Kelet-Magyarország, 1988. június (45. évfolyam, 130-155. szám)

1988-06-04 / 133. szám

Irodalmi hírlevél A pályaválasztás árnyoldalai „a magyar kultúra egyetemes nemzeti ünnepéről" „A magyar auctorok: szerzők és könyvírók, meg kell vallani, hogy ... eleitől fogva elég szeren­csés és hasznos munkát tettek.” Bessenyei György w gy dicsérte, bátorítot- ta, ösztönözte két évszázaddal ezelőtt Bessenyei György a cse­kély számú magyarul író­kat, akik anyanyelvűnkön fogalmazták meg, hogy „mitsoda az ember!”. A fel­világosodás íróinak naiv emberhitével azt remélte, hogy magyar nyelvű köny­vekkel az egész országot „olvasóházzá” lehet majd változtatni. Azóta sok víz és vér folyt le a Dunán, de bizonyos, hogy Bessenyei kultúrate­remtő hite is kellett ahhoz, e nemzet nem hullt ki az Idők rostáján, nem vesztet­te el anyanyelvét, hogy im­már 59 éve — Supka Géza kezdeményezését folytatva — minden évben megren­dezhetjük a könyvhetet —, az alapító szavaival: „a magyar kultúra egyetemes nemzeti ünnepét”. Besse­nyei még csak álmodozott arról, hogy milyen szép do­log lenne, ha a nemzetnek „magyar könj'vei” lenné­nek, s ma könyvtáraink százezres példányszámban telve vannak magyar köny­vekkel, s az idei könyvhét könyvsátraiban is több, mint félszáz új: magyar nyelvű könyv várja olva­sóit. A „magyar auctorok” tehát most is „elég szeren­csés és hasznos munkát tet­tek”, magyar könyvekben igyekeztek bemutatni az 1988-as magyar valóságot, népünk érzésvilágát, társa­dalmunk erkölcsi, világné­zeti problémáit. S mivel a szépirodalom nemcsak a természeti és társadalmi valóság művészi szintű új­rateremtése, de ugyanak­kor az emberiség naplója is: a mai magyar könyv­írók ismét továbbírták ezt a naplót. Mit szólna Bessenyei a 18. századi filozófus-író a mai könyvsátrak gazdag választékához? Hogyan vé­lekedne Esterházy, Moldo­va, vagy Sütő András leg­újabb könyveiről? Mi lenne a véleménye a saját me­gyéjének „könyvkiadásá­ról” ? Bizonyára meglepe­téssel olvasná, hogy a 20. század mai költőit is biz­tatni kell a versírásra, mert a mai költők hite szerint is kell a vers. A Tiszta szív­vel füzetek legújabb köte­tében — Kulcsár Attila so­rait olvasva — csak ámul­dozna korunkon: a mai költő sem elégedett még a vers hatásával, ezért biz­tatja társait, hogy „imád- ságos tenyérbe... ínyenc étlapokra ... nők és pohár fenekére ... lökhárítókra ... focipályára ... szemhéjak falára ... végrendeletbe” ír­janak verseket, ha azt sze­retnék, hogy „ezrek ... százezrek olvassák őket.” És hogyan fogadná Bes­senyei azt a hírt, hogy a nevét viselő Irodalmi és Művelődési Társaság kiadá­sában, a nevét viselő köny­vesboltban és a könyvhét sátraiban kapható a Szelle­mi elődeink c. sorozat első kötete, amelyben többek között éppen az ő életútját ismerheti meg az olvasó, Tiszaberceltől Sárospata­kon és Bécsen át Bakon- szegig, illetve Nyíregyházá­ig. Elégedett lenne-e azzal az igyekezettel, amellyel a Társaság tagjai próbálják birtokba venni szellemi örökségét, s azzal a tevé­kenységgel, amelyet a szü­lőmegye lakosai életművé­nek megismerése érdeké­ben végeznek? Vajon a Bessenyei alkotások és a róla szóló könyvek megje­lenésével együtt a felviló- gosodott gondolatai is ott­^____________ _______________________ honra találnak a nyírségi emberek tudatában? És mit szólna a 33 éve elhunyt nagy kezdeménye­ző: Supka Géza a mai könyvhét rendezvényeihez? ő még csak a könyvnap megrendezésére tett javas­latot, ma már könyvhetünk van. Ö még a nehéz anya­gi helyzetben lévő írók megsegítésére is gondolt, de óva intett attól, hogy ez a nap az ő idejében — tehát 1929-ben — afféle „perse- lyező, közönségpumpoló” nappá váljék. Ma ilyesmi eszünkbe sem jutna. Az ál­tala megálmodott ünnep gerincét „a festői könyv­vásár” jelentette, amelyet „a városnak lehetőleg va­lamely csendesebb terén, amennyire lehetséges, his­tóriai épületek, vagy termé­szeti szépségek keretébe” kell foglalni. Művészien de­korált pavilonokat, reklám­kocsikat, katonazenész éb­resztőt és festői jelmezbe öltözött kürtös heroldokat is képzelt hozzá. S úgy gon­dolta, hogy mindenütt ^is­mert személyiségek” nyis­sák meg az ünnepi könyv­napot. Nos, mi igazán sok tekintetben figyelembe vet­tük, hagyománnyá fejlesz­tettük Supka Géza elkép­zeléseit. Nyilván — 59 év elteltével — több területen túl is haladtuk javaslatait. Hiszen ha meggondoljuk, hogy az első könyvnapra még mindössze 2 könyv: Móra Ferenc: Ének a búza­mezőkről és Szabó Dezső: Az elsodort falu című re­génye jelent meg, hogy 1939-ben 38, 1949-ben 41 kötet került a könyvsátrak­ba, akkor a mai mennyi­séggel elégedettek lehetünk. Ha viszont a 10 évvel ez­előtti, az 1978-as terméshez hasonlítjuk a most megje­lent műveket, az akkori 132-höz képest meglehető­sen alul maradtunk. A leglényegesebb Supka- javaslat azonban — sajnos — ma is időszerű. A könyv­nap megrendezésének leg­főbb indítékát így fogal­mazta meg: „Magyarorszá­gon kevés az olvasó ... nyolcmillióból egy-kétszáz- ezer”. Nincsenek előttem mai statisztikák, mégis úgy érzem: ma is ez a legfőbb indítéka a könyvhét meg­rendezésének. Lehet, hogy számszerűen túljutottunk a Supka Géza által ezelőtt 59 évvel leírt adaton, de most ott áll előttünk a kérdés: vajon a több olvasó jobb könyveket olvas-e, vagy az egészségtelenül megszapo­rodott szubliteratúra ter­mékei: a szellemi igényte­lenséget kiszolgáló „művek” uralják a könyvpiacot? H a az idei könyvhét listáját nézem, nincs ok az aggodalomra: Arany János és Juhász Fe­renc, Németh László és Ső­tér István, Pilinszky és Sü­tő András jelen van a mai magyar irodalom élvonalá­ból. Minőségüket, magyar­ságukat ismerve — úgy tű­nik — most is érvényes Bessenyei megállapítása: „a magyar auctorok ... sze­rencsés és hasznos munkát tettek”. Most már a ma­gyar olvasókon a sor. Va­jon szembenézett-e már a mai 10 millió magyar azzal a kérdéssel: mi a könyv szerepe az ő életében? Csak ^helyes válasz esetében be­szélhetünk a könyvhétről úgy, mint a „magyar kul­túra egyetemes, nemzeti ün­nepéről”. Bánszki István _________________ AZ ELMÜLT HETEKBEN az általá­nos iskolát most végző nyolcadikos diá­kok és természetesen szüleik is bizony országszerte nem kis izgalommal várták a postást. Továbbtanulási szándékaik el­ső megméretésének eredményeit doku­mentáló, s kézhez kapott felvételi ér­tesítő a nagy többségnek örömöt és megnyugvást, de sokaknak keserűséget és csalódást hozott. Nekik az első pró­bálkozás nem sikerült, őket minden helyről (ugyanis a továbbtanulni szán­dékozó diák több iskolát jelölhet meg) elutasították. Tájékoztatás végett közöl­ték velük, hogy továbbtanulási jelent­kezési lapjaikat a Megyei Pedagógiai Intézethez továbbították. Az utasítás záradékában viszonylag egy szűk réteg­nek, az elutasító iskola — adminiszt­ratív feltételektől meglehetősen korlá­tozva — fellebbezési jogot adott. Aki­ket ebből is kizártak, azok további sor­sával a Megyei Pedagógiai Intézet pá­lyaválasztási szakemberei foglalkoznak. Az erre a sorsra jutott tanulók szá­ma sajnos nem kevés. Már évek óta kö­zel ezres nagyságrendű a megpályázott helyekről elutasítottak száma. S ez a végzősöknek durván 10%-át jelenti. Mondhatná valaki, hogy ez nem is sok, ha a szelekciós folyamatok jól működ­nek, akkor ez a nagyságrend természe­tes is. A dolgok helyes megítélésében azonban figyelembe kell venni, hogy ezt a nagyságrendet lényegében módosítják a felvételi elbeszélgetéseken (vizsgákon) történő rábeszélések, az úgynevezett el­sődleges átirányítások. Ennek eredmé­nyeként a tanulóknak nem kis száma lényegében csak iskolát választhat, de szakmát nem. Mindent egybevéve, a to­vábbtanulni nem kívántakat is bekalku­lálva, így a nyolcadik osztályt végzők számának (1988-ban 10 500 fő) jelenleg alig, több mint 50%-a tanulhat ott ahol ténylegesen akart, ahová tudatosan ké­szült és elsősorban jelentkezett. A többiek átirányítottak, sőt több­szörösen átirányítottak, a maradékelv alapján elosztottak. Ne higgyük, hogy ezt a tanulók nem érzik, az ezekkel já­ró hercehurca nem rontja az önbizal­mukat, esetenként önbecsülésüket is. Azoknak pedig, akik minden iskolá­ból véglegesen kiszorultak, sorsa szinte már megalázó. A gyerek az egyre szű­külő, tanulási, képzési munkaerőpiacon valósággal „áruvá” válik, ahol az „üzle­teket” a pályaválasztás közreműködé­sével, a legkevésbé vonzó szakmák üze­meinek a képviselői és a szülők kötik. Az esetek többségében, sem a szülőnek, sem a gyereknek semminemű tapasz­talata, ismerete nincs a munkahely fi­zikai, pszichikai, mentális követelmé­nyeiről. A tanulást szervező munka­hely pedig legtöbb esetben a gyereket még nem is látta. Az ilyen alkuk ter­mészetesen mind a beilleszkedés, mind a magatartás és nem is szólva a tanu­lás, szakmai érdeklődés szempontjából mérhetetlenül sok veszélyt rejtenek. Annál is inkább, mert mondanom sem kell, hogy ezeknek a tanulóknak döntő többsége az általános iskolát alacsony szintű tanulmányi munkával, így igen hiányos ismeretekkel és készségszintek­kel hagyják el. Az ő többségük csak bukdácsolva, vagy kegyelemkettesekkel jutott el a nyolcadik osztályig. Kaptak továbbtánulásra jogosító végbizonyít­ványt. De hiányos műveltségük, fej­letlen készségszintjük — írás és olva­sási nehézségeik — miatt a nagyobb kö­vetelményt támasztó középfokú képzés­ben képtelenek helytállni. Vagy lemor­zsolódnak, vagy a középfok (döntően a szakképzés) további liberalizálódásával ismét kegyelemdiplomához jutnak. A mai gyakorlatunkban mindkettőre számtalan példa kínálkozik. E GYAKORLATOT — napjaink kényszerítő körülményeinek ismereté­ben — több szempontból is a kritika tárgyává lehet és kell is tenni. Először is jobban számításba kell vennünk a maradékelv alapján történő beiskolázás súlyos pedagógiai következményeit. Közismert ugyanis, hogy azokban az is­kolákban, ahol a tanulóifjúság többszö­rös pótlólagos beiskolázással kerül ösz- sze — esetenként nem a képességekkel és nem is a műveltségbeli hiányossá­gokkal van a fő gond, hanem a tanulá­si motiváltságával, a célok és a pers­pektívák bizonytalanságával. Az is ke­serű tapasztalat, hogy ahol ilyen tanu­lók nagy többségben koncentrálódnak, előbb-utóbb az ő normáik válnak az iskola domináns elemeivé. A tantestü­let minden erőfeszítése ellenére is ez a tanulói attitűd terjed, fékez és húz visz- sza minden ambíciót. Ilyen iskolában eléggé gyakori, hogy a jók közepessé, a közepes gyenge előmenetelűekké vál­nak. Minek következtében az iskola szükségszerűen liberalizálódik, divatját veszi a kegyelemdiploma, amely az is­kolán belül presztízsokok miatt is ár­nyalati tudáskülönbségre épülve hie- rarhizálódik, s ezzel még jobban elfed­ve a tanítás-tanulás sokasodó bajait. Mindebből következik, hogy pályavá- lasztó-pályairányító munkánkban egyik legfontosabb teendőnk napjainkban a pályaválasztási kudarcok számá­nak, a kényszerítés eseteinek csökken­tése. Hogy mérsékeljük az átirányítá­sokat, hogy az autószerelés, vagy a ke­reskedelem iránt érdeklődő ne az esz­tergapadnál vagy a vájárképzőbe, a kozmetikusi vagy az óvónői ambícióval továbbtanulni szándékozó pedig ne a szövőgépek mellett döbbenjen rá, hogy ő ezt a szakmát életcélként nem tudja vállalni. Kétségtelen, hogy ezek a gondok a pá­lyaválasztás örökzöld témái. Tőlük meg­szabadulni, egy minden elemében hi­bátlanul működő rendszert kidolgozni és működtetni aligha lehetséges. De vi­tathatatlan, hogy már a mai működő rendszer is lehetne hatékonyabb. En­nek azonban alapvető feltétele, hogy annak alapelemei: a társadalmi szük­ségleteket reprezentáló munkáltató, a gyerek sorsáért elsődlegesen felelőssé­get viselő család és a tanuló orientálá­sára leginformáltabb iskola működjön jobban együtt. Mégpedig elsődlegesen a lehetőségek (szükségletek) és az egyéni elképzelések feltárásában, megismerteté­sében. Az egyes szakmák műveléséhez szükséges személyiségjegyek megisme­résében, a pályázó önismeretének gaz­dagításában, képességei feltárásának se­gítésében. Valljuk meg e téren lemara­dásunk számottevő, a meglévő lehető­ségeket is csak szerényen kamatoztat­juk. Ennek igazolására hadd utaljak ar­ra, hogy a Megyei Pedagógiai Intézet korszerűen felszerelt pályaválasztási la­boratóriumát évente a pályaválasztók­nak alig 10%-a keresi fel. NYILVÁNVALÓ, HOGY EBBEN AZ ESETBEN elsősorban nem a gyermeki akarat érvényesül, hanem több oldalról is motivált szülői döntésekkel állunk szembe. Ami mögött lényegében mint taktikai elem a hivatali korrupció leg­változatosabb formáira való spekulálás szándéka is meghúzódik. E logika sze­rint nyomást gyakorolni a döntést ho­zó pedagógusra, iskolavezetésre. Olyan helyzetet teremteni, hogy az iskola mondjon le alapvető érdekeiről, a job­bak kiválasztásának primátusáról, s engedjen szabad utat a sokoldalúan menedzselt egyéni érdekérvényesítési törekvéseknek. Azt hiszem az a szülő, aki ilyenfajta pályaválasztási stratégiát próbál követ­ni, rövidebb-hosszabb távon többszö­rös veszteséget könyvelhet el. Ugyanis ma már mind kisebb a valószínűsége, hogy az iskolák — melyek önállósága az utóbbi években ebben a témában is kizárólagossá vált — saját érdekeik el­len dolgoznak, válogatási lehetőségeik­ről lemondjanak. Másrészt azoknak a tanulóknak a nagy része, akik a pá­lyaválasztás során — képességeit meg­haladó feladatok elé állítottak — több­ségükben sikertelen, kudarcot szenvedő emberekké válnak. Sajnos ennek iga­zolására beiskolázási tapasztalataink számtalan adatokkal szolgálhatnak. MINDEZEK TANULSÁGAKÉNT KO­RUNK szakszerű és színvonalas pálya- választást sürget. Olyat, amelyet a mai­nál minden érdekelt nagyobb felelős­séggel kezel, komoly egyéni sorskérdés- ként él meg. Mely célja, hogy a tovább­haladok nagy többsége kényszerítés, át­irányítás nélkül, első nekifutásra ott folytathatja tanulmányairmjEsbol azt szándéka szerint kívánta. Ez a rendszer rövid távon fel kell, hogy adja a mara­dékelvre apelláló beiskolázást, az er­re épülő iskolaszervezést és fenntartást. Ehhez azonban le kell számolnunk azokkal a sokat dédelgetett illúziókkal, hogy mi azt is meg tudjuk tanítani, aki tanulni sem akar. Helyette viszont el kell fogadnunk azt a tapasztalati tényt, hogy néhány évi munka után, a távol­maradottak nagy többsége belátja a ta­nulás, a szakmaszerzés szükségességét. A motiváltságnak ezt az állapotát ezek­nél a rétegeknél hasznosabb és gazda­ságosabb az iskolán kívül beváratni, mintsem őket az iskolában parkoltat­ni. Annál is inkább, mivel az új okta­tási törvény, 16 életévig írja elő a tan­kötelezettséget, így a munka melletti további szervezett oktatásukról a helyi szerveknek gondoskodni kell. Oklevél­szerző tanításukat azonban abban a pillanatban társadalmilag lehetővé kel­lene tenni, amikor belső szükségletük őket az iskola padjaiba vezérli. Kuknyó János Orosz János: Színház, 1987 KM HÉTVÉGI MELLÉKLET 1988. június 4. 0

Next

/
Oldalképek
Tartalom