Kelet-Magyarország, 1988. július (45. évfolyam, 156-181. szám)

1988-07-30 / 181. szám

HÉTVÉGI MELLÉKLET 1988. július 30. 5*»8W I ne bel a páncélos Hiába a forgató- könyv megköve­telte őszülő rab- biszakáll, s az el­telt évek okozta barázdák az ar­cán, televízión ne­velkedett nemze­dékünk hamarjá­ban felismeri ben­ne a képernyő sze­replőjét, a színészt, egy emlékezetes filmsorozat nagy­szerű főhősét. „De hiszen ez tényleg Gustlik!” — csodálkozik el a sóstói strand vendége, amikor meglátja őt sor­ban állni, vagy ép­penséggel egy árnyat adó fa alatt pihenni. Persze szó sincs itt nyaralásról, va­kációról, ellenkezőleg: a leg­nagyobb munka közben za­vartuk meg rövidke időre a lengyel színészt, aki egy nap­jainkban forgatott magyar film fontos szerepét alakítja. Franczisek Pieczka félrete­szi a lengyel nyelvre átírt szövegkönyvet és készséggel válaszol, mesél. Ellentétben sok más pályatársával ko­rántsem volt gyermekkori vá­gya a színészet, mi több a hatgyermekes család legif­jabb tagja az általános isko­lát kijárva Katowicében egy műszaki jellegű középiskolá­ban folytatta tanulmányait. Itt viszont valójában találko­zott a színjátszással, ám ez vágyainak netovábbja csak az iskola utolsó éveiben lett. Amikor pedig kristálytisztán kirajzolódott előtte a terv, már késő volt, időközben si­keres felvételi vizsgája foly­tán ugyanis már a műszaki főiskola hallgatója volt. Egy hónap múlt el így, azután ha­gyott csapot-papot és a fejé­be vette: ha törik, ha szakad, ő bizony nem adja alább a színészetnél. A család apátiá­ba esett, sorscsapásként ítél­ve meg a dolgot, mondogatta is az apja: — „Franczisek, Franczisek koldusbotra akarsz jutni, ne válaszd ezt az éhen­kórász pályát...” (mellesleg annál inkább felvágott már befutott fiával az öregúr, büszkélkedett is legkisebb gyermekével, mondván: az én vérem!...). Szóval a család gondja- baja mellett akadt még né­hány akadály Pieczka színé­szi karrierjének útjába. Pél­dául az, hogy a színművészeti főiskolán is javában benne jártak a tanév sűrűjében. Fel­megyek a miniszterhez! — gondolt egy nagyot és máris benn találta magát a művelő­dés első emberének varsói dolgozószobájában. Meg is kapta tőle a papírt, rögtön zsebrevágta, s odahaza büsz­kén lobogtatva olvasta: „Ezen írás feljogosítja Fran­czisek Pieczkát, hogy az or­szág összes egyeteme és főis­kolája közül az általa válasz­tottban folytathassa tanul­mányait — kivéve a színmű­vészeti főiskolát ...” Ez az a pont, ahol más már feladta volna, nem így 6: bekopogta­tott tehát a dékánhoz és el­beszélve a miniszternél tör­ténteket kisírta a „házifelvé­telit”. Al Zelwerowicz pedig tehetségesnek találta, a töb­bi már ment, mint a karika- csapás. 1954-ben végzett, 1955-től a Nova Huta-i Nép­színház társulatának lett a tagja. A korszak szinte leg­jobb lengyel színházával be­járta fél Európát. Következett a krakkói színtársulat, me­a fiáját tépte, az idomár is tehetetlen volt már. Pró­bálkoztak nyershússal csa­logatni (a megtámadott lá­bára kötözték) nem és nem ment. Az idomár botjával hi­ába noszogatta, végül a mű­hóba kevert naftalin meg­tette a hatást. Az illattól az állat annyira feldühödött, hogy az idomárt is a filme­seknek kellett kimenteniük a tigris karmai közül. Egyszóval Gustlik, Grigo- rij, Janek és Olgiert meséjé­nek forgatása telis tele volt izgalommal. Kevesen tudják, hogy a forgatókönyv írója Janus Przymanowski nyug­díjas katonatiszt a tv-soro- zat bemutatója után kényte­len-kelletlen volt megírni a sztori regényváltozatát is. Magyar filmben ez ideig Szabó István „Budapesti me­„Szívélyes Üdvözlet a Kelet-Magyarország olvasóinak — Franczisek Pieczka” lyet Zygmund Hübner igaz­gatott. Varsói évek jöttek: 4 esztendő a Drámai Színház­ban, egy pedig a Nemzetiben, a 70-es évek közepétől pedig mind a mai napig ismét Hüb­ner keze alatt dolgozik. Fil­mes karrierjének fontos ál­lomásai között említi a Vaj­dával forgatott alkotásokat, az „Esküvő" és az „Ígéret földje” című filmekben dol­gozott együtt a világhírű ren­dezővel. A „Matheus élete” című filmben nyújtott alakí­tásáért 1968-ban Chicagóban a legjobb színésznek járó díjat kapott. És jött, pontban két évtizede a Négy páncé­los . . . s persze a kutya. Tulajdonképp gyermekso­rozatnak indult, ám a felvé­telek közepette derült ki, eb­ből sikerfilm lehet még a fel­nőttek körében is! Konrad Naleczki rendező és stábja 24, egyenként 50 perces történe­tet vett celluloid szalagra. A kalandfilm számtalan jele­nete állította nehéz feladat elé a közreműködőket. Dicsé­retükre legyen mondva, vé­gig dublőr nélkül dolgoztak. Nem így Gömböc, a kutya. Ugyanis — mint a forgatás közben kiderült — kutyául félt a robbanások zajától. Ebben a filmben viszont szin­te percenként robbantak a lövedékek, aknák és gráná­tok. Ezért olyan helyettesítő­ről kellett gondoskodni, „aki” nyugodt idegekkel bírta a front zaját. Ez a kutyus viszont rette­gett a víztől, ily módon a két négylábú felváltva állt a kamerák elé ... Az egyik szibériai jelenet forgatásánál (lengyel vidéken vették filmre) szükségük volt egy vérszomjas tigrisre. Hoz­tak is egyet, igaz ugyan, hogy Berlinből és a cirkuszból. Szerepe szerint húsbavágó feladat várta, pontosabban húsba-maró, hiszen meg kel­lett volna támadnia egy em­bert. Noszogatták, győzköd­ték — nem akart kötélnek áll­ni a derék jószág. A rendező sék” című alkotásában szere­pelt Franczisek Pieczka. Mos­tani filmjének rendezője Elek Judit, aki „Tutajosok” címmel a Tiszaeszláron a múlt században történteket eleveníti föl. A munkálatok javában zajlanak, Pieczka Amsel Vogel zsidó tutajost alakítja. A forgatás helyszí­ne jelenleg Cigánd és Rév­leányvár környéke, vala­mint a folyó Fényeslitkével szembeni szakaszán a Cson­kafüzes. Bővebbet a lengyel színész nem hajlandó elárul­ni, csupán annyit mond még a „tutajosok”-ról, hogy ezút­tal szüksége lesz egy kasz­kadőr segítségére; utóbbi helyettesíti annál a jelenetnél, amikor összekötözött kézzel Vogelt egy lóhoz kötik ... Arra a kérdésre pedig, hogy miért dolgoznak szívesen lengyel színészekkel magyar filmrendezők, diplomatikus a válasza: mindezt talán a magyar rendezőktől kellene megkérdezni. Bár szerintünk Pieczkában a tehetséget értékelik, s a remek színészi múltat, mely­nek egyik állomására, a Gust­lik megformálta páncélos alakjára a magyar nézők milliói is szeretettel gondol­nak ... Kalenda Zoltán A négy páncélosban iHaaHiu Wmm wmJSmasSUmm A szóban forgó, ezüst színű Malibu egy hét­éves Chevrolet, volán­jánál a szerzővel, aki az MTI tudósítójaként négy évet töl­tött Amerikában — többnyi­re Washingtonban, de New Yorkban is. Megbízatása le­jártakor, 1984 nyarán a már említett országúti cirkálóval nekivágott Amerikának, amo­lyan búcsúvakációra. Ütja óceántól óceánig, Washing­tontól Los Angeles-ig veze­tett. Ennek a vagy húszezer ki­lométeres barangolásnak a hozadéka ez a könyv, amely több is, kevesebb is, mint egy szabályos útinapló. Annyi­ban kevesebb, hogy hiányzik belőle a nevezetességek lajst­roma, a látványosságok szak­Híd, álomgyári kivitelben KEZDETBEN VOLT A FÜTY- TYÖS INDULÓ Malcolm Ar­nold zenéje, amely rövid idő alatt örök­zölddé vált. Hogy mikor hangzott el először a magyar rádióban, azt már pontosan senki sem tudja, de hogy ez az 50-es évek vége felé tör­tént az biztos. Majd 1966- ban az Európa kiadta Pierre Boulle regényét, csekély 14 éves késéssel az eredeti meg­jelenése után. Aztán már csak röpke 22 esztendőt kellett várnunk a regény alapján ké­szült David Lean-filmre, ame­lyért 1957-ben, a bemutató évében öt Oscart osztottak ki. (A megyei moziforgalma­zás szórólapján ugyan hatot olvashatunk, de a legjobb forgatókönyv díját — nem véletlenül — más film nyer­te el.) A dátumok alapján világos: a Híd a Kwai folyón ügyében igazán nem kapkod­tuk el a dolgot. Hogy ez a látványos, min­den műfaji kelléket tartal­mazó kalandfilm mit sem öregedett az eltelt három évtized alatt, arról a közön­ség a borsos helyár leszurko- lásával szavaz. Hogy véletle­nül sincs olyan politikai­ideológiai vonatkozása (még a korábbi, szigorúbb elvek szerint sem), amely miatt kerülni kellett volna a bemu­tatást, első látásra is nyilván­való. Akkor mi magyarázza a késlekedést? El kell — jobb híján — fogadnom azt a ma­gyarázatot, amit néhány év­vel ezelőtt hallottam egy beszélgetés során: a rende­ző zárkózott el alkotásai szo­cialista országokban történő forgalmazása elől. (Az infor­máció igazságtartalmát azon­ban nyilván nem szavatolha­tom.) David Lean frisskeletű is­merősünk. Doktor Zsivagója szintén most jutott el a ha­zai mozikba, bár ez a mű se nevezhető újnak, hiszen 1965- ben készült. A rendező viszont a „rangjelzést” már jóval ko­rábban, 1958-ban megkapta. Késői találkozás című film- je csak néhány szavazat hí­ján nem került a brüsszeli 12 közé, s ez még. ma is érvényes elismerés. A HÍD A KWAI FOLYÓN regényadaptáció. Régi nóta, hogy a film öntörvényű vi­lág, rajta számonkérni az irodalmi vonatkozásokat, kü­lönösképp a cselekményfor­dulatokat, meddő igyekezet. Ugyanakkor azonban a kettőt teljes mértékben függetlení­teni egymástól szintúgy lehe­tetlen. fierre Boulle regényét mozi nélkül is érdemes kézbe venni, de aki a film megte­kintése után veszi a fáradt­ságot . és végigolvassa, na­gyon pontosan érzékelheti az álomgyári mechanizmus lé­nyegét. A történet 1943-ban ját­szódik a távol-keleti had­színtéren. A japánok egy fog­ságba esett angol egységgel hidat építtetnek Burma és Thaiföld határvidékén, a Kwai folyón. Az eredeti tör­ténet meglehetősen szikár, ezért a hollywoodi recept szerint kissé „fel kellett tu- pírozni”. Shears szerepét dú­sítják fel az alkotók, egy­részt nagyobb lehetőséget kí­nálván a figurát alakító Wil­liam Holdennek, másrészt így az Egyesült Államok együttműködése is hangsú­lyozható, s nem közömbös, hogy így a második cselek­ményszál is érdekesebbé vá­lik, valamint a befejezés meg­alkuvó megoldása is menthe­tő némiképp. A BEFEJEZÉSBEN AZ EMLÍTETT RECEPT SZE­RINT kötelező kiszolgálni a közönség előzetes várakozá­sát. A jó vég kedvéért David Lean odadobja a drámában rejlő gondolatiság nagyobbik hányadát. A Boulle-regény- ben fellelhetjük azt az erköl­csi problémahelyzetet, ame­lyet például Böll is megraj-, zol a Biliárd fél tízkor-ban, azt tudniillik, hogy az alko­tás mikor és milyen feltételek mellett pusztítható el; joga van-e valakinek mások ke­serves munkájával létreho­zott, a szellem diadalát je­lentő produktumát megsem­misíteni. Nicholson ezredes a regény cselekményének te­tőpontján jut döntéskény­szerbe, s a maga megszállott módján, egész addigi sorsa logikus folytatásaként dönt úgy, ahogy dönt. A film ezt a problémahely­zetet előbbre hozza, s leegy­szerűsíti az ezredes és az orvos vitájára. Hogy az Alec Guinnes alakította ez­redes véletlenül, vagy szán­déka szerint zuhan rá a rob­bantószerkezetre, mellékessé válik, mert abban a pillanat­ban, amikor kimondja a „Mit tettem ?”-et Shears halála­kor, következetlenné válik egykori önmagával szemben. Oliver Stone Szakasz cí­mű, hasonló zsánerű bemu­tató előtt álló filmje bizo­nyítja, hogy az ilyes fajta al­kotások nem szükségszerű velejárója, hogy hölgyek is felvonuljanak benne. Lean csapata — ismét a receptre hivatkozhatunk — nem hitt ebben, ezért került az esemé­nyek sorába Shears románca az ápolónővel, s ez még nem is idegen a cselekménytől, de ha kimetszenénk azt a jele­netet a filmből, ahol a thai teherhordólányok először el­vonulnak előttünk, nyugod­tan adhatnánk neki azt a cí­met: Távol-keleti szépségki - rálynő-jelöltek erdei sétája. Ez már meglehetősen ide­gen a háttérbe zajló esemé­nyektől. A CSELEKMÉNYSZERVE- ZÉS SZTEREOTÍPIÁI meg­akadályozzák a befejezés va­lódi drámáját. A képlet le­egyszerűsített, szabvány sze­rinti, tartalmazza azokat a szükséges engedményeket, amelyek igazodnak a tömegíz­léshez. Ritkán nyílik alkalom, hogy a történelmi kaland­film fordulatai mélyebb, összetettebb tanulságok hor­dozóivá váljanak. Az erede­ti történet ezt felkínálta, ám Lean inkább hitt a jól be­vált receptnek, mint Pierre Boulle-nak. Nagy kár, mert filmje még így is, meg a kissé terjengős első fele el­lenére is jó mozi. Hamar Péter VILÁGHlRESSEGEK. Sophia Loren, a világhírű filmszí­nésznő Placido Domingo operaénekessel beszélget New Yorkban egy fogadáson, amelyet a művésznő tiszteletére ad­tak a „Szerencsés zarándok” (The Fortunate Pilgrim) című tv-filmjének bemutatója előtt. : film Bokor Pál: Ezüst Malibu szerű, vagy éppen ámuldozó leírása. De ebben alighanem igaza van a szerzőnek — Amerikát ilyen szemszögből annyiszor felfedezték már, hogy kár lenne egy ismétlés­sel gyarapítani a sort. Arról nem is szólva, hogy amúgyis meddő igyekezet „leírni” a Niagarát vagy a Grand Ca­nyont — az ember vagy eljut oda, vagy sem. Azt a lát­ványt nem lehet híven meg­jeleníteni. Mindezért bőven kárpótol az, amivel ez a könyv több az útleírásnál: a szerző nem éri be a tények, jelenségek, tapasztalatok puszta rögzíté­sével. Fecsegésre, olykor val­lomásra bírja a még oly hall­gatag felszínt is. Amihez per­sze kevés lenne a szándék. Az olvasó szerencséjére azon­ban Bokor Pálnak nemcsak imponálóan gazdag ismere­tei vannak erről az ország­ról — alapos is, anélkül, hogy nehézkes lenne. Könyve így mindvégig élvezetes olvas­mány marad. Szívesen vele tartunk Middletownba, a „jól ápolt, tágas, áttekinthető és unalmas” kisvárosba, ahol a szupermarket zavarbaej tő­én gazdag élelmiszerkínálat­ról, míg újságpavilonja és az újságok bestsellerlistája sovány szellemi kosztról árul­kodik. Vagy itt van még egy kisváros, Gary — Michael Jackson szülőhelye, egyben Amerika második legveszé­lyesebb városa. A közhe­lyek Amerikája csak a gengszterekről, Al Caponéról tud, ha Chicago kerül szóba — ez a könyv egy másik ar­cát is megmutatja ennek a városnak: párját ritkító épí­tészetét. S már a nyugati parton já­runk a Malibuval, San Fran­ciscóban, amely — szerzőnk véleménye szerint — Ameri­ka talán legkevésbé amerikai városa, s amelyről a könyv­ben ezt mondja valaki: „Nincs még egy hely a vilá­gon, ahol olyan kevés dolgot tiltanak, mint San Franciscó­ban”. Majd Los Angeles, B. P. ottjártakor az olimpia helyszíne, noha ifgyike a vi­lág erre legkevésbé alkalmas nagyvárosainak ... Közelé­ben az álomgyár, Hollywood, amely szerzőnknek alkalmat ad arra, hogy e világ lakói­nak legnagyobb álmáról, az Oscarról szóljon — arról a díjról, amely hol valódi érté­ket fémjelez, hol a talmit ra- gyogtatja. A dinamizmus, a kemény munka, a racionalitás jellem­zi ezt az Amerikát; lakói ar­ra törekszenek, hogy minél kényelmesebb legyen az éle­tük; testkultúrájuk is kö­vetésre méltó, mint ahogyan a másság iránt tanúsított tü­relmük, elnézésük is. Per­sze, az engedékenység olykor átcsap szabadosságba, az ön­érzet önteltségbe — mint aho­gyan minden más nép is őriz értékei mellett nem ép­pen dicséretes jellemvonáso­kat is. „New York a fekete-fehér kontrasztok városa, Ame­rika viszont a szemmel alig átfogható sokféleségé. Ezt a sokféleséget igyekeztem fel­jegyezni és közvetíteni” — írja szándékáról a szerző. Vál­lalkozását sikeresnek minő­síthetjük. . ... . Gönczi Maria |a* km'véndége! ■ — "Wim ......................... -*1 KM ©

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom