Kelet-Magyarország, 1988. június (45. évfolyam, 130-155. szám)
1988-06-18 / 145. szám
HÉTVÉGI MEL .ÉKLET Lakatos Menyhért írótól h Az óvatos becslések szerint ma hazánk- w ban mintegy félmillióra tehető a cigányság lélekszáma. Ki tekinthető egyáltalán cigánynak? — Aki annak tartja magát. Meglehetősen tömör válaszából az derül ki, manapság jónéhányan nem vállalják cigány származásukat. Sokak érthetetlennek tartják ezt, hiszen lépten- nyomon hallja az ember, egyik nemzetiség, etnikai csoport sem alábbvalóbb a másiknál. Mi lehet az oka tehát e tartózkodásnak? — Sosem volt, s ma sincs irigylésre méltó helyzetben a cigányság. Elhiheti, ha nem néznének rengeteg helyen ránk ferde szemmel, ha nem súgnának össze a hátunk mögött, ha nem lenne velünk szemben a sok előítélet, akkor minden cigány boldogan vállalná örökségét. De akit kétszer-háromszor már megaláztak, akinek minden lépését gyanakvó szemek kísérik, az bizony képes megtagadni őseit. Nehéz ezt egy államalkotó nép fiának megértenie, a cigányság gondolat- és érzelemvilágát csak az képes igazán felfogni, aki köztük él, vagy közülük származik. A Gondolom ez jórészt azokra érvényes, ^ akik valamilyen úton-módon feljebb verekedték magukat a társadalmi ranglétrán, akik olyan pozícióba kerültek, melynek elvesztése igen érzékenyen érintené őket. De hát a cigányság kikre számítson, ha nem rájuk, a közülük kiemelkedett értelmiségiekre? L — Akarva, akaratlanul olyan érzékeny óntra tapintott iménti szavaival, melyről ha bővebben akarok szólni, még az én torkom is összeszorul. A mi köreink meglehetősén zártak, éppen ezért a közvélemény keveset tud az iménti helyzetből fakadó tragédiákról. Iszonyatos présben él az, aki megtagadja származását, leírhatatlan bűntudat gyötri. Tönkremegy ebbe az ember. Egy konkrét eset talán jobban rávilágít erre. Nemrég Éékés megyében történt, hogy egy fiatalember megölte az apját. Kiderült, hogy az apa eltitkolta fia elől cigány származását, aki a menyasszonyától tudta meg mindezt. A fiúban egy világ omlott össze. Mikor kihirdették az ítéletet, egyebek mellett any- nyit mondott: most már értem, miért volt apám mindig szomorú. Nehezen hihető, hogy a népi demokrá- ^ cia építésének negyedik évtizedében ilyesmik megeshetnek. Erre aligha számíthattak akkor, amikor kihirdették a jogegyenlőséget, amikor a nép vette kezébe sorsának irányítását. Negyven éve minden bizonnyal úgy tűnt, végérvényesen s rövid idő alatt eltűnik a cigánykérdés. —- Nehéz erről beszélni, de az igazsághoz tartozik, hogy a felszabadulást a cigányság alig-alig érzékelte. Hazatérve a koncentrációs táborokból hosszú ideig egyszerűen kó- rnás állapotban volt, s örült, hogy egyik napról a másikra élhet. Rettegett és imádkozott, nehogy véletlenül egy idegen keveredjen hozzájuk, mert hitte, újból vagonokba pakolják őket. S ami azt illeti, nem is háborgatta őket senki. Ennek az állapotnak szinte természetes következménye volt, hogy kimaradtak szinte mindenből. A mámorító- an újból semmit sem láttak, s nem is kaptak semmit. Gondoljon csak a földosztásra. Sehol, egyetlen cigány sem kapott egyetlen holdnyi földet. Azt tartják, nem szokta a cigány a szántást, pedig ez óriási tévedés, s különösen az volt a negyvenes évek derekán. Mert napszámosként, idénymunkásként tízezrek dolgoztak közülük már akkor is a nagygazdáknál, a birtokosoknál, ám mikor a földosztásra került a sor, az égvilágon senki sem gondolt rájuk. A korabeli jelszavak úton-űtfélen hirdették, nálunk a munka dicsőség és becsület dolga. A háborúban százezrek pusztultak el, szükség volt minden munkáskézre. A cigányoknak hogy-hogy nem sikerült akkor sem beilleszkedniük az új világba? — Évszázados hagyományokat lehetetlen elhagyni egyik napról a másikra. Mint már említettem, a cigányok a háborút követően évekig kómában éltek, ráadásul nem nevelődött még ki az a szellemi elit közülük, akik vállalkozhattak volna a szervezésükre. A hivatalos politika pedig nem sokat törődött velük. Beköszöntött a „munkakönyves” világ, s befellegzett az olyan foglalkozásoknak, mint a vándorköszörűs, a tekenővájó, a drótos, az edénykereskedő, a vályogvető. A hatóság tűzzel-vassal irtotta e szakmákat, ugyanakkor nem teremtette meg a lehetőséget, hogy az emberek tisztes munkához jussanak. A cigányok jórészét közveszélyes munkakerülőkké nyilvánították, s ezen a címen az ötvenes évek elején újabb deportálások következtek. Az iménti ájulásból még éppen csak hogy magukhoz tértek, máris ott volt az újabb sokk. Micsoda tragédia volt ez! Az addig is semmibe vett cigány azokkal került egy sorba, akik addig is kihasz— Ki tekinthető cigánynak? — Miért tagadja meg származását a cigány értelmiség egy része ? — Mi lesz a sorsa az elbocsátott segédmunkásoknak ? — Az állam tartsa el őket?--------------------------------------------------------------Lakatos Menyhért, a Magyarországi Cigányok Kulturális Szövetségének elnöke 1926-ban született a Viharsarokban, Vésztőn. Családját a második világháború derekán deportálták, öt testvére nem élte túl a koncentrációs tábor viszontagságait, ö maga a felszabadulást követően előbb befejezte a kényszerűen félbeszakított gimnáziumot, majd népi kollégista lett. ötvenötben általános mérnöki diplomát szerzett, de a kultúra iránti vonzódása mind távolabb sodorta a műszaki élettől. Eddig nyolc kötete jelent meg, két gyermeke és három unokája van. Budapesten él, a békásmegyeri lakótelepen. V _________________________________________/ javítására irányult. Talán arról fölösleges is szólnunk, hogy életünk összehasonlíthatatlanul jobb, mint akár két évtizede is, de megbocsáthatatlan mulasztás lenne, ha nem beszélnénk az utóbbi időkben tett lépések rendkívüli veszélyeiről. Már-már azt hittük, hogy a cigányság elindult a társadalmi konszolidáció útján, s a sziszifuszi munka eredményeképpen az elért fejlődés visszafordíthatatlan. Most azonban egyre több vállalat, szövetkezet szabadul meg a képzetlen tagjaitól, akik máshol sem tudnak elhelyezkedni. A nagy ipari központokból tömegesen bocsátják el a cigányokat is — őket elsőként —, akiknek szinte egyetlen tartalékforint sem áll a rendelkezésükre, és semmi reményük, hogy a közeljövőben kenyérkeresethez jutnak. A Ha jól értem szavait: vagy el kell őket tartanunk, vagy munkát kell nekik adni. — Más választás aligha lehetséges. ^ Napjainkban a kézműipar újból reneszánszát éli. A cigányok hosszú évszázadokon át kiváló művelői voltak ennek, igen gyakran fejedelmek, uralkodók közvetlen szolgálatában álltak. Nem lehetne feltámasztani e hagyományt? — Régi vesszőparipánk ez, mi is ebben látjuk a kitörés egyik lehetőségét. Ráadásul az utolsó perchez értünk, mert a régi mesterségek művelői, akiktől a fiatalabbja eltanulhatná a különféle fogásokat, bizony egyre fogynak. Szövetségünk többek között ezt is felvállalta, hozzákezdtünk a szervezéshez. Eléggé furcsának tartom ezt, hiszen hivatalosan kulturális szövetség a nevük. Elég sok munkát adhat önöknek a kulturális jelző takarta feladattömeg is. nálták, addig is nyomorgatták! Kulákokkal, csendőrtisztekkel, szolgabírókkal. Csoda-e, ha fogalma sem volt az országban bekövetkezett forradalmi változásokról, lehetőségekről. S csoda-e, ha a helyzet konszolidálódása után akkor is gyanakodva figyelt, ha a különféle intézkedések az ő javukat voltak hivatottak szolgálni!? A fajtájukat megtagadó cigányértelmiségiekről már szóltunk. Arról viszont még nem, hogy a cigányság lélekszá- mához képest rendkívül alacsony az értelmiségiek aránya. Nyilvánvalóan sok magyarázata lehet ennek. Gyökereit hol találhatjuk mégis? — Igen gyakran a szemünkre vetik, hogy nem tudtunk, s nem tudunk élni a lehetőségekkel, hogy a cigányság műveletlen, kultúrálatlan. Az imént az ötvenes évekről volt szó. Engedtessék meg, hogy újból Visszakanyarodjunk ide, majd térjünk át a következő évtizedre. A cigány nem hogy földet nem kapott, de később a termelőszövetkezetekbe sem léphetett be. Föld nélkül, gazdasági felszerelések nélkül nem kellett sehol. Már megbocsásson, de abban az időben a parasztság műveltsége is meglehetősen alacsony volt. Ám a termelési eszközök fejlődése következtében mind több parasztfiatalt kényszerített az élet arra, hogy tanuljon. Kinek agráregyetemi tankönyv, kinek traktor jutott, a lényeg az volt, hogy látóköre szélesedhetett. Közülünk csak néhányunk- nak adatott meg akkor a középiskola, az egyetem, a döntő többség arra kényszerült, hogy nyakába vegye a világot. Akkor alapozódtak meg azok a segédmunkás-dinasztiák, melyeknek mára vészesen megrendült a helyzete, ennek pedig természetes következménye lett, hogy családok tízezrei sodródtak a szakadék peremére. Szándékosan nem kérdezem arról, hány cigány rendelkezik ma munkaviszonynyal, hiszen félek, nem tudna pontos választ adni erre, mert a foglalkoztatási helyzet napról napra változik. Az úgynevezett munkaerő-racionalizálási program főleg azokat érinti, akik nem rendelkeznek semmiféle szakmával, közöttük pedig jelentős a cigányok aránya. ön, mint a hazai cigányság egyik szellemi vezetője, miben látja ennek a veszélyét? — Mielőtt válaszolnék, hadd szóljak a kétségkívüli eredményekről. Az MSZMP Politikai Bizottsága többször is foglalkozott a helyzetünkkel, s 1961 óta több olyan intézkedés is született, mely a súlyos elmaradottság felszámolására, a szociális helyzet — Nem csak maga furcsállja mindezt, nagyon sokan hiszik azt, nekünk csupán az a dolgunk, hogy a cigányzenészek, cigánytáncosok érdekeit képviseljük. A Magyarországi Cigányok Kulturális Szövetsége megalakításának gondolata jó négy esztendeje vetődött fel, amikor még aligha láthattuk előre, hogy ilyen hirtelen robbannak ki szorító gazdasági, szociális gondjaink. Megmaradt tehát az eléggé szerencsétlen jelző, de ez bennünket nem zavar abban, hogy az igaz gondok megoldásában működjünk közre. A rögzítés kedvéért soroljuk fel a leg- w fontosabbakat. — Szüntessük meg a szellemi alultápláltságot, s ennek alapja az oktatás színvonalának emelése. Elgondolkodtató, hogy a cigány anyanyelvű gyermekek oktatása is magyarul folyik, hogy a rádióban, a tévében egyetlen percet sem kapnak a cigányok. Ha az oktatást, a képzést rendbetettük, már sokkal kevesebb fejtörést okoznak majd a szociális gondok, melyek ma kétségkívül a legsúlyosabbak. A mind több munkanélküli, a mind nagyobb nélkülözés, a növekvő bűnözés. A közvélemény szerint a cigányok már így is jóval nagyobb szociális támogatásban részesülnek, mint a valóban rászorultak. Az utóbbiak aránya az elkövetkezőkben minden bizonnyal csak növekszik, arra pedig nemigen számíthatunk, hogy ezzel egyenlő arányban sokasodnak majd a szétosztható forintok is. Felmérték már ennek következményeit? — Egy tévedést hadd oszlassak most el. Nemrég áttanulmányoztam több tanács költségvetését, s főleg a szociális kiadásokat figyeltem. Az igaz, hogy száz rászoruló közül nyolcvan cigány volt. De száz forintból csak húsz jutott a cigányoknak... Ám ne folytassuk ezt, mert vakvágányra tévedünk. Az a kép alakul ki rólunk, hogy mi csak követelőzünk, hogy az állam nyakán akarunk élősködni. Pedig mi is azt mondjuk, egy ország nem vállalkozhat arra, hogy eltartson félmillió embert. Még ha meg is tehetné, akkor is ostobaság lenne. Mert az a cigányság halálát jelentené. Vegyük emberszámba őket, hagyjuk őket teremteni. S higgyük el, ők is képesek erre. Mi nem előjogokat kérünk, s nem kiváltságokat. Mi nem akarjuk elvenni senki elől a kenyeret. Csak azt szeretnénk, gondjaink megoldásában közreműködhessünk mi is. ^ Köszönöm a válaszait. Balogh Géza ... most, a ballagások után, az iskolai évzárók idején joggal kerül szóba, hogy emelni kellene ezek színvonalát. Tá- gabb összefüggésben pedig azzal is egyetértek, hogy ünnepségeink, szertar- tásaink megcsontosodott formáit lenne jó kicsit rugalmasabban alakítani. Mindjárt indulásként szeretném leszögezni, hogy nem a hagyományok ellen vagyok. Ellenkezőleg: ha azok nem csupán formálisak, inkább megőrzésükért, továbbélésükért emelnék szól. De a szériaünnepségeket látva azt hiszem (kevés kivételtől eltekintve), túlzás is olyan magasztos dolgokra hivatkozni, mint „haladó hagyomány”, mert inkább egy-egy tavalyi forgatókönyvről, netán hasonló rendezvény másolásáról van szó. A bensőségesebb, az egy életre emlékezetes eseményeket hiányolom tehát, amelyek felidéznék azt a négy-öt esztendőt, amit lezárnak — például a ballagásokkal, bizonyítvány- és diplomaátadásokkal. Vagy még több év kemény munkáját, amikor egy-egy kitüntetéshez szólítanak munkásokat, alkalmazottakat, közéletben kitűnteket. Újságíróként magam is tudósítottam olyan főiskolai eseményről, amely (a rosszul megválasztott helyszín miatt) inkább hasonlított gőzfürdőre, mint mérföldkőként jegyzett kitüntető eseményre. A csapzott diplomás és a hozzátartozó egyaránt annak örült, hogy kívül tudhatta magát... Egy másik alkalommal a közlésre szánt fotók kiválasztásánál arra kellett figyelni, hogy képkivágással eltüntessük a hátteret, mert nyilvánvaló volt, hogy a végzősöket a mellékhelyiség ablakai alatt sorakoztatták fel az iskolaudvaron ... És még akkor nem beszéltünk a gyakran előforduló formális szövegekről („ünnepi beszéd”), a méltóságot, emelkedettséget nélkülöző futásokról, amelyek a diploma- vagy jutalom„osz- tást" jellemzik. Meghittség, egy-egy személyhez szóló megjegyzés még a legjobbaknak is ritkán jut. Az embernek sokszor az az érzése, hogy a rendezők és az érintettek magukban egyaránt ar- ’ ra gondolnak: minél előbb legyünk túl az egészen. A lelkiekkel nincs idő foglalkozni. Természetesen nem akarom ezt az egészet az ilyenkor egyébként is elfoglalt, fáradt intézményvezetők nyakába varrni. Mert sokgt tehetnének az ünnepségek fényéért maguk az érdeklődők, hozzátartozók is. Ebben erősítenek meg a szerkesztőségbe szép számmal érkező levelek küldői. A közelmúltban például Pálur Endre Jánkmaj- tisról egy fehérgyarmati gimnáziumi ballagás mellékzöngéiröl írt. A búcsúbeszédek alatt több hangoskodó társaság üres fecsegése tette lehetetlenné, hogy valamit is megértsen belőle, akit érdekel, mi hangzik el. Hát csak virágot kell vinni a ballagásra, minden más érdektelen? — teszi fel a kérdést levélírónk. Gonda Lajos tanár Nyíregyházán talán az emelvény „másik oldalán” állhatott, amikor azt látta — és később tette szóvá levelében —, hogy egy ifjú apuka a Himnusz hangjai közben gyújtott cigarettára. Tőle néhány méterre állt kék nyakkendös kisfia. Hová lesz ünnepi alkalmaink, jelképeink tisztelete? — kérdezi. Szabó József olvasónk a múlt héten arra figyelt fel, hogy egy sóstói ünnepségen a Szózat állandó ismétlése volt a háttérzene, amíg a hosszú ceremónia — köztük jutalmak átadása — zajlott. Olvasónk a tanultakból úgy emlékszik, nemzeti himnuszunkat és a Szózatot „vigyázzállásban”, csendben kell meghallgatni, vagy pedig énekelnünk illik. Arra int: vigyázzunk jobban nemzeti érzéseinkre, jelképeinkre. . Sokféle megjegyzést, példát sorolhatnék még fel, csupán az idei levelekből — nem számítva azokat, amelyek magát azt a tényt teszik szóvá, hogy a legtöbb helyen a résztvevők képtelenek együtt elénekelni a Himnuszt. Felvetődhet, nem kákán keresek-e csomót. Szerintem: nem. És a megoldásért, a szebb, kellemes emlékeket felidéző ünnepekért nekünk, magunknak — rendezőknek és résztvevőknek — együtt kell többet tennünk. Félretéve ' rutint és beidegződést, s a ki- pipálások helyett mai, rohanó világunkban is több figyelmet fordítva egymásra, érzelmeinkre. Marik Sándor KM 1988. junius 18.
