Kelet-Magyarország, 1988. augusztus (45. évfolyam, 182-208. szám)
1988-08-20 / 199. szám
1988. augusztus 20. ^ KM ÜNNEPI MELLÉKLET Az újraálmodoít szépség Aki emberarcú létesítményeket tervez „Az alkotás értelme nem a kor és a technika által meghatározott formális tényezőkben, hanem az ember alkotóerejének megnyilatkozásában rejlik.” (Liszt Ferenc) ban kapcsolatba kerültem az épületekkel — sorolja. Soha nem tudott azonosulni a rideg panel építkezési stílussal. Falun nőtt fel, Tak- takenézen. Itt született egy nádfedeles, tornácos, búbos kemencés házban 1945-ben. Tizennyolc éves koráig ezt a levegőt szívta, s ezek a hatások, ez a környezet formálta ízlésvilágát. Ezt őrizte meg, s adja vissza az általa alkotott létesítményekben. Hasznos a vállalatnak, í népgazdaságnak, az építte tőnek. S kialakíthatók által; a hagyományt őrző épületek amelyek szépen illeszkedne! a tájba, a természetbe. H; Tóth Dezső, aki imádja szak máját, az asztalosmestersé get, s azért tervez, hogy visz szaadja önmagát, s a már már elfelejtett falvak szél míves házait modernebbü újraálmodja, csak a Sóstó úti székházat tervezte volna nevét már akkor is megje gyezné az utókor. Neki azonban még so szép álma van. Valaki, m után megcsodálta a székhá. otthont, azt javasolta: érd< mes volna pályázni vele. É is amondó vagyok. Csakhogy Tóth Dezső a nál szerényebb ember! A FEFAG-székház az alakuló kerttel. Farkas Kálim Boldog ember az asztalos- tervező Tóth Dezső, akinek egész élte nem más, mint az önmegvalósítás folyamata. Már készülőiéiben sok bá- mulója akadt Nyíregyházán a Sóstói út végén kibontakozó, sok-sok apró fatoronnyal díszített átriumos megoldású, tájba illő erdőgazdasági székháznak. Amikor elvonultak az építők, kibomlott az épület. Barna pácolt díszfakerítés övezi. Előtte színpompás _ sziklakért alakul. És most sokan megállnak, csodálják, s azt kérdezik: ki álmodta ilyen-*• nek, ki volt tervezője, alkotója? Tóth Dezsőnek az asztalos mesteremberből lett építész vezető tervezőnek a fantáziájában született, mely gyerekkori élményeiből gyökerezett. Idén pontosan húsz esztendeje, hogy a Felső-tiszai Erdő- és Fafeldolgozó Gazdaság dolgozója. Boltíves faajtó nyílik az aulára, amelynek padlóburkolata sárgásfehér süttői márvány. Fa és márvány Csodálatos látvány. A térből három irányban nyílnak fo- . lyosók. Egy-egy jobbra és balra, s egy szemben a bejárattal. Fehér falak. Friss mészillat árad, olyan, mintha anyám az imént meszelte volna tippannal. Az egyszerűségében elegáns, csak ülő- garnitúrával berendezett aulából faragott falépcsők vezetnek fel az emeletre. Árad a természetet kedvelő, otthonosságot teremtő légkör. Pedig „csak” munkahely. Ragyogó augusztus eleji kora reggel. Beomlik a napfény az ablaküvegeken. Vajon milyen érzés lehet az alkotójának abban a házban dolgozni, amelyet ő -tervezett? Tóth Dezső — Kellemes és nagy boldogság. Szárnyalni tudnék. Így érzik az emberek, a kollégák is. Ezt akartam, ez volt a célom, amikor megbíztak a tervezésével. Olyan munkakörülményeket teremteni, ahol minden pillanatban közel érzik magukat az emberek a természethez — vall Tóth Dezső. Ez az épület egyszerűen szép. Látványosság, elegánsan egyszerű, népi építészetünk nemes büszkesége. Tóth Dezső szellemi atyjának az erdélyi Kós Károlyt a polihisztort, írót, politikust, építésztervezőt tartja. Szerencséjére olyan mélyről indult, s a tiszta forrásból táplálkozik, hogy nem ronthatja el semmiféle izmus. Tizenöt évesen asztalos ipari tanulóként kezdett ismerkedni a szakrajzzal Szerencsen, az aranykezű mesternél, Karafa Pálnál. — Ö szerettette meg velem a fát, s azóta is szerelmem. Nála tanultam az asztalosmesterséget különösen az épület- és bútorszakmát. S így már kora ifjúságomTíz évig dolgozott asztalosként Debrecenben az Állami Építőipari Vállalatnál. Gyalult ablakokat, ajtókat százával a panelházak lakásaiba. Testközelbe került teljesen az épületekkel, mint külső épületasztalos. Ekkor esti tagozaton munka mellett végezte el az építőipari technikumot. Otthona a munkás- szálló volt. 1968-ban' változtatott munkahelyet, s meg is nősült. — A Kelet-Magyarország- ban olvastam a hirdetést, mely szerint a FEFAG építésvezetőt keres. Jelentkeztem, felvettek. Minden vágyam az volt, hogy még közelebb kerüljek a természethez. Sikerült. Építésvezetőként kezdte a műszaki erdészetnél. Ez a beosztás már kisebb tervezői munkákat is igényelt. Gyakorlatot szerzett. 1978-ban A süttői márvánnyal készített famennyezetes aula. bekerül a gazdaság központjába. Azóta két megyében, Hajdúban és Szabolcsban irányítja az építőipari tevékenységet. Pályázattal 1987- ben az ÉVM szakmai bizottsága vezető tervezői között jegyzi. Közben diplomát szerez az Ybl Miklós Építőipari Műszaki Főiskolán. Tóth Dezső tervezői álma-vágya, hogy az embereket minél közelebb vigye az erdőhöz, a természethez. Ezért tervezett Debrecenben és Sóstóra, er- deinkbe ember léptékű, tájba illő létesítményeket, az esőházaktól az erdészházakon keresztül egészen a kilátókig, bemutatóházakig. Kutató, kísérletező ember. Korán felfedezte, hogy kevés a fenyőfa. Ez késztette kísérletezésre, útkeresésre. Hazánkban az egyik első újítója az akácfából készült ragasztott szerkezetek építőipari alkalmazásának. Ö tervezi meg az ország első akácfából ragasztott eljárással készült hídját a Vámosatya melletti Bockereki erdőben a Szipa csatorna fölé. Szép, tájba illő, 20 tonna a teherbírása és 12 méteres. Hasonló szerkezetből szintén Tóth Dezső tervezte Nyíregyházán a Malom utcai fürdőmedence mennyezetszerkezetét is. Rajzasztalán készül a tanárképző főiskola kaktuszházának mennyezete. Ez is rétegelt akácból. Vajon megvalósult-e álma? — Részben igen. Kidolgoztam egy FEFAG típusú tető- szerkezeti rendszert. Lényege: csak akácfát tartalmaz, aránylag olcsó, előre gyártható, helyszíni szereléssel építhető. Egyaránt felhasználható magastetős családi házak tetőszerkezetére éppen úgy, mint a házgyári lakások „emberarcúbbá” tételére üdülőkre, s összecsavarozható a helyszínen. Ezt elfogadta az ÉMI (Építőipari Minőségellenőrző Intézet), s engedélye alapján megkezdtük a sorozatgyártását. Mesterségek S zeretem a barátaimat, még akkor is, ha azok egy-egy fehér asztal mellől valók. Szeretem a világot is, így körülöttem, még- akkor is, ha összeveszni lenne kedvem vele. így augusztus húszadika táján az ember természetszerűleg vallja, hogy idetartozik a Kárpátmedence meghagyott közepébe, de szomorú szívvel gondol rá, hogy egy kőhajítás- nyi távolságra, ott, ahol á kiáltás még átér a folyó másik oldalára, és ha teheti magyarul felel onnan vissza a másik. Mit ünnepeljek? Azt aligha ami körülöttünk, vagy inkább ellenünk is zajlik. Gondolom az a fontosabb, hogy mi történik az 1988-as év augusztusában bennünk. Túl van a hetvenen Kiss Gyula. Mestersége szabó. — Nézze, kinek meséljem? Én két napot dolgozom a zakóval, és akkor a szövetből még semmi se látszik, csak az, ami alatta van. A többi már gyorsabb. Mert valamiképpen a látványos az hamarább sikerül. Egy biztos: szembejön velem egy ember az utcán, az arcára nem is emlékszem, de akkor meglátom rajta a magam varrta ruhát. Olyankor boldog vagyok. Más dolog az, hogy manapság nem kapni egy jó- ravaló tanulót. Nekem a tíz ujjam a mesterségem, és nagyon szeretném ha ezt meg tudnám tanítani másnak; örömre valóként. — Ki a magyar most? Szerintem annyi, amennyit tenni tudunk. Asztalos vagyok ötven éve. Ez a dolgom. Elmegyek a TÜZÉP-re, kiválogatom a fát, igen, deszkánként megkóstolva valamennyit, mert én fogok dolgozni vele. A kezem, a tíz ujjam tudja a szabályt, a görcsöt éppen úgy, mint a fa engedelmességét. Ez a tudás az én jogom, és amit csinálok belőle, az a magyarságom ... Mást nem hagyhat hátra az ember, mint amit megcsinált életében. Volt nekem sok tanítványom, idős koromra szerettem volna még egyet, olyat, akiben hiszek. Ez nem sikerült. De, ha egy templom kapuja, ajtója őrzi a kezem nyomát, akkor nem szégyellem, hogy iparos vagyok. Nem az a fontos, hogy mit csinál az ember, hanem az, ahogyan a maga dolgát megcsinálni tudja... — A tíz ujjamról kérdeztél. Nézd én rozsáji parasztgyerek vagyok. Az élet hozta úgy, hogy a tíz ujjamról leszoktam egy kicsit. Voltam szakszervezeti titkár, egyik gyárban, most dolgozom a közéletben, gyakorlatilag minden manuális szükség nélkül. Egy biztos: és azt hiszem ez a legfontosabb. Nem szívesen kerülnék szembe a tegnapelőtti önmagámmal. Nem azért, mert hitvány ember voltam, hanem egyszerűen azért, mert az embernek az utóbbi években rá kellett döbbennie arra, hogy amit addig csináltunk, azt ugyanúgy csinálni tovább nem lehet. Az emberek, és ez természetes igény, tiszta szóra várnak. A hatalom soha nem lehet, vagy talán nem is lehetett volna titkolódzó. Az én kezemben nincs hatalom, vagy ha van, akkor ez nem más, mint a magam őszintesége. Valóban rájöttünk, hogy mindent másképpen kell csinálni egy kicsit. A tegnapelőtti mondatoknak, ha ma mondom ki azokat, más hangsúlya, más értelme van. Mi felelősek vagyunk ezekért a mondatokért. És lehet, hogy a tíz ujjamat legfeljebb a kertembe fedezem fel újra, de a szó és az elvszerüség is lehet akkora érték, mint a tíz ujj... — Tanár vagyok. Nem tornatanár, ahogy mondani szokták, hanem testnevelő. Városi iskolában, ami alkalmasint elszomorító. Te azt mondod, hogy a tíz ujjáról feledkezik el az ember, én azt mondom, hogy ha így folytatjuk, akkor a lábáról is megfeledkezik. Ide kocsival hozzák a gyereket, és kocsi jön érte késő délután. Délelőtt ül a tanteremben, délután ül egy tanteremből át- vedlett napközis szobában. Ha használná az ujjait, ha mozgatná a lábát, akkor ráförmednénk, hogy micsoda fegyelmezetlenség ez. Hitem szerint maga az élet valamiféle jog a mozgáshoz. Éppen ezért, bár lehet, hogy ez furcsán hangzik, a jog és az élet tejtestvérek. Nem szabadna szétválasztani őket, még akkor sem, ha ez tűnik a kényelmesebbnek. Mi itt Európa közepén gyakran kerültünk olyan történelmi helyzetbe, hogy el kellett felejtenünk a jogot, hogy a lábunk, a kezünk tíz ujjának nagyszerű tudása mentett meg embereket, történelmet, kultúrákat. Már-már csaknem önmagunk gyilkosai lettünk, amikor egy ostoba koncepció miatt hagytuk haldoklani a falvainkat, pedig történelmi igazság, hogy az élet miná- lunk mindig a falukból tá- majd újjá. Vetni, aratni, hinni az aratásban mindig kellett. És ez igenis annak a tíz ujjnak, az embert megmentő, talán inkább egy másik kornak, átmentő tudománya volt. — Csak gondolja el, hogy végigmegyek a városon. Kőműves vagyok huszonkét éve, építettem én itt hagyományost, de házgyárit is, amikor azt parancsolták. Az ember már csak így él. Nem panaszkodom, nekem is lett házam,- van telkem, van boldoguló gyerekem, de nem adtak nekem se semmit ingyen. Lehettem volna jopb munkás, nem mentem volna el meszelni egy-egy műszak után, de akkor hétvégeken nem falaztam volna másnak, akkor pedig az élethez ez is kellett. Maga azt kérdezi, hogy mi a jogom? Én azt válaszolom erre, hogy nekem egyetlen jogom a gyerekeim boldogulása, meg maga az élet. An én ezért adok valamit, adi amit adtam visszavárom, haragudjon érte rám se senki... A kőműves, Soltész Pé nem mondta el, hogy néh; piros betűs ünnepeken behi za a két unokáját 'és mu gatja nekik, hogy ezt is építettem, meg ezt is, ezl nagyapád csinálta, meg is. Örökségül hagyható-e 1 a tíz dolgozni tudó ujj gj nyörűsége. Mit tegyek immár magar mai? Kézközeibe került ünnep, amikor Szent Istvái ról kellene beszélni, meg jogról, az alkotmányról, vi lamiképpen arról, ahogya ebben a pillanatban ann 1988-ban Magyarországo élünk. Van-e jogom, és h van, mihez van. — Dölgc zom, tehát van, igenis jogor van, hogy ebben a hazába itthon érezzem magam. E nem kevés munka, de nagy szerű otthonérzés. Azt hiszel ennyit akartam leírni. Talá nem is magamért, haner azokért, akik ezt a kicsi hs zát ugyanúgy tudják máj szeretni egyszer. Bartha Gábc
