Kelet-Magyarország, 1988. június (45. évfolyam, 130-155. szám)
1988-06-04 / 133. szám
Irodalmi hírlevél A pályaválasztás árnyoldalai „a magyar kultúra egyetemes nemzeti ünnepéről" „A magyar auctorok: szerzők és könyvírók, meg kell vallani, hogy ... eleitől fogva elég szerencsés és hasznos munkát tettek.” Bessenyei György w gy dicsérte, bátorítot- ta, ösztönözte két évszázaddal ezelőtt Bessenyei György a csekély számú magyarul írókat, akik anyanyelvűnkön fogalmazták meg, hogy „mitsoda az ember!”. A felvilágosodás íróinak naiv emberhitével azt remélte, hogy magyar nyelvű könyvekkel az egész országot „olvasóházzá” lehet majd változtatni. Azóta sok víz és vér folyt le a Dunán, de bizonyos, hogy Bessenyei kultúrateremtő hite is kellett ahhoz, e nemzet nem hullt ki az Idők rostáján, nem vesztette el anyanyelvét, hogy immár 59 éve — Supka Géza kezdeményezését folytatva — minden évben megrendezhetjük a könyvhetet —, az alapító szavaival: „a magyar kultúra egyetemes nemzeti ünnepét”. Bessenyei még csak álmodozott arról, hogy milyen szép dolog lenne, ha a nemzetnek „magyar könj'vei” lennének, s ma könyvtáraink százezres példányszámban telve vannak magyar könyvekkel, s az idei könyvhét könyvsátraiban is több, mint félszáz új: magyar nyelvű könyv várja olvasóit. A „magyar auctorok” tehát most is „elég szerencsés és hasznos munkát tettek”, magyar könyvekben igyekeztek bemutatni az 1988-as magyar valóságot, népünk érzésvilágát, társadalmunk erkölcsi, világnézeti problémáit. S mivel a szépirodalom nemcsak a természeti és társadalmi valóság művészi szintű újrateremtése, de ugyanakkor az emberiség naplója is: a mai magyar könyvírók ismét továbbírták ezt a naplót. Mit szólna Bessenyei a 18. századi filozófus-író a mai könyvsátrak gazdag választékához? Hogyan vélekedne Esterházy, Moldova, vagy Sütő András legújabb könyveiről? Mi lenne a véleménye a saját megyéjének „könyvkiadásáról” ? Bizonyára meglepetéssel olvasná, hogy a 20. század mai költőit is biztatni kell a versírásra, mert a mai költők hite szerint is kell a vers. A Tiszta szívvel füzetek legújabb kötetében — Kulcsár Attila sorait olvasva — csak ámuldozna korunkon: a mai költő sem elégedett még a vers hatásával, ezért biztatja társait, hogy „imád- ságos tenyérbe... ínyenc étlapokra ... nők és pohár fenekére ... lökhárítókra ... focipályára ... szemhéjak falára ... végrendeletbe” írjanak verseket, ha azt szeretnék, hogy „ezrek ... százezrek olvassák őket.” És hogyan fogadná Bessenyei azt a hírt, hogy a nevét viselő Irodalmi és Művelődési Társaság kiadásában, a nevét viselő könyvesboltban és a könyvhét sátraiban kapható a Szellemi elődeink c. sorozat első kötete, amelyben többek között éppen az ő életútját ismerheti meg az olvasó, Tiszaberceltől Sárospatakon és Bécsen át Bakon- szegig, illetve Nyíregyházáig. Elégedett lenne-e azzal az igyekezettel, amellyel a Társaság tagjai próbálják birtokba venni szellemi örökségét, s azzal a tevékenységgel, amelyet a szülőmegye lakosai életművének megismerése érdekében végeznek? Vajon a Bessenyei alkotások és a róla szóló könyvek megjelenésével együtt a felviló- gosodott gondolatai is ott^____________ _______________________ honra találnak a nyírségi emberek tudatában? És mit szólna a 33 éve elhunyt nagy kezdeményező: Supka Géza a mai könyvhét rendezvényeihez? ő még csak a könyvnap megrendezésére tett javaslatot, ma már könyvhetünk van. Ö még a nehéz anyagi helyzetben lévő írók megsegítésére is gondolt, de óva intett attól, hogy ez a nap az ő idejében — tehát 1929-ben — afféle „perse- lyező, közönségpumpoló” nappá váljék. Ma ilyesmi eszünkbe sem jutna. Az általa megálmodott ünnep gerincét „a festői könyvvásár” jelentette, amelyet „a városnak lehetőleg valamely csendesebb terén, amennyire lehetséges, históriai épületek, vagy természeti szépségek keretébe” kell foglalni. Művészien dekorált pavilonokat, reklámkocsikat, katonazenész ébresztőt és festői jelmezbe öltözött kürtös heroldokat is képzelt hozzá. S úgy gondolta, hogy mindenütt ^ismert személyiségek” nyissák meg az ünnepi könyvnapot. Nos, mi igazán sok tekintetben figyelembe vettük, hagyománnyá fejlesztettük Supka Géza elképzeléseit. Nyilván — 59 év elteltével — több területen túl is haladtuk javaslatait. Hiszen ha meggondoljuk, hogy az első könyvnapra még mindössze 2 könyv: Móra Ferenc: Ének a búzamezőkről és Szabó Dezső: Az elsodort falu című regénye jelent meg, hogy 1939-ben 38, 1949-ben 41 kötet került a könyvsátrakba, akkor a mai mennyiséggel elégedettek lehetünk. Ha viszont a 10 évvel ezelőtti, az 1978-as terméshez hasonlítjuk a most megjelent műveket, az akkori 132-höz képest meglehetősen alul maradtunk. A leglényegesebb Supka- javaslat azonban — sajnos — ma is időszerű. A könyvnap megrendezésének legfőbb indítékát így fogalmazta meg: „Magyarországon kevés az olvasó ... nyolcmillióból egy-kétszáz- ezer”. Nincsenek előttem mai statisztikák, mégis úgy érzem: ma is ez a legfőbb indítéka a könyvhét megrendezésének. Lehet, hogy számszerűen túljutottunk a Supka Géza által ezelőtt 59 évvel leírt adaton, de most ott áll előttünk a kérdés: vajon a több olvasó jobb könyveket olvas-e, vagy az egészségtelenül megszaporodott szubliteratúra termékei: a szellemi igénytelenséget kiszolgáló „művek” uralják a könyvpiacot? H a az idei könyvhét listáját nézem, nincs ok az aggodalomra: Arany János és Juhász Ferenc, Németh László és Sőtér István, Pilinszky és Sütő András jelen van a mai magyar irodalom élvonalából. Minőségüket, magyarságukat ismerve — úgy tűnik — most is érvényes Bessenyei megállapítása: „a magyar auctorok ... szerencsés és hasznos munkát tettek”. Most már a magyar olvasókon a sor. Vajon szembenézett-e már a mai 10 millió magyar azzal a kérdéssel: mi a könyv szerepe az ő életében? Csak ^helyes válasz esetében beszélhetünk a könyvhétről úgy, mint a „magyar kultúra egyetemes, nemzeti ünnepéről”. Bánszki István _________________ AZ ELMÜLT HETEKBEN az általános iskolát most végző nyolcadikos diákok és természetesen szüleik is bizony országszerte nem kis izgalommal várták a postást. Továbbtanulási szándékaik első megméretésének eredményeit dokumentáló, s kézhez kapott felvételi értesítő a nagy többségnek örömöt és megnyugvást, de sokaknak keserűséget és csalódást hozott. Nekik az első próbálkozás nem sikerült, őket minden helyről (ugyanis a továbbtanulni szándékozó diák több iskolát jelölhet meg) elutasították. Tájékoztatás végett közölték velük, hogy továbbtanulási jelentkezési lapjaikat a Megyei Pedagógiai Intézethez továbbították. Az utasítás záradékában viszonylag egy szűk rétegnek, az elutasító iskola — adminisztratív feltételektől meglehetősen korlátozva — fellebbezési jogot adott. Akiket ebből is kizártak, azok további sorsával a Megyei Pedagógiai Intézet pályaválasztási szakemberei foglalkoznak. Az erre a sorsra jutott tanulók száma sajnos nem kevés. Már évek óta közel ezres nagyságrendű a megpályázott helyekről elutasítottak száma. S ez a végzősöknek durván 10%-át jelenti. Mondhatná valaki, hogy ez nem is sok, ha a szelekciós folyamatok jól működnek, akkor ez a nagyságrend természetes is. A dolgok helyes megítélésében azonban figyelembe kell venni, hogy ezt a nagyságrendet lényegében módosítják a felvételi elbeszélgetéseken (vizsgákon) történő rábeszélések, az úgynevezett elsődleges átirányítások. Ennek eredményeként a tanulóknak nem kis száma lényegében csak iskolát választhat, de szakmát nem. Mindent egybevéve, a továbbtanulni nem kívántakat is bekalkulálva, így a nyolcadik osztályt végzők számának (1988-ban 10 500 fő) jelenleg alig, több mint 50%-a tanulhat ott ahol ténylegesen akart, ahová tudatosan készült és elsősorban jelentkezett. A többiek átirányítottak, sőt többszörösen átirányítottak, a maradékelv alapján elosztottak. Ne higgyük, hogy ezt a tanulók nem érzik, az ezekkel járó hercehurca nem rontja az önbizalmukat, esetenként önbecsülésüket is. Azoknak pedig, akik minden iskolából véglegesen kiszorultak, sorsa szinte már megalázó. A gyerek az egyre szűkülő, tanulási, képzési munkaerőpiacon valósággal „áruvá” válik, ahol az „üzleteket” a pályaválasztás közreműködésével, a legkevésbé vonzó szakmák üzemeinek a képviselői és a szülők kötik. Az esetek többségében, sem a szülőnek, sem a gyereknek semminemű tapasztalata, ismerete nincs a munkahely fizikai, pszichikai, mentális követelményeiről. A tanulást szervező munkahely pedig legtöbb esetben a gyereket még nem is látta. Az ilyen alkuk természetesen mind a beilleszkedés, mind a magatartás és nem is szólva a tanulás, szakmai érdeklődés szempontjából mérhetetlenül sok veszélyt rejtenek. Annál is inkább, mert mondanom sem kell, hogy ezeknek a tanulóknak döntő többsége az általános iskolát alacsony szintű tanulmányi munkával, így igen hiányos ismeretekkel és készségszintekkel hagyják el. Az ő többségük csak bukdácsolva, vagy kegyelemkettesekkel jutott el a nyolcadik osztályig. Kaptak továbbtánulásra jogosító végbizonyítványt. De hiányos műveltségük, fejletlen készségszintjük — írás és olvasási nehézségeik — miatt a nagyobb követelményt támasztó középfokú képzésben képtelenek helytállni. Vagy lemorzsolódnak, vagy a középfok (döntően a szakképzés) további liberalizálódásával ismét kegyelemdiplomához jutnak. A mai gyakorlatunkban mindkettőre számtalan példa kínálkozik. E GYAKORLATOT — napjaink kényszerítő körülményeinek ismeretében — több szempontból is a kritika tárgyává lehet és kell is tenni. Először is jobban számításba kell vennünk a maradékelv alapján történő beiskolázás súlyos pedagógiai következményeit. Közismert ugyanis, hogy azokban az iskolákban, ahol a tanulóifjúság többszörös pótlólagos beiskolázással kerül ösz- sze — esetenként nem a képességekkel és nem is a műveltségbeli hiányosságokkal van a fő gond, hanem a tanulási motiváltságával, a célok és a perspektívák bizonytalanságával. Az is keserű tapasztalat, hogy ahol ilyen tanulók nagy többségben koncentrálódnak, előbb-utóbb az ő normáik válnak az iskola domináns elemeivé. A tantestület minden erőfeszítése ellenére is ez a tanulói attitűd terjed, fékez és húz visz- sza minden ambíciót. Ilyen iskolában eléggé gyakori, hogy a jók közepessé, a közepes gyenge előmenetelűekké válnak. Minek következtében az iskola szükségszerűen liberalizálódik, divatját veszi a kegyelemdiploma, amely az iskolán belül presztízsokok miatt is árnyalati tudáskülönbségre épülve hie- rarhizálódik, s ezzel még jobban elfedve a tanítás-tanulás sokasodó bajait. Mindebből következik, hogy pályavá- lasztó-pályairányító munkánkban egyik legfontosabb teendőnk napjainkban a pályaválasztási kudarcok számának, a kényszerítés eseteinek csökkentése. Hogy mérsékeljük az átirányításokat, hogy az autószerelés, vagy a kereskedelem iránt érdeklődő ne az esztergapadnál vagy a vájárképzőbe, a kozmetikusi vagy az óvónői ambícióval továbbtanulni szándékozó pedig ne a szövőgépek mellett döbbenjen rá, hogy ő ezt a szakmát életcélként nem tudja vállalni. Kétségtelen, hogy ezek a gondok a pályaválasztás örökzöld témái. Tőlük megszabadulni, egy minden elemében hibátlanul működő rendszert kidolgozni és működtetni aligha lehetséges. De vitathatatlan, hogy már a mai működő rendszer is lehetne hatékonyabb. Ennek azonban alapvető feltétele, hogy annak alapelemei: a társadalmi szükségleteket reprezentáló munkáltató, a gyerek sorsáért elsődlegesen felelősséget viselő család és a tanuló orientálására leginformáltabb iskola működjön jobban együtt. Mégpedig elsődlegesen a lehetőségek (szükségletek) és az egyéni elképzelések feltárásában, megismertetésében. Az egyes szakmák műveléséhez szükséges személyiségjegyek megismerésében, a pályázó önismeretének gazdagításában, képességei feltárásának segítésében. Valljuk meg e téren lemaradásunk számottevő, a meglévő lehetőségeket is csak szerényen kamatoztatjuk. Ennek igazolására hadd utaljak arra, hogy a Megyei Pedagógiai Intézet korszerűen felszerelt pályaválasztási laboratóriumát évente a pályaválasztóknak alig 10%-a keresi fel. NYILVÁNVALÓ, HOGY EBBEN AZ ESETBEN elsősorban nem a gyermeki akarat érvényesül, hanem több oldalról is motivált szülői döntésekkel állunk szembe. Ami mögött lényegében mint taktikai elem a hivatali korrupció legváltozatosabb formáira való spekulálás szándéka is meghúzódik. E logika szerint nyomást gyakorolni a döntést hozó pedagógusra, iskolavezetésre. Olyan helyzetet teremteni, hogy az iskola mondjon le alapvető érdekeiről, a jobbak kiválasztásának primátusáról, s engedjen szabad utat a sokoldalúan menedzselt egyéni érdekérvényesítési törekvéseknek. Azt hiszem az a szülő, aki ilyenfajta pályaválasztási stratégiát próbál követni, rövidebb-hosszabb távon többszörös veszteséget könyvelhet el. Ugyanis ma már mind kisebb a valószínűsége, hogy az iskolák — melyek önállósága az utóbbi években ebben a témában is kizárólagossá vált — saját érdekeik ellen dolgoznak, válogatási lehetőségeikről lemondjanak. Másrészt azoknak a tanulóknak a nagy része, akik a pályaválasztás során — képességeit meghaladó feladatok elé állítottak — többségükben sikertelen, kudarcot szenvedő emberekké válnak. Sajnos ennek igazolására beiskolázási tapasztalataink számtalan adatokkal szolgálhatnak. MINDEZEK TANULSÁGAKÉNT KORUNK szakszerű és színvonalas pálya- választást sürget. Olyat, amelyet a mainál minden érdekelt nagyobb felelősséggel kezel, komoly egyéni sorskérdés- ként él meg. Mely célja, hogy a továbbhaladok nagy többsége kényszerítés, átirányítás nélkül, első nekifutásra ott folytathatja tanulmányairmjEsbol azt szándéka szerint kívánta. Ez a rendszer rövid távon fel kell, hogy adja a maradékelvre apelláló beiskolázást, az erre épülő iskolaszervezést és fenntartást. Ehhez azonban le kell számolnunk azokkal a sokat dédelgetett illúziókkal, hogy mi azt is meg tudjuk tanítani, aki tanulni sem akar. Helyette viszont el kell fogadnunk azt a tapasztalati tényt, hogy néhány évi munka után, a távolmaradottak nagy többsége belátja a tanulás, a szakmaszerzés szükségességét. A motiváltságnak ezt az állapotát ezeknél a rétegeknél hasznosabb és gazdaságosabb az iskolán kívül beváratni, mintsem őket az iskolában parkoltatni. Annál is inkább, mivel az új oktatási törvény, 16 életévig írja elő a tankötelezettséget, így a munka melletti további szervezett oktatásukról a helyi szerveknek gondoskodni kell. Oklevélszerző tanításukat azonban abban a pillanatban társadalmilag lehetővé kellene tenni, amikor belső szükségletük őket az iskola padjaiba vezérli. Kuknyó János Orosz János: Színház, 1987 KM HÉTVÉGI MELLÉKLET 1988. június 4. 0
