Kelet-Magyarország, 1988. augusztus (45. évfolyam, 182-208. szám)
1988-08-13 / 193. szám
HÉTVÉGI MELLÉKLET 1988. augusztus 13. Szilágyi Zoltántól, a Kelet-magyarországi TÜZÉP kereskedelmi igazgatóhelyettesétől A Belevágna-e ön most magánemberként ™ lakásépítésbe? — Nem egyszerű erre választ adni, mert az ember nehezen szabadul a hivatalos énjétől. Ezzel együtt is azt mondom, feltétlenül vállalkoznék, viszont felkészülnék arra, hogy elég sok nehézség elé kell néznem. Mindig nehéz helyzetben vagyok, amikor meg kell fogalmazni, hogy tulajdonképpen hol az igazság az ellátási zavarban. Most már hosszabb idő óta óva intem magamat és munkatársaimat is attól, hogy fekete-fehér képletet állítsunk fel és kizárólag csak az ipari háttérnek próbáljuk adresszálni a problémákat. Az ipar hosszú idők óta szenved. Hitelgondok gyötrik, fejlesztési, forgóalap-hitelek kellenének gazdálkodásukhoz, nincs pénzük fejlesztésre és néha olyan elmaradott technikával, technológiával dolgoznak, hogy egyáltalán az is csoda, ha termelni tudnak. Nem segíti őket a szabályozó- rendszer sem. Kiderült, hogy amikor a téglaipar, vagy a betonipar preferenciát kapott, képes volt többet termelni. Ezért kellene megszüntetni a magyar gazdaságban a címkézett forintok világát. Nem jó dolog, hogy a bérnek linég mindig kitüntetett szerepe van a vállalati gazdálkodásban. Ha ezeket végiggondolom, nekem mint kereskedőnek megvan a magyarázat a kialakult helyzetre. Ha azonban építkeznék és várni kellene a soromra, akkor nem mérlegelnék ilyen higgadtan. A Azért, ha a szívére teszi a kezét, be kell ismernie, hogy a kereskedelemnek is vannak mulasztásai, hiszen az ellátás akkor sem mindig jó, ha az ipar elegendőt gyárt. — Megint csak nem kibújni akarok a felelősség alól, de sokszor nem tudjuk pontosan felmérni az igényeket. Az építtető természetes vágya, hogy mielőbb befejezze a lakását, ezért ha egy helyen nem kap valamit, megy tovább és a mi képernyőnkön igényét több helyen érzékeljük, holott az csak egy kereslet. Meg kell küzdenünk szezonális problémákkal is. Van tehát egy termelésből adódó hiányhelyzet, egy rövid időszakra korlátozódó kereslet és ezek fokozzák a hiánypszichózist. Mi tehát úgy számolunk el dolgainkkal, hogyha mennyiségben meg tudunk felelni annak a keresletnek, ami egy éven belül jelentkezik, ez jó, bár az építkezőnek nem jelent vigaszt. A Ezt azt jelenti, hogy nincsenek is hi- ^ ánycikkek? — Sajnos nem. Ebben az évben hiánycikknek számítanak a burkolólapok, az égetett hazai cserép, a fenyőfűr ész-áruk, a tetőszerkezeti faanyagok és ezek nagyon komoly probléma elé állítanak bennünket. 0 Mi a hiány oka? — A faanyagok azért hiányoznak, mert kevesebbet kapunk külföldről. Megfelelő mennyiség sem érkezik és akkor még nem szóltam a választékról. Sajnos egyre inkább meg kell alkudni a kereskedelemnek és természetesen a vevőnek is a gyengébb minőségű anyaggal. A csempe, a padlólap az adott iparág exportorientáltsága miatt hiányzik. A romhányi kerámiagyár — amely zömét adja a csempéknek — exportra gyárt, és ezt még nehezíti, hogy a napokban eltűnt egy alapanyagszállító hajó; A cseréphiány magyarázható alapanyag-problémákkal, de visszavezethető arra is, hogy évek óta csökkent az országban a cserépgyártó kapacitás. Valószínű kapcsolatban van ez egy régi fejlesztési koncepcióval, amikor azt hittük, hogy csak lapostetős házak készülnek az országban és nem lesz szükség cserépre. Most az állami lakások tetejére is cserép kerül, a középületek zöme is magastetővel készül. ^ Nincsenek helyettesítő termékek? — Természetesen vannak. Ilyen a pala és a Bramac vagyis a betoncserép. Ez utóbbi a legutóbbi áremelés óta versenyképes termék lett, míg korábban ezt az építtetők drágának tartották. Most olyan a kereslet, hogy mi csak 2,5 milliót tudtunk megvásárolni, pedig 5—6 milliót szerettünk volna. Palából elegendő van, s lassan talán megszűnik az a beidegződés, ami hosszú évek óta kísérte ezt az anyagot. Állandó minőségi gondok voltak, de kemény üzleti tevékenység is rejtőzik amögött, hogy sikerüli ismételten megteremteni a pala becsületéi. A gond, hogy ebből is hiányoznak a keresettebb színek. Ha tehát úgy hangzik a kérdés, hogy fel tud-e ma építeni valaki egy házat, akkor feltétlenül igen a válasz, ha viszont úgy hangzik a kérdés, hogy olyan lesz-e ez a ház, amilyet megálmodott, akkor már korántsem mernék ilyen határozott lenni. fi Ez az oka, hogy megcsappant a bizalom a kereskedelem iránt? — Ez. Pedig mi kínáljuk az építőanyagon tosítást jelentő megállapodást és komolyan garantáljuk, hogy akik elkötelezik magukat vállalatunknál, azok bizonyos prioritást élveznek a kiszolgálásban. Nagyon kevesen élnek ezzel a lehetőséggel, pedig már módosítottuk iS és az építtetőnek tulajdonképpen semmilyen kötelezettségét nem je— Építkezne-e magánemberként? — Meddig tartható a monopolhelyzet? — Nem mindegy, hogy a pénz melyik zsebben van? — Meddig kell még csizmában menni a Tüzépre? Szilágyi Zoltán 44 éves, közgazdász. 1963 óta dolgozik a Tüzépnél, 1977 óta, három megye Tüzép vállalatának összevonása óta a Kelet-magyarországi Tüzép Vállalat dolgozója. 1982-ben nevezték ki kereskedelmi igazgatóhelyettessé, 1985-ben szerzett közgazdász doktort oklevelet. Nős, két lány édesapja. lent egy ilyen megállapodás. Még előleget sem kell fizetni. A Ha bemegyek Dögé felől Kisvárdára, w egy tábla útbaigazít, hol találom az EPITEK-boltot. Azt még sehol sem láttam, hol a Tüzép-telep. Nincs szükségük reklámra? Vagy elég az, hogy a Tüzép- nek nagy hagyománya van? — Hadd kapaszkodjak ebbe a mondatba, hogy hagyománya van. Az emberekben benne van még, hogy az építőanyag a Tüzépen van. Ilyen értelemben nagyobb piaci munkát kell kifejteni a mi konkurenciánknak. Hosszú távon arra kell törekedni, hogy széles körű kínálatot nyújtó telephálózatot hozzunk létre. Ez nem sok aprótelepet jelent, hanem meghatározott körzetben egy jelentős komplett kínálatot nyújtó értékesítési centrumot. El kellene érni, hogyha valaki bemegy egy ilyen telepre, ott nagy valószínűséggel megtalálja amit keres, vagy azzal közel azonos értékű anyaghoz jusson. Számolgattuk, hogy egy-egy telepen 50—60 milliós árukészletet kell ahhoz tartani, hogy megfelelő árukínálatot biztosíthassunk. Az országban 800 Tüzép-telep van, mindegyiket tehát bem lehet ilyenné tenni, ezért kell koncentrálni erőinket. Ha elmondom, hogy 350—400 fajta ajtót, ablakot forgalmazunk, nyilvánvaló, hogy ilyen választékot képtelenség minden telepen kínálni. Ha tehát valaki megálmodott egy ajtót, nem biztos, hogy azon a telepen megtalálja. Miért kell egy ilyen széles skálát kínálni, egyáltalán praktikus ez? — Egyáltalán nem praktikus. Fejlett nyugati országokban is lényegesen kevesebb típusú ajtót forgalmaznak, nem többet tízhúsz félénél, azok viszont konvertálhatók, tehát olyanok, hogy egyiket a másik helyére be lehet építeni. ^ Tervezik-e a vásárlási körülmények javítását, mert egy-egy telepre egy kis eső után még gumicsizmában is kockázatos bemenni. — Ez nem terv, hanem pénz kérdése. Szeretnénk erre is többet szánni, mint ahogy szeretnénk az évente 60 ezer forintot alig kereső dolgozóinkat is jobban megbecsülni. Mindig felbosszant, ha azt hallom, Bécsben milyen udvariasak az eladók, ők mindig mosolyognak. Az a kereskedő sem úgy született, hogy kisgyerek korában felvette ezt a mosolyt, s azóta ez tart ő megengedheti magának, ő meg kell, hogy engedje magának, hogy mosolyogjon, mert megfizetik. Kapcsolatban vagyunk egy nyugati építőanyag-kereskedelmi hálózattal, tőlük tudom, hogy ők 35—50 százalék árréssel dolgoznak. Mi a faárukra 4—4,5, a többi építőanyagra 7—8 százalék árrést tehetünk. Ez nem ad lehetőséget különböző kedvezmények adására, különböző marketingmódszerek alkalmazására, nem lehet belőle tőkét akkumulálni. Ez az oka, hogy mi nem tudunk időt szakítani a vevőre. Az lenne az ideális, ha bejön a vevő és megmutatja a tervét, hogy ezt szeretné felépíteni, mi akkor annyit és oda szállítanánk ahová, amikor és amennyire szüksége van. Alkalmassá kellene válnunk a vállalkozásra, de ehhez fedezet kell, ehhez kell a vállalkozásokkal együtt járó rizikót is vállalni. Nincs hozzá kiépülve a struktúra, az ipari háttér, nincs tőke, nincs igazi tőkemozgás, nincs piac. Márpedig a vállalkozáshoz piac kell. Ami nálunk van, az szimulált piac, egy felülről szerkesztett piac, amelynek megvan a maga sajátos mozgása, de korántsem hasonlítható az igazi piachoz. Ide vezetett a nálunk meghonosított támogatási rendszer. Ez a támogatási rendszer már szűnő- w félben van. Milyen változásokat remélhetünk tőle? — Reméljük nagyokat, de ez még ma nem érezhető. Azt hitték sokan, milyen jól járt a téglaipar, hogy emelték az árakat. Azt a pénzt addig is megkapták, csak nem a vevőktől, hanem támogatásként. De a támogatásnak az a tulajdonsága, hogy elkényelme- síti a vállalatot, az önköltség típusú gazdálkodásra állnak rá, nem az önköltséptafcaré- kos gazdálkodásra. Most, hogy megszűnt a támogatás, talán változás lesz, mert ezután a vevő fizet, nem az állam. A Szerintem még most is kényelmes lehet, ^ ugyanis a vevő drágán még a rosszat is megveszi, mert nincs miben válogatni. — Nyilvánvaló, hogy a monopolhelyzet belekényszeríti a vevőt és a kereskedőt abba, hogy azt vegye meg, mert nincs más. Ha a gyökerét keressük, azt a vállalatot kellene elítélni, amelyik ezzel él. Ám én úgy szoktam fogalmazni, hogy a folyó arra folyik, amerre a medrét megásták. Ha tehát kialakult egy ilyen struktúra, s ezzel az ipar él, akkor mégsem az a vállalat a hibás. Ezek a közmegegyezésen alapuló vállalati stratégiák valahol mindig halálra vannak ítélve. Itt volt a kormányzatnak ez a kölcsönösen bizony isten jó leszek című műsorszáma. Meddig tartott? Sem a gazdaság, sem a kormány nem tudta tartani, amit ígért. Meglépték a benzináremelést, leértékelték a forintot, ez növelni fogja a fuvarozási, utazási költségekét, drágább lesz az import, ez is növeli az árakat, hiszen sok termékbe építünk be import alkatrészeket. A Most nyár van, nem olyan nehéz be- w szélni a tüzelőről, mintha november lenne. Milyen kilátásokkal indulunk neki a télnek? — A lehető legjobb kilátásokkal. Egyedül az importszenet kedvelőknek nincs jó hírem. Ebből kevesebb lesz, lesz viszont hazai és NDK brikett és lesznek hazai szenek is. ^ Megtalálja-e a vevő, amit keres? — Nem biztos. Itt is hatnak a kényszervásárlási körülmények, kevesebb lesz a be- rentei és több lesz a brikett. Azt tanácsolom a vásárlóknak, hogy ne várjanak, mert kockázat nélkül nem érdemes egy fajtára várni, az ugyanis vagy lesz, vagy nem. Különösen akinek utalványa van, annak érdemes számontartani, hogy a legutolsó beváltási határidő szeptember 30. A Zavart szoktak okozni a közületek is, ^ ha télen vásárolnak. — Most lehet hogy még nagyobb zavar lesz, mert megszűnt a fogyasztói áras kiszolgálás és az intézmények háromszoros áron kapják a szenet. Mivel erre nem számítottak a pénzek elosztásánál, most gondot okoz, még nagyobb gondot okozna azonban, ha télére halasztanák a vásárlást, mert nekik október 1-től plusz 10 százalékot is kell fizetni, s nem mindegy, hogy most vesznek 80 forintért, vagy októberben 240-ért és plusz annak a 10 százalékáért. A Sokan mondták, amikor ez az intézke- ^ dés megjelent, hogy értelmetlen. Eddig a bánya kapta a támogatást, most meg az iskolának kell adni, hogy meg tudja venni a szenet. Nem mindegy, hogy egyik vagy másik zsebben van a pénz? — Az a logikus elv kezd érvényesülni, hogy minden az értékén jelenjen meg. Ugyanis aki úgy kap pénzt, úgy kap lehetőséget, hogy nem érzi annak konzekvenciáját, az úgy is gazdálkodik vele. Takarékoskodni csak akkor lehet, ha érzi az ember a következményeit. A fejetetejére állított dolgokat előbb-utóbb mindenütt lábra kell állítani. Csak így csökkenthető a pazarlás. Köszönöm a válaszait. Balogh József is nagy a zavar napjainkban az anyagi érdekeltség körül. Ahogy az árak emelkednek, s nő az adóelvonás, most már valójában a bőrünkön érezzük a nehezülő életkörülményeket. Mindinkább szembetűnik, ha egyesek jóval érdemükön felül részesednek a megtermelt javakból, míg másokat távolról sem becsülnek meg szaktudásuknak, szorgalmuknak megfelelően. Lapunkban is olvashattunk egy népi ellenőri vizsgálatról, amely kiderítette, hogy az adott cégnél — bár minden a szabályok szerint zajlott, mégis tömeges felzúdulás kísérte néhány vezető meghökkentően magas jövedelmét, miközben az ott dolgozók zöme csaknem a létminimum határán keres. Szóbeszéd az is: nem ritka, amikor egy kis gmk, illetve ipari szövetkezet vezetője messze túlhaladja annak a vezérigazgatónak a jövedelmét, aki kemény valutában hajt tetemes hasznot a népgazdaságnak. Talán letudhatnánk mindezt azzal a magyarázattal, hogy hazánkban jelenleg sok tekintetben szabályozatlan, ingoványos talajon kell lépésről lépésre előrejutni az igazi reformok útján, s ez számtalan ellentmondást, bizonytalanságot tartogat számunkra. Az a gátszakadásszerű változás, amely május végén vette kezdetét az országos pártértekezlettel, s melynek végső célja kijutni a rendkívül nehéz helyzetből, s megindulni egy jobban átgondolt kibontakozás felé, szinte naponta — hogy azt ne mondjam, óránként — szüli a váratlan helyzeteket, a megoldásra váró tennivalókat. Valaki kissé túlozva mondta: azt sem tudom, hogy mire befejezem a mondatot, amelyben szerintem igazságot közlök, akkorra megáll-e még ez az igazság. Miközben a jövedelmek arány- talansáffáról gondolkodunk, ezt a helyzetet sem szabad figyelmen kívül hagyni csakúgy, mint azt: amikor a vállalkozói gyakorlat kezd kibontakozni, akkor felerősödik az irigység, ideig-óráig teret nyernek a konjunktúralovagok, az ügyeskedők is. Most viszont másról van szó. Nemrég megkérdeztem egy közgazdászt, aki járatos a szabályzók útvesztőiben, szerinte miként lehetséges a szembetűnő különbség egyik-másik cég, illetve munkahelyen belül a különböző posztok között. Válasza előtt egyetértettünk abban, hogy a korábbi gyakorlat sem volt igazságos, amikor — mint köztudott — számos olyan vállalat akadt, ahol az igazgató a jövedelemben nem szerepelt az első ötven dolgozó között. Tehát a vezetők nagyobb megbecsülése mindenképpen indokolt és helyénvaló az ösztönzés is, ami a vállalat egész tevékenységét befolyásoló vezetők elismerését hivatott szolgálni. A közgazdász azt mondta: az utóbbi időben annyiféle szabályzó látott napvilágot, hogy ember legyen a talpán, aki valamennyit észben tudja tartani. Aztán ezeknek a szabályozóknak jó része amolyan tűzol- tómunkaszerűen született, mindig ahhoz kapcsolódva, ami éppen az adott időpontban a legnagyobb gond volt. (Elég például, ha az exporttermelés növelésének a dotálását említjük.) Aztán új idők újabb szorító gondjai jelentkeztek, amiket megint csak újabb ösztönzők követtek. Jó néhány helyen pedig — tisztesség ne essék: e zavarosban halászva — mindig igyekeztek megtalálni azokat az ösztönzőket, amelyek még életben voltak, s amelyekre hivatkozni lehetett a juttatások indoklásánál. De kár erről múltidőben beszélni, hiszen a módszer napjainkig él. így aztán az ügyesebbek akkor is ragyogó hasznot tudtak és tudnak húzni, ha csupán ezeket a részfeltételeket teljesítik, miközben az egész cég tevékenysége egyáltalán nem kirakatba való. Vannak persze olyan helyek, amelyek termékei iránt konjunkturálisán nagy a kereslet, itt pedig aztán igazán senki nem vethet semmit a vezető szemére. E soroknak nem holmi vezetöellenes- ség a célja, hiszen látni kell a dolog másik oldalát is: a vezetők felelősségét, az időt- és ideget romboló, tépő nehéz napokat, órákat, amit valójában nem is lehet pénzzel megfizetni. Tehát indokolt, hogy a kockázatot vállaló, hozzáértő, a népgazdaságnak, az üzemnek, az intézménynek jelentős hasznot hajtó vezetők az átlagostól jóval nagyobb anyagi elismerést kapjanak. Miközben száműzzük életünkből az oktalan egyen- lősdit, amely hosz- szú időn át elvette az emberek kedvét, aközben fontos tisztázni azt is: adott esetben egy- egy vezetőnek milyen mértékig van ráhatása a vállalati eredményre. Angyal Sándor KM fi
