Kelet-Magyarország, 1988. július (45. évfolyam, 156-181. szám)

1988-07-02 / 157. szám

HÉTVÉGI MELLÉKLET 1988. július 2. Ezeregy plusz egy Irodalmunk japán professzora Debrecenbe ké­szülök, hogy talál­kozzam a Kölcsey Ferenc Művelődé­si Központba lá­togató japán pro­fesszorral. Fogom a magnót, a fény­képezőgépet — mindkettő japán gyártmány, ami manapság világ­szerte egyet jelent a kiváló minőség­gel. Bámulatos szorgalmukkal, tanulékonyságuk­kal a felkelő nap országának lakói megteremtették a világ egyik leg­erősebb, legfejlet­tebb gazdaságát. S miközben cso­dáljuk a japán csúcstechnikát (bárcsak tanul­nánk is tőlük — mint ahogyan ők tanultak minden­kitől, akitől lehetett és érde­mes volt!), hajlamosak va­gyunk megfeledkezni róla, hogy magáról a japán nép­ről, kultúrájáról, történel­méről általában csak felszí­nes, közhelyes ismereteink vannak. Pedig így aligha érthetjük meg a „japán cso­da” titkát. Szerencsére az érdeklődés­nek egyre több jele mutatko­zik. Nemrég Budapesten megalakult a Magyar—Ja­pán Baráti Társaság is, amelynek máris mintegy 800 tagja van az országban. A társaság egyik rendezvénye­ként került sor Tokunaga Jaszumoto professzor deb­receni előadására. Japán leg­nevesebb hungarológusa az országa és hazánk közötti kulturális kapcsolatokról be­szélt, amelyeknek immár két évszázados történelmük van. — Jelenlegi -^ismereteink szerint Jelky András, a ba­jai születésű világjáró volt az első magyar, aki Japán földjére lépett. Mindössze annyit tudunk róla, hogy Na- gaszakiban járt. Öt kortársa, Benyovszky Móric követte. A kalandos életű utazó 1771- ben, hajóval jutott el Kam­csatkáról Japán egyik déli szigetére. Mind ő, mind Jel­ky csak rövid időt tölthetett Japánban, hiszen akkor még külföldiek nem tartózkodhat­tak az országban, kivéve a kereskedőket, akik számára külön helyet jelöltek ki. Be­nyovszky életrajza egyéb­ként 1970-ben meg is jelent Japánban. Az 1868-as Meidzsi-restau- rációt polgári reformok sora követte, Japán megnyitotta kapuit, amelyen nemcsak az idegenek léphettek be — a japánok számára is utat en­gedett a világba. Száznál is többen kaptak olyan megbí­zást, hogy kerekedjenek fel, tanulmányozzák más államok berendezkedését, életét, gaz­daságát. Csaknem két évig tartott ez a tanulmányút, amelynek során Európa és Amerika tucatnyi országában tájékozódtak a szigetország fiai. — Az 1880-as években szá­mos jogtudósunk ellátogatott Bécsbe, ahonnan néhányan Magyarországra is át-átruc- cantak szórakozni... Egyik híres írónk kétszer is járt az önök országában, sőt, utána Turinban felkereste a már nyolcvanas éveiben járó Kos­suthot, erről regényt is írt. A századforduló táján egyik tudósunk egy évet töltött Magyarországon, és egész életében megőrizte érdeklő­dését a magyarok iránt. Tokunaga professzor úr maga is találkozott ezzel a tudóssal, aki sokat mesélt magyarországi élményeiről. — Ugyanis abban az idő­ben már én is foglalkoztam a magyar irodalommal. Von­zalmam egészen a gyermek­korba nyúlik vissza. Egy több nép meséit tartalmazó gyűjteményben olvastam a Balatoni rege című történe­tet. Ekkor találkoztam elő­ször Magyarország nevével. Aztán gimnazista koromban láttam Molnár Ferenc Lili­om című darabját az egyik japán színház előadásában. Nagyon tetszett, elhatároz­tam, alaposabban is megis­merkedem ennek a népnek az irodalmával. A nyelvet is szerettem volna megtanulni, de egyetlen tanárt sem talál­tam ... Végül rábukkantam egy németül írott könyvre, amelyben más nyelvek mel­lett a magyar amolyan ki­vonatát, legfontosabb szabá­lyait is közölték. Így kezdő­dött . .. Az egyetemen én voltam az egyetlen diák, aki a magyarral foglalkozott. Be­szélni nem tudtam, nem volt kivel. Az első világháború után valahogy odavetődött ugyan néhány hadifogoly Szibériából, de amikor én ta­lálkoztam velük, már nem tudtak olyan jól magyarul. Először 1940-ben nyílt alkal­mam a nyelvgyakorlásra, amikor cserediákként Buda­pestre jöttem. Pár hétig egy panzióban laktam, és na­gyon csodálkoztam, hogy igyekszem mindenkivel ma­gyarul beszélni, mégsem érti senki ... Később az Eötvös- kollégium lakója lettem, ak­kor már jobban megtanul­tam magyarul, lektorként is dolgoztam az egyetemen. Az idő tájt — a követség munkatársain kívül — Toku­naga Jaszumoto volt az egyetlen japán hazánkban. Korábban — egészen ponto­san 1923-ban — egyszerre négy honfitársa is tartózko­dott Magyarországon: egy nyelvészprofesszor, egy bio­lógus és egy fordító. Vala­mint még valaki, aki Szeme­re István zsokéja lett. . . Ér­dekességképpen megemlíti a professzor úr, hogy egyszer egy tokiói antikváriumban rábukkant egy japán—ma­gyar szótárra, amibe a haj­danvolt tulajdonos bejegyez­te, hogy a szótárt Bábolnán vásárolta . .. Japánban nagy becsben lehettek a magyar lovak, a császár kedvenc lo­va is magyar volt. De térjünk vissza Tokuna­ga professzorhoz, aki el­mondta, hogy bár Japánban egy tokiói - és két oszakai egyetemen is lehet magya­rul tanulni, jelenleg mégis ő az egyetlen, akinek hiva­tása a magyar nyelv és iro­dalom kutatása, tanulmá­nyozása — ezzel a tudo­mánnyal bizony nehéz állás­hoz jutni. Ami nem jelenti- azt, hogy a japánok kevéssé érdeklődnének hazánk iránt. A már említett Molnár Fe­rencen kívül más szerzők is ismeretesek a szigetország­ban : bemutatták Lengyel Menyhért Tájfun című drá­máját, Örkény István Tóték- ját, Bartók Kékszakállúját. Ismerik filmművészetün­ket, Jancsót, Kosa Ferencet, Szabó Istvánt. A legtöbb fi­gyelmet azonban zenénknek, zeneművészeinknek szente­lik — nagy sikert aratott Ja­pánban Ferencsik János, Fischer Annie, Ránki Dezső, Kocsis Zoltán, Sass Sylvia és sokan mások. Szerzőink kö­zül Bartók mellett Kodály Zoltán a legkedveltebb. Nagyon sokat tett hazánk megismertetéséért Tokunaga professzor is, akit ezért a tevékenységéért 1986-ban a magyar csillagrenddel tün­tettek ki. Saját bevallása sze­rint Ady Endre a kedvence, noha az ő verseit igen-igen nehéz japánra átültetni; Ba- bitsot, Móriczot, Kosztolá­nyit is kedveli, most elsősor­ban velük, s a magyar regé­nyekkel foglalkozik. 1959- ben könyvet írt a magyar népmesékről, 1982-ben a bu­dapesti régiségkereskedőkről. Ö is lefordította Molnár Fe­renc Liliomát, egy kis kötet­re való Ady-verset, Balázs Béla Az igazi égszínkék és A kékszakállú herceg vára című művét, sok más magyar író novelláját. — Magyarországot második szülőföldemnek vallom. Most már nyolcvan felé közele­dem, de igyekszem még so­kat dolgozni. S hogy nem fáraszt-e az utazás? Nekem ez orvosság ... Gönczi Mária Tallózó ■ Mi lesz veled, magyar iro­dalom? — kérdezték sokan akkortól kezdve, hogy sorra távozott az a nagy nemzedék, amely a két világháború kö­zötti időszakban robbant be irodalmi életünkbe, s amely életművét 1945 után teljesí­tette ki. Déry Tibor, Németh László, Veres Péter, Illyés Gyula és a többiek halála va­lóban semmi mással nem he­lyettesíthető veszteséget je­lentett és jelent mindmáig; az életnek, s így az irodalom­nak is az a rendje azonban, hogy a nemzedékek kövessék egymást. Nagy rendet vágott a halál az utóbbi két évti­zedben, de folyamatosan lép­tek színre a méltó folytatók, s az irodalomértő azt is tud­ja, hogy „nagy öregek” van­nak ma is, s reménykedik, hogy lesznek eg}' évtized múlva, az ezredvégén is. Itt van például 1988 júniu­sa, amely több jeles születés- napi évfordulót is kínál, s természetes, hogy irodalmi folyóirataink többsége meg­emlékezik ezekről. Az Üj Írás mindháromról: Sőtér István és Weöres Sándor 75. és Szentkuthy Miklós 80. szüle­tésnapjáról. A Tiszatáj még májusi számában közölt ösz- szeállítást -Szeged jeles szü­löttéről, Sőtér Istvánról, most pedig ugyanezt teszi Szent­kuthy Miklóssal, akitől egy | regényrészletet és két terje­Az a számtani művelet, ame­lyet e jegyzet címe kijelöl, eleve pontat­lan, bár valamit kifejez a lé­nyegből. Az Ezeregy éjszaka meséi ki tudja, hány, de leg­alább ezeregy variációban fordultak elő ezidáig átirat­ban, musical formájában, Pa­solini híres filmváltozatában, néha szigorúan ragaszkodva az ősi ind-perzsa alaptörté­nethez, illetve arab megfele­lőjéhez, néha pedig a felis- merhetetlenségig eltávolodva tőle. A plusz egy ezúttal Bru­no Corbucci filmje, az Alad­din. Bár a rendező neve is­merősen csenghet a mozijá­rók előtt, vigyázat, ez a Cor­bucci nem az a Corbucci, akit ismertünk, hanem annak testvére, s először szerepel munkája a magyar közönség előtt. Bizonyos, hogy Sokan lesznek, akik mind a forgal­mazókat, mind az alkotókat hálával emlegetik az Aladdin megtekintése után. A mai magyar közönségigény és íz­lésvilág elég pontosan körvo­nalazható, a nagy többségé mindenképpen, így a prog­nosztizált siker minden bi­zonnyal teljes lesz. Mivel borsó is van, fal is van, miért ne folytassam azt a tevékenységet, amelyet eze­ken a hasábokon évek óta művelek. Az Aladdin egyet­len szóval minősíthető film, ezt azonban nem merem pa­pírra vetni, mert bár szere­pel az Értelmező Kéziszótár­ban, félek, hogy a szerkesztő a finomabb ízlésű olvasók érdekének védelmében ki­húzná a szövegből. Ezért in­kább megkísérlem körülírni, bár tudom, hogy ezzel nép­szerűtlen feladatra vállalko­zom. A filmterjesztő meg­kérdi majd, miért nem tu­dok örülni annak, ha végre bejön a néző a moziba, a Búd Spencer-rajongók pedig talán élesebben fogalmaznak. Bruno Corbucci filmjéből egyetlen tanulságot tudok le­vonni: nemcsak a papír tü­relmes, hanem a celluloidsza­lag is. Ha nem lenne az, nyilván fellázad annyi ízlés­telenség nyomán, amennyit az olasz rendező „jóvoltából” hordozni kényszerül. A tele­vízióban nemrég láthattuk Milos Forman csodálatos filmjét, a Hairt. Abban be­szél az egyik szereplő az agymosásról. Ha létezik ilyesfajta művelet, ahhoz delmes beszélgetést publikál­nak. Mind Sőtér, mint Szent­kuthy a hetvenes években vált ismét ismertté prózaíró­ként, korábban Sőtért az iro­dalomtörténészi tevékenység, Szentkuthyt pedig a korábbi művei és szemléletük iránti fenntartás sodorta epikánk perifériájára. S hogy vissza­térésük milyen erejű, azt Szentkuthy idei Kossuth-díja is fémjelzi. A legszélesebb irodalmi közvélemény számára bizo­nyára Weöres Sándor 75. szü­letésnapja a leginkább figye­lemre méltó esemény. Még tágabban kell szólani, mert nem is csak az irodalmi köz­vélemény, hanem az egyete­mes magyar kultúra ünnepé­ről van szó. Hiszen Weöres Sándornak legalább egyné­hány művét talán minden magyar ember ismeri, s az ő esetében nyugodtan mond­hatjuk, hogy még olyanok is, akik írni-olvasni sem tudnak, mert már az óvodában talál­kozik mindenki a műveivel, s ha a nevét esetleg nem is jegyzi meg, a verseiből néhá­nyat bizonyára megőriz. A magyar költészet, a magyar nyelv ritmusa, dallam- és képvilága, kimeríthetetlen varázsa szempontjából ugyan­azt a nevelő-, a művészet hatalmára eszméltető munkát végzi Weöres, mint Kodály végezte az énekkel. megfelelő segédeszköznek ajánlható az Aladdin. (Akad néhány társa is egyébként a közelmúlt kínálatából: a fel­támadó vadnyugatról szóló primitív sci-fi utánzat, vagy a vámpirológiai förmedvény a denevérügyletről, s néhány további „gyöngyszem” hozzá­járul a tudatlazításhoz.) Szinyor Corbucci bizony beletörölte maszatos kezét Seherezáde fátylába. Nem az a baj a filmjével, hogy a cselekmény áthelyeződik mai környezetbe, mert akár re­mekműveket is említhetnénk, amelyekben a régi történet megmarad, de hozzáigazodik a megváltozott történelmi­társadalmi viszonyokhoz. (Trisztán és Izolda tragikus szerelme Delannoy Örök visszatérésé ben ugyanúgy megrendít, mint az eredeti.) A csodalámpa dörzsölésével életre hívott szellem meséje valójában fel is kínálja ezt a lehetőséget, így hát az ötlet ellen sem tiltakozom, az vi­szont megbocsáthatatlan, ha egy alkotó az önmaga által kialakított játékszabályokat nem tartja be. A mese világát alárendelni önkényes ötletek szabadon érvényesített sorozatának, ez még ebben a műfajban sem megengedhető. A mese min­dig logikus rend szerint épít­kezik. Sajátos logika szerint ugyan, de önmagához mindig következetesen. Ha a film ar­ról szólna, hogy a lámpa jó­tékony szelleme, felhasználva csodás erejét, megsegít egy ma élő, szegény sorsú kisfi­út, a mese szabályai szerint elfogadnám a fikció ütközte­tését a való világgal. A baj azonban az, hogy a Búd Spencer küllemét magára öl­tő szellem bugyuta is, követ- kezetlen is, az a társadalmi környezet pedig, amelyben a Az eddig megjelent folyó­iratok többsége verssel és szóval is köszönti a modern magyar líra egyik legna- gyobbját. Kiemelkedő az Al­föld összeállítása. Ágh Ist­ván, Farkas Árpád, Határ Győző és Kiss Tamás versei más-más módon és más-más szemszögből mutatják be ezt a költészetet, de mindegyik igaz és hiteles, megfelel e lí­ra „ezerarcúságának”. Töb­bek közt ezt is állítja Ester­házy Péter tisztelgő írása: „Pessoából mondjuk van négy. WS-t nem lehet össze­számolni, annyi”. Esterházy személyes emlékek szilánk­jaiból ad kettős portrét a köl­tőről és befogadójáról, s ezt teszi Fodor András is esszé­jében. Gondolom, néhányan meghökkennek majd egyik állításán, pedig igazságtartal­ma kétségbevonhatatlan: a jövő századból visszanézve „Weöres Sándor lesz az új­kori magyar költészet Arany Jánosa, a páratlan géniusz, ki mégegyszer képes volt nyelvünk valamennyi hang­szerét megszólaltatni”. A Kortársban Csorba Győ­ző és Orbán Ottó költemé­nyei, Bata Imre és Szepesi Attila műelemző esszéi kö­szöntik a legnagyobb élő ma­gyar költőt, a Jelenkorban pedig Csorba Győző, Kajetan Kovic és Lengyel Balázs. Az Új Írásban és a Tiszatájbazi cselekmény játszódik, sehol sincs a világban, csak az al­kotó képzeletében, de úgy tá­lalja, mintha valóságos len­ne. Az a gyerekkereskedés például, ahová az Aladdin­nak becézett, valójában A1 névre hallgató kisgyerek be­kerül, már a létével anak­ronisztikus, nem beszélve ar­ról, ahogy ott az események alakulnak, mert az még egy kisiskolás képzeletét is alul­múlja. Corbucci, mint egy ama­tőr, aki frissiben jutott felve­vőgéphez, úgy játszik a stop- trükknek nevezett megoldás­sal. Van szellem, nincs szel­lem, van szellem, nincs szel­lem. Mármint a palacké, aki­nek mellesleg igazolványa van arról, hogy ő kiféle, mi­féle. Azaz minden van eb­ben a filmben, csak éppen a szellem, az átvitt értelmű szellem hiányzik belőle. A stoptrükkel disznóvá lehet változtatni a gyerekkereske­dőket, ami Homérosz óta nem éppen eredeti ötlet, a bagdadi tolvaj repülő sző­nyege meg csak a szomszéd­ból kölcsönkért motívum, s ha meggondoljuk, hogy mel­lesleg majdnem megoldódik a rakétafegyverek általános és teljes megsemmisítése, ak­kor felhőtlen lehet a boldog­ságunk. Búd Spencer a két mű­szakra beprogramozott szel­lem. Éjszaka szolgálaton kí­vül van, s ha elfelejtik erre az időre láthatatlanná tenni, mindenféle veszély fenyegeti. Szerepében olyan, mint bár­melyik korábbiban: lassan, megfontoltan, de teljes biz­tonsággal osztja a pofonokat és az igazságot. De mintha kevesebb meggyőződéssel tenné, mint régen. Talán ő is unja? Hamar Péter Tandori Dezső költeményei említendők, s ugyanő szere­pel egy esszével az Alföld összeállításában is. Az sem volna meglepő, ha az Életünk még meg nem jelent júniusi számában is szerepelne, ahol szintén lesz WS-köszöntés. Az Életünk nek azonban egyelőre az 5. száma látott napvilágot, s benne több anyag foglalkozik Márai Sán­dorral, akinek ugyan most nincs évfordulója, de szintén nagy örege irodalmunknak, mégha ezt mostanában saj­nálatosan kevesen tudják is. Újraközlésben olvashatunk két „elfelejtett” Márai-cikket 1933 januárjából, amikor az író Berlinben járt, s részt vett egy náci nagygyűlésen, ahol Hitler szónokolt. A le­írás ma is friss és elgondol­koztató, s az a végkövetkez­tetés is, amely politikailag ugyan túl optimista, a ve­szélyt mégis pontosan érzé­keli. Ügy látja, hogy a néme­teknek csak egyötöde náci, de „Amíg ez az egyötöd együtt van és összetart, ad­dig szó nem lehet békéről a világon”. A továbbiakban Rónai László az író Napló­ját, Erdődy Edit A kassai polgárok című drámáját elemzi. Talán ez a kis össze­állítás megtöri a jeget, s Má­rai — legalább a műveivel — visszatér az anyanyelv anya­országába. V. G. AZ ÖRDÖG JOBB ÉS BAL KEZE. Képünkön: jelenet a színes, szinkronizált olasz—NSZK westernfilmből. A KM VENDÉGE^ KM Alföld, Kortárs, Életünk

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom