Ibsen, Shakespeare, Maeterlinck, Brecht, Enquist, Genet, Pás- kándi műveit. Továbbra is repertoáron marad A fös­vény, a Szappó, a Diákszere­lem, az őfelsége pincére vol­tam. Izgalmas, s valószínűleg értékes produkciókat hozó évad következik. A nézők bi­zalmat szavaztak a nyíregy­házi társulatnak. A nézők, akik nemcsak tanulnak az előadásokból, hanem vala­miképpen teremtik is a szín­házat. Ahogy Németh Antal írta 1929-ben: „A színjátszás a mindenkiben meglevő te- átrális ösztönből kelt élet­re... A színházat a tömegek vágya teremti meg, és olyan­nak s olyanná, amilyenné akarja.” Akarjunk igényes, korsze­rű, sokarcú, művészileg érté­kes színházat! Karádi Zsolt

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom