Kelet-Magyarország, 1988. március (45. évfolyam, 51-77. szám)
1988-03-19 / 67. szám
1988. március 19. f|jp Friss tavaszi illatokat hoz a szél a Tiszia felől. Itt hömpölyög a folyó szinte a kertek alatt, egy-egy évben a házat körülvevő gyümölcsfádig is felfcúszifc. A tulipán zöld lándzsái már arasznyira nyújtózkodtak a földből, duzzadóznak a kövér rügyek az orgomabokrokon. Bezzeg Jánosék portáján szemlélődünk, dicsérjük a háziakat, milyen takaros a kert, az udvar, amelynek egyébként jó része le van betonozva. — A juhok miatt — mondja magyarázólag János bácsi. — Már kopik, annyit sepr! a feleségem... Ilonka néni csak legyint az lingerikedésre, lassan ötvenéves házasok, megszokhatta. A lényeget helybenhagyja — valóban naiponta fetsepni az udvart, ott is, áhol le van betonozva, meg ott is, ahol nincs. Muszáj rendet tartami az állatok után. A Bezzeg-család -ugyanis valóságos juhászdiniaisztia. — Még el se választottak a csecstől, -tán már akkor juhász voltam, mint az apám, meg a nagyapám — kezdi el élete 'történetét házigazdánk, miközben heljebb tessékel a házba. Szőnyegék, szekrénysor, fnaneiaágy, fotelok, csempéz-ett fürdőszoba, villanybojlerral, a konyhában is hideg-meleg víz, rozsda- memtes mosogató, mindenütt központi fűtés. Látszik, jómódúak a háziak. — Megdolgoztunk, meg meg is dolgozunk mi ezért, úgy-tessék elhinni — mondja Ilonka néni, szinte mentegetőzve. Érezni, máskor -is rákényszerült -már a magyarázkodásra. Bedig ezúttal egy pillanatig sem vontuk kétségbe, hogy valóban temérdek munka lehet a jómód mögött. — Aki egész nap a (kapuban ül, az iríigylked-ik. Pedig én a párommal még egy üdülőhelyen se voltam! Harminckilencben, hiús-vét- kor volt az esküvőjük. Két nap múlva az ifjú férjet sor alá Vitték, 1940 őszén vonult be. Egyikőjük sem gondolta, hogy kishaján öt esztendőre búcsúznak egymástól. Ebből egy évet abban a hiszem-ben élt át Ilonka néni, hogy korai özvegységre jutott. Egy szerencsétlen névcsere folytán ugyanis az ő férjét nyilfőálliattenyésztő is ránk nézett, rendben van-e minden. Havonta 3200 forintot kerestem, jó pénz volt akkoriban! Meg annyira meg is szoktam ott, hogy írtam az aszony- nak, adjatok el -mindent, gyertek ide lakni! De nem egyeztek bele, hazacsaltak, így kerültem Lükére, abban a tsz-iben dolgoztam egyhú- -zamban 13 évig, nyugdíjba is onnan mentem. Huszonöt esztendőt dolgoztam ebben a vánították halottnak. — Még most is őrzöm azt a pecsétes papírt... Aztán negyvenöt januárijában egy este, -emlékszem, éppen tej- begrízt főztem, azt kavargat- tam, amikor -beállított az uram ... Ahogy vége lett a háborúnak, visszazökkent az élet a rendes kerékvágásba. Amíg János bácsi (akkor persze még nem „bécsi”) odavolt, az édesapja gondoskodott a juharról, hazatérte után így volt mihez fogni. — Aztán az ötvenes 'években, amikor kezdődött Dögében -a tsz, beléptem. De nem sóikéig tanított. Utána mentem Madara, de az a tszcs is-felbomlott ötvenhatban. Ezután öt évig maszek voltam. Hatvanegyben szólták nekem, meg az egyik öcsémnek, mivel a két öcsém is juhász, szóival mondták, hogy menjünk Bükköseire. Ez Pécs •mellett van. Na, az az állami gazdaság volt még egy rendes hely. Felvásárolták a sok birkát, kétezer juhot bíztak ránk. Adtak mellénk bojtárt, de az igazgató, meg a Barangolás 'rendszerben, de fegyelmit -egyszer se kaptam. János bácsi számára a tisztességesen, legjobb tudása szerint elvégzett munka nem érdem, hanem az ember életének természetes velejárója. Ebben nevelkedett a három gyerek is. Kató lényük óvónő, családjával Dögében lakik, ami talán két kilométernyire lehet Rozsa ly, puszta tói. A két fiú — mi más is lehetne — juhász. Próbálkoztak mással is: András egy fél évig volt sofőr, az -ifjabb János -egy évet -húzott le a postánál, de csak nem bírtak megtenni az állatok nélkül. Most egyikük ezer, a másik hatszáz juhot bérel a tsz-.tőL — Nekem azt mondta annak idején Jiamcsi fiam, olyan helyre menjünk, ahol becsületet lehet szerezni. Egyszer ezerötszáz tiszta sánta juhot vállaltunk el, anáikór kiengedtük őket a pajtából, nem bírtak elmenni -a vályúig ... Mind teigyógyítottuk.-^-.-Várjál csaik, apa —szól közbe Ilon Ica néni —, hadd mondjam én. Mikor rendbe tették a juhokat, olyanok- voltak a bárányok, mint a a juh, mégis milyen állatokat neveltek... A rozsálypusztailak egyébként -hagyományosan állattartók voltak, még a hetvenes években is összejött egy csorda a háromszáz lelkes kis településien. Aztán megfogyatkozott az állatsereglet, a fiatalok elmentek -munka után, Várdába, P-estre, ki hová. Volt -olyan család, hogy a -gyerekek egymást nevelték, mert mindkét szülő a főváP Rozsálypuszta potyka! Csak amikor kiderült, hogy a téeszelnök kevesebbet keres, mint 'a juhász, akkor már mindig baj volt... — A juhna különben n-em lehet ráfizetni — folytatja a házigazda. — Azok fúlnak bele, akik nem törődnek az állattal, meg nem is értenek hozzá. És mi pocsékolás megy! A -rétek elvadulnak, a jószág nem kapja meg azt a takarmányt, ami jár n-eki, a téeszek beszántanak mindent, azt is, amit az állattal szépen fel lehetne etetni. Valamikor egy szál csutka se maradt a határban, mind be- slilózták. Májusban már kaszálták a szöszös bökönyt, volt, hogy aratásig ki se ment rosban kereste a kenyerét — hétvégén hazajöttek, a munka na-gyját elvégezték, „kiadták a parancsot a gyerekeknek”, aztán utaztak vissza. Szerencsére lányaik voltak, szorgalmasak, becsületesek, vigyáztak egymásra. Sokán a fényeslitkei termelőszövetkezetben dolgoznák. Itt a pusztán ugyanis semmiféle munkaalkalom nincs, az egy szál vegyesbolton kívül csupán egy postaláda található a településen. Öt évvel ezelőtt az -iskola is megszűnt, -busz hozza-viszi a gyerekeket — óvodásokat és iskolásokat egyaránt — Sza- bolcsveresmartra. Az apraját nem engedik a szülők a forgalmas főútna, de a nagyja — ha az idő is úgy engedi — gyalog vagy kerékpáron is megteszi a kétMloiméteres távolságot. Persze orvoshoz is V-eresmartra kell menni, anint minden hi-vatálos ügyben is. Ám mielőtt elbúsúlné-nk magunkat, hogy íme, még egy település, amely Gyűrű- ifű vagy Na-gygéc sorsára ítéltetett, adjunk helyet a rozsélypusztaiiak bizakodásának ás. Mert nem addig a’ — kirándulóközpont, üdülőhely lesz még ez a környék! Itt, a megye északi csücskében, közel Záhonyhoz, még közelebb Kisvárdához. Itt lehet átkelni a Tiszán Sárospatak felé (a 13. százaidban Kisvárda is a „rozsályi rév- jog” révén kapta meg a mezővárosi jogot). De nemcsak a szép táj, a Tisza hívogatja majd az embereket — a szomszédságban már épül a szabólcsveresimariti víztároló, ami a tervek szerint a kirándulókat, a -pihenni vágyóikat is szolgálni fogja majd. Minden bizonnyal ez is oka annak, hogy a ki-csii településen vagy két éve újra szabad építkezni (vezetékes víz is van). Az egyik legszebb új ház éppen házigazdánk András fiáé. Mindezt már a vendégszerető háziasszonytól tudjuk, mert az idén immár hetvenedik esztendejébe forduló János bácsi időközben kiment az állatokhoz — 160 saját, 200 bérlelt juh várja a gazdát. Megjött' a segítség is, menni kell kiszedni *a sánta állatokat. Gönczi Mária KH HÉTVÉGI MELLÉKLET
