Kelet-Magyarország, 1988. augusztus (45. évfolyam, 182-208. szám)

1988-08-13 / 193. szám

HÉTVÉGI MELLÉKLET 1988. augusztus 13. O A KIVI VENDÉGE Sverre Bergenhold két és fél éves kora óta él együtt speciális mankóival. A gyer- mekparalízis soványította le lábait. Nálunk még mindig szokatlan látvány, ahogy izmos felsőteste és karjai segítségével ügyesen lép­del előre. Megfordulnak utána az utcán, a kíváncsiság nem hagyja nyugton a járókelő­ket. A kopaszodó, szakállas norvég egy hétig vendégeskedett a megyeszékhelyen — még­pedig két „névjeggyel”; a Norvég Mozgás­sérültek Egyesületének titkára mint országa ülőröplabda-csapatának vezetője vezette a válogatott edzéseit Nyíregyházán. Először csak az olcsóság kedvéért választották ha­zánkat, hiszen itt egy hét ellátás kerül any- nyiba, mint náluk egy nap. Azután megked­veltek minket magyarokat, kóstolgatták éte­leinket, kortyolgatták borunkat. Legtöbbször a Sóstón pihenték ki az edzések fáradalma­it, míg Bergenhold úr szabad idejében vá­rosunk látványosságait kereste fel. — Nagyon jó ország Norvégia a rokkantak számára — nyugtázta elégedetten a város­néző séta közben. — A kormány szociális juttatásai a megélhetést nyújtják hasonló társainknak. Ingyenes a kórházi ellátás, minden hónapban az átlagkereset felét pos­tázzák a mozgássérültek számára. Hozzáse­gítik őket speciális autóhoz, amelynek nagy részét a kormány finanszírozza. 1976-ban lépett életbe az a törvény, amely szabályoz­za az építkezéseket. Minden nyilvános épü­letben úgy kell kialakítani az ajtókat, a lif­tet, a mellékhelyiséget, a parkolót, hogy azokat tolókocsival is meg lehessen közelíte­ni. Az egyesület titkáraként 1983 óta dolgo­zik. Előtte — magyarosan mondva — nép­művelő volt, kulturális programokat szer­vezett. Öt éve az egyesület utazó nagykö­vete. A hozzá tartozó 19 körzet mozgássé­rültjeit látogatja rendszeresen, nemcsak ve­lük, hanem a helyi kormányképviseletekkel is tartja a kapcsolatot. Segít kitölteni a kér­vényeket, tanácsot ad a házak tervezéséhez, autókiutalásokért kilincsel. Legnagyobb eredményeként azt könyveli el, hogy mun­katársaival segít a 4 millió norvég mozgás- sérült életkörülményein. Sokan balesetük után visszahúzódnak kuckóikba, ezzel auto­matikusan kizárják magukat a társadalom­ból. Egyik lelki vigaszuk, támogatójuk Sver­re Bergenhold. — Az iskolában nem tesznek különbséget egészségesek és mozgássérültek között — magyarázza. — Speciális oktatásban értelmi fogyatékosok, vakok és hallássérültek, vesz­nek részt. A tanulmányok befejezése után magánkézben levő gyárakban, üzletekben helyezkednek el a rokkantak. Itt nincs pro- iitkényszer, a veszteséges cégeket az állam támogatja. Az egyesület önfinanszírozó, a tagok befi­zetéseiből tartja el magát. Ezenkívül külön­féle nyereséges vállalkozásba fektetik pén­züket. ugyanis a szervezetet a kormány már kevésbé támogatja. A fiatalokkal van a leg­kevesebb gondjuk, akaraterejük elősegíti a beilleszkedésüket környezetükbe. Az idősek, akik egyedül maradtak, már nem képesek változtatni. Róluk a közösségek házi segítői gondoskodnak, őket viszont a kormány fize­ti. Bergenhold úr családos, 14 éve esküdtek meg feleségével. Elárulja, hogy neje egész­séges. Két lányuk közül a kisebbik még ta­egy norvég, két névjeggyel nul, a nagyobbik a helyi kórházban fogorvos asszisztens. A nyári négyhetes szabadság alatt az egész családot felpakolja Subaru márkájú kocsijába és irány a tenger. Bár fürödni nem tudnak a hideg víz miatt, a pe- cázás öröme és a zsákmány feledteti mind­ezt. Esténként ismerős családokkal a tábor­tűz mellett társalognak. Az ülőröplabda-válogatott csapatvezetője most még elégedett, hiszen a norvégek jól szerepelnek a felkészülési tornákon. Az ülő­röplabda egyébként a hobbija. Társadalmi aktivistaként fáradhatatlanul szervezi, irá­nyítja országa legjobbjait. A kapitányi kar­szalagot 1979-ben kapta meg és három évig együtt játszott a többiekkel. Azóta az amúgy nyugodt, kiegyensúlyozott egyesületi titkár a vonal szélén állva, kezében jegyzetfüzeté­vel figyeli fiai teljesítményét. — Ha az ötkarikás játékokra gondolok, enyhe bizsergés járja át testemet. Izgulok és egyben örülök is, hogy részt vehetünk az olimpián. Megspóroltuk az utazáshoz szük­séges- összeget anyagi áldozatok árán. Az 1960-ban alakult sportágból most is érmet várnak szurkolóink. Nem adhatjuk alább, hiszen az esetleges sikerrel hazánknak és egyúttal egyesületünknek is újabb hírnevet szereznénk. Az olimpiai helyezéstől függ, hogy visz- szajönnek-e Magyarországra, mondja a sé­ta végén. Ha a mieink előbbre végeznek, akkor a revansért, ha hátrább, akkor azért, hogy módot adjanak a visszavágásra. „Min­denképpen jövünk” — teszi hozzá nevetve. Addig is az utazó nagykövet elviszi jó hí­rünket a skandináv országba, hogy ezeket visszatérve még tovább gazdagítsa. iVláthé Csaba Azt mondják rólunk, hogy mekegő nemzet va­gyunk. Ezt azzal szokták, indokolni, hogy nyelvünk­ben túlteng az e hang. Ez az állítás igaz lehet a tele­vízió és a rádió nyelvére, de az egész magyar nyelv- területet figyelembe véve nem igaz. Vannak olyan nyelvjárásaink, amelyek megkülönböztetik a zárt, il­letve a nyílt ejtést. Hadd idézzük Lőrincze Lajos két mondatát! „Azon járt az eszünk, hogy mit eszünk ebédre.” „Érted végre, hogy minden érted történik?” A j két változat között nincs .] félreértés sem megyénk- i ben, sem más területen. Az ! ejtés mindenképpen ket- j féle. Mifelénk nem értjük | félre azt, hogy fejtem (pl. a ' rejtvényt), vagy fejtem (pl. ] a tehenet). Budapest nyelvi í normája mindkettőt egybe­mossa, hiszen csak egyféle j e hangot ismer. Mondhatnánk azt is, hegy efféle jelentésmegkülönböz- , tetősek ritkán fordulnak elő, és alig-alig lenne gond velük. Ez igaz is, de amikor < ___________________________ beszélünk (vagy főképpen írunk), nem mindegy, hogy melyik e-t használjuk. „Nyújts feléje védő kart..Valaki felé legfel­jebb segítő kart szoktunk nyújtani. Ezek szerint Köl­csey tévedett? Nem! Az ő szatmári nyelvjárása nem ismeri a zárt e hangot, s mai köznyelvi nprmánk szerint így hangzana: fölé­je. És a Himnusz értelmé­ből is ez következik. Arany János így ír a Toldiban: „Jól tudom, mi lappang bokrodnak megette”. Nyil­vánvaló, hogy itt az evésről szó sincs, hanem arról a szóról, amelyet ma így ej­tünk: mögötte. Az igaz, hogy nyelvünket ma már normák szabályoz­zák, de az is igaz, hogy ez nem oldja meg teljesen a meg nem értést, illetve a félreértést. Ezért célszerű, hogy mi, nyelvünk egysze­rű munkásai „feléje”, azaz föléje nyújtsunk védő kart. Mizser Lajos ___________________________/ „Ennek a könyvnek ne le­gyen patikaszaga, hanem inkább finom konyhaillata” — írja könyvének (Disznó­toros receptek, Minerva, 1988) bevezetőjében a Solt- vadkerten hírnevet szerzett mesterszakács-vendéglős Szakái László. S aki belela­poz ebbe az ínyenceknek, háziasszonyoknak, a finom­ságokat kedvelőknek írott, de fiainak ajánlott könyvecské­be, az valóban finom, étvágy- gerjesztő illatokat érez. Reformkonyhát kedvelők, diétázók bizonyára isten el­len való véteknek tekinthe­tik, hogy disznótoros recep­teket népszerűsítünk a Mi­nerva Kis szakácskönyvek sorozatában. Pedig ezzel ép­pen azt a célt szolgáljuk, hogy a sablonokkal szakít­sunk, s új ízekkel ismertes­sük meg a disznótort kedve­lőket, akkor szívesén kézbe veszik ezt a könyvecskét. Hasznos tudnivalókkal is­Kirándulás Szicíliába BIZTOSAN LESZ VÁL­LALKOZÓ, aki egyszer fel­dolgozza majd az olasz—ma­gyar filmkapcsolatok törté­netét a Péntek Kézitől (vagy talán még korábban kezdő­dött az együttműködés?) a közelmúltban bemutatott A menyasszony gyönyörű voltig. E tanulmányban Gábor Pált akkor is külön fejezet illetné meg, ha nem készített volna filmet Enzo Lauretta hason­ló című, nemrég magyarul is megjelent regényéből, mert nemcsak a filmfőiskolai ta­nulóévek kötötték Olaszor­szághoz. Utolsó útjára is ide indult, súlyos betegen érke­zett meg A menyasszony gyönyörű volt díszbemutató­jára, s hiába volt a beépí­tett pacemaker, szíve fel­mondta a szolgálatot. Filmje két év késéssel került a ma­gyar mozikba. Csak gyanítom, hogy in­kább a kínálkozó alkalom, mint az alapul szolgáló iro­dalmi alkotás miatt vállalko­zott a rendező a szicíliai ki­rándulásra, mert — valljuk be — túlságosan banális a história, amelyben a konf­liktusok nem éleződnek ki igazán, s minden cselek­ményszál túlságosan lekere­kítve formálódik. A történet első harmadában még tá­madhat a nézőnek olyan gon­dolata, hogy majd csak fel­gyorsulnak az események, hiszen akár egy bosszún ala­puló tragédia ígéretét is hor­dozza a film, de később — alkattól függően különböző módon — nyugtázhatjuk, hogy csendesebb mederben folydogál tovoább a mese. Azt is gyanítom, hogy Gá­bor Pál vállalkozásában je­lentős motívum volt Stefánia Sandrelli személyisége. Öt rendezni igazán nagy él­mény lehetett egy olyan al­kotónak, aki akkortájt jutott közeli kapcsolatba az olasz filmmel, amikor g színésznő ugyancsak megdobogtatta a férfiszíveket mindenütt a vi­lágon. Elég, ha az Elcsábítva és elhagyatva képsoraira em­lékeztetünk. Ma már persze rá is igaz Radnóti költői kér pe, az „elnehezedtek a tün­dérléptű leányok”, de még mára is sokat megőrzött kü­lönös bájából, s egy férje ál­tal elhagyott szabónő szere­pében a film legkiegyensú­lyozottabb színészi teljesítmé­nyét nyújtja. És még azt is gyanítom, hogy A menyasszony gyö­nyörű volt vérszegénysége el­lenére is szépszámú nézőt csalogat majd a mozikba, mert tartalmaz néhány olyan cselekménymozzanatot, ame­lyek jól eladhatóvá teszik a portékát. A Love storj/banés a Becéző szavakban jót be­vált, zsebkendőáztató megol­dással, a főhősnő gyógyítha­tatlan betegségével Gábor Pál is célba veszi az érzékeny szíveket, s az alig serkedő szakállú ifjú elcsábításának motívuma sem éppen új je­lenség a celluloidszalag vi­lágában. EZEK AZ UTALÁSOK jel­zik, hogy a rendező itt egy számára teljesen járatlan műfaji útra tévedt: a melo­dráma rögös útjára. Azon le­het vitatkozni, hogy ez a filmfajta egyáltalán alkal- mas-e művészi érték terem­tésére (bár ez Chaplin Ri­valdafénye óta felesleges szócséplés), azon kevésbé, hogy ez itt Gábor Pálnak nem sikerült. Hogy filmje még a szóra­koztatási igényeket sem elé­gíti ki igazán, annak döntő­en az az oka, hogy nem tud­ta eldönteni (forgatókönyvíró társaival együtt sem), ki le­gyen valójában a főhős: a férj nélkül élő anya vagy a nagyfia. Az állandó váltás megakadályozza a nézőt ab­ban, hogy kellőképp ráhan­golódjék az egyik szereplő hullámhosszára, holott ez a melodráma fontos műfaji sa­játossága. Minden váltás után újra kell kezdeni az ér­zelmi azonosulást, s így iga­zi mélységekig nem lehet el­jutni. Nem használ a filmnek az sem, hogy fordulatai megle­hetősen kiszámíthatóak. Nem maradt egyetlen „elvarratlan szál” sem, minden kínos pon­tossággal van összecsiszolva, még a szicíliai táj is inkább emlékeztet a postai képesla­pok világára, mint eleven, lüktető háttérre, amely a sze­replők életének keretét adja. (Kende János optikája ezút­tal hideg marad, pedig a tör­ténet mást kívánna tőle.) Ki­vételnek leginkább a mün­cheni intermezzo számít min­denféle tekintetben. Ott a le­pusztuló környezetnek, a bá­tortalan lakásnak funkciója van; a találkozás az apával és annak német családjával drámai erejű, töltése van (fő­ként Pásztor Erzsi villanás­nyi, de tökéletes játéka ré­vén: annyi hidegség és el­lenszenv árad belőle, hogy életet kap a történet); sajnos a sörözőbeli poentirozás visz- szahajlítja a filmet a melo­drámába. ILLETLEN LENNE min­den hasonlítgatás az életmű csúcsát jelentő Angi Verával. Ha viszont az ugyancsak szó­rakoztató kategóriába sorol­ható s ugyancsak koproduk­cióban készült Hosszú vág­tával vetjük össze A meny­asszony gyönyörű voltot, ak­kor az utóbbi felé billen a mérleg nyelve. A slendrián szinkront igazán nem érde­melte. Hamar Péter Kiss Sunyi István szobrászművész a Miskolci Városi Ta­nács megrendelésére Tompa Mihály szobrát készíti. A köl­tő halálának 120. évfordulójára elkészülő mellszobrot az Ózdi Kohászati Üzemek öntödéjében öntik fémbe. A ké­pen: a művész az utolsó simításokat végzi a szobron. (MTI fotó) Hangyatajás a diszRónak merteti meg azokat, akik disznót vágnak. És olyan re­ceptek birtokába juthat ol- vastával, amelyekre nem is gondoltak. „Bár a disznó feldolgozá­sára családonként bevált re­ceptek vannak, mégis úgy gondolom, sok házigazda, il­letve háziasszony szívesen fogadja kipróbált, bevált re­ceptjeimet és gyakorlati ta­nácsaimat. A receptek rész­ben saját kísérletezéseim alapján születtek, részben dédanyáink kézzel írott sza­kácskönyveiből valók” — ír­ja a szerző, Szakái László, aki Európa egyik legszebb szakácskönyv-gyűjteményé­vel is rendelkezik. Valójában úgy írta le könyvében a recepteket, hogy mindenki megtalálja a kedvére valót. Egy-egy ké­szítményt többféleképpen is. Ez a könyv azonban nem csupán receptajánló ritkasá­gok „gyűjteménye”, de egy­ben ismeretterjesztő munka is. Néprajzi lexikon és gyűj­tések felhasználásával ír a szerző a disznóval kapcsola­tos hiedelmekről, mágikus eljárásokról. Ki gondolná, hogy egykor a disznó egész­ségének biztosítására vízke­resztkor a malacnak zápto­jást adtak. Rontás megelő­zésére a disznóólra piros sza­lagot kötöttek, és hogy a disznó ne dögöljön meg, Szent György napja előtt fo­gott kígyó fejét tették a disz­nóvályúba. A szaporaság biztosítására pedig a pász­torok hangyatojást adtak a disznónak nagypénteken. S vajon tudják-e, hogy a házasulandók miért rúgják meg András-napkor a disz­nóól oldalát? Az állat röffe- nése házasságot jelez far­sangra. És hogy mit jelent disznóval álmodni? Mit mu­tat a disznó lépének vastag­sága? Mire utal, ha nyugta­lan a csorda, és miért tar­tottak attól, hogy karácsony vagy újév reggelén röffen a disznó? Szakái László nagy szak- szerűséggel, gonddal, körül­tekintéssel írja le a disznó­ölésre való készülődés min­den részletét, teendőit, apró örömeit, szokásait, a jános­halmi és a régi disznótoro­kat, szokásokat, Mikszáth Kálmán és a mi Krúdy Gyu­lánk ízes visszaemlékezéseit, a téliszalámi születését, de a leggazdagabban a disznóto­ros recepteket. Huszonhárom kolbászre­ceptet közöl! Megtudhatjuk, hogyan készül a citromos-, az öcsi-, a kudari-, a Zoli- ka-kolbász, a Szakál-szalámi, a szlovák kulen, a krakkói sonkaszalámi, a különböző hurkafélék, így a svábhurka Nuszpel-módra, a Vadkerti­májas, a fekete hurka, a kü­lönböző pástétomok, a mág­nássajt, a sziléziai hússajt, májsajt, a prágai, a janko- váci sonka, a kunsági sonka­pác, a különböző „ismeret­len” disznótoros ételek, le­vesek, sültek, teához való ételkülönlegességek, a külön­böző töltött káposzták és tésztafélék. Varázsa, története van ná­lunk szinte minden disznó­tornak. Falvainkban szép szokás, hagyomány ez nap­jainkban is. Nem csupán az eszem-iszom okán, hanem a barátkozásén. A család ilyenkor együtt van. Haza­jönnek a legtávolabb élők; lakók, diákok, kiskatonák, a városba „szakadtak”, rokonok, barátok s eltöltenek néhány kellemes órát, napot. Ehhez s természetesen a disznóölés­hez, a torhoz, s a finomsá­gok elkészítéséhez csinál jó kedvet és jó étvágyat is ez az ínycsiklandozó könyv, melynek receptjeit sajátos ízekkel kínálja a mestersza­kács szerző: Szakái László. Farkas Kálmán KM 1 Szépen magyarul — szépen emberül ,Nyújts feléje védő kart...”

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom