Kelet-Magyarország, 1988. március (45. évfolyam, 51-77. szám)

1988-03-15 / 63. szám

1988. március 15. Kelet-Magyarország 3 /------------------------------------------------------------------------------------\ Március emlékei A „Talpra magyar” eredeti kéziratán — Petőfi által (nyilván nyomdai okok miatt) áthúzva — a következő jegyzet olvasható: „E költemény búzdította március 15-én a pesti ifjúságot. Elszavaltam először az ifjak kávéházá­ban, azután az orvosi egyetemen, azután a Seminarium téren (most már Március 15. tér), végre a nyomda előtt, melyet erőszakosan elfoglaltunk a Hatvani utcában (most már Szabadsajtó utca). A szabaddá tett sajtó alól ezen költemény került ki legelőször.” Érdemes belelapozni Nemeskürty István remek kö­tetébe, melynek címe: „Kik érted haltak, szent világsza­badság.” Görgey Artúr, aki 170 éve, 1818-ban született, a sza­badságharc kitörésekor csak harmincéves volt. És har­mincegy, amikor vereség érte a magyar sereget, lemon­datta Kossuthot és a forradalom kormányát, s így, a tejhatalom birtokában feltétel nélkül letette a fegyvert Világosnál. Életét és tetteit két nagy írónk is vitatta, Illyés Gyula A FÁKLYALÁNG és Németh László AZ ÁRULÓ drámájában. Érdemes megnézni azokat a képeket, amelyeket Vas­vári Ödön, a száz éve született pitsburgi segédlelkész ta­lált meg. Égész életét a Kossuth amerikai útjának és az „amerikás” magyarok életének emlékeinek gyűjtésével töltötte. Gyűjteményét, 451 irattartóban felhalmozva és rendszerezve 1972-ben a szegedi Somogyi könyvtárnak ajándékozta. Még az iratok közül is kiemelkedik Walter Gould amerikai festőművész képsorozata, melyben a törökországi magyar emigránsokat örökítette meg szép olajfestményein. A mi szabadságharcunk nemzeti volt, de nemzetközi jellegéről Nemeskürty István ezt írja: „Nem véletlen. Csák az 1917-es oroszországi forradalomban alakult ki ilyén nemzetközi összetételű sereg, meg majd a spanyol- országi polgárháborúban." Egyik jó példa erre, hogy az aradi 13 vértanú között is volt a magyarokon kívül osztrák és szerb nemzetiségű hős. Igen jó példa erre Wet­ter Antal száznyolcvan éve született császári tiszt, aki­ből a magyar honvédhadsereg altábornagya lett. Világos után emigrált és Londonban a Magyar Szociális Demok­rata Egylet egyik alapítója lett. Mészáros Lázár had­ügyminiszter a száműzetés évében írt emlékirataiban fel­sorolva azokat a honvéd tiszteket márciusból, akikre rá­bízná az újjáalakított független magyar hadsereget, el­sőként Wettert említi, azzal a jellemzéssel, hogy „legtöbb gyakorlati hadi tudománnyal és olvasottsággal bír, s jó had­vezér.” Megjegyzendő még a magyar szabadságharc nem­zetközi fontosságára, hogy Wetter osztrák származású volt és Velencében született. Egyébként vele egy évben született Deák Ferenc, a későbbi korszak egyik legmeghatározottabb egyénisége. És ugyancsak 1803-as születésű Rombauer Tivadar, aki az ózdi vasgyár létrehozója, majd 1848-ban az Országos Fegyvertár igazgatója és a szabadságharc hadianyaggyár­tásának központi intézője, aki a bukás után Amerikába emigrált és a Davenport melletti Űj-Buda, angolul New- Buda falujában fejezte be az életét. S ha már fegyvereknél tartunk, meg kell említeni az 1813-ban született rézművest, Turóczi Mózest, aki Gábor Áronnal együtt öntött Kézdivásárhelyen a szabadságharc­nak 64 ágyút. Nem mellékes szereplő Kmetty György, az 1813-ban született volt császári tiszt, a szabadságharc tábornoka, aki a bukás utah Törökországba ment és Kurid pasa né­ven harcolt a krími háborúban. A szabadságharc neves „harmincévesei" közé tarto­zik még Kászonyi Dániel, aki Kossuth megbízásából Bécs- ben működött, ő intézte a Nádor-huszárok hazahozata­lát is. Üjságíró volt, a szabadságharcban honvéd százados, Kossuth bizalmas futárként küldte Görgeyhez. Ha már újságíróról volt szó, meg kell említeni Cser- nátony Lajost, Kossuth titkárát, aki a Március Tizenötödi­két szerkesztette, majd idősen, az emigrációból a kiegye­zés után hazatérve a századvégi politikai újságírás csip­kelődő, személyeket támadó stílusát honosította meg a magyar sajtóban. Fiatalok. Huszonöt éves volt Kennessey Albert, ami­kor tisztje lett a Mészáros Lázár hadügyminiszterről el­nevezett első magyar hadihajónak. A kiegyezés után meg­alapította az első hajózási iskolánkat és megírta az első magyar hajózási szaikkönyveket. Ugyancsak huszonöt éves volt Veress Sándor, aki Bem József oldalán harcolta végig a szabadságharcot, majd az „itáliai magyar légió" kapitányaként harcolt újra a Habsburgok ellen. Száműzetésben szerzett mérnöki ok­levelet, majd Bukarestbe ment és megépítette az első ro­mániai vasú tat. A legfiatalabb idetartozó név Pivány Jenőé, aki jóval a bukás után, 1873-ban született, de sokat tett hírünkért, mert Amerikában megismerkedett az ott élő „Kossuth- számüzöttek” még élő tagjaival, angol nyelvű tanulmányo­kat írt az amerikai polgárháborúban küzdő magyarokról és angolra fordította Kossuth „Duna-konföderációs” ter­vét. Amely téma ma is aktuális. íme, talán elég ennyi is, hogy megértsük: a mi már­ciusunk valóban nemzetközi jelentőségű volt. S_______________________________________________________> ...hogy megfaragjuk korunk életfáját... Itthon lenni e hazában Régi és új formák Vásárosnaményban. (e) Járva a megyét, sok min­denkivel szót vált az ember. Időről, adóról, munkáról, családról. No meg a gon­dokról, árról, reményekről. És talán nem véletlen, de mind több szó esik arról manapság, jelent-e valamit, hogy az ember magyar? Mi­től fia valaki a hazának? Baj s gond közepette mi ad hitet, erőt? A lét kényszerí­tő racionalizmusa mellett van-e más, amibe kapasz­kodjunk? Barta Lajos, gulácsi trak­toros nem filozófus, nem tör­ténész, nem ideológus. Csak bölcs, ötvennyolc éve alatt vált azzá, neki a dolgok min­dig a legtisztább egyszerű­ségben fogalmazódnak meg. A csereszeri telepen, ahol (be­szélgettünk, a Beregihez és a hazához fűződő (kapcsolatát ezzel a mondattal foglalta össze: — Az emlber először végez­ze el a muníkáját. Úgy, hogy azt bárki megnézhesse. Hogy a munkáról megismerhető le­gyen az, aki csinálta. Csák ezután kérdezze meg az em­ber, mi jár énte. Mert a sor­rend igen fontos. Az embert a munkája minősítse, ez ad­jon neki alapot J arra, hogy kérjen. A mi földjeinken dolgozunk, magunknak lesz belőle jó vagy rossz. Itt élünk, a földön, az időjáráson változtatni nem tudunk, de magunkon igen. Itt élünk — mondja, s erről egy másik beszélgetés jut az eszembe. A tiszalökl általános iskolában meg­kérdezték az ötödik, nyol­cadik osztályos tanulókat, hol szeretnének élni har­mincéves korukban. A vá­laszolók 37,8 százaléka azt írta. hogy nem Magyaror­szágon. Volt olyan hatodik osztály, ahol 65 százalék vágyik máshová. — Nem vonnék le ebből messzemenő általánosítást — mondja Hegedűs Kálmán magyar—történelem szakos tanár. Amikor erről beszél­gettünk, kiderült, főleg anya­gi dolgok vonzanak, de bele­játszik a válaszokba a sok külföldi rokon, aki jólétet mutatva jön haza, a televí­zió, a film, és egy sor külső- séges elem. Mégse hagyható figyelmen kívül. Mérhetetlen felelősséget ró ez ránk, taná­rokra. De mi éppen az a nemzedék vagyunk, aküktől nem vették jónéven a főis­kolán, ha azt mondtuk: büsz­kék vagyunk magyarságunk­ra. Rendet kell1 tenni ma­gunkban, s aztán a tankönyv helyett azt a követelményt szorgalmazni, hogy hazát sze­rető embereket alakítsunk. Hogyan várhatunk jobb hol­napot, ha a leendő felnőttek labilisaik? — Hadd mondjak el egy olyan példát, ami viszont engem 1'eUkesít. Vízi úttörőket vezetek. Járjuk a Tiszát, is­merkedünk az országgal. Megismerjük és védjük azt a (környezetet. amelyben mozgunk. A szép, az érték, a folyó, a táj lelkesíti a gyer­mekeket. Minden, ami él­mény, az köt a hazához. Ha jó egy ünnepség, ha (tartal­ma van: élmény. Ha a helyi történetet megismerik: lel­kesek. Legfőbb dolgunk, ne­künk tanároknak, de otthon a szülőknek is, hogy megad­ják az itthoniét nagy élmé­nyét, a magyarnak lenni büszkeség érzését. Én büsz­ke vagyak arra, hogy ma­gyarnak születtem. Hazám fia akkor vagyok, ha ezt to­vábbadom, ennek szépségét. kötelességét, nehézségét. Kell az érzelmi hatás, de azt is mutassuk meg közben, hogy a tisztességes munka itt is boldogít. Lelkesedünk malájokért, finnekért, osztrákokért, ja­pánokért. Gazdasági csoda! — mondogatjuk. És való igaz, ők büszkék arra, hogy malájok, finnek, japánok, osztrákok. De a lelkesedés, az irigykedés nem sokat ér. Mit teszünk mi itt, e kis hazában, hogy az irigyeltek közé kerüljünk? A rácso- dálkozás nem fog boldogí­tani. A holnap felnőttje éppúgy, mint a mai csak maga által fog előbbre jut­ni. A hazafiság ugyanis cse­lekvés. — Apám 15 holdas pa- nasztember volt. Mi a család­ban azt tanultuk, hogy első a munka. Erre kaptunk pél­dáit. Jutalom akkor járt, ha teljesítettük a kötelességün­ket, lettlégyen szó aratásról vagy másról. Nékem itt van­nak a gyökereim, ebből 'táp­lálkozom ma is — mondja Moroivszki György, ia tisza- vasvári Munka Tsz elnöke, országgyűlési képviselő. — Ezt a folytonosságot képvi­selem ma is, hiszen e nélkül nincsen nemzet. Mi itt élünk a Kárpát-medencében. Még szűkebben ebben a megyé­ben, ebben a városban. Mind­egy, hogy 150 négyszögölön vagy 3600 héktáron dolgo­zunk, nekünk itt kell megél­nünk, s nem mindegy, hogy jól vagy rosszul. Az otthon­ból, a családból indul az, hogy valalki hogyan örökíti tovább a ragaszkodást, a hű­séget a földhöz, a munkához. És ebből fakad, hogy ki ho­gyan érzi itt magát. Igen sok okos ember él ebben az országban. Ha ezek összefog­nak, ha az ő szándékúik, hi­tük érvényesül, akkor virul a haza. Nem tagadom. hogy mint képviselő gyakorta ke­rülök konfliktusba. Kívánom a tisztességes demokráciát, éppen a jók érdekében. Sze­retnék kevésbé kiszolgálta­tott lenni, hogy miég világo­sabban képviselhessem azok érdekét, akik bizalmukkal tiszteltek meg. Mert azt is Otthonról hoztam magam­mal, hogy számot kell vetni azzal: mit plántálok át a környezetembe? Hogyan ha­tok a világra? Az érdekek közül mindig a jónak legyen elsőbbsége, és akkor az em­bereknek lesz hitük a jövő­ben. Valóban: mi lenne a ha­zából, ha lakóit nem fűte­né a hit? Az a hit, ami a jót cselekvők révén válik valósággá. Mely valóság új hit forrása lehet. A mosta­nában ránkszakadt gondok képesek arra is, hogy lesze­reljenek. Van-e nemzeti büszkeségünk? Tudom, itt is veszélyes, hogy álságos fogalmazások terelik el a figyelmet. Pedig a dolgok néha sokkal egyszerűbbek, mint ahogy gondolnánk. — Belgiumban születtem és ötéves koromban, 1945- ben térítem haza Magyaror­szágra. Apám az ottani mun­kásmozgalomban dolgozott, öten voltunk testvérek. Itt­hon — mondja Szigeti And­rás Jászai-díjas színművész — apám hamarosan nehéz helyzetbe került, és mi is ke­mény sorsot kaptunk osz­tályrészül. A Nyugatról jött kommunistákat az ötvenes években nem szerették. Do­báltak is minket egyik falu­ból a másikba, keservesen kerestük a kenyeret, nyolcán 600 forintból éltünk. Jött öt­venhat, .amikor felvetődött: menjünk vissza Belgiumba. Én voltam .a legidősebb, tő­lem kérdezték: akarod? — Nem — mondtam —. hiszen ott nincs József Attila olvasó- mozgalom, ott nincsenek ma­gyar barátaim, ott nem lehe­tek sose magyarul beszélő, magyar színész. Ez döntött, maradtunk. Színész lettem, de nem mondhatom, hogy volt öt olyan évem, amikor minden jól ment volna. La­kásom ma sincs, se telkem, se autóm, se vagyonom. De megvan a magyar szó, ami­vel lelkesíthetek, dühíthetek, dühönghetek, örvendeztethe­tek. És évek óta itthon va­gyok Nyíregyházán, ahol a színpadon minden lehetősé­geim megvan ama, hogy gon­dolátokat közöljek. Olyan nemzedék gyermeke vagyok, amely reformok közepette nőtt fel. Mindig hittem, hogy végre, most jó lesz! De sok­szor nem lett. Lehet. hogy naiv vagyok. Vagy csak ál­modozó. De igen sokan va­gyunk, akik így hiszünk. Na­gyon nem szeretném, ha mosit is becsapódnánk. Vigyázni kell azokra, ákiík jók, akik hisznek, akik a mindig újért tesznek. Az Isten őrizzen meg áttol, hogy újra megcsa­latkozzunk! Nekünk ez a h a­zánk, másutt élni én sem tudnék. Hiszem, szükség van rám is. A szavamra, a gon­dolatomra, az indulatomra, a hitemre. Itthon vagyunk. Milyen ez az otthon? Amilyennek berendezzük. Kellenek a falakra az ősök képei, a régi emlékek, a folyamatos­ságot idéző tárgyak. A haza nem lakás. Otthon. Ahol kell a melegség, az érze­lem, a meghittség. Az az érzés, hogy ennél jobb, biz­tonságosabb nincsen. És szebb se. — Amikor még gyermek­ként ideérkeztem Beregbe a Máramarosi havasok vidékié­ről, nem hittem, hogy az embernek mélyre kell eresz­tenie gyökereit .ahhoz, hogy otthon legyen valahol. Ne­kem ia Beregerdő, az itt élő ember, az ő küzdelme és mű­vészete volt az, amin em­berré nevelődtem, magyar lettem. Megéreztem, hogy a magyar embert körülvevő tárgyi világ üzenetet hordoz — mondja Schmidt Sándor népi faragó iparművész. — Üzenetet, szellemiséget. Egy nép magatartását, azt a szép­re törekvést, azt a boldogül­ni akarást, ami örök vágya volt és marad máig. Amikor kezembe vettem a szerszá­mokat, s faragni kezd tem, akkor éreztem meg: messzi korok üzenete minden minta: béke, szerelem, születés, el­múlás, bőség. hit. Semmihez nem hasonlítható ez, harmó­niája van letisztult aszim­metriájában végtelen rend. Magyarnak lenni, itthon len­ni így szerintem sosem csalk észkérdés. Érzelem is, még­pedig meghatározóan. Szeret­nem kell a földet, ahol élek, az embert, aki társam, á -tá­jat, -amely befogad. Sírnom kell baján, örvendezni sike­rén. Mert a haza én is va­gyok. Baja és öröme az enyém is. Ettől maradtunk fent a -történelemben, és ez vihet át a mai gond-ok soka­ságán is. Megdöbbentő tud­ni : népművészetünkben a legnagyobb szimbólum az életfa. Mesében, tárgyi mű­vészetben egyaránt. Ennél nagyszerűbb üzenete alig le­het a történelemnek. Én ma is sokszor faragom meg az életfát. Kokárdás, zászlós ünne­pekre készülünk. Szép sza­vak szállnak szerteszét. Kel­lenek, kell a múlt idézése. De csak azért, hogy legyen hitünk, erőnk, érzelmünk és lelkesedésünk, hogy mi is megfaragjuk a magunk élet­fáját. Bürget Lajos

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom