Kelet-Magyarország, 1988. március (45. évfolyam, 51-77. szám)
1988-03-05 / 55. szám
HÉTVÉGI MELLÉKLET VALÓSÁGUNK KÖZELKÉPBEN sorok írója húsz esztendővel ezelőtt nyerte el a „tudományok technikusa" — minősítést. Pontosabban valamelyik májusi szombat délelőtt lesz két évtizede, akkor kongott a mátészalkai Baross László Mezőgazda- sági Technikum öreg kőris- fáján a rozsdás csodarab — ballagásunk okán. Büszkén feszítettünk vadonatúj öltönyünkben, és igazi férfi- könnyeket sírtunk a pillanat varázsának hatása alatt. A városon — csak két év múlva kapta meg az erről szóló pátenst — lóháton vonultunk végig és parádés kocsikon, akkor pedig apáink könnyei potyogtak, olyan szépek voltunk. Tanáraink felnőttnek kijáró keménységgel szorították meg a kezünket, este pedig a banketten koccintottak velünk' Egyikük — nyugodjék békében — azt mondta a fehér asztalnál: „Ti, fiaim, a mezőgazdasági tudományok technikusai vagytok.” Tudtuk miért szólt okképp: tudós emberek voltak a kartársai valamennyien. Olyan mesterei a mezőgazdaság hétköznapi tudományának, amilyenek ma már nem teremnek. A technikum maga is szakközépiskolává vedlett két esztendő múltán. Ahhoz, hogy hiánya nagyon is fájón kiütközzék, kellett vagy másfél évtized. ★ A szétfagyott motorú John Deere traktor esete bejárta a megyét annak idején — lehet vagy nyolc éve. Még szerencse, hogy valami újságíró ki nem szagolta, mondogatták. Akkoriban még én is az eredeti szakmámat gyakoroltam. Nemrég érkeztek meg az országba az első példányok az amerikai csodamasinákból. A gy.-ii termelőszövetkezet az elsők között jutott hozzá az egyik 'termelési rendszer révén. Ismertem az ottaniakat, csodálkoztam is nagyon: minek ezeknek ilyen varázstraktor. Volt osztálytársammal beszélgettünk róla, akit nem sokkal azelőtt martak el onnan. J. már a technikumban kitűnt a gépek iránt érzett ellenállhatatlan vonzalmával. Jenő bácsi a második világháborús pilóta, oktatónk, mindig az ö kezébe adta először a szerszámot. ha szerelni kellett. Az öreg mániákusan precíz ember volt, igaz, a levegőben nem lehet téveszteni. Az akkor még újdonságnak számító RS—09» eszközhordozó traktort — annak ellenére, hogy vadonatúj volt — szerteszét szedte velünk és még pontosabban rakta össze, mint a német gyár. Azon tanultunk traktort vezetni, szántani, vetni, no meg az UE—28-ason. Mert ugyebár — ez volt az öreg szavajárása — akinek traktorosok lesznek a keze alatt, annak többet kell tudni a gépről, mint aki mindennap ráül. Szántottunk az ópályi dombok között. Magunk állítottuk be a mélységet, meg hogy mennyit fogjon egy menetre az eke. J.-re gyakran visszagondoltam még beszélgetésünk előtt is. Az öreg időnként ráhagyott minket — amin különben nagyon csodálkoztunk, mert nem rá vallott. ,1. azonban — ahogy mondani szokták — felnőtt a feladathoz. Fegyelmet tartott a majdnem csupa fiúosztályban és gyakoroltatta velünk a napi penzumot. Egyszer fogyott el a türelmé. Helyettesíteni jött egy géptanhoz alig értő tanár. A vetőgép beálllítása volt az óra témája, amit J. szabályszerűen elmagyarázott a helyettesítő tanerőnek. Ö pedig — mit ád isten — feleltetni kezdett és ugyanabból négyest adott J.-nek. Valami hasonló történt J.-vel a gy.-i termelőszövetkezetben is eljövetele előtt. Ö nem tanult tovább, de műszaki ismereteit nagyszerűen kamatoztatta gépészeti brigádvezetőként — mindaddig, amíg egy frissdiplomás mérnökkel — még a John Deere érkezése előtt — kölcsönösen ki ■nem oktatták egymást. „Természetesen" nem az ő pártját fogták, akikre végül a döntőbíráskodás hárult. Pedig arra a disznóólhoz hasonlító gépudvarra ráfért volna még egy ideig J. szákértelim'e, munkabírása. Amint elment, összeomlott az egész. Ha csak a gépek teljesítménye esett volna vissza, az nem tűnt volna fel. ,De a sok milliós John Deere traktor motorjának, amely még maga is millión felüli érték — megártott, hogy egy fagyos éjszakára bennehagyták a hűtővizet. Én azon lepődtem meg leginkább, hogy J. nem ezen lepődött meg a legjobban. Számára az volt a legdühítőbb, hogy egy személyben senkit sem tudtak felelősségre vonni miatta. Még jó, hogy eljöttem — sóhajtott. •k Kell-e kezdöbarázda, ment a vita reggelente a következő történet színhelyén, egy szatmári gazdaságban. Jó ideig találkoztam ott arrajártamban K.- val, aki utóbb — ugyancsak a .mezőgazdasági tudományok technikusaként — megbecsült szakember lett a közeli város szakhivatalában. A kezdőbarázdán nem az elsőt kell érteni, és ezt azok kedvéért mondom el, akik nem Jenő bácsinál tanultak szántani Pályiban. Éppen merőlegesen az összes leendő többire kell kihúzni egyet a tábla szélére, abból a célból, hogy mindig ott és sehol ■máshol kell beleakasztani a földbe a vasat. K. az új traktorosoknak Jenő bácsi türelmével magyarázta él, hogy így nem lesz egy talpalatnyi föld sem megforgat atlan, így lesz szép és jó az egész. Mégis, ha nem nézett rájuk elégszer, elspó- rolták. Ottan döccen egy nagyot, meg különben is sokáig tart és teljesítményre fizetnek. A szántás szépsége tonnákat jelent, magyarázta mindig a gazdaság vezetője is, de ha K. nem lett volna olyan bulldog természetű, foganatja sose lett volna a szónak. A technikumban S. tanár úrnak nem derogált mindenkit személyesen megtanítani a földmérésre, a szög kitűzésére. Azt mondogatta: a tábla a fasorig a mienk, és ha egy barázdát még az akácok tövéből sikerül hozzá szántani, az ingyen v n. Azért mondom, hogy személyesen mindenkit megtanított, mert rájött: a magyarázat csak néhány embernek elég. Akad aki nem is figyel. Gondja volt rá, hogy az osztály minden egyes tagja addig járkáljon a mérőhuzallal, amíg tökéletesen nem csinálja. Ezért vált be különben K. abban a bizonyos szakhivatalban, mert tudták róla: a gyakorlati munkát öt mérnöknél jobban csinálja. A pályi botanikuskert parcelláit mintha vinlkli mellett húzták volna ki. Az ajró morzsás talajszerkezetet nem a könyvben láttuk, mint később az egyetemen, hanem addig szántottuk, tárcsáztuk és boronál'tuk, míg olyan nem lett. Vetet* tünk egy tábla lent, ástunk egy medencét a rizsnek, és ami ezen az égövön el nem pusztul, abból ültettünk egy szálat. A kert közepén pedig fűzvesszőket dugtunk le elsős korunkban, hogy negyed évre már körülvegye kék égbolttal borított osztálytermiünket. K.-ban megmaradt ez a fegyelem. Traktoros brigádvezető korában szerette, ha este a gépek úgy állnak* be, hogy az orruk egy vonaliban van. A gépudvarkerítiést belül minden eső után körbetér- csáztatta, a művelő eszközöket télére lezsíroztatta. Ha a mezőn valakivel találkozott. soha nem a dzsip volánja mögül beszélt. Talán eszébe jutott G. tanár úr, aki szeretett lovagolni, de a nyeregből meg nem szólalt volna. K. ma is nosztalgiával gondol a bnigádvezetői éveire. A hivatal nagyon megbecsüli, ő maga pedig ahogy letelt a nyolc óra, műveli kertjét — egy másik fizetésért. Csak akkor érzek bizsergést a lelkemben — mondta búcsúzóul, amikor jön a tavasz. Amint megérzem a frissen tárcsázott párálló föld szagát — kínszenvedés nekem az iroda. ★ Koszos körömmel; borostásan, és feketéllő fogakkal nézett rám B. nemrég, amikor egy Tisza-parti tsz-ben rábukkantam. „Takós” korában se nagyon szeretett mellette ülni senki, de a kolihan azért tartotta magát. Ott ugyanis este „láb- szagvizit” volt, azaz a fö- lénk rendelt felsőbbéves végigment az emeletes ágyak között és külön-kü- lön mindenkinek megszagolta a lábát. A koszos nyakú egyedat pedig Z. tanár úr sasszeme szúrta iki, aki szerint szaros csizmában trágyát hordani sem stílusos. Sokan túlzónak tartották még a kollégái közül is, de amint B. példája bizonyítja, mégsem eléggé. A katonás rendből . az úgynevezett naposi szolgálaton kaptunk sűrű leckét. Ennek alkalmával egy hét felére ki kellett költözni Pályiba, és együtt élni esetenként a fogatossal, a bor- júgondozóval, szóval min- demikivial, aki a mezőgazdaság „résztudományait” életmódjaiként művelte. Z. tanár úr nem volt rest hajnali háromra kijönni Szálkáról, meggyőződni arról, hogy kifogástalan itoalettben indulunk-e a tehén farkát vakarni. Hogy Józsii bácsi csak szombaton borotválkozik? Az az ő dolga, de te fiam a brigád vezető je leszel, világos? Többet csak az követelhet, aki maga is több, — szónokolta makulátlan gojzervarrott birged- li csizmájában. B. egy biciklire támaszkodva beszélgetett a tábla szélén, amikor tartós rnére- getés után megismertük egymást. Hiába: húsz év hosszú idő. Helikopterrel repkedtek a búzája fölött. A földi személyzet vasalt kék overállban tette a dolgát — sütött róluk a felsőbbrendűség érzése. B.-ről meg egyenesen ordított, hogy elfogadja és* természetesnek tgrtja ezt. A pilóta könnyed mozdulatokkal tette-vette a zajos monstrumot, két menet közt ki se szállt. Csak egyszer, amikor B. bátortalan mozdulattal kiintegette. A helikopter vezetője paff lett a topis B. szakszerű előadásától, amellyel elmagyarázta, miért kellene több vízben oldani a szert, hogy jusson a levelek fonákjára is. Én pedig boldogan gondoltam vissza Sz. tanár úrra, akinek nem múló érvényű szavait idézte osztálytársam B. Aztán mondtam néki, amint a gép eldübör* gött, hogy legalább a biciklije láncát olajozza meg, de megsértődött — mint rendesen. Annak idején. ★ Reggel taktika, délben stratégia — foglalta össze taktikáját. Vagy stratégiáját? Inkább szerencsétlen helyzetét mondja ilyennek C. Azon kevesek közé tartozik ő, akik Szalka után egyetemre is bejutottak. Se reggel nem volt, se délben. egy főagronómusnak ilyenkor van sziusszanásnyi ideje még akár saját dolgaira is. Mesélt az asszonyról, akivel még annak idején „csábították el” egymást. Rotrányszagú szép idill volt. Volt azóta vagy négy munkahelyük, tulajdonképpen mindenütt jó és sehol se. Kényszerpálya az övék. Zsarolják őket a szolgálati lakással. Elmenni valahonnan csak akkor tudnak, ha van hová költözni is. Az az én bajom, kesereg C. hogy nincs egy használható brigádvezető ma már. Az öreg gazdák, akiknek ugyan a tudásuk nem tartott lépést a korral, de volt tekintélyük, kihaltak, de ha élnek is, már nyugdíjasok. Az if- jabbját pedig a tszf-szel ijesztgetik. Ha nem vagyok ott, a sarkukban, este nem azt látom, amit reggel elképzeltem. Így aztán hajnalban én osztom el a munkát, utána meg holt fáradtan fogok hozzá ahhoz, ami tulajdonképpen a feladatom. Pályiban ettől féltünk a legjobban. Harmadikba n már-már brigádvezetést is kellett végezni a naposi szolgálatban. Brigádvezelés élesben, 16—17 évesen reggel odaállni meglett embereik elé, utasítást adni, szá- mon'kérni, higgadtan érvelni, ahogy a tanároktól láttuk .. . Keveseknek sikerült úgy istenigazából. A gyakorlatvezetők meg is mondták mindenkiről, lesz-e belőle valami-valaki. Érdékes módon a munkások — mint a gyakorló iskolában a diák — érezték a feszültséget, segítettek annak, akit kedvelték. De azt se gáncsolták, akit. nem szerettek. Milyen rövid idő alatt kiderült, kiben mi lakik .. . C.-nek ment a tanulás, nem volt büdös az istálló, benne volt az első négyben a harmincból. Kicsit azért nehezen bírta. Sokallttá, hogy az óriási gyakorlati oktatás nem párosul kevesebb elmélettel. Aztán egyetemi évei alatt áldotta Szálkát és Ópály.it, mert az első év nehézségeit leküzdve negyedgőzzel végigcsinálta felsőfokon, amit a gimisek küszködve. Az utóbbiak — kevés kivétellel — sohase tudták meg mi a való élet — mondogattuk nem kevés sovinizmussal. Szavaink bizonyítéka, hogy se fejni, se kaszálni, sg patkóin i, se elletni .nem tanultok meg. Mégis, mit érek vele, szo- morkodlk C. Legalább egy régi osztálytársunkat fel tudnám kutatni, Ügy kellene a jó - brigádvezető ... Nem tudsz valamit a többiek ről? ★ Veszekedjenek egymással, nem vagyok én ütköző — világosított fel K: amikor megkérdeztem, miért állt be a hivataliba, és miért nem megy vissza gazdálkodni, amikor megérzi a frissen megművelt föld pá- rálló illatát úgy tavaszonta. Egyrészt: rajtam kívül nem volt más a növény term észtéiben, pedig még legalább két brigádvezető elkelt vol'- na. Dolgoztam tehát kettő helyett, egynek is kevés pénzért. Látástól vakulásig. Én nem mehetek haza tíz órakor, ha már mindenki csinálja a dolgát. Felelek a testi épségért, minden vagyontárgyért, és még értsek is annyiiit a szakmához, mint a főnök. Ha az emberek keveset keresnek, engem maceráinak, ha keveset dolgoznak, a főnökség az én fülemet rágja ... Folytassam? Ne csodálkozz, hogy senki sem szeret ilyen helyen dolgozni. Még ha megfizetnék.Emlékszel még az osztálynévsorra? — teszi pórbára a memóriámat. Félig elskandálom. Kiből mi lett? Mozigépész, esztergályos, háztartásbeli ... Alig harmada csinálja azt, amire a mezőgazdasági tudományok technikusa képletben oklevelet kapta. Pedig szükség van ránk, kesereg K. Aki a mi szakmánkat megtanulta, az tudja, de sajnos csak az tudja: nélkülözhetetlenek vagyunk. A minapán egy 27 éves fiatalemberrel beszélgettem. Próbára tettem avitt tudásomat, a mezőgazdasági technikumban szerzettet. Az illető bérbe vett a tsz-töl több mint száz tehenet. Megijedtem még a gondolattól is. Szavaiból úgy vettem ki, hogy ért a szarvasmarha küllemi bírálatához, ismeri a takarmányok belső használati értékét. Amiket kérdeztem, szakmabelinek elárulták, hogy csak felszínes és nem mély ismereteket takarnak. Ez a büszke legény a száz- valahány tehenével rá is jött. Ugye maga tanult mezőgazdász? — kérdezte. Igen, feleltem önérzetesen, de úgy látom magának sem idegen. Mezőgazdasági szakközépbe jártam, szarvasmarha-tenyésztő szakmunkás vagyok — válaszolt. Nocsak — gondoltam, legalább ilyen van, ha már technikum nincs. A fiatalember folytatta: voltam felcser, voltam brigádvezető, de ha már egyszer értek hozzá, akkor mit szaladgáljak naphosszat. Csinálom maszekban. Igaz, a kockázat hatalmas, de legalább nem macerái senki. Csak magamat hajtom. Ezt az üzemtani megoldást annak idején nem tanították a Kraszna-parti alma matenban. Azt azonban nem mulasztották el belénk plántálni, hogy milyennek kell lennie egy modern mező- gazdasági nagyüzem vezetési Szervezetének. A mi leendő helyünket — érthető módon — külön hangsúly- lyal írták körül. A technikus az az ember, aki közbülső lépcsőfok a felső vezetés és a tulajdonképpeni munkavégzők között. Valami olyasmi, mint az ipari üzemekben a művezető. Tényleg: el lehet azt egyáltalán képzelni, hogy valamelyik gyárban művezeitő nélkül hozzákezdenek reggel dolgozni? Biztos vagyok benne, hogy semmiképpen. A mezőgazdasági nagyüzemek sem lennének képesek középvezetők nélkül működni. Képzett, stabil embereknek azonban any- nyira híján vannak, hogy megalkudni kényszerülnek. Kötelességszerűen hozzáteszem: tisztelet a kivételnek. Voflit kollégáimmal találkozva és magam tapasztalataira emlékezve két megállapításit kell tegyek. Hiányzik a mezőgazdasági mesterképző, a technikum. Aztán: legalább annyim nem vagyunk bóvliban annak a megbecsülésnek sem, , aminek az ilyen embereket kellene övezni. Nélkülük viszont nem érnek .össze a fogaskerekek a vezetés gépezetében, sók az üresjárat, nem válnak valóra a .mégoly kiváló mémpki elképzelések sem. * Kezdőbarázda Ábrahám Rafael: In memóriám A. Dürer KM 1988. március 5.
