Kelet-Magyarország, 1988. június (45. évfolyam, 130-155. szám)

1988-06-18 / 145. szám

r---------------------------'i Antianyag vagy üstökös? Á tunguz-rgjtély nyomában Nyolcvan éve, 1908. június 30-án a felhőtlen szibériai égen tüzes golyó száguldott végig. Közvetlenül utána a tajgából tűz- és füstoszlop tört fel, a földei hatalmas lökés rázkódtatta meg. A tüzes golyó pályája még lehul­lásának helyétől 700 kilométerre is megfigyelhető volt, a robbanást pedig 1000 kilométer sugarú körzetben hallot­ták. Mozgásba jöttek a Földön az összes szeizmikus és légnyomásbeli zavarokat regisztráló műszerek. Mi történt tulajdonkép­pen a köves-mocsaras taj- gában, hiszen — bár a je­lenség kétségtelenül meteo­ritszerű volt — meteorit­maradványokat azóta sem sikerült felkutatni. Üstökös lett volna? Le­hetséges. Ebben az esetben a robbanás utáni „világos éjszakákat” az üstököscsóva porrészecskéi idézhették elő, amelyek szétszóródtak a légkörben, és a napfényt a Földre reflektálták. Emel­lett szól az is, hogy üstö­kösnek nem kell feltétlenül a Föld felszínéig jutnia, és ott tölcsért hátrahagynia, mivel jégből álló magja a Föld felszíne felett felrob­banhat. Ezzel kapcsolatban azonban az az ellenvetés hangzott el, hogy a csilla­gászoknak észre kellett vol­na venniük ezt az üstököst. Később — különösen az első atomrobbanások után — egyes kutatók arra a fel­tevésre hajlottak, hogy a „tunguzrobbanás” talán va­lami atom- vagy hidrogén- bomba-robbanáshoz ha­sonló jelenség volt. Ezeket a feltevéseket azonban megcáfolták a tények. A Föld légkörén áthatolva a meteorit anyaga — még ha hasadóanyag lett volna is — természetes módon nem sűrűsödhetett össze annyi­ra, hogy elérje a kritikus tömeget, ami pedig előfel­tétele a láncreakció megin­dulásának. És ami a termo­nukleáris robbanást illeti, egy meteorit az atmoszfé­rán áthaladva nem hevül- hetett fel több millió fok­ra, vagyis olyan hőmérsék­letre, amely nélkül ilyen robbanás elképzelhetetlen. Végül felmerült az az in­kább fantasztikus, mint tu­dományos gondolat, hogy ez az óriási energiamennyi­ség a meteoritban meglévő és a Föld atmoszférájának gázaival összeütköző anti­anyag megsemmisülésének eredményeként szabadulha­tott fel. Az ezzel a feltevéssel szemben felhozott legnyo­mósabb érv az, hogy eddig makroállapotban — tehát valamilyen tömeg formájá­ban — levő antianyag lé­tezésére nincs semmiféle bi­zonyíték. Elképzelhetetlen, hogyan repülhetett egy „darabka” antianyag ke­resztül a mi anyagi gala­xisunkon anélkül, hogy már régen meg ne semmi­sült volna. Szovjet kutatók elegendő anyagot gyűjtöttek ahhoz, hogy az összes hasonló hi­potézisről lemondjanak, és a további kutatásokat ki­zárólag az üstököselméletre alapozzák. Az utóbbi évek szovjet expedíciói megálla­pították, hogy 1908-ban a robbanás központjában a radioaktivitás nem növeke­dett. Tehát bebizonyított- nak tekinthető, hogy a „tunguzmeteorit” lehullá­sának helyén szó sem lehe­tett atomrobbanásról. A legfontosabb kutatási ered­mény az, hogy sikerült a lehulló test pontos esési görbéjét megállapítani. Ezt az üstököst azért nem si­került előbb megfigyelni, mert a Nap irányából kö­zeledett. Kiszámították mozgási sebességét is. Ez elegendő nagy volt ahhoz, V _____Z---------­hogy a lehulláskor felsza­baduló kinetikai energia elvégezze a közismert pusz­tításokat. Eszerint nyugod­tan le lehet mondani arról a feltételezésről, hogy atomrobbanás vagy anti- anyag-megsemmisülés ment végbe. Ami az égési nyomokat illeti, a tűz közönséges er­dőtűz jellegű volt, ennek keletkezéséhez pedig sem­miképpen sem volt szükség atomrobbanásra. Ez azt je­lenti, hogy a felszabadult hőenergia mennyiségére vonatkozó korábbi számítá­sokba hiba csúszott, s ez az amerikai kutatók számítá­sait is befolyásolta. Ellen­őrizték például, hogy a fá­kat ért hőmérséklet csak ötvenede-százada volt az amerikaiak által feltétele­zettnek. Különösen fontos azon­ban a következő: a test le­hullásának a körzetében kozmikus anyagot találtak: apró golyókat, amelyek maximális átmérője 0,2— 0,3 milliméter, átlagos át­mérőjük csupán 50—80 mikron (egy mikron a mil­liméter ezredrésze). Ezeket a golyókat egy olyan 400 kilométer távolságig elnyú­ló területen találták, amely az üstökös lehullásának helyétől ki'nduló nyelv alakját műt tja. Eddig még nincs kétségtelen bizonyíték arra, hogy a talált anyag a kérdéses test részecskéiből áll, de számos körülmény emellett szól. A legújabb számítások szerint az üstökös 6 kilo­méterrel a Föld felett rob­bant, es feltételezhető, hogy a robbanás közben képző­dött, parányi cseppecskék­ből álló felhőt a szél elso­dorta úgy, hogy a cseppecs­kék „kioltott, nyelv” alak­jában oszlottak el a Föld felszínén. Ezen a területen leszállt cseppecskéknek az összsúlya valószínűleg több tucat tonna lehetett. És még egy utolsó körül­mény: az említett világos éjszakákat a köves tajgától nyugatra egy vékony sávon észlelték. Ennek a sávnak a vonala pontosan meg­egyezett az üstököscsóva kiszámított irányával. A tudósok számítása sze­rint a Föld 4—5 milliárd éves múltjában legalább 100 üstökös fejezte be pá­lyafutását a Föld felszínén, illetve légkörében. Az üt­közés csak az üstökös szá­mára katasztrófa, a Földnek — mint égitestnek — meg sem kottyan. Feszenkov akadémikus legújabb felté­telezése szerint azért nem találták meg a több száz­ezer tonna súlyúra becsült óriástest maradványait a Tunguz folyó partján, mert jégbe ágyazott kődarabok­ból állt — tehát üstökös­mag volt —, és széthullott darabjaira. Ha egy üstökös nagyvárosra hullana, pusz­tító ereje néhány hidrogén- bombával érne fel. A Föld felszínét azonban háromne­gyed részben víz borítja, és a szárazföldek jó része vi­szonylag lakatlan, így váro­sok esetleges pusztulása szinte teljesen valószínűt­len. • P. A. ____________________________/ Bpirliget: kigyulladtak a lámpák Próbálom elképzelni a hu­szonöt évvel ezelőtti bátorli­geti, pórházi estéket, éjsza­kákat. A petróleumlámpával megvilágított szobákat, a tűzhelyek sejtelmes fényét. Nagyapám arca dereng fel a messzi múltból, ahogy lefek­véshez készülődvén a lámpa fölé hajol, s elfújja a lángot. A tűz még halkan ropog a spórban, a mennyezeten hal­vány fénykarikák táncolnak. A szobában mégsincs sö­tét... az ablakon át besüt az utcai lámpa. Ugyanabban az időben, ne­gyedszázada ha Bátorligeten eloltották a lámpát, a szo­bákra vaksötétség borult. Mert kintről legfeljebb csak a hold halvány világa sütött be, nem lévén kint villany. Kettős évfordulót ünnepel most az ország: a Trianon utáni Magyarországon az idén száz éve született meg a közvilágítás, s negyedszá­zada fejeződött be a telepü­lések villamosítása. Mindkét esemény Szabolcs-Szatmár- hoz kötődik, az előbbi hely­színe Mátészalka, az utóbbié pedig Bátorliget volt. Ponto­sabban Aporliget, de erről majd később. Csibi Lászlóval, a község tanácselnökével járjuk az ut­cákat, s közben a település nevének kacskaringós törté­netével ismerkedünk. Az imént még Szatmárban vol­tunk, most meg már Sza­bolcsban ballagunk. Pedig nem tettünk meg többet né­hány lépésnél. Csak átmen­tünk a kövesút egyik olda­láról a másikra. Mikor a ta­nácsházán ültünk, szatmári­nak, mikor a kultúrház falá­hoz értünk, már szabolcsinak vallhattuk magunkat. A magyarázat egyszerű. A történelmi Magyarország ide­jén a mostani kövesút köze­pén húzódott a két várme­gyét elválasztó határ. Pórhá­zán szinte kizárólag cselédek, Bátorligeten pedig zömmel kisgazdák éltek. A két tele­pülés lakói alig-alig érintkez­tek egymással. Pórházán a Károlyi grófok voltak az urak, Bátorligeten mindenki a maga gazdája volt. A két település 1951-ben egyesült Aporliget néven, de hetven­öt nyarán Bátorligetre vál­toztatták a nevüket, azt gon­dolván, így mégiscsak job­ban tudják majd az embe­rek, merre is található ez^ a falu, hiszen a bátoriigeti ős­láp nevét akkorra már meg­ismerte a világ. A tanácselnök fiatalember, talán harminc ha lehet, rá­adásul nem is itt született, így aztán aligha adhat vá­laszt az iménti kérdésre (legfeljebb a helybéliek el­beszélése nyomán): milyenek lehettek a villanyvilágítás előtti aporligeti éjszakák. Se­baj! Majd elmondják a tős­gyökeres ligetiek, pórháziak. Könnyű ezt eltervezni. Mert a bátorligeti utcák, por­ták ma is épp annyira ki­haltak, mint a huszonöt- harminc esztendővel ezelőtti éjszakák. Sehol egy ember, csak egy-egy kutya ugat né­hol, s a falevelek susognak. Idős, vékony nénike jön át a másik szobából, zavartan igazgatja kendőjét. — Igaz, igaz. Az én édes­anyáméhoz vezették be el­sőként az áramot. Szeretnénk persze megörö­kíteni az igazi történelmi pillanatot is, azután tudako­zódunk hát, a faluban, s egy­úttal Magyarországon — az eldugott tanyákat nem szá­mítva — kinél fejeződött be a villamosítás, de erre senki sem tud választ adni. Mert a szerelők nem házról házra jártak, hanem egyszerre több portán is dolgoztak. így az­tán meg kell elégednünk az első család nevével, Darabán Lászlóikkal. A történelem különös elég­tételének is felfogható mind­ez, de hogy megértsük, ki­csit vissza kell pillantanunk az időben. A harmincas évek derekán a székesfővárosban elhatározták, mintatelepülés­sé alakítják át az akkori Pór­házát. Hatvanegynéhány va­lóban korszerű lakás épült a Károlyi grófok cselédjeinek. Minden képzeletet felülmúlt az igyekezet. A cselédek az új házzal együtt nemcsak lo­vat, szekeret, ágyat és szé­ket, de ha akarták, még tyú­kot és kakast is kaphattak. — Tíz tyúkhoz járt egy kokas — emlékezik Nagy Já­nos, aki tizenegy éves volt már akkoriban, s jól emlék­szik mindazokra. Persze nem ingyen adták a javakat, részletekben kel­lett törleszteni mindennek az árát. Darabán Lászlónak is járt volna mindez, de fel­tételt szabtak: változtassa meg a nevét. Mert a Dara­bán az nem magyar név. Végül a hatalom engedett, megmaradt a név, s megkap­ta a lakást is. — Hatvankettőben hallot­tuk először, hogy bevezetik ide is az áramot, de nem akartuk elhinni — idézi a múltat Gellér Ferencné, aki a maga hetvennyolc évével a klub egyik legidősebb láto­gatója. — Annyiszor biztat­tak már bennünket. A nagyidejű öregek emlé­kezete szerint hatszáz forin­tot kellett fizetniük a vil­lanyóráért, ezerkétszázat pe­dig a bekötésért. — Megmondom úgy ahogy van, nálunk csak hatvanhá­rom október 7-én gyulladt ki a villany'— folytatja Gellér- né. — Mert nem volt pén­zünk a villanyórára addig... Ma Ligeten természetesen nincs olyan ház, ahol ne len­nének bent a vezetékek, a- környező tanyákon sincs ez másképp. Kész az ivóvízhá­lózat, s milyen furcsa az élet: a valamikori utolsó falu most arra készül, hogy be­kapcsolódnak az országos távhívási rendszerbe. Meg­előzve ezzel a Villamosítás­ban országos elsőt, Mátészal­kát is... Balogh Géza Bátorliget mai főtere Paszabi földház a Sóstói Múzeumfaluban — Petkes József rajza Aki él és mozog: dolgozik. Ki Bátorban, kj a helyi var­rodában, ki a földeken. De a fiatalabbja persze csak. Az idősebbjei az öre­gek klubjában gyülekeznek. Ki kártyázik, ki rádiót hall­gat, de olyan is akad, ki a fotelben ülve szendereg. Ok­talanul kíváncsiskodó ellen­őrnek nézhetik az idegent, s túlzás lenne azt állítani, hogy megjelenése felkavarta a nyu­galmukat. Ám miért is nyug­talankodnának? A szobák­ban, a konyhában példás a rend, az udvaron szépen megmetszve, megpermetez­ve a szőlősorok, látszik, gondját viselik az egész por­tának. Csak akkor pezsdül meg a szavuk, amikor hallják, a negyedszázaddal ezelőtti ese­ményeket firtatja az elnök, s vendége. — Erzsiké! Hakucsákné! Hallja csak, mire kíváncsiak az elnök elvtársék! Korabeli fotó a villamosításról. 1988. június 18. KM HÉTVÉGI MELLÉKLET I Negyedszázada^ I történt ^

Next

/
Oldalképek
Tartalom