Kelet-Magyarország, 1988. május (45. évfolyam, 103-129. szám)

1988-05-17 / 116. szám

1988. május 17. Kelet-Magyarország 3 A futballcsapat gyümölcsöse Mintha kék szőnyeggel terítették volna le a nábrádi ut­cákat: mindenütt apró, sűrű szirmú virágok nyílnak. Az árvíz után épült házak udvarán példás rend, virágzó al- mafák, orgonák. A megye egyik legrendezettebb települése ez a kicsi, alig ezerkétszáz lelket számláló Szamos menti község, melynek lakói nemcsak a szép iránti szeretetük- kel, de a faluért végzett rengeteg társadalmi munkájuk­kal is felhívták magukra a köz figyelmét. Szerény lehetőségek Javításra, építésre Vigyázzunk Jobban az utakra! önkéntes munkájuk ré­vén Nábrád csak tavaly majdnem hatmillió forinttal gyarapodott: beleértve a csecsemőket, s az aggastyáno­kat is, egy-egy nábrádi la­kos több mint 5800 forint értékű társadalmi munkát végzett falujáért. Szigorú takarékosság — Volt olyan ember, aki, ha fizetséget kér. harminc­ezer forintot kellett volna le- perkálnunk neki — mondja a tanácselnök, Varga Károly, akivel a község utcáit jár­juk, s meg-megállunk egy- egy, a többinél is hangulato­sabb porta előtt. Az imént, fent a tanácshá­zán Tóth Jánosné vb-titkár beszélt a település pénzügyi terveiről, lehetőségeiről, s már az első szavaknál kide­rült, ebben a tervciklusban a tervek messze felülmúlják a lehetőségeket. A szomszédos kérsemjéniekkel szigorú ta­karékoskodást fogadtak meg ezekre az évekre. Nemcsak a kényszer szorította őket er­re, de becsülnivaló szándé­kuk is: egy új, négy tanter­mes, tornateremmel kiegé­szített általános iskola felépí­tése. Erre tartalékolnak hát minden nélkülözhető fillért, de a nélkülözhetetlen forintok egy részét is a helybéliek közreműködésével próbálják meg előteremteni — mint az iménti összegek mutatják, teljes sikerrel. Tavaly a legtöbb tenniva­lót a ravatalozó adta. A köz­ség lakói már korábban han­goztatták annak szükségessé­gét, de hát a község fejlesz­tési pénzeit a már említett — majd harmincmillió fo­rintba kerülő — iskolára tar­togatják. Erre a lakók meg­szavazták, ezernyolcszáz fo­rintot fizetnek be családon­ként a közös kasszába. Mi­kor a pénz összegyűlt, meg­vették az anyagot, s hozzá­kezdtek az építkezéshez. Az alapozástól, az utolsó szög beveréséig minden az önkén­tes munkásokra várt. Reménytelen vállalkozás lenne minden tettről beszél­ni. melyek egytől egyig azt bizonyítanák pedig, hogy itt még eleven a mondás: Ma­gad uram, ha szolgád nincs. Csak néhány példa tehát a sok közül. Az általános iskola szülői munkaközösségének tagjai az ősszel almát szedtek a té- eszben, bérüket az intéz­ménynek adták át, hogy se­gítsék a számítógépes okta­tás kiterjesztését. Van hat- száz öl gyümölcsös a futball- álya mellett, természetesen ■•dalmi munkában műve- T,étel — évente ' ezer forint — J'*é. Űt- és járdaépítés, parkosítás egé­szíti ki az iméntieket, s né­hány kisebb munkát talán még bele sem foglaltak pá­lyázatukba, mikor azt el­küldték a megyeszékhelyre. Saját kategóriájukban így is az elsők lettek a megyében, míg a közigazgatásilag hoz­zájuk tartozó cseppnyi kér- semjéniek a harmadikok. Ki mit vállal ? Sokan, ahol akadozik a tár­sadalmi munkák szervezése, érdemes lenne követni a náb- rádiak. semjéniek gyakorla­tát. Itt az esztendő elején a tanácstagok minden ház aj­taján bekopogtak, s megkér­dezték: te mit tudsz vállal­ni? Azt a tanácson összesí­tették, s mikor a tényleges munkákra került a sor, gond nélkül tudták előteremteni a szükséges kezeket. Nem cső- dítettek tehát össze egy-egy járdaépítéshez negyven-ötven embert, hiszen csak egymást akadályozták volna. De akik elmentek a hívó szóra, azok valóban megfogták a lapát nyelét. Kis mellékutcában sétá­lunk, az egyik ház kapuja nyitva, ide térünk be tehát. Az előszobában fiatalasszony, Borbély Miklósné vastag, kékfestő anyaggal birkózik, szoknyát varr a helybéli nép­táncosoknak. Természetesen egy fillér ellenszolgáltatás nélkül. Az ember még rös- tellkedik is kérdésén, a fia­talasszony válaszát hallván: — Miért ne vállaltam vol­na el? Ha a nábrádi lányok­nak tapsolnak majd valahol, az én falumnak tapsolnak. Tizenkilenc szoknyát varr meg ingyen, darabját csak kétszáz forintjával számol­juk ...! Ezen a tájon az már majd egy havi kereset lenne. S Borbélyné nincs egyedül, társadalmi munkában készül a helyi táncosok teljes ruha­tára. Kricsány Imréné, Pász­tor Zoltánná, Kostyu Judit közreműködésével. S ha már neveket említünk, illetlen do­log lenne megfeledkeznünk a legtöbbet dolgozó férfiakról. Kovács Endrét, Pócsi Imrét, Kocsis Zoltánt említik be­szélgetőtársaink. s csak azért nem írunk le több nevet, mert akkor itt sorakozhatna a fél Nábrgd. Gyümölcsösből a parkba Már idősödő, fürge járású ember szólítja meg az utcán a tanácselnököt: — Te Karcsi. ha adtok deszkát, akkor én megcsiná­lom azokat a padokat. Szabó László nyugdíjas már, most érte el élete igazi célját: amolyan félállásban kertész lett a téeszben. Igaz, kertész volt ő annak idején is, de a gyümölcsösben. Most viszont igazi virágkertész. — A Botka-kastély kertjé­ben nőttem én fel, azóta a szép park a mindenem. Per­sze, hogy kacag az ember lel­ke, mikor végignéz ezeken a szép utcákon. Nem csak az övé. az ide­geneké is. Balogh Géza Címképünkön: tavasztó I őszig virágban pompáznak a nábrádi utcák. Narancs­temető R othadt déligyümölcs ügyben már nem kell Budapestre mennünk. Igaz, éz a mi kis kubainaranCS-történe- tünk csendesen zajlott, szinte senki nem vette ész­re. Egy darabig. Pénteken éppen akkor jártam a sze­méttelepen, amikor meg­jött a ZÖLDÉRT vontató­ja. Dobozokban hozta a fé­lig rothadt gyümölcsöt. Nem ez volt az első szál­lítmány. A kapukönyv ta­núsága szerint egy hét alatt 360—400 mázsa ku­bai narancsót vittek ki Oros-Nyírjesre, a kommu­nális szeméttelepre. Hogy honnan? Talán majd vála­szolnak rá. Hogy miért romlott meg? Biztosan er­re is lesz válasz. Magyará­zat alig, hiszen ha ezt pár héttel korábban mondjuk 10 forintért piacra dobják, akkor is jobban járnak, mint így. Mert a szemétte­lepen fizetni is kell azért, hogy a gödörbe kerül, el­tűnik a szem elől valakik mulasztásának bizonyíté­ka. Nem öröm, hogy a rot­hadt gyümölcs ügyében utolértük a fővárost. Re­mélhető, hogy itt nem ke­nik el a dolgot. Mert fele­lős bizonyára van, remél­hető, hogy a szellemes se­lejtezésért nem kitüntetést fog kapni. Mert lett volna helye a kubai narancsnak. Ha nem Nyíregyházán, ak­kor a megye más települé­sein. De ehhez szervezés, döntés, lelkiismeret kellett volna. Az nem volt. Von­tató igen, szeméttelep is. Ügy látszik, ez a legegy­szerűbb megoldás. ___________________(bürget) Fesztivál Tánc- és zenefesztiváljukon tizedik alkalommal találkoz­tak a megyei bentlakásos in­tézmények óvodásai, iskolásai Ököritófülpösön. Szombaton délelőtt a helybeliek fergete­gesével kezdődött a bemutat­kozás. A Váci Mihály Diák­otthon, fúvósai indulókat ad­tak elő. Felíéptek a baktaló- rántházi, balkányi óvodások. A megjelent diákotthonok mindegyike — így a cégény- dányádi is — néptáncösszeál­lítással szerepelt. A tiszadobi fiúk, s a nyírbátori lányok modern formációs tánccal léptek fel. A vidám gyermek­sereget bábelőadás, a tiszado­bi és a berkeszi zenekar is szórakoztatta. Az egész napos színes program közös tánccal végződött — írja tudósítónk, S. Lajsz Mária. Az ezredfordulóra kétmil­liónál több autóra számítunk hazánkban. A rohamléptek­kel fejlődő motorizációval egyre kevésbé tart lépést a környezet: romlik az utak minősége, kevés a híd, nö­vekszik a zsúfoltság. Az utak gazdája a Nyíregyházi Köz­úti Igazgatóság. Vezetőjét, Papp András igazgatót kér­deztük a kilátásokról. — A szűkös anyagiak ha­tása valóban egyre inkább érezhető a külső szemlélő­nek is. Csak összehasonlí­tásként említem, hogy tíz évvel ezelőtt a megye két­ezer kilométeres állami út­hálózatára mintegy 40 szá­zalékkal többet költöttünk. A forgalom függvényében mű­szakilag indokoltan 8—9 éven belül szükség van egy-egy burkolat megerősítésére. Most ez a ciklusidő helyen­ként 25 évre is kitolódott. — Mindez egyáltalán nem megnyugtató, hiszen a vég­eredmény mindenképpen a romlást mutatja. — Reméljük, mert remél­nünk kell, hogy mindez át­meneti állapot, az ország ne­héz anyagi helyzetével ös­szefüggésben. Ugyanis pilla­natnyilag a legfontosabb fel­adatunk, hogy lassítsuk az úthálózat romlását, csak a legfontosabb helyeken pró­báljuk fenntartani a meglé­vő műszaki állapotot. Azon­ban látni kell, hogy a szállí­tás a termelési folyamat ré­sze, ha ez akadozik, annak negatív hatása van a terme­lésre is. Arról nem is beszél­ve, hogy hangulati tényező­nek tartjuk, milyen az úton közlekedők közérzete. — S tudnak-e tenni valamit ' a jobb hangulatért'? • • — Az útüzemeltetésre for­dított összegeink nem csök­kentek, itt az eredeti szintet alkarjuk megtartani. Vagyis arra törekszünk, hogy az autósók pedáns rendet talál­janak az utak mellett, a bur­kolati jeleket felfessük, a közlekedési táblák sehol se hiányozzanak. Mindez á köz­érzeten túl a biztonságot is szolgálja. Persze jobb lenne, ha ebben inkább partnerek lennének az utazók, mert bi­zony hetente több tonna sze­metet gyűjtünk össze az utakról, a parkolók mellől. — Az igazgatóság Hajdú-Bi- har és Szabolcs-Szatmár me­gye útjait gondozza. Van-e valamilyen fontossági sorrend a javításoknál, felújításoknál? — Nyilvánvaló, hogy a forgalom határozza meg egy­részt, mikor használódik el egy út. Másrészt természete­sen az országos főközlekedé­si utak műszaki állapotának megtartása a kiemelt felada­tunk. Szerencsére mindkét megy ében olyan szakasz­mémökségeink vannak, ame­lyek jól felmérik feladatai­kat, így elmondhatom, hogy mindkét megyében viszony­lag jók a közlekedés feltéte­lei. — Az Igazgatóság munkájá­nak elismerése a közelmúltban kapott miniszteri dicsérő ok­levél. Az ottani ünnepségen hangzott el, hogy új technikai eljárásokat vezetnek be azért, hogy kevesebb pénzből is ele­gendő mennyiségű utat tudja­nak javítani. — Arra kell törekednünk, hogy minél nagyobb felüle­ten beavatkozzunk, miköz­ben megdrágult a bitumen, a kő. A két megyében 300 kilométer hosszon végzünk felületi kezelést. Mintegy 70 kilométer hosszú pedig az az út, ahol az úgynevezett fi­nom aszfaltozási technológi­át alkalmazzuk. Itt a kötő­anyag tulajdonságát kellett megváltoztatni, az út stabi­litása nő az új, anyagtakaré­kos beavatkozással. — Sokasodnak a nehéz jár­művek, amelyek olykor kerülő útra kényszerülnek, mert egyes hidakon súlykorlátozást vezet­tek be. Egyáltalán milyen a hidak állapota? — Sok olyan híd épült a háború után, amelynek nem történt meg a szigetelése. Különösen a Keleti főcsator­na hidjai igényelnek javí­tást. A hídszigetelésre ke­ressük a megfelelő ipari anyagot. Nagyhalásznál, De- mecsernél a Lónyay csator­nán megépített hidaknál már a legújabb anyagokat alkal­maztuk. Az idén Számos- szegnél a régi Kraszna híd­ja t kell átépíteni, de sajnos javítani kell a nyíregyházi Tiszavasvári úti felüljárót is. Ezekre a munkákra 30 millió forintot szánunk. Bár nem bennünket érint közvet­lenül, de a megyéből Buda­pestre utazóknak jó hír, hogy megkezdődött a polgári Ti- sza-híd átépítésének előké­születe,, 1990-re várható a befejezés. — Épül újabb felüljáró? — Évtizedes huzavona után végre még az idén hoz­zákezdünk a kisvárdai fe­lüljáró építéséhez. Terveink szerint már 1990 végére át­adjuk a forgalomnak, bár néhány befejező munka a következő tervidőszakra ma­rad. — Oj út épül a megyében? — Egy régen időszerű köz- lekedési gondot oldunk meg. Tiszavasváriiban megkezdő­dött az átkelési szakasz ka­nyargós részének „kiegyene- sítése”. A nyár végére elké­szül az út, míg a város má­sik végén az Alkaloida tá­mogatásával a gyárig tartó saakaszt is rendibetes&zük. Kiemelkedik még az idén befejezésre kerülő beruhá­zások közül a záhonyi, bő­vített határátkelő úthálóza­tának megépítése. — Mennyire gazdálkodik a közúti igazgatóság a rendelke­zésre álló pénzből? — Egyre inkább a gazdál­kodó szemlélet uralkod ilk ná­lunk is. A két megyében az idén 460 millió forintunk van fenntartási, üzemeltetési fel­adatokra. Ahhoz viszont, hogy új eszközöket vegyünk, bővítsük tevékenységünket, máshonnan is elfogadunk megrendeléseket. Ezek ter­vezett nagysága az idén mintegy 70 millió forint, s olyan munkák vannak közte, mint a sárospataki Bodrog­iad szigetelése, a tanácsok megrendelésére kisebb utak megépítése — fejezte be Papp András. C yorsvonat indul az első vágány­ról ... Sípolnak. Ülök. Korán vi­lágosodik, de a lámpák még ég­nek. Megtelik a fülke. Diplomatatás­ka, kis bőrönd, törnött szatyor,. Pestig hatunkat már összézártak. Megyünk. Előbb a szatyor zörren. Kikerül be­lőle egy könyv. A diplomatatáskából egy másik. A bőröndből egy harmadik. Az aktatáskából meg egy nagy bőrönd­ből a negyedik és az ötödik. Olvas a fülke, kivéve engem, aki nem hoztam magammal könyvet, csak újságokat. Azokat viszont már végigolvastam. Nincs tehát más dolgom, mint az abla­kon át nézni a tájat. Megyünk vagy húsz kilométert és akkor félszegen fész- kelődni kezdek a helyemen. Ök öten, csupa könyvvel felszerelt intellektuál nem a tájat nézi, nem is a könyvet, ha­nem engem. Egy kicsit úgy érzem ma­gam, mintha felemás zoknit húztam volna, vagy a nyakkendőm alatt nem lenne ing. Az ilyen nézésekből sok min­dent megérez az ember. Tudom, hogy megvetnek valamennyien. Felvilágoso­dott korunkban milyen ember az, aki nekiindul Pestnek és csak bámul, csak nézi a tájat, de nem olvas. Előbb még vissza-visszanézek, de a szemükben olyan alacsonyan lehetek, hogy csak ilyen ködfoltokban látom őket. Ügy csinálok, mintha aludnék, de nem vagyok álmos, és ahányszor kinyi­tom a szemem, ahányszor látom a tíz másik szemet, mindig elpirulok. A lelki­ismeretem se tiszta. Miféle ember az, aki beül egy gyorsvonati fülkébe és nem csinál mást, csak utazik? Unom az egészet. Az unalom ellen vi­szont használ, hogy megpróbálom a könyvek hátoldaláról leolvasni, a szel­lemileg felém tornyosulok miben lelik gyönyörűségüket. Jó tanulmány. Előbb csak érdekes, aztán egyre izgalmasabb. Nem megyünk hatvan kilométert, ami­kor félni kezdek. A mellettem ülő, kü­lönben elég vad pofája van, a „Gyil­kos, nem gyilkos” című könyvbe mé­lyein. Egy-egy mondatnál torz kis mo­solyok viliódznak az arcán. A szom­szédja, szelíd arcú nagymama, a „Ki a gyilkos” című munkát olvassa, de olyan arckifejezéssel, mintha az unokáira gon­dolna közben. A szemközti sarokban egy kismama ül. Álmodozik. Még a könyvet is szelíden az ölébe ereszti né­ha. A könyv címe különben „Gyilkos­ság a ködben”. A férje a „Gyilkosság a szenátusban” című reprezentatív alko­tásba mélyed. Rágóizmai néha kemé­nyen és fenyegetően megfeszülnek. Le­het, hogy ennek az oka az irodalmon túl a hólyagokká fújdosott rágógumi is, de ezt nem tudom, mert csak a szagát érzem. Szemközt velem egy két méter magas óriás ül. Szabadnapos ökölvívónak né­zem. Teletetovált kezében viszont ott az irodalom. Az az átkozott irodalom, mi­nek híján engem öten ellenségesen néz­nek. A könyv címe Gyilkosság a siká­torban. Szolnoknál járunk. Az igazság, hogy most már nagyon félek. A nagymama arca egyre fenyegetőbb. A kismama meg a férje úgy néznek rám, mintha me­rényletet terveznék a születendő gyere­kük ellen. A bokszoló kinyújtja a lá­bát, de úgy, hogy az enyémnek már csak az ülés alatt marad valamennyi hely. filetemet és véremet adnám egy pa- rányka könyvért, de sajnos eb­ben a fülkében már sohasem le­hetek intellektuel. Én már csak utazom, öt vagy mit tudom én hány gyilkosság között, bután és műveletlenül, szégyen­kezve, egyre lúdbörösebben, mert nem vagyok más, mint öt gyilkos között a potenciális áldozat. Bartha Gábor Lányi Botond

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom