Kelet-Magyarország, 1988. április (45. évfolyam, 78-102. szám)
1988-04-23 / 96. szám
Az elégikus költő Hetvenöt éve született Jékely Zoltán Áprily Lajos Nagyenyeden, a híres Bethlen Kollégiumban volt tanár, amikor 1913. április 24-én fia született: Zoltán. Apja fölvett néven int, ő eredietli családi nevén, Jékely Zoltánként vált költővé, íróvá. „Ez a kicsi város az erdélyi hagyománysűrűség városa” — írta róla egyik vallomásában Jékely Zoltán, s ebben a mondatban Erdély épp olyan fontos, mint a hagyomány. Fiatalságától öreg koráig Erdély és a „hagyománysűrűség” páros vonzásában élt és alkotott. hagyomány fogalma Jékely Zoltánnak nem pusztán szülőföldje örökségét jelentette, hanem az egész magyarság, az egész emberiség kulturális, szellemi örökségét is. Jékely Zoltán első versei még Kolozsvárott jelentek meg, költői kibontakozása viszont már Magyarországon, Budapesten történt. A Nyugat úgynevezett harmadik nemzedékéhez tartozott, törekvéseiben hozzá legközelebb álló pályatársai, Weöres Sándor, Takáts Gyula, Jankovich Ferenc voltak, Erdélyből pedig — mert mindig kettős erőtérben élt — Dsida Jenő és Szabédi László. Első verseskötetével 1936-ban jelentkezett. A fiatal Jékelyt leghűségesebb kritikusa, Szerb Antal így jellemezte: „Elégikus költő, líráját emlékek és álmok szövik át. Jellegzetes gesztusa a búcsú, lelkiállapota az elvágyódás, a múltba Tévedés, a világ iránt érzett testvéri szeretet...” S amit Szerb Antal az induló költőről írt, az mindvégig érvényes maradt rá. Költői, írói magatartásának alapelemei — egyre mélyülőn — változatlanok voltak. Ha összegyűjtött verseit nem keletkezésük időrendjében lapozgatjuk, hanem találomra, ide-oda forgatva, szinte az az érzésünk, hogy nem időben egymás után, hanem egyidő- ben, időtlenül írta őket. A kései Iköllitő éppen oíyain eüjé- gikus, búcsúzó, elvágyódó, múltba révedő, mint a korai. Ezt az időtlenséget klasszi- oi'záló, a hiutmlanista hiagyamá- nyokat őrizni óhajtó poétái akarat teremtette az elmúlás, a múlandóság, a kegyetlen kor ellenében. Monográfusa, Pomogáts Béla Jékely Zoltán szinte egész életművét az elégia különböző megjelenési változataiként összegzi. A kezdeti fiatalosan ábrándos, világfájdalmas elégiáktól a történelmi, a bölcseleti elégiákig jutott el, amelyek már az örökkévaló dolgok, a létezés egyetemes kérdéseit feszegetik. De tegyük hozzá: a történelemben élő, szenvedő ember szemszögéből, aki az utcán, a vízparton, az erdőben jár-kél, mint akárki más, korántsem hidegen túlemelkedve gyarló hétköznapjainkon. Jékely Zoltánnak még legfatalisztikusabb, legsötétebb verseit is a derű, az irónia hatja át, mert hisz az „embernemzetség” megtartó erejében. S persze a költészetben. S nem kevésbé a szerelemben. Nem sok költőnk van, aki — bár szemérmesen, de — annyi szerelmeserotikus verset írt volna, mint Jékely Zoltán. Nőkkel és mindenséggel teli költészet az övé. ' Jékely Zoltán: Blokházy siralmaiból Mit állítsak ajtónk elé jelül, hogy könnyebben hazataláljak, s ne zörgessek bután öt-hat idegen ajtón? Mit állítsak a kis balkonra jelül, hogy fecskénk útját megtalálja s ne hűljön ki a fészekalj tojáska, míg rémülten visong hasonló balkonok körül? Mindennek szürke egyformasága itt elzárja az égbolt ősi kékjét, a földnek ősi zöldjét — ez az egyformaság butít és megvakít... Majd a halál is egy nap mit mível? Az ajtók-ablakok egyformasága elf árasztván közömbössé teszi, s bambán összetéveszt valakivel! Elvész a küldetés személynek szóló varázsa — (Történhetik, persze, fordítva is: értem loholva lép be valaki máshoz! Lássuk be hát az új lét előnyeit is, ne csak, mi benne falanszteri, gyászos.) (1971) Kerámia Ristánból A Csanigaram utcai mesterek Ristán — kis település Üzbegisztán fergáni megyéjében. Itt már félezer éve készítenek kerámiatárgyakat. A legenda úgy szól, hogy az első fazekasműhelyt még Timur követé alapította, aki egyméteres mélységben agyagréteget talált Még nem is olyan régen Ris- tánban egy kis műhelyben készítették a kerámiatárgyakat, ma már hatalmas, több milliót forgalmazó üzem állítja elő. Bár a legtöbb munkafolyamatot gépesítették, az edények mintáinak festése ma is kézzel történik. A leghíresebb festők Babadzsan Nyisanov és Ibrahim Kamilov. Mindketten a Gsanigarlaim utcában lakinak, s büszkén mutatják a külföldi és hazai kiállításokon, vásárokon nyert okleveleket és díjakat. A legszebb ristáni agyagedények Moszkva, Leningrad, Taskent kiállítótermeit díszítik. A Mercedesből Imre segíti ki az öreget. A könyökénél fogja meg jó erősen, úgy emeli ki a hátsó ülésről. Irén már előbb kiszállt a másik oldalon, odasiet az apósához, belekarol és várnak, amíg Imre lezárja a kocsit. — Na, itt volnánk — bök az előkelő szálloda felé Imre —, ma ennek van a legjobb étterme Pesten. — Nem kellett volna ilyen drága helyre — mondja az öregember —, csak költségbe veritek magatokat... — Ezt bízza ránk, apám! Ígértük, hogy a születésnapján nem akárhová visszük ebédelni. Nyolcvan év, az nyolcvan év ... Megünnepeljük tisztességesen ... — így igaz, apuka — mondja Irén —, én sem érezném most jól magam valami harmadosztályú csehóban ... Nem azért divatozok itt maga mellett ... Nézze csak, ezt a ruhát direkt ennek a napnak a tiszteletére csináltattam... — Mutatós nagyon ... — pillant oda az öregember. Ünneplőben van ő is, feketében. Utoljára a felesége temetésén volt rajta, most már kicsit bőnek érzi, de azért még megjárja. A fehér ing is makulátlan, és a menye kívánságára nyakkendőt is kötött, pedig azt sohasem szerette. Most is úgy tetszik, mintha kötél lenne a nyakán, de majd alkalomadtán meglazítja. Az étterem leginkább egy kápolnára emlékezteti, maga se tudja, miért, talán a csend miatt, mely burokba fogja az egészet. A pincérek is olyan paposán mozognak itt a fekete szmokingjaikban a díszesen megterített asztalok között. Még a falak is mintha aranyozva lennének, és ezek a ci- rádás oszlopok, a sok csillár, pedig talán csak az őszi napsugár fényesíti olyanra, ahogy bezuhog a nehéz csipkefüggönyök résein. Ristáni kerámiák Helytörténeti gyűjtemények a Vármúa A város peremén Húsz, harminc éve kezdték gyűjteni lelkes amatőrök és tudós történészek, népművelők, a főváros különböző kerületeinek írásos és tárgyi emlékeit, a várossá válás dokumentumait, az életmódra utaló tárgyakat, a munkás- mozgalom kialakulásának helyi tényeit. Iskolákban, párt- bizottságokon, művelődési házakban őrizték, raktározták a helytörténeti anyagot, míg előbb-utóbb önálló termeket szereztek, s megszülettek a budapesti kerületi kisgyűjte- mények, az angyalföldi, a kispesti, a kőbányai és más hely- történeti múzeumok. (A legnagyobb anyaggal rendelkező rákospalotai anyag viszont most vált hontalanná.) E helytörténeti múzeumok válogatott anyagából A város peremén címmel nyílt most — áprilisig nyitvatartó — kiállítás a Budapesti Történeti Múzeumban. Legutóbb tizenhat évvel ezelőtt láthatta a közönség így egybegyűjtve a külső kerületi múzeumok gyűjteményét. Azóta nőtt a helytörténeti gyűjtemények száma, s gazdagodott, sokszínűbbé vált anyaguk is. A századelőn, a századfordulón városiasodé települések közelségük révén szorosan kapcsolódtak a fővároshoz. Kötődésük olyan szoros volt, hogy ez egyértelműen vezetett el a Budapesttel történő egyesülésükhöz. Történeti, néprajzi, ipartörténeti, viseleti, kulturális szempontból sok a hasonlóság e települések kialakulása és így tárgyi emlékei között is. Ezért is választották a kiállítás rendezői azt a megoldást, hogy a sokféle anyagból egységes, minden településre jellemző enteriőröket rendezzenek be. Így alakították ki a történelmi fejlődést jelző paraszti hangulatú udvart és parasztszobát. Konyha u Aréna út 14*. alatti húsból Angyalföldi, kispesti, pesterzsébeti, csepeli, rákospalotai és óbudai gyűjteményekből származnak a kismesterségek jel legzetes szerszámai, mesterre mekei. Kovács, cipész, borÓbudai sáros utca. (Dolezsál László felvételei — KS) Ebéd előkelő köre Tóth-Máthé Miklós: — Ez még egy régi, patinás hely ... — mondja Imre, amikor leülnek egy asztalhoz —, nem olyan modern, mint any- nyi manapság. Ezért is gondoltam, hogy ide jöjjünk, inkább illik ez-a mai naphoz. — Tetszetős ... nagyon is ... — mondja az öregember és körbeseper a pillantásával. Rajtuk kívül még két asztalnál ülnek csak. Egyiknél idősebb hölgy, fején széles karimájú lila kalap, és ahogy eszik, aranykarikák zörögnek a csuklóján. A ruhája is olyan sokszínű, mintha a szivárványt öltötte volna magára. így az öregembert leginkább egy vén papagájra emlékezteti. A másik asztalnál két középkorú férfi és egy ifjú nő. A férfiakon hófehér turbán, amibe középütt arany bross van beletűzve. A nő bordóselyem ruhája meg mintha lepedőkből lenne összehajtogatva, és éjfekete haja alatt, a homlokán kis kerek pecsét, mint egy anyajegy. „Miféle népek ezek?” — töpreng el az öregember, de nem tudja megkérdezni a fiától, mert akkor már ott áll mellettük egy pincér. Olyan zajtalanul jött oda, hogy észre sem vette. — Ebédelni szeretnénk ... — mondja Imre az étlapot böngészve közben. — Igenis, uram. Aperitifnek hozhatok valamit? — Hozhat, de nem mindegy, hogy mit. Ma nem kisüsti szilvával kezdjük az ebédet, hanem valami jó márkás itallal. Milyen választékuk van? — Kérem... — mutat az itallapra a pincér —, tessék megtekinteni... — Nem szükséges.^Tudja azt ■■■■■■■■■■ maga fejből is. Van eredeti skót whiskyjük? — Hogyne, uram ... — Akkor az apámnak meg nekem azt, a feleségemnek pedig ... Igaz is, Irénkém, ihatok? Vezetsz majd? — Tudtam, hogy így lesz ... — csóválja a fejét mosolyogva Irén —, de jól van, nem bánom ... Nekem csak egy narancsdzsúszt ... A pincér bólint, elmegy, Imre az apjára hunyorít. — Na, édesapám, maga még nem ivott skót whiskyt, most majd megkóstolhatja! — Meglettem volna én anélkül is, fiam .. . Tudod, hogy nagyon nem is ihatok ... — Máskor, de nem ma ... Elvégre a születésnapja van, azt nem köszönthetjük szárazon ... — Ismét az étlapot nézi. — No, állítsuk össze az ebédet. Előételnek mondjuk hortobágyi húsos palacsinta ... Vagy van itt olyan, hogy töltött gomba egri mártással... Aztán libamájrizottó ... Esetleg makaróni csőben sütve ... Melyiket enné, apám? — Válasszatok ti, nekem egyik se tetszik ösmerősnek ... — Csak az elnevezésük ilyen kacifántos — mondja Irén —, ízre már nem lesz olyan idegen apukának. Azt mondom, Imre, hogy hortobágyi húsos palacsintát rendelj mindhármunknak ... — Jól van, akkor ebben megállapodtunk. Nézzük most a leveseket. Sorolom ... Orja- leves ... Szárnyas raguleves ... Újházi tyúkhúsleves ... — Nekem ez jó lesz — szól közbe az öregember —, tudod, hogy a húslevest mindig is szerettem... — Rendben van, apám. Neked, Irén? — Mi van még? — Olasz gombócos hús vés ... Savanyú malacapról leves ... Tejszínes rákleves — Ne mondd tovább, e kóstolom meg. — Helyes. Nekem meg ez malacaprólékos. Utána hal ételt enne inkább apám, va valami mást? — Valami mást, fiam. Ne bíbelődöm itt a szálkával... — Ezek nem olyanok, vannak filézve. De ahogy go dolja ... Enne egy ropogós k csasültet fordított burgony val? Vagy libapecsenyét bor szilvával? — Inkább az előbbit, fián — Jó is az, én is annál m radok. És te, Irén? — Valami vadasat. Van? — Nem is egy, csak győ zem olvasni. Vadnyúl pácc va ... Tűzdelt nyúlgerinc sí! ve ... Fácánsült fehér bo ban ... Pácolt szarvascomb . Tűzdelt őzfiié frissen sütve . — Állj! Nekem ezt. A pincér érkezik vissza, az asztalra helyezi az ital kát. — Felvehetem a rendelé uram? — Azonnal — mondja lm —, csak még kiválasztjuk édességet. — Minek az már, fiam mondja az öregember —, ezt elég lesz végigenni. — Nem úgy van az, apái Legyen komplett az ebéd. J vaslom, hogy együnk egy Gundel-palacsintát, — Ha bírom még — mond az öregember. — Már hogyne bírná. íré te valami pudingosat enn inkább? — Nem, nekem is jó lesz £ — Akkor hát meg is ve nánk, főúr. Mondom a meni KM HÉTVÉGI melléklet
