Kelet-Magyarország, 1988. július (45. évfolyam, 156-181. szám)

1988-07-02 / 157. szám

HÉTVÉGI MELLÉKLET 1988. július 2. Irodalmi hírlevél V V t ✓ V a szubliteratúra tündökléséréi és alkonyáról „...a nyelvvel egy fitt a tudomány is növekedne és nem borítaná el a hazát a haszontalan könyvek özöne, amelyben némely országok már szinte fuldokolnak.” Bessenyei György Németh László Sztálin-képe Már az antik világ eszté­tái is tudták, hogy az iro­dalom á valóságot igen sok és változatos módon képes kifejezni. Elismerték az igazságfeltárás jogát akkor is, ha témáját az író akár komolyan, akár nevettetve, vagy éppen érzelmesen, vagy elképesztve, sőt rejté­lyesen adta is elő. Maga Horatius sem tiltja, hogy „nevetve mondjuk ki az igazat”. Az irodalmi mű lé­nyege tehát nem a megfor­málásban, hanem az igaz­mondásban van. Ezt a tételt — ha az idők folyamán bizonyos ko­rokban meg is hamisították — máig sem lehetett ér­vényteleníteni, mivel az igazság szépen történő ki­mondásához minden tisztes­séges kor ragaszkodott. Megmaradt tehát irodalmi értéknek az, ami a valósá­got, s benne az emberképet, a mindig változó nyelvi ki­fejezőeszközök segítségével változatlan művészi igé­nyességgel képes újjáterem­teni. Csakhogy a történelem során szinte minden korban voltak olyan ügyeskedő toll- forgatók, akik az irodalmi babérkoszorút nem költői tehetségük, írói független­ségük révén, hanem annak feladása (eladása) árán igyekeztek megszerezni. S eme törekvésük — különö­sen a műveltséget alábe­csülő korokban — gyakran vezetett könnyű sikerhez. Az olvasói igénytelensé­get kiszolgáló „alkotásokat” az irodalomtudomány a „szubliteratúra”, vagyis az irodalomalattiság fogalom­körébe sorolja. Nevezhetjük még ezeket a termékeket „félművészet­nek”, „antiirodalomnak”, vagy nyersebben és közis­mertebb nevén egyszerűen gieesnek. Napjainkban azonban már ez a fajta „ál­irodalom” is megkapta az elismertető magyarázatait, hiszen egyesek egyfajta mí­toszpótléknak, mások tö­megmanipulációs eszköznek tartják, sőt vannak eszté­ták, akik ezekben a „mű­vekben” a modern társadal­mi életmód által kiváltott frusztráció, vagyis bénító élmény feloldásának lehető­ségét, kellemes és gyorsan ható szellemi kábítószert látnak, olyan feszültségoldó narkózist, amely eltávolít a megélt társadalmi valóság problémáitól. A tények ismeretében lát­nunk kell, hogy a szubli­teratúra nem a mi korunk­ban alakult ki, nem a 20. század terméke, jóllehet nagyarányú kiteljesedése éppen az utóbbi évtizedek­ben ment (megy) végbe szerte a világon. Az irodalomtörténetből csak néhány példát emel­nék ki ennek bizonyítására. Az irodalmi giccs modell­jét pl. a 18. században az angol Richardson alkotta meg, ám az alsóbb néposz­tályok ösztönös boldogság­vágyát éppen a 20. századi filmipar használta ki, egész nemzedékekben elhintve a „meseautós” illúziókat. De a magyar felvilágosodás írói is észreveszik és bírálják a korban meglévő dilettantiz­must. Bessenyei pl. már a Filozófus című vígjátékában felhívja a figyelmet arra a jelenségre, hogy a szerelmes ifjak eddig Gyöngyösi Ist­ván műveiből választottak maguknak udvarló szövege­ket, most azonban már Kó- nyi János giccses szerelmi V ________________________ strófáit olvasgatják. Csoko­nai is jól látja, hogy amíg az igazi költők — mint Tempefői — nyomorognak, addig a Csikorgók, felis­merve és kiszolgálva az arisztokrácia silány művelt­ségét, anyagilag igen jól megélnek. A 18. század után a ro­mantika is kitermelte a szubliteratúra termékeit. Az ekkori írók a még fejletlen polgári ízlés, a kispolgári érzelmesség tényét ismer­ték fel, s ezt kiszolgálva ér­tek el irodalmi sikereket. Gondoljunk a Dumas író­család, E. Sue, vagy éppen Kuthy Lajos írásaira. A társadalmat és benne az irodalmi értékeket jól meg­ítélő Balzac nem véletlenül állítja szembe egyik leg­érettebb művében. Az el­veszett illúziókban, d’Artez és Lousteau magatartását. Mai korunkban ezen a téren is felgyorsultak az események. Felmérések sze­rint egy amerikai polgár naponta félszáz gyilkossá­got, brutalitást láthat a tv- ben. Hasonló a helyzet az NSZK-ban és Japánban is. Ügy tűnik éppen napja­inkban ezen a téren mi is kezdünk felzárkózni. Egyre több olyan kiadvány, film, videó jelenik meg, amely a garázda, a verekedő, agy­mocskoló és lélekszennyező típusokat dicsőíti, amely „szellemi skorbutot” okoz, lélekmérgezést végez. Már megfogalmazódik a felisme­rés: a szubliteratúra termé­kei túllépték a reális igényt, példányszámul túl magas, elárasztják <z aluljárókat és a könyvesboltokat, az irodalmi művektől elveszik a papírt, és így tovább. Már felsoroltatnak az ismérvek is: nemtelen indulatokat keltenek, ártalmasak az ér­telemre, eldurvítják az ér­zelmeket, illúziókat kelte­nek és bűnre ösztönöznek. Ez utóbbi jellemvonást azonban módosítani kelle­ne. A bűn ténye a világ- irodalom kezdetei óta jelen van az igazi alkotásokban is. Nemcsak a biblia, de a mítoszok, Szophoklesz Elektrája, Shakespeare drá­mái, Balzac és Dosztojevsz­kij regényei is a bűnről szólnak. Mégsem nevelnek bűnre. Ám a szubliteratú­ra termékei más értelemben mégis „bűnre” ösztönöznek: a szellemi igénytelenség bűnére. A hírlevél elején idézett mottó szerint már Besse­nyei is a „haszontalan könyvek özönére” panasz­kodik. Ám ő azt is tudja, hogyan lehetne ezeket ki­szorítani a piacról. Javas­lata, amelyet a Jámbor szándékban fejt ki részlete­sen, rendkívül egyszerű, mert ésszerű: jó és igazi irodalmi művek kellenek, hogy a kultúrnövény kiszo­rítsa a gyomot. Ma sem lesiet ennél oko­sabbat mondani. Ha az írók visszaszerzik írói magabiz­tosságukat, ha a Horatius-i aurea mediocritas-elve ér­telmében nem sandítanak félszemmel a császár, a másikkal a plebs igényeire, hanem átérezve az írástu­dók felelősségét azt írják, amit írniuk kell, ezzel már el is kezdődhet a szublite­ratúra alkonya. Ha a mű­vészet kertje széRirodalmi alkotásokkal: versbokrok­kal, regényplatánokkal és ezer színű drátnaorchideá- val lesz tele, ki gyönyör­ködne akkor útszéli csalá­nokban ? Bánszki István _______________________J A legnagyobb skolasztikus Azt kérdezte tőlem 1950 januárjában Sz. G. az Ady téri egyetem nyelvészeti in­tézetében, ahol dolgoztam, kit tartok nagyobbnak:Sztá­lint vagy Lenint? Akkor még gyanútlanul őszinték voltunk, s én is a véleményemet mondtam: Lenin lángész volt; őt kivételes helyzetér­zéke emelte a vezéri csúcs­ra; Sztálin meg a tanítvány, a követő, az iskolamester, aki aprópénzre váltja a zse­ni gondolatait. S idéztem Németh Lászlót, akit Sztálin a szilasbalhási masinisztára emlékeztette. Akkor persze csak emlékezetből, most szó szerint tehetem: „A hang eleinte rokonszenves: egy­szerű ember magyaráz egy­szerű embereknek; mintha a szilasbalhási tudós masinisz­tát hallanám, amint a része­seknek felel”. Lenin és Sztálin összeve­tése után Sz. G. följelentett, és azzal vádolt, hogy „szid­tam Sztálint”, így joggal föl­tételezhető, hogy „titóista” vagyok, kirúgtak egyetemi állásomból. Arról jutott most eszembe ez a régi emlék, hogy a Valóság egyik . szá­mában olvasom Gyurkó Lász­ló Töredékek Leninről című elmefuttatását az egyéniség­nek a történelemben játszott szerepéről, ö is összeveti Le­nint Sztálinnal, s valahogy úgy, ahogy én harminchét esztendeje. Vitázik Plehanov- val, mert szerinte a történe­lemben a szükségszerűség olyan, mint a vonat számára a sínpár. „Pedig bármennyi­re igaz, hogy a vonat irányát a sínpár szabja meg, még­sem biztos, hogy a vonat cél­ba ér. Ha a sínt felszedik, ha szembejön egy másik vonat, ha elalszik a masiniszta, ha villám csap a mozdonyba, lehetséges, hogy ezek a vé­letlenek csak hátráltatják a célba érést, de az is lehet, hogy végzetes katasztrófát okoznak.” A masiniszta lett a hívó­szó, amely fölidézte bennem Németh László szavait. Bár az ő szilasbalhási (ma Rét- szilasnak hívják a falut, amelyből családja szárma­zott) masinisztája nem vona­tot, hanem cséplőgépet hajtó gőzmasinát, lokomotívot ve­zetett, a gondolatot már nem tudtam elűzni. Tovább idé­zem Gyurkót, mert a hason­lat így is tanulságos: „Ebből a szemléletből fakad az a felfogás, hogy mindegy, mi­lyen hibákat követtünk el, mert amúgy is törvényszerű­en célba érünk. Mindegy, hogy ki vezeti a vonatot —, s mindegy, hány ember pusz­tul el közben.” De ideje már megadnom, hol írja a fontieket Németh László, s milyen összefüggés­ben. Mi a leninizmussal a fölszabadulás után Sztálin műveiből ismerkedtünk. Leg- elsőbb is a bolsevik párt tör­ténetéből, amelyet név nél­kül ugyan, de szintén Sztá­lin írt (s ezt tudva sokat de­rültünk azon, hogy önmagá­ról is harmadik személyben szól: Sztálin ezt mondta, Sztálin azt írta), de utána, s legfőképpen A leninizmus kérdései című gyűjteményes kötetéből, ennek is első ré­széből. A leninizmus alapjai­ból, amely — tudós munka! — Sztálinnak a Szverdlov egyetemen 1924 áprilisában (tehát közvetlenül Lenin ha­lála után) tartott előadásait tartalmazza. Mi az 1945-ben Moszkvában megjelent ma­gyar kiadást olvastuk először, ezt meg az 1939. évi 11. orosz kiadásból fordították. Ám Németh László már 1934-ben olvasta: franciául. Olvasta, és mint minden olvasmányáról, erről is be­számolt a maga írta, szer­kesztette folyóirat, a Tanú lapjain. Onnan került az 1940-ben megjelent tanul­mánygyűjteményébe, a Mi­nőség forradalmába. Én en­nek a második kiadását vet­tem meg 1944-ben, ott olvas­tam. De értelme igazán csak a fölszabadulás után. világo­sodott meg bennem. Németh Lászlótól nem se­matikus lekicsinylés ez a ma­sinisztahasonlat: nem jelen­téktelen. amit Sztálin javára ír. „A legtöbb marxista könyv — úgymond — kiáll- hatalanul polgárias észjárású, ebben a könyvben csakugyan a nép fia beszél: a nép,-akt megtanult marxistául. Felte­szi magának a kérdést, s a válaszban iskolásán elismét- li, kipontozza mondanivaló­ját: először, másodszor, har­madszor, s végül azok szá­mára, akik még kételkedné­nek, Lenin idézetpecsétjét üti rá: a mi nagy tanítónk, Le­nin is ezt mondta.” Még bizonyos írói megol­dásokat is dicsér Németh László Sztálin írásaiban: „Néha még egy-egy hasonlat is előkerül. Láttátok az eve­zősöket, amint nem néznek sem jobbra, sem balra, csak eveznek előre a folyón? Én sokszor elnéztem őket a Je- nyiszejen.” Ez persze, mond­ja Németh László, szép vol­na egy száztagú külvárosi szakszervezetben. De ha arra gondol, hogy ez az ember a Szovjetunió fölött ül, meg­döbben. „Látszólag csak arról van szó, ki értelmezi helye­sen Marxot vagy Lenint: va­lójában szívós hatalomharc dühöng az érvek mélyén.” Németh László úgy ítélte, Lenin nagy politikus volt: „a használt elmélet, s Orosz­ország forradalmi valósága benne magában is együtt volt”; „az esze alatt az orosz valóság ült, s feszengett, úgy, hogy a tételen nála mindig átsugárzik egy idegeiben hordott helyzet, s a valóság ellen forduló tétel sosem egész idegen attól a valóság­tól, melyhez szól... Az orosz forradalom Lenin politikai tehetségének a műve.” S mit mond Sztálinról? „Sztálin; Lenin tanítványa. Örökli Lenin műveit, és örökli Lenin megbízását Oroszország elektrifikálásá- ra, de nem örökli Lenin po­litikai fölényét. Nem a poli­tikai képesség hiányzik Sztá­linból, hanem a politikai zsenialitás.” Azután többek közt még így jellemzi: „Lenin szava­kat talált a történelem szá­mára, Sztálin a szavakkal akarja összhangzásba hozni a történelmet. Mint egy teo­lógus, állandóan idéz. Ha tá­madják, Lenin-idézetekkel védekezik: ha kezdeményez, Lenin-idézetekkel nyugtatja meg magát... Kétségkívül korlátolt ember, de mint ahogy korlátolt emberek közt néha kitűnő orvosdiagnosz­ták akadnak, neki is biztos a politikai helyzetérzéke.” Sztá­lin a betűben, a fogalmazás­ban hisz. Az írást — Lenin tanítását — rá akarja húzni a Szovjetunió valóságára. Ha ez' nem sikerül, a szöveg „stilisztikai önmegnyugta­tás”. Ekképpen, állapítja meg Németh László: Sztálin a legnagyobb skolasztikus. A leninizmus kérdéseiből, folytatta elemzését, hiányzik a gondolkodás ellenpróbája. Németh László Ilja Ehren- burgnak a Nouvelle Revue Francaise-ban a Szovjetunió­ról akkortájt megjelent cik­keit is olvasta. Ebben szere­pel egy diáklány, aki a leni- nizmust tanulja, a férjét el- vezénylik tőle, s ő azon té- pelődik, marxista dolog-e ezen szomorkodni. „Volt va­lami sivár mélabú ebben a kedvgerjesztő cikksorozat­ban : nyomás, amely ott ül minden mellen és minden pillanatban, amelyben az em­ber magával négyszemközt marad.” S Németh László A leni­nizmus kérdéseiből tanulta meg „e nyomás” nevét: Sztá­lin. „Nem egy ember neve, hanem az emberi természet és hagyomány nagy forrása­itól elszakadt konokságé.” Németh László zseniális Sztálin-képét a történelem igazolta. Hruscsov és Gorba­csov kegyetlenebb jellemzést adott róla, s a szovjet törté­nészek napjainkban milliók pusztulásáért teszik felelőssé. Németh Lászlónak ez a pró­fétai írása kimaradt életmű­sorozatának köteteiből. Re­mélhető azonban, hogy Ki­adatlan írások címmel készü­lő gyűjteményéből, amely Grezsa Ferenc gondozásában hamarosan megjelenik, meg­ismerheti a közvélemény. Biztos vagyok benne, hogy még a szovjet teoretikusok számára is meglepetéssel szolgál. P. L. IM o

Next

/
Oldalképek
Tartalom