Kelet-Magyarország, 1988. június (45. évfolyam, 130-155. szám)
1988-06-18 / 145. szám
Weöres Sándor 75. születésnapjára „Minkámat használii lehessen” Amikor Kodály Zoltán a(z öregek című verset megzenésítette, azt hitte, egy meglett férfi művére írt muzsikát; s az az érett szavú költő, akinek a verse annyira megragadta, még csak gimnazista volt. Csodagyerekként indult, ahogy mondani szokás, de Weöres Sándor, aki most tölti be hetvenötödik életévét, alighanem fintorogva, fanyalogva legyintene, ha elolvasná egyáltalán ezeket az őt köszöntő sorokat, hogy ismét csodagyerekségét emlegetjük, s ismét születésnapja körül tüsténkedünk, mint öt esztendeje, amikor a hetvenediket, s a hetvenedikről szólókat volt kénytelen eltűrni. A csodagyerek ugyanis hetvenöt éves korában is az a csodagyerek, aki olyan természetes mozdulattal lépett a magyar költészetbe, mintha mindig is benne élt volna, s már akkor is meglepődhetett azon, hogy ő csodagyerek. S miért volna érdem a hetvenöt év? S mire jó egy költő ünneplése, dicsőítése? Tőle idegen: „...csöppet sem dicső, de nékem kedvesebb: a nagyság álmából kibújni, valamennyi dicsőség fogadja ásításomat. Természetes emberi méret vonz engem, nem a ragyogás, a szörnyű talapzat. (...) Munkámat használni lehessen, ne szájtátva csodálni.” A vers címe egy áthúzott szó: Nagyság. Másutt kis versfaragónak titulálja magát. Nemrégiben feleségével, Károlyi Amyval együtt a televízióban láttuk beszélni. Csak néhány jelentéktelen és korántsem szándékoltan jelentéktelen mondatot hallottunk tőle. Köznapiakat, igen egyszerűeket, s bár költészetéről faggatták, egészen köl- tőietlen volt. Azt mondta például: „Nem tudok írni, mert remeg a kezem.” A kérdés igen komoly volt, munkálkodása, tervei feíől érdeklődtek, mit ír mostanában, s Weöres Sándor kétkezi munkásként felelt, mintha azt firtatták volna: milyen szekrényeket készít mostanában. Egyfelől a világ komoly, bonyolult dolgainak, titkainak efféle egyszerűre való átfordítása, világossá, érthetővé tétele, másfelől önnön egyéniségének, személyiségének ama lefokozása, amelyről a Nagyság című versében olvashatunk. Az egyéniség, az individuum Weöres Sándor eszmerendszerében a háttérben áll — az előtérben a világgal, az emberiséggel ösz- szeforrt, esetlegességein felülemelkedő ember van. Az egyes, a költő, csupán szemlélheti a világot, a történelmet, s jó, ha minél tovább, távolabb kutat: az emberiség őstörténetének kezdetéig, a homályos, földerítetlen civilizációkig, a messzi jövőkig, s túl az ismert világok peremén, s örülhet, ha csak néhány irracionális vonást fölfejt. Weöres Sándor mély és terjedelmes életművét azonban aligha lehet pusztán ennyivel jellemezni és átfogni. Sokat vitáztak már fölötte, éppen azért, mert szövevényes; bélyegezték irracionálisnak, részvétlennek a közösség iránt, s mindannyiszor cáfolt, kibújt a vád alól. Próteuszként változott, folyton újult, alakult. Gyermekverseiben gyermekké, a Psychében nővé, műfordításaiban idegen költőkké lett, régi magyar költők mezébe- hangjába bújt, sosem volt nyelveken énekelt, verses drámáiban pedig eleve a szereplők személyiségévé objek- tivizálódott. Ám ez mind ő: a hajlékony, a kísérletező, a megértő, a mélységesen humanista poéta. Költészete egyetlen roppant orbis pic- tus, megfestett világ. Egyedülálló. Még a vele vitatkozók — s miért ne lehetne nem egyetérteni vele mindenben, sohasem követelte — sem sajnálták kimondani a szót: lángelméjű. A Bóbitában gyermekek ezreinek szerezte, szerzi meg a képzelet és a nyelv örömét. Örök magyar könyv. S ha csak ennyit tett Volna — mint ahogy nem ennyit, hiszen a Bóbita pusztán egyetlen kihasított része életművének — már akkor köszöntenünk kellene hetvenötödik születésnapján. Bármennyire is tiltakozna. Olyan nagyság, akit áthúzni, érvényteleníteni már régesrégen nem lehet. Nem illik hozzá az emelkedett, himnikus befejezés, jó lenne egyszerűbbet lelni, de hát... Egyetlen egyszerű mondat mégis: a nevét — őszerinte — Vörösnek kell ejteni. Győri László Emlékezés Árokháty Bélára Zsoltárok mestHi:, hangok bívölöje Ott született, ahol hajnali zsolozsmát csalogányok zengtek a parti füzesekben, ahol alkonyati füttykoncertet sárgarigók tartottak a folyókanyarok évszázados diófásaiban. Ott, a dalt termő Tisza mellett. Nem csoda hát, ha muzsikusnak született! Gyüre, 1890. január 14. Amíg az emlékezés kihűlő lávája el nem takarta előlünk, az Árokháty Béla névre hallgatott. Üjabban csak címszó a lexikonokban, ott sem mindegyikben, sőt Miklós Elemér még a Bereg irodalmi hagyományai (Nyíregyháza, 1988. Téka 5.) című munkájában is mellőzi. Ki és mi volt ő? Egy régi papcsalád sarjadéka, aki maga is papnak készült a sárospataki teológián. Lelkek pásztora akart lenni, és lett belőle zsoltárok mestere, hangok bű- völője, mert a gyürei rigófütty és fülemületrilla emlékétől nem tudott és nem is akart megszabadulni. Amikor Sárospatakon elvégezte a teológiát, a nyugalmas papiak helyett a budapesti Zeneakadémiát választotta, az orgonatanszék és a zeneszerzés szak hallgatója lett Kodály Zoltán tanítványaként. Talán a nagy mester hatásának köszönhető, hogy élete végéig a vokális zenéhez vonzódott, rabul ejtették a népdalok, zsoltárok, kórusművek. Öt is magával ragadta az „éneklő Magyarország” gondolatának nemes hevülete. Zenei tanulmányai befejezése után előbb hitoktató, majd egyházi karnagy lesz, 1920—1923 között pedig a Református Teológiai Akadémia zenetanára. Alkotó tevékenysége ekkor kezd kibontakozni. Először Petőfi Sándor költészete ihlette meg, amiből a Petőfi-dalok című műve született 1920-ban. Aztán a Balaton környéki egyszerű emberek fenséges népdalkincse ragadja magával, hogy Balatoni dalok címmel újabb alkotással jelentkezhessen ,1921-ben. 1923—1925 között Edinburgh -ban él, s ott a Sí. John- templom karnagya és orgonistája. Orgonaművészetét az igényes angol közönség nagyra értékelte. Alig akadt nagyobb angol város, ahol orgonakoncertet ne adott volna. Hazatérte után ismét az egyháznál kap munkát. Vezetője lesz annak a jóhírű Goudimel- kórusnak, amelyik a francia hugenották Szent Bertalan- éji mártírjának, Claude Gou- dimel zeneszerzőnek a nevét viselte. Aztán őmaga szervez, vezet és dirigál kórust Korál- kamarakórus és zenekar néven. E gyakorlati munkája mellett zeneelméleti kutatásokkal is foglalkozik, s ennek fórumaként megindítja és szerkeszti a Korái című zenei sorozatot. Az 1930-as években érdeklődése, akárcsak nagy mesterének, a Psalmus Hungaricus szerzőjének, a zsoltárirodalom felé fordul. És tud itt is értékeset alkotni. Szenczi Molnár Albert és a genfi zsoltárok-ze- ■nei ritmusa (Kecskemét, 1934.) című munkájában összegezte kutatásai eredményeit. Ki hinné el, hogy ez a kiváló muzsikus és zenetudós, kiváló technikus és tervező is volt. Az orgonán, a hangszerek királyán nemcsak varázslatosan játszott, hanem meg is építette azt. Magyarországon az ő tervei alapján harmincöt orgona készült. E gyakorlati munkájának tapasztalatait rögzítette aztán Az orgonaépítés problémái (Bp. 1937.). című -kötetében. 1942. március 28-án Budapesten húnyt ki lelkében a dal, halt el ajkán a zsoltár. Mindössze ötvenkét éves volt. Balogh László Czakó Gábor: A Szeret selymes partján, hol lanka dombot ér, és zöld a fű, és kék az ég, de madár ottan nem jár, legfönnebb csacsog együgyű éneket, no, ott játszadozott egy csángó fiúcska. Épp kerek 77 kilométerrel túl a magyar nézettudaton. Helybéli volt évezrede, akár a habok közt bukfencező ke- szegecskék. Magyarországi utazók lappangtak arrafelé bennszülöt- tes cájggúnyában. Mert bizony, ha észrevették volna őket a milicisták, menten kiakolbólították volna őket az országból. Örökkétig és testvériesen, mint az egyik helsinki aláíró a másikat. Hát még ha tetten érték volna őket! Ha jaj aj! Le sem merem írni, a két elvetemült turista a legfer- telmesebb aljasságra vetemedett: beszélgetésbe vegyült a gyermekecskével. Er- ről-arról, keszegek kapásáról, időjárásról. No, amikor már úgy találták, hogy összemelegedtek, megkérdezték a fiúcskát, aki máskülönben iskolába járó volt, nyílteszű, megtanulta, amit lehetett, no megkérdezték tőle, hogy jól érti-e az ő beszédjüket. — Értem isz, értem isz. — És mi értjük a te szavadat? — Értik. — Szerinted miféle nép lehetünk? Elgondolkozott a gyerme- kecske, fürge eszét végigsza- lasztotta a leckéin, a hallotta híreken, a tanítónő pofonján, amikor véletlenül az otthoni nyelven köszönt neki. Hiába. De hogy a válaszolásra erőst nógatták, kibökte: — Polyákok. Csángó rémmesék K i tudja ma már, hogy Ferdinánd király okos ember volt-e, vagy nem? Annyi bizonyos, hogy alföldies székvárosába sosem tervezett tengeri kikötőt, viszont a rendetlenséget utálta már porosz gárdatiszt korától. Különösen azt nem szenvedhette, hogy az egyik ember ilyen nevet hord, a másik meg olyant. Például a szép Moldva tartományban az egyik ember magyarul ne- vezkedik, a másik olájul. Jegyezzük meg gyorsan, hogy az oláj szónak arrafelé még manapság sincsen semmi bántó csengése, miként a Ho- henzollernnek sincs, ahogy őfelségét von haus aus hitték. No, Ferdinánd király emberei az első háború után kihirdették, hogy mostantól vége a csángó összevisszaságnak: ezután mindenkinek szép oláj neve lesz. A rendelet teljesedésbe ment, és érvényben is van a mai napig, mert a kontinuitás legalább annyira fontos, mint a rend. Azóta a csángó ember két névvel él. Egy olajjal az irataiban, a hivatalokban és a fejfáján, a másikkal a családjában, meg a barátai között. Nem csoda, hogy mesz- sziről érkezett utazó ottan zavarba jön, ha például Farkas bá’ után érdeklődik. — Farkasz? Farkasz? Az szak az oláj neve. — Node a Farkas magyar név! Kacag erre a helybéli. — Dehogysze! Az ő neve magyarul Pipász! H írlik, hogy egy időben az Űr hátat mutatott a csángóknak. ök azonban nem fordultak el tőle. Benedek Márton onesti orvos pedig egyenest elhatározta, hogy papnak áll. Így is történt. Magányosan folytatott teológiai tanulmányairól egy külországi útja során vizsgát tett és pappá szentelték. Hazatérvén szívén viselt reverendája fölött meghagyta fehér köpenyét, és titkon misézni, gyóntatni kezdett az anyanyelvén. Mi tagadás, magyarizált. Titokban persze, de amikor egyszer beteg lett, és operálni kellett, bizony benne felejtették a nagyollót. Meg is halt szépen, és eltemették illendően. Eddig rendben lett volna a dolog, hanem a szomszéd, aki a Benedekék kútjára járt, beleszagolt a vízbe. Megdobbant a szíve: Iszten visszafordult! A víznek rózsaillata volt. Menten szétneszült a hír a faluban. Sürgött a nép csöbrökkel, vödrökkel, hordta a vizet, és mindenki úgy találta, hogy rózsaillatú. Özönlöttek a szomszéd falvakból, messzibb környékről is a kíváncsiak, az ájtatos szívűek, akik nem adták föl a reményt, hogy a gazolinbűzön és pacsulin túl is van világ. A hatóság nem állhatott tétlenül feladata magaslatán. Noha e mártír-illatú história kissé mellévágott a szokásoknak, hamar kitalá- lódott a megoldás. A milícia körülfogta, a tűzoltó kiszivattyúzta, a szanitéc kimeszelte a trunki Benedek-ku- tat. Éjjel-nappal őrséget állítottak melléje, hogy mindenféle suskusnak elejét vegyék. Eltelt egy nap, eltelt kettő, a víz visszaszivárgott. A népek leeresztették a vödröt, fölhúzták, megbűzölték. És úgy találták, hogy ugyanolyan vértanúrózsa-illata van, mint annak előtte. Aki nem hiszi, járjon utána! Szombati galéria Előd László: Palackposta Ez a papír, amire most versemet rovom: fa volt, rongy volt. hulladék volt egykor — valaha élő fa! koronáján a Hold fénye járt lassú ütemű táncot s pergőt bokázott rajta a Nap, fehére s fénye tükrözik szememben most; történeteket sugall, ki békét s vihart egyaránt látott, és értette — míg élt — a növényi világot, de titka már papírrá lett; most én írom rá titkomat: a lombom alatt rejtező emberit, hogy el ne enyésszek itt, mint korhadó fa, földbe forgatott rongy vagy hulladék; kéregbe vésett vallomás ez a vers — lásd, föltámadott a fa! messzi koroknak őrzi üzenetem: én nem tűnök el, én maradok! fölöttem végtelen ég, szívemben csepp titok, s ha akarod: mind a tiéd...! A nagyari Kis-Túr — Szilágyi Sándor akvarellje. KM HÉTVÉGI MELLÉKLET
