Kelet-Magyarország, 1988. május (45. évfolyam, 103-129. szám)

1988-05-26 / 125. szám

1988. május 26. Kelet-Magyaromig — Nyíregyházi Elet 3 Tíz perc a város Á szépülő Nyírjes Állomás és környéke Amikor a háborút követően, 1950-ben a nyíregyházi állomást felépítették, egy kis, poros város lebegett a tervezők szeme előtt. Amolyan szükségmegoldás volt, s az is ma­radt. A rendkívüli társadalmi mobilitás, a város naggyá növekedése, a személy- és te­herforgalom rendkívüli mértéke 38 év alatt azt eredményezte, hogy a mai állomás jó­szerével csak kínok árán tudja betölteni hi­vatását. Ehhez járult még az a szerencsét­lenség, hogy a debreceni igazgatóság fenn­hatósága alá tartozik az itteni MÁV, s így igazi mostohagyermek volt és maradt a mai napig. Amíg Debrecenben, Szolnokon új, modem állomások épültek, az olyan kis he­lyeken, mint Nyírbogdány, Kisvárda-külső, Sóstóhegy széles, magas peronok épültek, addig itt elképesztő állapotok maradtak. Tomamutotványok a peronról Naponta 35—40 ezer ember fordul meg a nyíregyházi állomáson. A hétvégeken ez tízezerrel többre növekszik. Ide naponta nyolcvan vonat érkezik és ugyanennyi in­dul, a hétvégeken ezek száma is tízzel nő. Csupán ebből is látszik, hogy budapesti fej­állomásokat megszégyenítő a forgalom, s mindez a mindenki előtt ismert körülmé­nyek között. Az épület szűk, levegőtlen, szinte takaríthatatlan. A vasutasoknak szo­ciális létesítmény alig jut, az se korszerű, mi több régi, ami van. A 17 kocsiból álló gyorsvonatokat, expresszeket csak úgy tud­ják beállítani a vágányokra, hogy szerelvé­nyeken kell átbukdácsolni. A sínek között állandóan jelen van az életveszély. Pedig a vasutasok mindent megtesznek, de több hely nincsen. Nem tudják a vonatokat tá­rolni, nem merik mosni, mert nincs vízelve­zetés, s a környezetvédelmi előírások rájuk is vonatkoznak. Nem megoldott az informá­ció, kellene nyelveket beszélő személyzet. A vasúti kocsikat nemegyszer feszültség alatti vezetékek alatt mossák, mert erre sincsen másutt hely. Az alacsony peronokról csak tomamutatványok után lehet a kocsikba fel- tomászódni. Szép viszont az állomás parkosított ré­sze, mármint amit abból az utasok meg­hagynak. Hangulatos a mozdony, a régi szép emlék. Sokkal több lesz a nyártól az ülőhely a peronon, hogy kényelmesebb le­gyen az utasnak. Nagymértékben javult a vécé állapota amióta szerződésbe adták. Lelkiismeretesek a takarítók, akik munká­ját az utazók nemigen becsülik. Sok min­dennel próbálkoznak, udvarias köszöntéssel, de ez nem pótolja az özönvíz előtti vizuális tájékoztatás szolgáltatását. A nyíregyházi állomás leginkább egy l'e- lakott épülethez hasonlít, melyet senki iga­zán nem becsül. Pedig a jelek szerint sok idő kell még ahhoz, hogy valami változzék. Közben egyre több az utas, az eljáró, de lényeges változást senki nem remél. Így az­tán a várakozó sem érzi magát jól, az ér­kező is igyekszik kifelé, hiszen a sűrűség, a füst, a. megszervezhetetlen közlekedés az épületen belül, a kényelmetlenség nemigen tartóztat senkit. Pedig van bent újságos, ét­terem, trafik, büfé. De ezek se ütik meg a kor színvonalát. És miközben az utas lenn a földszinten vár, siet vagy éppen bosszan­kodik, fenn, a forgalrrtista egy 24 éves mű­szaki berendezéssel vezényli a vonatokat, idegesen, izgalommal, stressz közepette. Sínek, taxik, veszélyek... A környékről is essék szó. A városi illeté­kesek nem zseniális forgalomszervezése Nyíregyháza legveszélyesebb helyévé tette a teret. Igaz, az első lépés még MÁV-ügy, az állomásból kilépve a kisvasút sínjein kel­hetünk át. Aztán ott sorakoznak, az elkép­zelhető legrosszabb helyen és módon a taxik. (Látszik, hogy a helyet kijelölőknek fogalmuk sincs az itteni forgalomról és igényről.) A sor a Petőfi utcáig is kilóg, en­nek a rendőr nem örül, a taxis se. Minden normális európai városban a taxik az állo­mások előtt kulturált drosztokon parkolnak. Itt az utas bolyonghat parkoló autók, vára­kozó buszok között. Mert nem megoldott az itteni végállomás-helyzet sem, a nyolcas ott fogja a helyet, ahol a forgalom zajlik. De a megállók körül is elképesztőek az állapotok, a buszok csukott ajtókkal várakoztatják az Kisvasút, bősz és taxi egymás hegyén­hátán ... 4 utasokat. Kevés itt is a pad, s aki az egyéb­ként se túl sűrű nyíregyházi helyi járatok­ra vár, az nem fogja a várost dicséreteivel elhalmozni. A gyalogosátkelők, az autófordulók, az Arany János utcai betorkolás — csupa olyan helyzet szülője, ami veszélyeket rej-. teget. Pedig lenne hely, egy hozzáértő vá­rosrendező itt csodákat tehetne. Talán még arra is felfigyelne, hogy a Petőfi téri park­ban, a füvön autók is 'parkolnak, vélhetően a helyhiány miatt. Mindebből talán látható, hogy a vonaton érkezés a városba nem min­dig tartozik az örömünnepek közé, de az elutazó sincs könnyű helyzetben, se kint, se bent az állomás épületében. Talán ami megfelelő, az a téren lévő kereskedelmi el­látás. Van itt kozmetikus, ruhás, virágos, lángosos, fényképész, büfés, trafikos, aján­dékárus. Lehet, hogy a sor nem teljes, de ebből is látszik: a kereskedelem felfedezte azt, hogy a forgalmas hely üzletet rejt. Amióta reggelente nem lehet (könnyen) szeszt kapni, azóta a közrend ilyenkor még jó. Bezzeg elromlik estére, amikor a garáz­da, az ittas, a Guszevből idetévedő szeren­csevadász mind megjelenik az állomás kör­nyékén. Igaz, az állomások világszerte a zsebesek, nepperek, prostik, alkoholisták kedvelt helyei, ez viszont itt időnként túl­ságosan is töményen jelentkezik. Rendsze­resek itt is a molesztálások, amit a mun­kából este haza igyekvő asszonyok és lá­nyok tesznek főleg szóvá. Pedig van vasúti rendőr is, talán kevés. (Hadd emlékeztes­sek arra, hogy a miskolci pályaudvaron es­ténként és hét végeken 15—20 rendőr tel­jesít szolgálatot. Igaz, ott van a rendőrök iskolája, de talán itt is lehetne több rendőr.) Hiányok és tébláboló idegen Egy pályaudvar környékén sokkal több telefon kellene. A posta itt tanyai szinten működik, szombaton zárva, reggel csak nyolckor nyit. Nem tudható, mi lenne, ha valóban fellendülne a városban az idegen- forgalom. Nemcsak a posta, de más se na­gyon tudna kulturált szinten eleget tenni a mai, igen magas igényeknek. Nincs pénz­váltó, nincsen megfelelő városi tájékozta­tó, senki nem foglalkozik idegenforgalmi tájékoztatással, vagy más információval. Se bent, se kint. így aztán az ideérkező idegen téblábol, kérdezősködik — kétes sikerrel. Még egy olyan tábla sincs, ami a Centru­mot jelezné, ami pedig minimum lenne. Ki­csit a gazdátlanság jellemző erre a tájra, mely már nem városszél, mint egykor, ha­nem lakótelepekkel körülépitett, külön vá­ros. Látva az állomást és környékét, szükség­szerűen merül fel: igen gyorsan terveztet­ni kellene magát az épületet (tudom, erre nincs most se pénz), de legalább ilyen fon­tos lenne a környék szakszerű, korszerű, szeretetteljes, modern megszervezése is. Ez a tér az ideérkezőnek a város névjegye. Nem mindegy, hogy mi áll ezen, milyen az első benyomás. (Ha ehhez hozzáteszem, hogy a „Citybe” érve, az Egyház utcai busz­megállóban a következő névjegy balkáni, akkor talán mondani sem kell, milyen a vá­ros felelőssége.) De maradjunk az állomás előtt. Felül kellene vizsgálni, szükség van-e minden kocsmára, vendéglőnek álcázott ko- csislerészegítőre, italt mérő utcai bodegára. Kérdés, hogy érdemes-e ősi, háború előtti épületekből barkácsolt raktáráruházakkal elfoglalni a helyet, amikor a helyükbe más, hasznos, az utast szolgáló létesítmény is kerülhetne (vagy legalább tatarozni kelle­ne a Vasvill depót!). Talán az se ártana, ha az utasok és az itt lakók véleményét is meg­hallgatnák azok, akik a MÁV és a város részéről illetékesek. Ennyi volt a rövid körséta. Bizonyára hi­ányos a kép, sokan tudnak'ehhez adalékot. Biztos, hogy a város műszaki osztálya örül­ni fog annak, ha a lakosok észrevételeikkel segítik munkájukat, hogy szebb legyen a tér. Bürget Lajos Az ember azt gondolná, ha csendet, jó le­vegőt kíván, nyaka közé kell kapnia a lá­bát, s meg sem szabad állnia a Tiszáig, a Zempléni-hegyekig. A nyíregyháziak jó ré­sze sem gondolkodik másképp, eszébe sem jut, hogy ugrásnyira a várostól mennyi pi­henésre, feltöltődésre alkalmas helyet ta­lálhatna. Hyüzsgő kóznapok Itt van például Nyírjestanya, vagy ahogy csak mindenki nevezi, Nyírjes. Borbányától szűk tízperces séta vezet idáig, közben gyö­nyörködhet a virágzó gyümölcsfákban, a szőkülő rozsvetésekben. Viszont ha lusta, vagy ha sietősebb a dolga, s kocsival kíván odajutni, megteheti. Kálló felé tartván alig hagyja el a várost, mikor kis vékony, de jó minőségű kövesút simul a széles ország­úihoz. Az vezet be Nyírjestanyára, mely ha jól belegondolunk, dehogyis tanya. Takaros kis falu fogadja az idegent sza­bályos főtérrel, ahonnan négy felé ágaznak szét az utcák. Sok szatmári, beregi község irigyelhetné az itteni nyüzsgést, a pezsgő hétköznapokat. Mert hétköznap érkezünk a tanyára. Ám a település szinte mértani kö­zepén, fent egy domb tetején tízen is kör- beállnak egy autót, mint kiderül, a posta furgonja az, leveleket, forintokat hozott, s viszi az itteni küldeményeket. Kondor Ferenccel, Bukoviczki Istvánnal és Márton Ferenccel beszélgetünk egy ár­nyas fa alá húzódva, s mint mondják, nem lenne nekik muszáj várni a postaautóra, hiszen amúgy is megkapnák a várt külde­ményt, de ráérnek, hiszen nyugdíjasok. A többiek is mind az idősebb generációhoz tartoznak, ám ez korántsem jelenti azt, hogy Nyírjes valami elöregedett település lenne. Kilencvenhárom családot tartanak szá­mon, s csak hallanánk, estenként, meg hét­végeken, milyen hangosak a gyermekzsivaj­tól ezek az utcák. Lehetnének persze hét­közben is hangosabbak, de néhány éve meg­szűnt az itteni iskola, s egészen a legutóbbi időkig az itt építkezni szándékozók nem­igen kaptak engedélyt tervük végrehajtásá­hoz. A nyírjesi gyermekek nyolc éve már, hogy Borbányára járnak iskolába, és ma már azok is belátják az akkori döntés he­lyességét, akik abban az időben berzenked­tek ellene. Borbányán nem osztatlan iskola várta őket, s a bejutást is úgy sikerült meg­oldani, hogy az utazásnak nemigen látja kárát a gyermek. Az út még körbe a köves- útón se több negyedóránál, s az autóbusz menetrendje is figyelembe vette az órák kezdetét, illetve a tanítás végét. Szabálysértés nélkül... Az építési tilalom feloldása már jóval ne­hezebben ment, két esztendeje húzhatják fel a falakat a nyírjesiek szabálysértés nél­kül. Az emberek, főleg a fiatalabbja, élnek is a lehetőséggel, a röpke számvetés után kiderül, hogy csak ottjártunkkor egyszerre féltucatnyian is házépítésen serénykednek. A telkek összehasonlíthatatlanul olcsóbbak a városiaknál, s nagyságuk sem teniszpályá- nyi. Igaz, nincs vezetékes gáz, s nincs távfűtés, de nincs zsúfoltság, nincs zaj, s hamarosan lesz víz is, melynek vezetékeit most fekte­tik az utcákban. Igaz, jórészt ez is a lakos­ság hozzájárulásával készül, családonként huszonegyezer forint az ára. Ám még így is nagyon várják már, mert kifogástalan víz­hez jószerivel csak a fúrott kútból lehet jutni, s két tele vödröt két-háromszáz mé­terre cipelni nem éppen nagy szórakozás. Ha jól belegondolunk, azért épülhetne itt több ház is napjainkban, de ha kicsit is is­merjük Nyírjes történetét, kiderül, nem na­gyon van rá szükség. A háború előtt báró Molnár Viktor birtoka volt ez a határ. Nagy­szállással együtt majd ötezer hektáron gaz­dálkodott. Aztán mikor jött a földosztás, s lebontották a cselédlakásokat, egy időben hetven lakást húztak fel az egykori cselé­dek. Mert itt mindenki a bárónál szolgált. Az imént említett három beszélgetőpartnerünk is, meg az ő felmenőik. Pontosabban a föld birtokosai időközben változtak, de Nyírjes népességének összetétele szinte semmit. Ha már a történelemnél tartunk, kicsit időzzünk még, hiszen ki tudja, ha a mai öre­gek elmennek, a mai fiataloknak lesz-e aki mesél majd a régi időkről. A két háború között minden felnőtt — másfélszáz körül volt a számuk — a bárónak dolgozott. Vagy cselédek voltak, vagy dohányosok. Az utób­biak sorsa valamivel könnyebb volt, de a munkájuk legalább annyi, mint a cseléde­ké. Tizennégy mázsa vegyes termény, három kocsi tűzifa, s negyven pengő volt évente — ez volt a furcsa nevű angária — a fizetsé­gük. Kaptak egy hold kommenciós földet, s egy hold harmados földet. Cselédházban él­tek, egy pitvarra jutott négy család. A földosztáskor minden család három hol­dat kapott, s néhányat még a gyermekek számától függően, de a tíz holdat akkor sem haladhatta meg, juttatni kellett a föld­ből az orosi nincsteleneknek is, hiszen közigazgatásilag Őröshöz tartozott mindkét tanya. Egészen negyvenhétig álltak a cselédhá­zak, amikor a kiosztott telkeken elkezdő­dött az építkezés. A volt tömegszállásokat lebontották, erre a sorsra jutottak a gazda­sági épületek is. Ma már szinte elképzelhe­tetlen, az egykori nincstelenek hogyan mer­tek, s miből belevágni az építkezésbe, hi­szen ma erre csak a legmerészebbek vállal­koznak. Ám a lebontott uradalmi épületek­ből az utolsó szöget is hasznosították, s mint a friss emlékezetűek mondják, abban az időben nem volt gond a falazóanyaggal. Ezer vályogot kétszáz forintért vetettek ki a cigányok, s akinek nem volt rá pénze, az maga állt oda a sarat, meg a pelyvát da­gasztani. S nem kellett akkor drága pén­zen kisiparossal, — netán megbízhatatlan állami vállalattal fogódzkodni — a kivite­lezést is megoldották a rokonságon belül. Lelki és testi segély... A pompakúttól vagy ötven méternyire, árnyas fák alatt öreg, egykor szebb napló­kat látott épület bújik meg. A valamikori iskola, mely 1920-ban épült, s hatvan esz­tendőn át szolgálta a nyírjesieket. Ma üres... illetve dehogyis üres. A túlsó felében tart­ják vasárnaponként az istentiszteletet, az innenső felében pedig az orvosi rendelő ta­lálható. Maga az épület kívülről meglehető­sen kopott — bár még így is jobb állapot­ban van, mint jónéhány település közösségi háza — belülről azonban példás a rend. A várószoba, s a rendelő is ragyog a tisztaság­tól, a nagy termet villanykályha fűti. Most is működik, mert hamarosan kezdődik a rendelés. Kint ugyan süt a májusi nap, rö­vid ujjú ingben járkálnak az emberek, de ha beteg valaki, ne mondhassa, hogy fázott, miközben le kellett öltöznie. Az egykori iskola udvara most fel van szántva, hamarosan kidugja majd fejét a vetemény. Ez sem baj persze, miért maradt volna kihasználatlanul ez a tisztes földda­rab. De jövőre — talán még az idei őszön — megváltozik az udvar kép>e, szép parkot terveznek ide a település lakói. Füvesítik majd az.udvart, fáka{, díszcserjéket ültet­nek, s ha tervük valóra válik, játszótér vár­ja hamarosan a nyírjesi gyermekeket. S természetesen nemcsak őket. De szü­leiket, és nagyszüleiket is, akik néhány év­tizede aligha gondolhatták azt, hogy lesz még idő, mikor visszatérnek egykori iskolá­jukba. Igaz, ma már nem kell félniük ta­nítójuk nádpálcájától. Balogh Géza Nyírjes — akár egy rendeseit közséf főutcája is lehetne... Túl kicsinek épült |]

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom