Kelet-Magyarország, 1988. június (45. évfolyam, 130-155. szám)

1988-06-03 / 132. szám

1988. június 3. Kelet-Magyarorizág S Levonii a tanulságát Az alábbiakban folytatjuk megyénk pártértekezleti kül­döttei írásos felszólalásainak közlését. MINDEN FELELŐS MAGYAR állampolgár, de kü­lönösen azok, akik itt a párttagság képviseletében van­nak jelen, érzik, hogy rendikívüli fontosságú ügyben ült össze az országos pártértekezlet, amelynek nehezen formálódott a feladata, jogköre, működési és döntésho­zói mechanizmusa. Mind a gazdaság, mind a társadalom igényli és sür­geti a megújulást. Határozott a vélemény, hogy a hely­zet reális és kritikus értékelése tovább el nem odázha­tó. Emlékeztetni szeretném a küldöttelvtársakat arra: a 70-es évek elején országos szintű fórumokon vezető emberektől hangzott el, hogy hozzánk nem fog begyű­rűzni a gazdasági válság. Néhány év múlva ugyanezek a vezetők beismerték: tévesen ítélték meg a helyzetet. Rossz helyzetértékelésen alapuló véleményük következ­ményeként is súlyos miilliárdokkal nőtt az ország adós­sága. Ugyancsak rossz döntés következményének tar­tom a szabolcs-szatmári iparfejlesztés elmulasztását. Ezt a területet évtizedekig egyszerűen kihagyták az iparfejlesztésből, most pedig több ezernyi munka és megélhetés nélkül maradó távolsági ingázót kap vissza a megye. Tovább gyarapítva foglalkoztatási gondunkat, hiszen évente több ezer fiatalnak nem tudunk munkát adni, miközben továbbtanulási esélyük is romlik. Mind­ezek igen hosszú ideig több generáción éreztethetik ne­gatív hatásukat. Jól tudom, hogy eredményeinket 1945-höz, vagy 56- hoz viszonyítva igen nagy utat járt be az ország. Csak­hogy ez az út önmagunkhoz képest nagy. A világban azt tapasztalhatjuk, hogy a hozzánk hasonló fejlett­ségű népek — esetenként még rosszabb helyzetből in­dulók — leköröztek bennünket, s fejlődésük ma is tö­retlen, miközben nálunk nemcsak megtorpant, de visz- sza is esett a gazdaság, az életszínvonal. Nem engedhetjük meg, hogy ugyanazok a hibák megismétlődhessenek. Nem történhet meg, hogy az ed­dig sorozatosan rosszul vizsgázók most még egy utó­vizsga lehetőséget kapjanak, hiszen annak sikertelensé­ge még súlyosabb kudarccal fenyeget. Nem kis felelős­sége a pártértekezletnek, hogy olyan vezetőket válasz- szón, akik az új idők új feladatainak maradéktalanul képesek megfelelni. az Állásfoglalásban olvashatjuk, hogy a társadalmi élet minden területén fel kell gyorsítani a reformfolyamatokat, meg kell újítani a gazdaságot, és a politikai intézményrendszert, s mindehhez szüksé­ges a társadalom alkotóképességének kibontakoztatása. Számomra külön is izgalmas a kérdés, milyen feladatot szánt a párt a Hazafias Népfrontnak? Az állásfoglalás- tervezet népfrontot említő bekezdései mintha kiskorú­nak néznék ezt a népünk történelmében sokszor és ma is pótolhatatlan szerepet vállaló mozgalmat. Ezek alap­ján nehéz elképzelnünk, hogy a társadalom átrendező­désének gyötrelmes folyamatában miként képviselheti a népfront a különböző — akár kisebbségi — vélemé­nyeket, ha a döntések előkészítésében és a célok meg­jelölésében nem kap kellő szerepet. A pártnak nem le­het közömbös, milyen politikai, mozgalmi szerepe van a szövetségi politikát megtestesítő népfrontnak. NÉHÁNY MONDAT A HANGULATRÓL. Ügy ér­zem, hogy napjainkban mindenfelé tapasztaljuk a kri­tikus hangvételt. Ennek nem kis részben oka a féltés, a félelem is, hogy ebben a nehéz, sorsdöntő helyzetben sikerül-e megfelelő kiútra találni; elég következetesek lesznek-e a reformot szolgáló intézkedések; elég bátrak lesznek-e az irányítók az újításban. Mi lesz, ha nem a megfelelő szakértelem tanácsaira építünk? És itt visz- szakanyarodnék a sok hibás döntésre, amely joggal fog­lalkoztatja a közvéleményt, fiatalokat csakúgy, mint az idősebb párttagokat. A különböző közösségek összejöve­telein újra és újra megfogalmazták: a gondok időbeli feltárására van szükség, csak így lehetséges a hibák korrigálása. Hogy gyorsan mozduló társadalommá vál­junk, ehhez megvan a jó szándék, a segítőkészség, a szaktudás, erre lehet és csakis erre kell alapozni! Soltészné Pádár Ilona a Hazafias Népfront megyei titkára Hűség a tanyahoz Paróczainé. szíves szóval in­vitál, jut még hely az ide­gennek a kispadon. Keze ügyében helyezi el a góréból lett botot, amely nélkül már egy lépést sem tudna tenni. Szétszóródtak a világban — Jó itt nekünk Petői i-ta- nyán. Ami kell, az megvan, ami pedig hiányzik, azt nem adják pénzért még a világ végén sem. Ügy ám, a beteg­ség a legtöbbünket leverte a lábáról — sóhajt Kovács Pé- terné, aki a tsz-ből jött el rokkantnyugdíjasként. — Há­rom lányt szültem, meg egy szerelemgyereket vettünk magunkhoz és őt neveltük saját fiúnkként. Tudja, sze­rettünk volna mi több gyere­ket, de az uramra egyszer rádőlt egy ház fala... Aztár sokat betegeskedett, szegényt hat éve vitte el a szíve. Kovácsné lányai másutt keresték a boldogulás útját. Egyik Jánkmajtisra, másik Vajára ment férjhez. Név­rokona, a szembeszomszéd- ban lakó Kovács Sándomé viszont Vajáról jött ide lak­ni. Végszóra érkezik a fiatal- asszony, karján csöppnyi szőkeség, a kétéves Melinda. Ö a kisebbik gyermek. — Nekem könnyű volt megszokni a tanyát, a szüle­im elhaltak, így Vajához már nem kötött semmi. Itt vettük ezt a kis lakást — mutat a túloldalon levő kétszoba- konyhás ' házra. — Míg tör- lesztjük az OTP-t, addig eszünkbe sem jut máshová menni. Ki tudja, később mit hoz a sors? Itt jó pénzt ke­reshetünk bikahizlalással-, nemrég vittek el tőlünk ket­tőt, negyvenezer forintot kaptunk érte. Városon, ahol egy szál zöldségért is a bolt­ba kell menni, nem tudnánk így megélni. Öregszik a tanya — öregszik a tanya népe, már aki megéri a hajlott kort. Nézzen meg engem! — szavai igazát sorsával pél­dázza Paróczainé. — Esőben, fagyban, forróságban hajtot­tam a téesz földjén eleget. Az uram is onnan jött nyug­díjba, csak hát nem sokáig élvezhette a pihenést. — Magunk maradtunk, akik kitartottunk a tanya mellett — így Kovácsné. — Már az A bágyasztó május végi nap már a nyarat juttatja eszünkbe. Bóbiskolnak a kispadon a ház előtt, talán csak özvegy Kovács Péter- nének jár a fejében a va­óvodásokat és az iskolásokat busz hordja Naményba, es­te jönnek vissza. Van egy üres kultúrház, az unokám rendszeresen kisepri, de nincs állandó ember, aki itt szervezne valamit. De minek is? Mindenkinek ott a tévé, a rádió, nem ritka a magnó, a lemezjátszó. Aki többre vágyik, vett autót és pár ki­lométerre ott a város. A csepp boltban az asszonyok, az italboltban az emberek ta­nyáznak. Amit tudni kell, itt úgyis meghalljuk. A vasút, mint köldökzsinór Megjárta a világot, látott sok szépet Kálmán Károly, mégis szülőföldjén telepedett le. A vasút elvette egészsé­gét, megtépázta erejét, lassan már a csendes morgolódásra is ráun az öregember, a 64 éves pályamunkás. — Az még. nem is lenne baj, hogy megöregedtünk, de a négy gyermekünk közül egyik sem akart itt gyökeret ereszteni. Hiába húztunk fel a két kezünkkel egy három­szobás nagy házat, ha kiha­lunk, tán még ebek harmin- cadjára jut a családi hajlék. csorafőzés. Sorstársával, a szintén megözvegyült és ezernyi bajra panaszkodó Paróczai Jánosnéval osztja meg az ülőkét. Lábuknál egy tacskó hűsöl. Pedig sokat gürcöltünk, ami­kor a gyermekeink kicsik voltak, még családi pótlékot sem kaptunk. Gyakran éjsza­ka is raktuk a követ, hogy jusson a betevő falatra. Szélmalomharc lenne a ta­nya sorsa? Báró Perényi Zsigmond birtokán az egy­kor volt cselédek nagy léleg­zetet véve láttak hozzá cse­lédsorsuk szimbólumainak le­rombolásához. Űj házakat építettek, kutat fúrtak, házat emeltek a kultúrának. Volt, aki belerokkant, és a negy­venet sem töltötte be, ami­kor az infarktus elvitte. Ma a. fiatalabbak a munka, a megélhetés reményében a hol zajosabb, hol kényelmesebb városi életre vágynak. — Csak azt írja még az újságba, hogy a vonat se áll meg a tanyán — sérelmezi Kovácsné, az öreg vasutas helyesel hozzá. — Órákkal korábban kell buszozni Na­ményba, hogy onnan — Pe- tőfi-tanyán keresztül — be­menjünk Nyíregyházára, vagy átszállással Pestre. Talán jelképes itt a vasút, az egyetlen köldökzsinór, amely messzire repítené a tanyának örök hűséget eskü­dött embereket... Tóth Kornélia f-------------------1 Séta közben eggel hat óra. Jár- Br kálók a ház körül. * Ez a legjobb idő a levegőzésre. A szomszéd házból, a Május 1. ítér hét álól ismerős hölgy siet munkába. Futtában szól oda: — Képzelje, az éj­szaka ellopták a lépcső­házból a függönyöket. Meg összerugdosták a lábtörlő­ket. Érdemes egyáltalán szépíteni a házat? Érdemes? — gondolko­dom, s megnézem iá tetthe­lyet. Igyekeztek az embe­rek, hogy szebb legyen a lakókörzet. A ház. Hogy ne ásítson üresen a lép­csőház. Most minden csu­pasz, a vandalizmus nyo­mai mindenfelé. Hogy egyedi eset? Nem. Pár mé­terre innen kitörték a kis fát. A roppant erős ifjú­ság megint bizonyított: si­került leszedni és kidön- teni az összes szemetes­edényt. Aztán a kapu len- gőzárját is eltörték, béna az egész. Pár méterre olaj­ban úszik ia járda és az úttest. Néhány bátor le­gény letépte a reklámtáb­lát, most lengeti a szél a kereten. A falakon spray, ugyanez a lépcsőház belső falán egy másik házban. Ellopott biciklikről, autó­kerekekről, összepisüt pin­cékről és lépcsőházakról szólnak a történetek. Megfékezhetetlen világ. A rendőr kevés, sajnálom is szegényt, mindenki ben­ne bízna, de hát minden­ütt nem lehet ott. A köz­területőr csak nappal mun­kálkodik, olyan a munka­ideje. A házfelügyelő fél, a közös képviselő se Cas­sius Clay. Az egyik tehát szépít, a másik rombol, így teljes a társadalmi munkamegosztás. Az egyik takarít, a másik piszkot, így teljes a foglalkozta­tottság. Negyed hét. Haza­megyek. A jó levegőre vágytam, de mégis, rosz- szabb a kedvem, mint volt. Rájöttem, a jó közérzet­hez nemcsak több oxigén kell. Környezetünk azon-- ban sokszorosan szennye­st. (bürget) V _____________y ÜZLETKORSZERÜSÍTÉ­SEK Záhony térségében. Az idén jelentősen fejleszti bolt­hálózatát a Záhony és Vidé­ke Áfész. Három településen is számottevő beruházást hajt végre: Mándokon 12 millió forint költséggel új ABC- áruház épül, bővítik a tuzsé- ri vegyes boltot és korszerű­sítik a tiszaszentmártoni ke­reskedelmi egységüket. Terefere a kispadon. M agam is belátom, né­mi magyarázatot ér­demel, hogy most, a pedagógusok napjának kö- zeledtén miért éppen egy tanácselnökkel váltunk szót erről a hivatásról. Nos, Szabó József, Nyírtura és Sényő közös tanácsának el­nöke három nézőpontból is véleményt alkothat. Egy­részt mindjárt tisztségénél fogva, hiszen a tanács az iskolának is gazdája. Aztán mint szülő, egy most érett­ségiző fiatalember és egy harmadikos gimnazista nagylány édesapja. Végül, ám korántsem utolsósorban szakmabeliként, tudniillik eredendően maga is peda­gógus volna. — Tizénkilenc évig ta­nítottam is. Sényői vagyok, hatgyermekes családból származom. Édesanyám és asztalosmester • édesapám azon voltak, hogy csak ta­nuljunk. Az egyik testvé­rem például jnérnök lett, én pedig tanítóképzőt vé­geztem. Tizenkilenc évesen kezdtem a pályát Kömörő- ben, öttagú tantestületünk tanította a nyolc osztályt. Mondhatom, az a kis falu még igazi közösségként élt, amely nemcsak befogadta — tisztelte, megbecsülte a tanult embereket. Mi, „ta­nító urak”, még az idős embereket sem tudtuk meg­előzni a köszönésben. — Véleménye szerint mi­ért, hogyan fogyatkozott meg mostanra ez a tiszte­let? Hiszen a mai tanítók­nak, tanároknak tagadha­tatlanul kevesebb jut az el­ismerésből, a megbecsülés­ből, mint elődeiknek. — Én nem osztom azt a véleményt, hogy a pedagó­gusokat úgy általában nem becsüli a társadalom. Van­nak, akik ma is nagy tisz­teletnek örvendenek, mert megérdemlik, és persze akadnak olyanok is, akik­nek ebből kevesebb jut — ennek is megvan a maga oka. Én 1962-ben kerültem haza Sényőre tanítani, hu­szonkét évesen már igazga­tóhelyettes voltam. Közben elvállaltam a művelődési ház irányítását, majd a napközi vezetését, voltam a pártalapszervezetünk tit­kára. Szóval nagyon sok ol- oldaláról megismertem mind a pedagógushivatást, mind pedig azt a közeget, amelyben a pedagógusnak dolgoznia kell. S mindig az volt a tapasztalatom, hogy minden pedagógusnak ma­gának kell megteremtenie a presztízsét, kivívnia a kö­zösség elismerését, tisztele­tét. Ez pedig csak úgy le­hetséges, ha olyan munkát végez, s olyan életet él, amely mindehhez alapot te­remt. Meg vagyok róla győ­ződve, hogy ilyen esetben nem marad el az olyan gyakran hiányolt megbe­csülés. — önt 1977-ben válasz­tották meg a közös tanács elnökének. Nem vágyik vissza tanítani ? Nincs nosz­talgiája? — Hogyne lenne! Emlék­szem, augusztusban lettem tanácselnök, és az abla­kunkkal szemben van az iskola. El nem tudom mon­dani, mit éreztem, amikor szeptemberben a tanévnyi­tóra gyülekeztek a gyere­kek, majd megszólalt a csengő... Aztán a napi munka lassan elsodorja az embert. Egy évig még visz- szajártam ugyan, hetenként néhány órát tartani, később ez már nem fért bele az időmbe. Valahogy úgy vál­tam le az iskoláról, mint a csecsemő az édesanyjáról... De a munkámnál fogva ma is szoros kapcsolatban va­gyok a pedagógusokkal, is­merem, megértem a tantes­tületek gondját-baját. Vi­szont azt is látom, hogy olykor akkor sem örülnek, amikor pedig minden okuk meglenne rá. Szeretném, ha saját sikereiket is gyakrab­ban észrevennék. — Bizonyos mértékig mégis kívülállóként, hogy látja, miért nehezebb most a pedagógusoknak, mint akár az ön idejében is volt? — Mindenekelőtt a csa­ládot kell említenem. Jólle­het nyilván mélyebbre nyúlnak az okok, de a vég­eredmény mégiscsak az, hogy a mai családok, szin­te tekintet nélkül társadal­mi helyzetükre, a szülők foglalkozására, sokkal ke­vesebbet törődnek a gyere­kekkel, mint régen. Nagyon sok, valójában családi fel­adatot a pedagógusra hárí­tanak. Az iskolának kell a gyereket oktatnia, nevel­nie, étkeztetnie, sportolásá­ról, szórakozásáról gondos­kodni. A másik dolog, amit el kell ismerni: felhígult a pedagógustársadalom, sok olyan fiatal a pályára ke­rült, aki csak „jobb híján” lett tanító vagy tanár. De ebben mi, pályaelhagyók is vétkesek vagyunk ... Pél­dául a tanítóképzőben 23-an végeztünk az osztályban, és most talán csak heten-nyol- can tanítanak, a többiek el­szivárogtak, mert hívták őket, máshol is szükség volt rájuk. S mint tudjuk, az a folyamat azóta is tart. — Végzettsége szerint fe­lesége is pedagógus, a lá­nya is annak készül. Tehát ennek a hivatásnak a tisz­telete félig-meddig családi örökség? — Igen. A feleségem óvó­nőképzőt, majd a főiskolán magyar—könyvtár szakot végzett. Végül a könyvtárat választotta, de mivel a gye­rekeket is nagyon szereti, összekapcsolja a kettőt: könyvtári órákat, foglalko­zásokat tart az óvodások­nak, iskolásoknak. Egyéb­ként ő is, és a két gyere­kem is a nyíregyházi Köl­csey gimnáziumba járt, il­letve jár, ahonnan a leg­jobb indíttatást kapták. Gyermekszerető, ugyanak­kor a fegyelmet is megkö­vetelő és következetes pe­dagógusok tanítják most is a gyerekeimet, és én ezt na­gyon fontosnak tartom. N éhány napja, hogy jubileumi ünnepsé­geket tartottak a gimnáziumban, az egész családunk ott volt... Sze­rintem az iskola mindig is meghatározó lesz az ember életében, s hogy milyen az iskola, az a pedagógusokon múlik. Gönczi Mária Ahol a vonat sem áll meg...

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom