Kelet-Magyarország, 1988. június (45. évfolyam, 130-155. szám)

1988-06-30 / 155. szám

2 Kdet-Migjaioisái — Nyá^gyházi Elet 1988. június 30 A tiszta forrás Ugat a kutya a kertben... Néhány téglát felhalmozott a szomszéd, apró átalakításra készül... Hűs árnyékot vet az öreg diófa... Gyönyörűen piroslanak a cseresznyeszemek, a kis fa első termései... A férfi kinyitja a hűtőszekrényt, harap valamit vacsorára ... Ugye milyen idilli képek? Legalábbis az egyik oldalról. Mert hogyan fest ez a más szemszögéből? Olyan hangosan ugat az a dög, hogy nem lehet tőle aludni... Teljesen rápakolta a téglát a kerítésre, a végén még ki talál dőlni... Olyan sötétséget csinál a nagy diófa, hogy teljesen elsorvasztja a ker­ti növényeket... Azt a cseresznyefát is di­rekt rakta közel a mesgyéhez, csak, hogy bosszantson ... Pántot, lakatot szereltetek a hűtőszekrényemre, mert a volt férjem kieszi belőle az összes kaját... A kétféle nézőpont képviselői aztán üt­köztetik álláspontjukat. Feljelentés feljelen­tést ér. Irány a tanácsháza, de ha ott nem döntenek megfelelően (s az egyik fél úgyis eképpen tartja), akkor nem állunk meg a bí­róságig, a jogerős ítéletig, sőt azon túl sem. Mozgósítunk tanácselnököt, pártbizottságot, újságot, tévét, rádiót, Központi Bizottságot. Nem hagyjuk annyiban, hogy ez a (...) győzzön! A Nyíregyházi Városi Tanács igazgatási osztályának munkatársai napokig tudnák so­rolni a hasonló példákat. Évente legalább tíztucat hasonlóval van dolguk. Birtokviták, vélt vagy valós jogsértések tömkelegé árasztja el őket. Hatásosan átkozódott annak idején a mondabeli török, évszázadok óta sem csökken a rossz szomszédság okozta fi- lemile-perek száma. Eleinte ugyan még csak a tanács dolgozóinak adnak munkát ezek az ügyek, de legtöbbször valóban perrel foly­tatódnak a bíróságokon. Mostanában talán még többen is kevered­nek hasonló vitákba. Egyre több régi, ko­rábban egységes tulajdonú területet oszta­nak, illetve gyakran csak osztanának meg. Helytálló a feltételes mód, mert 1500 négy­zetméter alatt nem alakítható ki külön tu­lajdon, ilyenkor aztán a közös ló túrós háta okozza a galibát. Az eredeti résztulajdono­sok még csak-csak kijönnek egymással, de ha az egyik eladja a saját területét, akkor bizony elkezdődnek a viták. Amikor én megvettem, nekem azt mondta az eladó, hogy használhatom az ösvényt, a kutat stb. A régi társ másképpen gondolja: nem közös­ködöm ezzel az idegennel, elkerítem a ré­szemet, megszüntetem a közös bejárót és a többi és a többi. A törvényháznak még van némi elriasztó hatása, oda inkább csak végszükségben men­nek a vitázó felek, de a tanács az inkább útba esik, s megőrizhetem a „tisztaságom”: még tanúskodni sem voltam soha a bírósá­gon. Persze, ha egy üzlet beindulj akkor már megszűnik az ódzkodás a törvény há­zától is. (Érdekes tapasztalat, hogy amióta felemelték ezer forintra a bírósági illetéket, azóta jobban meggondolja a. „vesztes” is, hogy érdemes-e tovább kötni az ebet a ka­róhoz.) A klasszikus szomszédviták mellett új ága is kifejlődött a perlekedésnek- a válások szaporodása hozta magával a változást. A törvény ugyan már nem köti egymáshoz a volt házastársakat, a megítélt közös lakás- használat azonban igen. Előfordult a taná­csiak praxisában olyan eset is, amikor egy bejárati ajtó mögött élte életét a volt férj az élettársával, plusz a régi feleség és négy- gyerek. Elképzelhető micsoda harmonikus élet folyhatott ott. Mit tehet a tisztviselő? Nem igazán sokat. Türelmetlenek az embe­rek, a házasság alatti keserűségek új erővel törnek fel válás után, kígyót-békát kiabál­nak egymásra. Megpróbálják ugyan kibékí­teni a vitatkozókat, sajnos azonban fehér holló-számba megy az egyezség. Valami mi­att mindig be lehet panaszolni a nr " s amíg nem sikerül végre külön lakásba köl­tözni, addig nem is ér véget a háborúsko­dás. Igaz, önmagában még a külön lakás sem jelenti feltétlenül a békét. Az igazgatási osz­tályon éppen ottjártamkor vettek fel jegy­zőkönyvet egy ilyen ügyben. Fiatal férfi, csinos, de meggyötört szemű ifjú asszony. Utóbbi hazaköltözött gyerekestül a mamá­hoz, mert már nem bírta az együttlétet. A bírósági ítélet szerint azonban jogosult a la­káshasználatra. Férjuram egyszercsak lecse­rélte a zárat, megszüntette’a bejárást. „Mi­nek költözött el?” Türelmet, higgadtságot igyekszik magára erőltetni a nő: „Légy szí­ves, mondd el azt is, hogy állandóan verés­sel fenyegettél, azért mentem, el!” A holmi­jait is elhurcolta, mégis visszajárt, amikor nem volt otthon, és ilyenkor eltűnt néhány, közös tulajdonban lévő dolog — így a férj. Nem igaz — válaszolja az asszonyka. Csak azért történt a zárcsere, mert vendég érke­zett, és a férj attól tartott ismét meglátogat­ja ex-neje a lakást. Summa summárum: az előadó jegyző­könyvbe veszi a figyelmeztetést. A férfi kö­teles kulcsot biztosítani. (Különösen, hogy a saját szobáját tudja zárni, s ha annyira fél­ti a holmiját, pénzét, csak ott kellene tárol­nia.) „Rápakolta a téglát a kerítésre..— Fel­jelentés feljelentést ér, s irány a tanácshá­za ... Térjünk most vissza a hagyományos szom­szédvitákhoz. A tanácsiaktól néhány emlé­kezetes eset felidézését kérem, lássuk, mivel tudjuk bosszantani egymást... Nem kell sokáig gondolkodniuk, már sorjáznak is a példák. Az alaphelyzet: társasház, ahol a padlás­feljárót az elsőemeleti lakás előszobájából lehet megközelíteni. Egyszercsak valamin összekaptak, s a fenti szomszéd — bosszú­ból — kijelentette, nem ad kulcsot az elő­szobájához. A tanácson megállapították a birtokháborítást, megbírságolták az eme­leti lakót. (A birtokháborítást akkor is elkö­veti valaki, ha meggátolja a másikat birto­kának használatában. (Egyre-másra szabták ki a bírságokat. A megbüntetett fél nem hagyta magát, levelezett az atyaúristennel is, de csak nem adtak neki igazat. Amikor aztán már hatvan-hetvenezer forintnál tar­tott az összeg, zseniális ötlete támadt. Akár Nagy Sándor a gordiuszi csomóval! Kulcsot ugyan nem ad — nem enged az igazából —, de leveszi az ajtót, és így az alsó' szomszéd akadály nélkül közelítheti meg a lépcsőt: Mielőtt azonban fellélegeznénk: lám, csak megoldódott az ügy — ideírom a következő lépést. Ekkor meg az alsó szomszéd jelent­kezett, mondván, a határozatban az szerepel, hogy neki jár a kulcs, mégsem kapott. .. Ezt a.kifogást aztán komolytalannak minő­sítette a hatóság, de véglegesen, megnyugta­tóan csak akkor zárult lé a haragszomrád, amikor az egyik lakó máshová költözött. És íme itt egy másik „gyöngyszem”! Tíz évig tartott a huzavona, adott dolgot a váro­si tanács műszaki osztályának, a megye épí­tési osztályának, a tanácselnököknek, pénz­ügynek, ügyészségnek, a Minisztertanács Ta­nácsi Hivatalának, a KB panaszirodájának — s még ki tudja, ki mindenkinek. Több ki- lónyi akta gyűlt össze a dossziékban. Ne vár­ja, Kedves Olvasó, hogy lépésről-lépésre vé­gigkövetjük az eseményeket. Csak néhány­nak a felvillantására vállalkozhatunk. Közös használatú teraszt bontott el az egyik szomszéd, amit sérelmezett a másik. Ez az egyszerű kis eset tartott annyi ideig. Volt itt viszontfeljelentés, mondván: több­letingatlanra tett szert a másik. Nyári kony­háját ugyanis helyrepofozta, lakhatóvá tette, ráadásul kiadta albérletbe. (Kiderült végül: ez a ház nem is ház.) A pincelejáróban el­zárta a közös vízcsapot az egyik. Bírságolá­sok sora után aztán végül csak helyre kel­lett állítani az eredeti állapotot. Űjabb példa: régi típusú állami házat megvett a két korábbi bérlő. Egyikük — mint kiderült, az építési engedélytől eltérő­en — úgy alakította át lakrészét, hogy a be­járati egyszárnyú ajtó helyett kétszárnyút épített be. A két bejárati ajtó viszont össze­összeütközött a gangon, mint ahogy ezek- után a két szomszéd is. Egyikük autodidakta módon jogtudorrá képezte ki magát, úgy is­merte a Polgári Törvénykönyvet, mint aho­gyan a jogászok is alig. Beadvány beadványt követett, végül a (Legfelsőbb) bíróság köte­lezte az átalakítót, cserélje ki a kétszárnyú ajtót. (Felmerült itt elfogultság vádja is, ezért a pereskedés hulláma elérte a szolnoki és a debreceni bíróságot is.) Egymást érték a tanácson az ügyészségi vizsgálatok, az iratok minden létező fórumot megjártak, a peres felek pedig — szó szerint — belebetegedtek a huzavonába. A vádak között már olyan nagyjelentőségűek is szerepeltek, hogy a szamócaágyás nagyobb a lehetségesnél; hogy a poroló rossz helyen áll, és még folytathat­nánk. A végkifejlet: csak ki kellett bontani a kétszárnyú ajtót,, és áttenni a terv szerinti helyére. Ekkor derült aztán ki, hogy a bel­ső átalakítás sem az engedélynek megfele­lően történt. AZ új ajtó ugyanis egy válasz­falra nyílik... Kívülállóként akár komédiának is felfog­hatjuk az idézett hercehurcákat, ha viszont belekeveredünk, akkor könnyen tragikus színezetet kaphatnak ugyanezek az ügyek. Pénz, időpocsékolás, idegesség. Költői a kér­dés: megéri?! Papp Dénes Novemberben lesz öt esztendeje annak, hogy egy lelkes népművelő-pedagógus-nép- rajzos, Balázs Gusztáv Nyíregyházán meg­alakította az Igrice gyermek táncegyüttest. Nyúlc—kilenc esztendős gyermekeket hív­tak, hogy tanulják a magyar népi játékokat, majd legyenek a népi táncolás avatott mű­velői. Jöttek is, és a jelentkezőket mind fel is vállalta az együttes. Abból indultak ki: minden gyermekben van képesség, és csak a pedagóguson múlik, mit lehet kihozni belő­le. Így aztán nincsen elveszett leány vagy legényke, mindenki számára nyitva az út a a játék és a tánc csodás birodalmába. A csoport az Igrice nevet kapta. Ez azt is jelentette, hogy vállalták az előd Igrice együttes művészi és etikai programját, de a név egyben utalt a hajdani Nyíregyháza ha­tárában volt Igrice nevű településre, mely­ről a ma is megtalálható erecske kapta a nevét. Egy kicsit jelképes is volt a névadás, ezzel is szerették volna érzékeltetni, hogy a helyi hagyományokhoz való kapcsolódós igen fontos szerepet fog játszani a gyermekcso­port életében. A kezdet is ezt jelezte. Danes Lajos tanár úr páratlan gyűjteményének alapján kezdték a játékokat, de a csapat lel­kes tagjai maguk is gyűjtőkké váltak. Ha­mar kiderült, a kicsik szeretnek játszani, tudnák is, és a népi játékok különös varázsa hamar magával ragadta őket. Az öt évvel ezelőtti indulás után évről évre újak jöttek az Igricéhez. A kicsik nőttek, s a tánc lett az igazi elemük. így most, amikor hetven tagja van már az együttesnek, elmondható, hogy nyolctól tizennégyig minden évjárat képviselteti magát. A kicsik játszanak, a na­gyok már csak táncolnak, hiszen aki egyszer megismerte a „kemény” művészetet, nem tud tőle szabadulni. A megye gazdag néprajzi anyaga kínálta az első élményeket. A tyukodi, nagyecsedi, púposhalmi játékok, táncok, a szatmári és beregi hagyományok mind nagyobb helyet foglaltak el a repertoárban, s lassan arra is mód nyílott, hogy a megye határain kívülre pillantgassanak. így duna-tiszaközi, dunán­túli, palóc népművészeti értékek is gazdagí­tották tudásukat. Nem titkolt célja az együt­tes vezetésének az, hogy a játék és a tánc segítségével a nevelést szalgálják. A magyar népművészet és néprajz olyan erő, mely ké­pes a nemzeti tudatot erősíteni, a valahová tartozás érzését kialakítani. És ez nagyon fontos. Akkor, amikor az oktatás és nevelés ezzel az iskolában és otthon is adós marad, igazi missziós feladat ennek felvállalása. A csoport fogékony, fiatal tagjai így mind jobban megismerték hagyományainkat, ma már az ország különböző vidékeinek dallam­kincsét első hallásra felismerik. A kemény munka, a fegyelem a szín­vonalat követelő nevelői munka szelek­tál. Igaz, a fluktuáció igen kicsi, de lényegében mindig azok maradnak, akik számára az együttesben való sze­replés élményt, sikert kínál. Ehhez sok fellépésre van szükség. Igaz, gyakorta hal­lunk a csoportról, ők mégis kevésnek érzik azt a lehetőséget amit kapnak. Hírük vi­szont már most igen nagy. Az egész ország­ban ismerik őket, amihez az is hozzájárult, hogy Sátoraljaújhelyen fesztivál-díjat nyer­tek, legutóbb Egerben arattak sikert, de lát­hatták a kis Igricéket Nyíregyházán külön­böző ünnepségeken, kis településeken, Nagy- kállóban, különböző városi és megyei bemu­tatkozásokon. A siker igen nagy mozgató­erő, a kis táncosok és játszók számára él­mény a közönség tapsa. Éppen ezért is van igen nagy szükség arra, hogy gyakran és minél nagyobb közönség előtt mutathassák be tudásukat. A csoport vezetőinek, fenntartóinak azon­ban talán egyik legnagyobb gondja, hogy ma a népi művészetek iránti érdeklődés elég szűk körre korlátozódik. Bizony alig érthető, hogy a hagyomány miért nem integrálódik jobban a magyar kultúrába, hiszen ez lenne a természetes. Kicsit még mindig kuriózum­nak hat a népi játék, tánc, holott mindkettő egy olyan szellemiséget hordoz, ami magyar­ságunk szerves része. Nem attrakció tehát, hanem a nemzeti tudat része, s igen fontos lenne, hogy ez a nagyonis kozmopolita mű­vészeti jelenségek korában mind jobban ér­együttes a közönségen kívül éppen ebbe az irányban ragadta magával a szülőket. Az Ig­rice együttesben a szülők ma már nemcsak a gyermekek segítői, hanem a magyar nép­művészet és néprajz mind jobb értői. Ennek is köszönhető, hogy amikor Igricéről van szó, akkor oda kell érteni a szülőket is. Se­gítők, a szó legjobb értelmében menedzse­rek, hívei az ottani munkának. Szerepe van ebben annak is, hogy az Igricében táncolok tanulmányi átlaga meghaladja a négy egé­szet, fegyelmük és magatartásuk kiváló. Ha a megkívánt szinteken, a pontosságnak nem felelnek meg könnyen kieshetnek a csoport­ból. Az Igrice gyermekegyüttest a megyei és városi művelődési központ tartja fenn és támogatja. Igen tisztességesen, hiszen min­den feltételt megteremtenek a munkához, az utaztatáshoz. Jó a ruhakészlet is, így min­den szereplési igénynek meg tudnak felelni. Egy gond van, de ez nem a fenntartókon múlik. Nincsen állandó kísérő zenekar. Gyu­láról, Szegedről, Hódmezővásárhelyről, Sal­gótarjánból kell zenészeket hívni egy-egy fellépéshez. Ez költséges és igen rossz, hiszen egy ilyen együttesnek kell az állandó kísé­ret. így gépzenére próbálnak, megszoknak egy tempót, s ha neadj isten a kísérők mást játszanak, akkor könnyen baj lehet a tem­póváltásból. Ez a zenekartalanság elég szo­morú bizonyítvány Nyíregyháza és a megye számára. Van tanárképzőnk ének és zene­szakkal; van zeneiskola; van zenei szakkö­zép. Aligha hihető, hogy ne lehetne egy jó kis együttest kiállítani az itt tanulókból. Ezt az együttes nem tudja szervezni, ehhez a muzsikusok hatékony segítsége lenne szük­séges. Jogosan merül fel a kérdés: mi lesz a gyermekekkkel, akik elérik a 14. évet, el­hagyják az általánost? Nos, a tervek szerint belőlük alakul majd a megyei ifjúsági népi- tánc-együttes. így lehetőségük lesz a további táncolásra, és újabb, bizonyára igen színvo­nalas csoporttal leszünk gazdagabbak. Mert nem árt a konkurencia itt sem, nem volna jó, ha néhány együttes kizárólagos helyzet­ben maradna. Egyezségünk van, hogy egy­mástól embert nem csábítanak, remélhetően ezt be is tartják a csoportok vezetői. Nem lenne jó, ha az Igrice — a futballhoz hason­lóan — olyan együttes lenne, melyből rabol­ni lehet az erősebbnek. Az ifjúsági csoport ugyanakkor még magasabb fokon, jobb ér­téssel lesz a néprajz, a népi tánc ismerője és művelője, s ezzel olyan mag alakulhat ki, mely sokakat ragadhat magával a magyar kultúra legszebb hagyományai felé. A kezdeti elképzelések íve az elmúlt öt év alatt töretlennek bizonyult. Az Igrice együt­tes olyan bázis lett, melyet igen jól haszno­sítanak a megye más területein is. Táncokta­tók kaphatnak itt tapasztalatot, élményt, szakmai segítséget. Kialakult egy olyan kö­zösség, mely az öröm alapján áll, itt minden önkéntes, beleértve a fegyelmet is. És az ere­dendő célok közül mind jobban érvényesül az, ami a magyarsághoz való hűséget igyek­szik beletáplálni minden tagba. A kis Igricé­ket legközelebb augusztus 20-án láthatjuk a sóstói múzeumfaluban, ahol a kenyér ün­nepi szertartásánál működnek közre. Köz­ben készülnek, hogy novemberben méltó műsorral léphessenek a publikum elé. Két­órás lesz a program, melyben az ünnepelő együttesen kívül finnek is fellépnek, de ven­dégük lesz a Nyírség táncegyüttes is. A fel­készülést már ketten irányítják, az együt­tes vezetője, valamint az asszisztens, aki a lányok pártfogója: Lukács Nóra. Figyelmet érdemlő az Igrice gyermek­együttes léte, munkája, célkitűzése és ered­ményessége. B. L. Mindenki számára nyitva az út a játék és tánc csodás birodalmában. Az Igrice gyer­mekegyüttes a nyíregyházi múzeumfaluban. Török átok? „Nem hagyjuk annyiban!” őrzik a néoi kultúrál

Next

/
Oldalképek
Tartalom